Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Vezúv a tájképfestészetben

2014.11.01

 

Artmagazin, 2014/8, 26-31.

 

„Szörnyen szép”

A Vezúv kitörése az 1800 körül tájképfestészetben

 

Az út, amelyet Barabás Miklós Velencétől Nápolyig bejárt, nem csak földrajzilag, hanem művészi fejlődését tekintve is hosszú volt. Ez alatt az egy esztendő alatt szorgalmas akadémikus másoló mesterből igazi plein air tájképfestővé érett. Azzal az szándékkal indult útnak, hogy az antikvitás és reneszánsz mintalapokról ismert műkincseit eredeti pompájukban tanulmányozhassa. Lendülete csak addig tartott, amíg egy véletlen folytán ismeretséget nem kötött egy a kiváló angol akvarellfestővel, William Leitch-csel, aki beavatta őt az vízfestés, könnyed, atmoszférikus hatásokra érzékeny tájfestői stílusába. Barabás bámulatos gyorsasággal sajátította el az új festési módot, és utazása során gyakorta  e technikával örökítette meg a természeti benyomásokat. Mint évszázadok óta oly sok Itália-utazó, ő is dél felé igyekezett, Bologna és Firenze után hosszabban időzve Rómában, majd onnan Nápoly felé utazva. Mindeközben számos életre szóló élménnyel gazdagodott: angol műkedvelőkkel éjszakai megvilágításban tekinthette meg a Vatikán antik szobrait, Castellamare partjainál hatalmas viharba keveredett, megcsodálhatta Pompeji és Herculaneum romjait. Mind közül azonban a legfelkavaróbb látványban akkor volt része, mikor 1835 április elsején szemtanúja volt a Vezúv kitörésének.

            Hosszú sora volt már ekkor azoknak a turistáknak és utazó művészeknek, akik bénult ámulattal figyelték a nápolyi öböl túlpartjáról a több kilométeres magasságba kilövellő piroklasztikus árt, a hegyoldalon szétterülő lávafolyamot. Különös egybe esésnek tekinthető, hogy az évszázadok óta csendes Vezúv akkor vált ismét aktívabbá, amikor Itália az antik-reneszánsz szépségeszmény bűvöletében útnak indult műkedvelők és művészek utazásainak fő célpontjává vált. Vonzerejét csak növelte, hogy hosszú idő után első, 1737-es  kitörése után nem sokkal felfedezték Pompeji romjait. Így a 18. század derekától a Grand Tour lezárása már a megszokott módon Pompeji és Nápoly meglátogatása volt. Barabásunknak azonban mégis csak különös kegyben volt része, amikor az olykor több évtizeden át is pihenő vulkán működésének szemtanúja lehetett. Az élményt feldolgozó akvarellvázlata éppúgy az elvont fényhatások megragadására törekedett, mint oly sok képi előzménye.

            A működő Vezúv megformálásának festői toposzai már a 18. század végén megszülettek, kidolgozásukban pedig kulcsszerepet játszott William Hamilton, nápolyi brit nagykövet. Hamilton egyike volt az italomán angol főuraknak, ő azonban az antik művészet iránti szenvedélyes rajongásának mint műgyűjtő, tudós és író egyaránt formát adott. Londoni udvari kapcsolatait felhasználva kifejezetten Nápolyba kérte kiküldetését, ahol villája az angol műkedvelő utazók kedvelt végállomása volt, nem kis részben második felesége, a ledéren szépséges Emma Hamilton házi színelőadásainak, „attitude”-jeinek köszönhetően. Mivel Emma asszony rövid úton kimerítette idősödő férje családi vagyonát, a gróf kénytelen volt eladni a British Museumnak páratlanul gazdag festett ókori görög váza gyűjteményét. Részint talán párja zaklatott szerelmi ügyeit is szublimálandó fordult ezt követően Hamilton figyelme a Vezúv felé. Hatalmas, „pliniusi” kitörésének 1767-ban maga is tanúja volt, látogatóit ezt követően rendszeresen felkísérte a hegyhez. E látogatások a legkevésbé sem voltak veszélytelenek, egy jó barátja, Bristol grófja a kráterhez túl közel merészkedve csúnya égési sérüléseket szenvedett. Hamilton mindinkább a Vezúv természettudományos vizsgálatára törekedett, ezért maga mellé vett Pietro Fabrist, aki útmutatásai szerint számos rajzot készített a tűzhányó működéséről. E rajzok nyomán készült 54 kézzel színezett rézmetszet, amelyek William Hamilton 1776-ban kiadott kötetét illusztrálták. Campi Phlegraei (azaz „Lángoló mezők”) címen megjelent munkájával Hamilton iskolát teremtett, természettudományosan bizonyította, hogy a vulkán nem csupán pusztító erő, hanem a környék termékeny talajának és szépséges hegyvonulatainak is előidézője. Fabris rajzai pedig mintaként szolgáltak a vulkán kitörések későbbi ábrázolásaihoz.

            A természettudományos-geológiai érdeklődéssel párhuzamosan a Vezúv kitörései tiszta festői témaként is foglalkoztatták a művészeket. A elementáris erejű vulkánkitörés jól illeszkedett az 1800 körüli tájfestészet heroikus toposzai, katasztrófa-tájképei közé. A természet grandiózus színjátéka kimerítette Emund Burke által 1757-ben kidolgozott fenséges  (sublime) fogalmát, azaz a látvány egyszerre felemelő és megrázó nagyszerűségét. A vulkáni kitörés rendelkezett mindazon festői sajátságokkal, amelyek ezt a természeti jelenséget kivételessé tették a korszak képzőművészei számára: a tűzáradat, villámlás és lávafolyam eruptív színkavalkádja csaknem az absztrakcióig fokozott szabad festői kifejezést követelt. A vulkánkitörések, ( a tengeri viharokkal, tűzvészekkel és áradatokkal együtt) ugyanakkor erkölcsi tanulságoktól sem voltak mentesek, amennyiben  alkalmasak voltak a teremtett világ roppant erejének, kiszámíthatatlan energiáinak, és ezzel párhuzamosan az ember kicsinységének és tragikus végességének szimbolizálására. A működő tűzhányók egyszerre félelmetes és lenyűgöző látványa ikonográfiailag a középkori és barokk Trója égése, Sodoma és Gomorra és Pokol ábrázolásokhoz kötődött, s ily módon az emberi lehetőségek korlátaira is figyelmeztetett. A téma iránt megmutatkozó széleskörű érdeklődést jelezte, hogy a vulkánok az ismert világ kicsinyített modelljeként értelmezett angolparkokban is helyet kaptak. A wörlitzi kastélypark eklektikus pavilonjai között működött egy kis méretű vulkán is, amely az udvari ünnepségek alkalmával a Vezúv kitöréseit imitálta.

            Az 1820-as évekre a Vezúv-ábrázolások csaknem valamennyi alaptípusa kialakult. A tűzokádó hegyormot önmagában vagy a környező tengeröböllel egybe komponálva ábrázolták a tájfestők. Ez utóbbi képkivágat lehetőséget nyújtott a vidék széles horizontú panorámaképének megörökítésére. A látképek nagyobb része Nápoly vagy a környező települések valamelyike felől készült, a megfigyelők kedvelt színtere volt a hegy korábban levált, inaktív orma, a Monte Somma. Ez a hely tette lehetővé a működő kráter legjobb megközelítését, és erről a magaslatról tárult fel a Nápolyi-öböl legszebb panorámája. A téma oly kedvelt volt a késő 18. és 19. században, hogy a vulkánképeknek külön gyűjtő- és festőköre alakult ki. A személyes élmények benyomásait az alkotók hazatérve műtermükben formálták festménnyé, és gyakorta életük végéig variálták a jól bevált Vezúv-sémákat, amelyek újabb kölcsönzések, másolatok és kompilációk kiindulópontjaivá lettek.

Pierre-Jacques Volaire például valódi Vezúv-specialistának számított, miután 1779-ben William Hamilton és Pietro Fabric kíséretében maga is tanúja volt a Vezúv egyik legnagyobb kitörésének. Kompozíciói sikerüket annak köszönhették, hogy a topografikus hűség és fenséges látványosság követelményének egyaránt eleget tettek. Olyan kiváló történeti festők is a Vezúv festői közé szegődtek, mint Horace Vernet vagy a Vezúv és Etna kitöréseit egyaránt megörökítő Jean-Louis Desprez. A működő tűzhányót leggyakrabban a veduta festészet hagyományait követve, topografikusan pontos, nagy távlatú tájképeken örökítették meg. Akadtak ugyanakkor olyan interpretációi is, amelyek nem személyes élmények alapján, a látványtól elvonatkoztatva, a természeti jelenség démoni arculatát emelték ki. Joseph Wright of Derby 1774-ben járt ugyan Nápolyban, de a tűzhányó csak három évvel később produkált látványos kitörést, mindez nem akadályozta meg a festőt abban, hogy mintegy harminc művén megörökítse a kitörés szürrealisztikus fényeffketusait. Ahogy William Turner is anélkül festette meg a maga látomásos erupcióját 1817-ben, hogy járt volna azt megelőzően a tűzhányó lábánál. Talán éppen ezért tudtak mindketten elrugaszkodni a konkrét látványtól, hasonlóan John Martinhoz, a kor ünnepelt katasztrófa-festőjéhez, aki a hollywood-i léptékű világégést vizionált Az ő haragjának nagy napja című, 1852-ben festett művén.

A magyar művészek közül persze keveseknek volt olyan szerencséje, hogy szemtanúi lehettek e „szörnyen szép” látványnak, így ők jobbára a bécsi képtárban hozzáférhető mintákat másolták. Így tett Kisfaludy Károly is, aki különös érzékenységet mutatott a romantikus képtémák iránt, „tengeri vészei”, égő falvai mellett ennek köszönhető a Vezúv kitörését ábrázoló holdfényes tája is, amelyet nyilván kortárs metszetek nyomán kompilált. Honfitársaink számára leginkább Michael Wutky Bécsben őrzött művei voltak hozzáférhetőek, aki 1780 körül egész ciklust festett a tüzes lávát lövellő Vezúvról, hol az öböl megnyugtató távolából, hol a kráter pereméről ábrázolva az eseményt. Wutky egyik műve közeli előképe a Nagyváradon tevékenykedő Mezey Lajos Vezúv-képeinek, aki a sikeres kompozíciót négy változatban is megfestette. Távoli nézőpontja lehetőséget adott a vörösen izzó hegy, a nyugodt vizű tenger és a telihold kékes fényének ellenpontozására. A vulkán kilövellő tüzének vakító ragyogása, a felhevült lávafolyam lassú áramlása, vagy a tengeröböl vizében tükröződő, a felhők mögül felsejlő telihold kékes derengése, mindezek kontrasztos fényhatásai valódi mesterségbeli kihívást jelentettek egy tájképfestőnek. Ez magyarázza, hogy Mezey tehetséges tanítványa, Szinyei Merse Pál egyik első olajfestékkel készült munkája e kép másolata volt.

A négy őselemre utaló kozmikus szimbólumrendszere mellett némi politikai áthallástól sem volt mentes a téma. Politikai karikatúrák bizonysága szerint, a francia forradalom idején különösen aktív tűzhányó egyben a nyugalmas felszín alatt működő társadalmi feszültségek kirobbanásának jelképe is lett. Egy Martin Warnke által közölt, 1833-ból származó grafika a feltörő tűzfolyamban a “Liberté” felirattal jelképezi a természeti és társadalmi jelenségek párhuzamát. A vulkánkitörés a magyar irodalomban is megjelenik a forradalmi tömegmegmozdulások jelképeként. Csokonai Vitéz Mihály 1798-as A földindulás című költeménye a természeti jelenség leírásával reflektál a francia forradalom eseményére. Arany János 1848-ban írott Erdély című verse Erdélyt egy kialudt vulkánhoz hasonlítja. Különösen felerősödött a jelenség átvitt, aktuálpolitikai értelme a szabadságharc leverését követő abszolutizmus alatt, mikor a cenzúra arra kényszerítette a kor íróit, hogy virágnyelven fejezzék ki a közösség sérelmeit és vágyait. “A vulkánok egyre baljóslatulag füstölögnek, jelentve, hogy kevés idő múlva megint tüzet és lávát fognak hányni. Senki sincs megelégedve a mával; mindenki várja a holnapot” – fogalmazta meg burkoltan a forradalom utáni vágyakozást a Családi Kör tárcaírója 1861-ben. Hogy milyen mértékben áthatották még az aktuális sajtót is a vulkánkitörések képei, jól illusztrálja az a metszet, amelyen Pest 1849-es bombázását a tomboló Vezúv mintájára fogalmazta meg rajzolója.

A téma iránti érdeklődés a század végére sem csökkent, ahogy a tűzhányó aktivitása sem enyhült, egészen az 1900-as évek elejéig. Vidéky János nagy sikerrel mutatta be Pesten A keresztények üldözése Pompejiban című képét, amely Karl Bryullov 1828-as műve, a Pompeji végnapjai hatására ábrázolta a Vezúv Plinius által is megörökített, az ókori római várost elpusztító kitörését. Molnár József, a Pompeji idillek kedvelt festője 1876-ban kivételesen nem a katasztrófa előtti árkádiát, hanem magát a város pusztulását festette meg. Akkoriban vette elő a témát újra Barabás Miklós, aki 1883-ban, immár olajfestményként komponálta újra ifjúkori élményét. Visszatekintés volt ez a fiatalkori olaszországi utazásra, egy idősödő művészfejedelem nosztalgiája mindaz után, amit a század művészei számára Itália jelentett: emlékezés a velencei Santa Maria della Salute kékes párába burkolózó sziluettjére, a római éjjeli műélvező kalandokra, no meg arra a megrázó délutánra 1835 tavaszán.

 

 

Keretes idézetek:

 

Nem festhetni szavakkal, mily érzelmi felháborodás lepé meg a nézőket; oly állapot volt ez, mellyben az elragadtatás rémületté, a rémület ismét elragadtatássá válik… Szakadatlan élet és zajongás, szünetlenül változó pompa, örökös levés és elenyészés fénylett és tündöklött egymás után…Az egész több vala magasztos regényesnél; csudákkal teljes tündérvilág volt ez, melly az elmén elhatalmazván, a phantásiák és álmok tartományába ragadta azt.

N. n.: A Vezuv. Fillértár. 1, 1834/37, november 8., 289-292.

 

„Délután öt óra tájt ebédelni mentem az A la ville de Rome nevű vendéglőbe, a hol rendesen étkeztem s amelynek teraszáról szerettem körül tekinteni a nápolyi öblön. Hat óra felé, a mint az ebédemet kifizettem, hirtelen heves földrengés rázott meg, szörnyű mély földalatti morajjal, úgy, hogy az asztalba kellett kapaszkodnom, hogy föl ne dűljek. Háttal ültem a terrasz felé s első pillanatban nem tudtam, de látva azt, hogy mindenki a terraszra siet az étteremből, én is arra fordulok, hát látom, hogy az egész nápolyi öböl ki van világítva. Természetesen rögtön a Vezuvra gondoltam, s én is a teraszra siettem. Olyan látvány tárult föl előttem, a milyent képzelni sem tudtam. A Vezuv az egész kráter tetejét, mely három miglia, vagyis 3000 öl kerületű volt (s melyen két nappal ezelőtt még tojást sütöttünk), a levegőbe dobta és ezen a nagy nyíláson át emelkedett fel egy olyan tűzoszlop, amely körülbelül a Vezuv magasságával egyenlő volt. Ezt a nagyszerű képet leírni vagy lefesteni ki merné? Hol lenne a képen az a lassú méltóságteljes mozgás és folytonos változás, mely e látvány nagyszerűségét fokozta és minden perczben más és más képet varázsolt elénk. Az a roppant sebesség, melylyel ezer és ezer tüzes kő repült fölfelé, a fekete füstfellegek folyton változó alakjai, ehhez a roppant mély hangú folytonos földalatti moraj, melyet azok a nagy kövek okoztak, a miket a kráter rengeteg üregének oldalához dobált föl – és mindez a látvány az öböl tengervizében tükröződött, tűztengerré változtatva a vizet. És hozzá még azok a színárnyalatok, melyek az egész vidéket befestik, a napnyugtától kezdve a sötét éjszakáig! A mint egy-egy hajó siklik a kikötőbe, vitorlástól együtt szénfeketének látszik a tűztengerben. Ezt a látványt, a ki életében csak egyszer is látta, soha el nem felejti. A ki a terraszon volt, pincér és vendég, az mind úgy állott hat órától tíz óráig mint a szobor.”

Márkosfalvi Barabás Miklós önéletrajza. Bev. Bíró Béla. Kolozsvár, 1944, 122.