Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Uffizi-szaft

2014.04.25

 Uffizi-szaft

[TELJES SZÖVEG!]

 

Tunkolni valóan finom. Uffizi. Igazi Michelin-minőség. Összefut az ember szájában a nyál. Főleg a magyar emberében. Hiszen aki oda művével bejut, annak garantált a halhatatlanság. S az egyetemes művészettörténet e palotájába az egyik lehetséges bejárat az önarcképgyűjtemény. Igaz, innen nézve mellékbejáratnak tűnik, változó szigorúságú strázsákkal, ingatag ízlésű műbírákkal. Egy több mint háromszáz esztendős, csaknem két ezer darabos kollekció esetében persze elnézhetők olykor a félrelépések. Az alapító Leopold Medici nagylelkű gesztusának történeti értékéből ez mit sem von le. Csodálkozásunk inkább a vidéki rokon naiv ámulata: nahát, hogy ez náluk is így megy? ki gondolta volna? Így a Budapesti Történeti Múzeumban kiállított 23 festő 25 önarcképe is rögvest más színben tűnik fel. Ha nem várjuk el az együttestől, hogy méltó módon reprezentálja a magyar festészetet, mindjárt előtűnnek erényei, legfőképp történeti forrásértéke és kultúrtörténeti érdekessége.

            Élvezettel tunkol benne politikus és történész. Előbbi számára előnyös reprezentációs háttér a tárlat, ráadásként a magyar-Uffizit úgy tálalhatja mint afféle gasztro-kuriózumot: ezt így együtt még soha ember itthon nem ízlelhette. S ebben nincs is sok csúsztatás, mert a magyar önarcképek együttese meglepő módon hidegen hagyta elődeinket. Két elszórt cikken kívül a szorgos történészek sem tudtak előásni egyebet. E hűvös hallgatatásban része lehetett a kollekció erősen vitatható összetételének. A háború előtti szakemberek számára még világos volt, hogy a képegyüttes némely darabjai személyes barátságok, egyéni rokonszenvek sűrű szövésű leplébe csomagolva érkeztek, vagy olykor a szemtelen önmenedzselés eredményeként „másztak be az ablakon”. Az ezredforduló reprezentáció- és intézménytörténetre izguló történésze azonban örömmel veti rá magát a témára, aminek épp legabszurdabb mozzanatai jellemzik az efféle képződményeket, az intézményi gyűjtés és nemzeti önreprezentáció sajátos keresztezéséből származó kulturális hibridjeit.

A gyűjtemény újra felfedezéséhez nélkülözhetetlen volt az olasz-kapcsolat. Éppen tíz esztendeje, hogy Végh János hosszabb tanulmányban ismertette a kollekciót, ezzel irányítva rá a kutatás figyelmét. Az ezt követő évek kutatásai gazdag levéltári anyaggal bővítették a művek puszta jelenlétét. Mindez mégsem lett volna elegendő háttere a tudományos munkának, ha nincs Boskovits Miklós, az itáliai reneszánsz művészet 1968 óta Olaszországban élő, Uffiziben nagyra becsült, nemzetközileg elismert reneszánsz szakértője, aki személyes ügyének tekintette az magyar önarcképek szakszerű feldolgozását és méltó bemutatását. Így a hollandok és svájciak után mi vagyunk a harmadikok, akik önálló kötetben is feldolgozták nemzeti gyűjteményüket. Mindehhez szerencsés körülményként társult a tavalyi olasz magyar év, amelynek ünnepélyes eseménye lehetett a két tucat magyar festmény önálló bemutatása az Uffiziben. A téma ezt követően még jó ideig hidegen hagyta a hazai kulturális intézmények vezetőit, mígnem a kultúrpolitika nem ismerte fel benne az önreprezentáció ízes cupákját.

            Az együttes legrégibb darabja Kupeczky János önarcképe. Vagy Jan Kupeczkyé? Az 1707 körül festett portré festői izgalmai láttán csak a bosszantóan kötekedők pörögnek azon a kérdésen, hogy a Csehországban született, Nürnbergben meghalt, életet során jórészt a bécsi udvarnak és német főúri udvaroknak dolgozó mestert hogyan is sikerült beszuszakolni a magyar művészet bőre szabott zsákjába. (A zavar korai eredetét jelzi, hogy a Tudományos Gyűjtemény már 1828-ban úgy aposztrofálta őt, mint a „magyarok Raphaeljét”.) Az itáliai műkereskedőtől vett portrét mindenestre utólag sikerült becsempészni a magyar kollekcióba, ami csak egyike a nemzeti identitás üstjében úszkáló finom daraboknak. Mellette Nemes Eliza, Horovitz Lipót vagy Angeli Henrik is joggal reprezentálhatná a régió megannyi nációját. Sebaj, mi így szoktuk meg a pörköltet, ilyen közép-európai ragunak. Ahogy azt sem illik firtatni, hogy nemzeti piktúránk legnagyobbjainak megtett kultikonok, így idősebb Markó Károly vagy Munkácsy Mihály pályájának nagy részében külhonban élt és alkotott. Markó (joggal) része a nagy tekintélyű gyűjteménynek, s Munkácsy önarcképe csak azért nincs köztük, mert anno rossz helyre postázta az Uffizi a levelet (azt hitték a magyar festő Bécsben él, pedig akkor már évtizedek óta Párizsban lakott).

            Minket mindenestre számos körülmény feljogosít arra, hogy az firenzei gyűjteményben szerepeljünk, legfőképp az Anjou királyoktól Mussolini-ig ívelő ősi olasz-magyar barátság, a magyar értelmiségi „lateiner” múltja, no meg örökös sóvárgásunk a mediterráneum után. A magyar festő ifjúság másfél évszázadon át sűrű csapatokban portyázott Itáliában, amit a firenzei kollekció semmilyen módon nem tükröz. Leszámítva idősebb Markó Károly portréját, ami a magyar társulat első olyan darabja, ami valóban az Uffizi felkérésére került a gyűjteménybe. A meghívottak köre egyébiránt elég szűkre szabott, a „bent lakó” művészek felét sem teszi ki. A századvégen a bécsi olasz nagykövetet kérték meg a birodalom legméltóbb piktorainak összeírására. A távolról sem szakszerű listán négy név szerepelt: Jan Matejko, Munkácsy Mihály, Benczúr Gyula és Angeli Henrik. Utóbbi a bécsi arisztokrácia kedvelt festője volt, ami némiképp megmagyarázza, hogy önarcképének megfestését sem kapkodta el, s tizennyolc év múltán küldte meg (leginkább egy szigorú iskolai pedellusra emlékeztető) képmását Firenzébe. Benczúr Gyula a kivételesen jó választások egyike volt, őt művészi minősége, a kor magyar festészetében elfoglalt kiemelt szerepe és (ön)arcképfestői múltja egyaránt predesztinálta arra, hogy e Pantheonba lépjen. Ahogy László Fülöp is a századforduló ünnepelt, nemzetközileg ismert arcképfestői közé tartozott (aki egyebek mellett XIII. Leó pápáról is remekbeszabott portrét festett).

A felkérésre elküldött önarcképek másik csoportja a századelő magyar modernizmusának képviselőitől származik. Bekerülésük szorosan összefügg a hivatalos olasz-magyar kulturális kapcsolatok századfordulós megerősödésével, Fraknói Vilmos Magyar Történeti Intézetének alapításától a velencei biennálén való reprezentatív magyar szereplésekig. Szinyei Merse Pál és Csók István Lázár Béla ajánlására került a gyűjteménybe, Rippl-Rónai Józsefet és Perlmutter Izsákot pedig Vittorio Pica, a velencei biennálé nagy tekintélyű főtitkára ajánlotta. 1945 után a személyes ajánlásokat felváltották a szakintézményi és testületi javaslatok, így a nyolcvanas években a Nemzeti Galéria proponálására került Firenzébe Pór Bertalan és Nagy Balogh János önarcképe, legeslegújabban pedig egy szakértői testület javaslatára Fehér László és Keserü Ilona önportréja. Mindkét példa csak azt bizonyítja, hogy nem lehet ezt jól csinálni, a kortárs művésztömegből egy-két konszenzusos reprezentánst kihalászni. Ellenpróbaként itt van a kollekció manapság legnagyobb hírű darabja, Lakner László 1970-ben festett egész alakos önaktja, amit nem oly rég Boskovits Miklós ajánlott a gyűjtemény figyelmébe, és amely nemcsak a művész, hanem a régió neoavantgárd művészetének is emblematikus darabja.

            A művek másik része talányos körülmények között surrant be az Uffizi raktáraiba, bekéredzkedett, belopózott vagy egyszerűen csak addig ácsorgott ott, míg jobb híján beleltározták. Szívünk szakad, de e dicstelen sort nemzeti arcképfestészetünk megteremtője, Barabás Miklósunk önarcképe nyitja meg. Az egyébként tisztes biedermeier műgonddal megfestett, a festő fiai által felajánlott önportré évtizedes huzavona után került egy firenzei bizottság elé, akik nem tartották azt befogadásra méltónak. Nem számoltak azonban az első világháborúval, ami megakadályozta a festmény elszállítását, s az 1877-ben festett képmásra az eltelt fél évszázad alatt elegendő por rakódott ahhoz, hogy végül bejegyezzék az Uffizi leltárkönyvébe. A magukat ajánlók között akadtak persze olyan professzionális arcképfestők, akiket minden fenntartás nélkül befogadott az Uffizi, köztük Horovitz Lipót és Nemes Eliza. Kotász Károly jelenléte viszont már a kortársakat is megosztotta, egész kis sajtóvita kerekedett itthon a harmincas években arról, hogy vajon önportréja méltóképp reprezentálja-e a korszak magyar festészetét, és egyáltalán befogadta-e műveit a nagynevű képtár. Legrejtélyesebb bizonyosan Sándor Árpád figurája, akinek életműve lényegében ismeretlen volt és maradt (gyaníthatóan ezúttal nem alaptalanul), mindez azonban nem akadályozta meg az Uffizi nagy tekintélyű szakembereit abban, hogy az igazgatói irodában évtizedek óta függő, meglehetősen dilettáns képmást hivatalosan is betagozzák a gyűjteménybe. „Így megy ez.” – hümmögné rá Vonnegut mester.

            De mit sikerült a kurátoroknak (Fehér Ildikónak és Veszprémi Nórának) kifőznie ebből a meglehetősen vegyes alapanyagból? Egy tál igazi kuriózumot, egy csipetnyi nemzeti fűszerezéssel megbolondítva. Mert valljuk be, a kiállítás végeredményben elénk táruló látványa izgalmasan sokszínű, újdonságokban gazdag és szakmailag magas színvonalú. Kuriozitása egyenesen következik eddigi rejtőzködéséből. Rácsodálkozhatunk Nemes Eliza a kiállítás emblematikus képévé emelt kifinomult önportréjára, Perlmutter Izsák vagy Rippl-Rónai eddig rejtőzködő arcmására vagy Szinyei Merse Pál reprezentatív plein air önarcképére. De a tárlat egyik kulcsdarabja kétségtelenül Csók István gondolatilag és festőileg összetett 1912-es önportréja, amely mellé a rendezők megszerezték azt a művet, amit önarcképe hátterében megfestett Csók, a szintén száz esztendeje nem látott, a Velencei Képtárban rejtegetett Bálványokat. Mivel minden firenzei mű mellé egy-egy hazait helyeztek a rendezők, kevéssé ismert alkotóktól is számos ínyencséget kínál a tárlat (mint Horovitz Lipót Pulszky Ferenc képmását vagy Pór Bertalan ritkán látható műteremképét.) A tárlat legnagyobb erénye, hogy – ellentétben a rátelepülő kultúrpropagandával – nem akarja másnak mutatni a kollekciót, mint amilyen. Még az olyan bakikat is bevállalja, mint Scheiber Hugó olasz magángyűjteménnyel bekerült hamis képmását, amit eufemisztikusan „Scheiber Hugó modorában” festett műként prezentál. Az egyenetlenségeket elleplező kronologikus bemutatás helyett a kurátorok a tárlatot a művek bekerülésének státusza mentén tagolták: felkértek és felajánlottak finom distinkciójával súlyozva. Ezzel a huszárvágással példaszerű módon, higgadt történészi tárgyilagossággal tárják elénk a gyűjteményt, a nézőre hagyva, hogy vérmérsékletének és ízlésének megfelelő ízlelgessen és emésszen.