Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Van Gogh 3D és Alive

2013.10.27

 Van Gogh csillagköd

 

A Saint Rémy elmegyógyintézetben töltött hónapok elszigeteltségét Van Gogh azzal enyhítette, hogy reprodukciók nyomán készített másolatokat. A metszeteket testvére, Theo küldte számára, aki ekkor a Goupil cég párizsi műkereskedését vezette. Adolphe Goupil vállalata a 19. század végén a kontinens egyik legkiterjedtebb műtárgy-reprodukciós vállalkozása volt. (Egyebek mellett Munkácsy életképeinek egy részét is ők sokszorosították.) Van Gogh invenciózus átiratai tehát a századvég kiterjedt képiparának köszönhetőek. A hagyományos grafikai technikák ötvözése az új, fotomechanikai eljárásokkal soha nem látott minőségű reprodukciókat eredményezett. Mindez lehetővé tette, hogy az európai festészet klasszikus remekművei minden eddiginél jobb minőségben és szélesebb közönség számára váljanak hozzáférhetővé. A vizuális illúzió tömeges térhódítása egy immár évszázados folyamat része volt, Gillen D’Arcy Wood a romantika vizuális kultúráját vizsgálva ennek kapcsán egyenesen a „realitás sokkjáról” beszél. A színpadi élőképek már korábban is kísérletet tettek ismert festmények térbeli megelevenítésére, de 1800-tól optikai spektákulumok sokasága kelt versenyre a hagyományos képi ábrázolás eszközeivel, a camera obscura, a sztereoszkóp, a panorámák, diorámák és maga a fénykép is sikeresen rálicitált a festészetre. Az új médiák által kínált látvány minden érzéket letaglózó szenzuális gyönyört, a valóságnál is igazabb illúziót kínált a nézőnek, akinek megemelt ingerküszöbe immár a festészettől is erőteljesebb látványelemeket kívánt. Van Gogh életművének (és a századvég modernizmusának) hátterét tehát egy mediálisan gyökeresen megújuló vizuális közeg alkotta. Ahogy művei ma is mediálisa felpörgött jelenünkbe ágyazottak, festményei kiszolgáltatott tárgyai az új technikai médiumoknak. A különféle alakváltozatokban táguló Van Gogh csillagköd része két aktuális budapesti kiállítása is.

            Mindkét tárlat jellegzetes terméke az ezredforduló mediális megújulásának. 19. századi előzményeihez hasonlóan ezek sem tesznek mást, mint hogy stimulálják és kielégítik a látványra éhes nézők vizuális ingereit. Ahogy egykor a sztereoszkópok vagy a panorámaképek a térbeliség illúzióját fokozták fel, ezt teszik most a 3D képernyők új lehetőségeit kihasználó vizuális látványelemek. A „Van Gogh álmain” beléphetünk a festő arles-i sárga szobájába, meglebben a függöny, majd másutt a lengedező búzamező felett elsuhan egy megriadt hollóraj. A „Van Gogh Alive” ennél is tovább lép: belehelyezi a nézőt az óriásra nagyított festmények terébe, igazi multimédiás sokkot teremtve dübörgő zenével és pörgő képekkel kábítja el érzékeinket.

            Beleszámítva a Magyar Nemzeti Galéria impresszionista tárlatát tehát egyszerre három helyen látható ma a fővárosban Van Gogh. Mégis: ambivalens jelenlét ez, amolyan van is – nincs is állapot. A Várban elrejtve, a tárlat végén árválkodnak, míg a múzeum falain kívül a virtuális képek csalóka özöne csábít. A művészetekben jártas néző szorongva ténfereg a reprodukciók és vibráló képernyők erdejében. Feszengve és viszolyogva, hiszen a szenzációs látványtárlatok nem kevesebbet állítanak, mint hogy jobbak, szebbek, igazibbak mint maguk az eredeti művek. Márpedig innen nézve a szemfényvesztés már morális kérdés, az illúzió csalás: félő, hogy a digitálisan felturbózott másolatok életre kelnek és vérszomjas zombiként felfalják az eredetit. Az új médiák és a „grande art” időszakosan fellobbanó belharcait rendszerint hasonló morális pánik kíséri Goethe óta. Legnagyobb hatással Walter Benjamin adott hangot e félelemnek, kiáltvány erejű esszéjében úgy vélte, a reprodukciók özöne felemészti az eredeti műtárgy auráját. Az ezredforduló képelmélete rácáfolt erre, mondván: a reprodukció éppen hogy megerősíti az aurát. E csörteváltás újabb menetéhez értünk most, amikor a reprodukció az eredeti fölé helyezi magát.

            A „Van Gogh álmai” tárlat amsterdami szakemberei ugyanis nem kevesebbet ígérnek, mint az eredeti művek „digitálisan felújított” másolatait. Magyarázatuk szerint az eredeti olajfestmények színei idővel megváltoztak, ők viszont kutatásaik alapján rekonstruálták azokat. Ahelyett, hogy szimplán hajmeresztő blődségnek nyilvánítanánk a kísérletet, érdemes felidéznünk, hogy a festménymásolók, a restaurátorok, újabban pedig a reprodukciók „hiteles színeit” kereső könyvgrafikusok hasonló rekonstrukciós kísérleteket folytatnak. Miközben mindannyian az eredetiség abszurd hálójának foglyai, hiszen a képtárgy folytonosan változó entitás: fényviszonyoknak, kémiai folyamatoknak, időnek kitett folytonosan alakot váltó anyaghalmaz. Egyetlen változatlan eleme az idővel köré épülő aura. Ez az évszázadokon, országokon át magával hurcolt burok biztosítja a műtárgy látványának állandóságát. És ebből az aurából csennek el egy csipetet a reprodukciók.

A professzionális reprodukciók mágikus erőátvitelét immár a múzeumok is kihasználják. Ez év elején bejárta a világsajtót a hír, hogy az amsterdami Van Gogh Múzeum a Fujifilmmel együttműködve öt Van Gogh mű 3D reprodukcióját dobta piacra. Az általuk használt „relievos” technika nem újdonság, sokkal inkább az, hogy kiadását egy múzeum vállalja fel. Az ily módon létrejött számozott, hitelesített reprodukciók a limitált példányszámú sokszorosított grafikákhoz hasonló „eredeti másolatok”. Létjogosultságukat és terjesztésüket ahogy egykor, úgy ma is elsősorban népnevelői hivatásukkal indokolják a múzeumok. Hasonló nemes elhivatottság engedte be egykor a Szépművészeti Múzeum falai közé Balló Ede festménymásolatait, és hasonló missziót teljesítettek az ötvenes-hatvanas évek országjáró reprodukciós kiállításai. Áltudományos okoskodás helyett ezt a küldetést a több mint kétszáz művet felvonultató „Van Gogh álmai” kiállítás is felvállalhatná, ami a mostani borsos jegyárak mellett kizárt.

            Így ami végül tartósan megmarad az a csendes pánik és növekvő viszolygás. Vajon nem fog-e csalódni a látogató, ha a 3D reprók nyújtotta „feledhetetlen multi-szenzoriális” élmény után szembesül egy valódi Van Gogh festménnyel, a maga fél négyzetméteres, repedezett, csenevész mozdulatlanságában? Bejárva a multimédiás csodák álomszerű terét, úgy érezhette magát mintha beszippantotta volna egy monumentális Van Gogh-monográfia, borzongva sétált az arles-i kávéházban, nyugtalanítóan susogtak felette a jegenyefák, örvénylett körülötte a csillagos égbolt, míg a sárga búzamező felett eldördült a végzetes pisztolylövés. Csak reménykedhetünk benne, hogy ébredés után talán majd jól esik egy belső és csendes párbeszéd a Provence-i aratókkal, a múzeumban. 

 

Révész Emese