Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Munkácsy-kód

2008.01.16

 

Kreatív, 2005

A Munkácsy-kód

 

Képzelje el, hogy azt a feladatot kapja: titkolja el a Sziget-fesztivált. Tegyen róla, hogy a rendezvény időpontja és a fellépők kiléte rejtve maradjon. Óvakodjon közvetlen és a figyelem felébresztésére alkalmas reklámokat közölni a sajtóban. Se logót, se szlogent, se blikfangos képet ne tárjon róla a nyilvánosság elé. Pokolba a Kistehénnel! Hiszen, ha az esemény valóban érdekes és színvonalas, híre úgyis messze száll. Hasonlóképp van ez Munkácsy Mihállyal is, akinek neve önmagában hívószó, varázslatos enigma. Összegyűjtött műveit utoljára fél évszázada láthattuk együtt, azóta néhány nemzedéknek be kellett érnie kevés bitumenfekete roncsképpel a várbeli állandó kiállításon és a kolosszális Krisztus-trilógiával Debrecenben.

A Magyar Nemzeti Galéria tudja, hogy tudjuk, hogy Munkácsy nagy festő volt, olyan (nagyon) nagy, hogy a reklám nem is méltó az ő hatalmas zsenijéhez. A több száz rendkívüli alkotást felvonultató tárlat píárosai épp ezért egy példátlan kísérletbe kezdtek, azt vizsgálva, hogyan terjed egy esemény híre szájhagyomány útján. Gondolatmenetük nem kevés tanulsággal szolgál, ha meggondoljuk, hogy az emberiség történetének sorsfordító eseményei javarészt spontán akciók, s ahogy Mohácsot sem harangozták be előre, úgy a Márciusi Ifjak sem hirdették meg a forradalom kezdetét reggel kilencre a Pilvaxba. Így indul el a tárlat híre, előbb csak elejtett félszavak nyomán, majd szájról szájra, suttogva, jelentőségteljes mosollyal kísérve. Szociálpszichológusok jól ismerik a bizalmas hírek csoportszervező erejét. Így válik lassanként a tárlat a mérvadó társasági élet legfőbb beszédtémájává, így oszlik majd a társadalom két táborra, azokra akik már látták és azokra, akik meg fogják nézni.

            Aligha tagadható e koncepció páratlan zsenialitása: az információ visszatartása, mint a közlés leghatékonyabb módozata. Ó, ha ezt Karl von Sedelmayer tudta volna! Ámde Munkácsy menedzsere még a korai kapitalizmus pénzsóvár gyermeke volt, aki botor módon hitt a reklám erejében. Munkácsy új műveinek bemutatása előtt plakátokkal szórta tele Párizs utcáit, némelyik festménye számára külön pavilont építtetett, hatásvadász drapériákkal és megvilágítással övezve a képet, egyedi belépőjegyeket és szuveníreket mellékelve hozzá. Lázas ügyködése nem maradt visszhangtalan, a Krisztus-trilógia egykori sikerét Mel Gibson Passiója is megirigyelhetné.

            De távozz tőlünk Hollywood sátáni kísértése! A New York-i Modern Museum of Art már eladta a lelkét, és nyomában London és Párizs is a kárhozat útjára lépett, elfeledve a legfőbb elvet: a művészet nem árú. A művészet szent dolog, éteri tisztaságú jelenés, távol a haszonlesés fertőjétől. Jól tudja ezt az olümposzi magaslatokban a bűnös város felett trónoló Magyar Nemzeti Galéria. Társai már behódoltak, az új Ludwig Múzeum (LUMÚ) beharangozó plakátjain a késleltetett információ trükkjével élt, a Szépművészeti Múzeum kopt-kiállításának reklámjai a metrón is visszaköszönnek, a Műcsarnok pedig nem átallotta jópofa (!?) rádióreklámmal csalogatni a közönséget. A közönség pedig megbabonázva ment, s órákat is képes volt fagyoskodni a Hősök terén. Ám tömegkultúra bűzös mocsarában a magas művészet utolsó végvára még áll! Elefántcsonttornyait csak a beavatottak titkos társasága hódíthatja meg, akik érdemesek arra, hogy a “Munkácsy-kód” megfejtésére vállalkozzanak.