Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


FMK Nyolcavanas évek

2008.01.16

Mozgó Világ, 2005/3, 80-83.

 

népköztársaság útja 112.

FMK: Azok a 80-as évek

 Kiállítás a KogArt-ban

 

Halkan surranó fotocellák, makulátlan márványpadló, süppedős padlószőnyeg, ezredfordulós retro-design, zümmögő high-tech. A pultnál széles mosolyú üdvözlés, előzékeny regisztráció, cserébe ropogósan friss szórólapok csokra. Köztük a KogArt időszaki kiállítását kísérő újság, benne Kozák Csaba virtuális tárlatvezetője arról mesél, hogy ugyanebben az épületben egykor, még a Fiatal Művészek Klubja idején, az előtérben Eta néni (később Rózsika) árulta a belépőket, vette szemügyre a tagságikat, szemben volt a Fehér Kiállító, jobbra nyílt a Nagyterem, a lépcsőn mindenesként Tasnádi István rohangált (“mindig kavart valamit”), a pincében, a Fekete Kiállító szomszédságában Schwender Ervinnél pedig kiváló volt a Jókai-bableves és a sztrapacska zúzapörkölttel.

            Noha megtehetné, ám az edzett kelet-európai látogató nem jön zavarba. Könnyedén rögzíti az alapvető lexikális adatokat: FMK, azaz Fiatal Művészek Klubja, működött 1960 és 1998 között. A hely ugyanaz, a tér nem. Ismerős helyzet ez, idővel akaratlanul is az Időkapu hősies és merész kalandoraivá leszünk valamennyien. A hely (és név és szám) cserék birodalmának lakójaként könnyedén rekonstruálunk oda-vissza játékteremből kávéházat, gettóból emlékhelyet, alternatív klubból múzeumot: ott ült Osváth, amott a Weisz bácsi, itt meg Erdély Miklós… Emlékezésben kiválóak vagyunk. Tudta ezt a Kovács Gábor Művészeti Alapítvány is. Felkeresett hát egynémely “fiatal művészt” Schwender Ervin vendégei közül, kölcsönkért tőlük egynémely művet és relikviát a nyolcvanas évekből, majd szakszerűen megvilágítva és feliratozva takarosan felagatta őket a kiállítástechnikailag kifogástalan falakra.

A Kogart felsőközéposztályi milliőjében zavarbaejtő hatást kelt az egykori FMK fésületlen avantgárd társasága, amely bármily heterogén is volt, a kortársak számára mégis jól körülhatárolható egység képét öltötte. A tárlat akkurátusan rendezett soraiban csak nehezen érhető tetten annak a magatartásnak a lenyomata, amelynek lényegét éppen a dacosan felvállalt kívülállás teremtette meg, szándékos szembehelyezkedés mindenfajta (de főként az uralkodó) államhatalommal, kispolgári életeszménnyel és művészeti konvencióval. Ebben a közegben az avantgárd formabontó ereje menthetetlenül gyermeteg játékká szelidül, ellenzékisége pedig nem egyén, mint izgága ifjak haszontalan hőzöngése.

            Meglehet, ez a muzealizálás ára – avagy átka. A Kogart földszintjén az alapító Kovács Gábor magángyűjteményének darabjai a magyar művészet kanonizált alkotóinak és műveinek makulátlan tárházát nyújtják, Markó Károlytól Szőnyi Istvánig, hibátlanra restaurálva, pompás keretekben, gondosan feliratozva, iskolák szerint csoportosítva. A rendezők szándéka láthatóan az FMK esetében is hasonló volt: idomítsuk a kiállítás konvencionális dramaturgiájához ezt a nehezen körülhatárolható jelenséget, faragjunk belőle kiállítható témát, más szóval: muzeologizáljunk egy klubot. Ám könnyen belátható, életérzést kiállítani nehéz. Egy korszak vagy egy kulturális fenomén reskonstrukciója egyike a leggyötrelmesebb muzeológiai feladatoknak, hiszen a tárgyak puszta halmaza aligha képes felidézni milliőt, mentalitást, korhangulatot. Különösen nagy kihívást jelentett ez az FMK esetében, hiszen a klub jellegénél fogva nem egységes művészeti tömörülés volt, hanem éppen ellenkezőleg, hatását és vonzerejét a különféle művészeti irányokat és gondolkodásmódokat befogadó nyitottságának köszönhette. Története nem mesélhető el stílustörekvések mentén, arculatát nem egyes személyek határozták meg.

A Kogart kiállítása mégis azzal próbálkozik, hogy művészettörténeti kategóriákba gyömöszölve befutott nevek és tetszetős képek segédletével tárgyiasítson egy életérzést. Az alkotásokat nézve a nyolcvanas évek képzőművészetének alaphangja a gyermeki játékosság és kamaszos útkeresés. Az avantgárd szabadságharcos mítoszának ideje lejárt, a művész prófétai hitvallását felváltotta a showman szerepe, a politikai gerilla-harc után pedig eljött fesztelen örömzenélés ideje. Ez Fancsikó és Pinta világa, ahol nincs helye az avantgárd morális és formai szigorának, ahol humor és irónia itat át erotikát és politikát. A KogArt kiállításának középpontjában ez a radikális neodadaizmus áll, kiemelve a Vajda Lajos Stúdió nagy triászának (Fe Lugossy, ef Zámbó, Wahorn) munkáit. E vonulaton belül rajzolódnak ki a szexualitás, a politizálás és a hangsúlyos művészi önreflexió tematikus csoportjai, a nyugati újfestészeti és neopop áramlatok hazai reflexiói, némi egzotikus kelet-európai fűszerezéssel. Ismerős és otthonos ez a játékos képteremtő erő, hiszen mimagunk is a pop art és neodada ki tudja reneszánszát éljük meg.

Csakhogy a nyolcvanas évek művészete nem azonos a neodadaizmussal, ahogy az FMK sem azonos a nyolcvanas évek művészetével. Több is, kevesebb is. Márpedig a KogArt tárlatán mindaz ami nem (mű)tárgyiasítható, elsikkad. Pedig minden grandiózus színes vászonnál vagy agyafúrt installációnál többet mond az FMK-ról egy tenyérnyi fakó xerox, ami a klub 1983 december havi programját közli: előadások a jazz történetéről, az új szubjektivizmus, a sci-fi művészetről, az ókori és középkori zsidó művészetről, Perneczky Géza és Beke László beszélgetése a kortárs művészetről, Polanskitól a Vámpírok bálja, Andzej Wajdától a Mennyegző, Gazdag Gyulától a Bástya sétány ’74, El Kazovszkij és Fe Lugosi performanszai, Várady Róbert kiállítása, Szász György discója. A különféle korokon, művészeti ágakon, műfajokon átívelő, a populáris és magas kultúra határait összemosó programajánló jól jellemzi a korszak alternatív kultúrájának felszabadult nyitottságát. Élet és művészet egyesítése, a totális művészet megteremtésének vágya éppúgy áthatotta ezt a gondolatot, mint az ösztönös ellenszegülés minden szabályos és zárt formációnak, legyen az politikai hatalom vagy művészeti kánon. A Szkárosi Endre által szerkesztett Új Hölgyfutár – Maművészeti magazin egyik kiáltványában az aktivisták elhivatottsága gyermeki elragadtatottsággal vegyül: “Rendkívüli módon ki nem állhatom a határokat, a tulajdonokat, az elnevezéseket – különösképpen a művészet területén. Írásaim megvalósíthatóak szavakkal, tapintási érzetekkel, mozdulatokkal, cselekvésekkel és még sok minden mással. Válogatás nélkül lehet őket költeménynek, elbeszélésnek, képnek, tanulmánynak, látványosságnak nevezni. Szeretem a szinesztéziát. A mind az öt érzéknek szóló művészetet. Imádok lóraszállni és egyidejűleg minden irányba elindulni. Kívánom a más művészetét, és igyekszem magamévá tenni. Gyakorlom az esztétikai poligámiát. Csodálom és örömömet lelem benne, ha más területekre is kiterjeszthetem Don Juan stratégiáját. Több játékot… több játékot: poli-games.”

A már-már hisztérikusan eufórikus hangnemhez – a korszak többi alternatív folyóiratához hasonlóan – ezúttal is eksztatikus tipográfia társul, szöveg és kép anarchikus és asszociatív özöne. Ami egyedül mérvadó az a kép, szó és hang szinesztétikus egysége. Ez a totális művészet a legkevésbé a hagyományos művészeti műfajokban érhető tetten. Éltető eleme a performansz, és annak minden változata: El Kazovszkij teátrális eposzaitól a happening jellegű koncertekig. Az A. E. Bizottság működésében világosan testet öltött a szabad önkiteljesítés gátlástalan, egyszerre hedonista és agresszív vágya, amely vérbeli neodadaista módon áthágott minden műfaji határt. Ebből a nézőpontból a képcsinálás csak egyike volt a (zenei, színpadi, irodalmi) kreatív gyakorlatoknak. A “Csak egy kislány – Nehézzenei Klub” szintén a különféle zenei és látvány-művészetek párbeszédét szorgalmazta. Ezt az “esztétikai poligámiát” a kiállításon olyan művek érzékeltetik, mint Lois Viktor, Móder Rezső és Haraszty István szobrai, de az elszigetelt múzeumi közegben a hang-kép összeolvasztásának teremtő örömét menthetlenül elveszti valamennyi.

De az FMK vonzerejét nem kizárólag az ott folyó összművészeti események nyújtották, hanem a HELY által kínált szabad párbeszéd és eszmecsere lehetősége, az oly hosszú időn át elsikkasztott nyilvánosság esélye. Ebből a nézőpontból minden kiállított műtárgynál többet mondanak a klub és a vele párhuzamosan működő helyek (Rózsa presszó, a Bercsényi Klub, a Fészek Klub) jellegéről a meghívók, plakátok, szamizdatok, fotók, koncert- és filmfelvételek. Koncz András egy 1982-es megnyitóról készüt polaroid sorozata, vagy Szilágyi Lenke és Pácser Attila portré- és dokumentumfotói hitelesen és szuggesztív erővel idézik meg azt az életérzést, amely nem tárgyakban, hanem emberekben, eseményekben, beszélgetésekben öltött formát.

A kiállításon mintegy véletlenszerűen (hangulatfestő adalékként) bemutatott dokumentumok azt sugallják, hogy a rendezők nagy “ziccert” hagytak ki. A közelmúlt művészetéről lévén szó, interjúk sorával, a rendelkezésre álló meghívók, fotók, folyóiratok, levelezések feldolgozásával most még lehetséges lett volna az egykorú történések és kölcsönhatások, személyi kapcsolatok megközelítőleg pontos felvázolása. A tárgyalt korszak művészettörténeti kanonizálása most van folyamatban, az utókor számára meghatározó narratíváját, hangsúlyait, főszereplőit jelenünk rajzolja meg. Az átgondolt és szakszerű tárgyalás elmulasztása jóidőre konzerválhat egy torz vagy elmosódott képet. Máskülönben félő, hogy Wahorn András a Vajda Lajos Stúdió történetét bemutató műcsarnoki kiállítás kapcsán megfogalmazott véleménye ezúttal is igaznak bizonyul: “Minden másképp volt, de most már ilyen.”