Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Cilinder és lokni. (Biedermeier a Vaszary Galériában)

2015.07.06

Legyen nekünk: "Vormarz". Élet és Irodalom, 2015. július 3., 22.

Legyen nekünk: „Vormärz”

 

Magyarország Európa kicsinyben” - állapította meg bölcsen Csaplovics János etnográfiai értekezésében 1822-ben. Oly sok kortársához hasonlóan magát ő is egy soknemzetiségű birodalom polgáraként határozta meg, identitása éppúgy kötődött a német, mint a magyar nyelvű kultúrához, a Birodalomhoz, és azon belül Magyarországhoz. A legújabban harsogott kormányzati mantra („Magyarország sosem volt multikulturális társadalom”) cáfolatát vélhetően mindenki hosszan képes sorolni a saját szakmája köréből. Történészek gyaníthatóan napokig. De íme egy konkrét és jól körülhatárolható téma, amely a Balatonfüreden látható biedermeier kiállításban ölt testet.

Az osztrák-német és magyar kultúra összefonódása évszázados hagyományokkal bír, akár tetszik (éppen) nekünk ez, akár nem. Az 1800-as évek elején éledező honi művészet semmire sem ment volna bécsi segítői nélkül. Még az „idegenlelkűséggel” igazán nem vádolható Kazinczy is úgy vélte, ha igazán jó portrét akar magáról festetni, ahhoz nem Pesten, hanem a császárvárosban kell alkalmas piktort keresnie. A nemzeti ügy mellett oly elkötelezett arisztokratáink is, mint a Széchenyi család is osztrák festőkkel dolgoztatott. Gróf Széchényi Ferencről a bécsi születésű Johann Ender készített reprezentatív képmást, ő kísérte el az ifjú István grófot itáliai és közel-keleti utazására és vele festette meg később Széchenyi István a Magyar Tudományos Akadémia allegóriájának szánt Derűre ború kompozíciót. Ahogy Josef Danhausertől, a császárváros legjobb zsánerkép-festőjétől rendelte meg a frissen egri érsekké kinevezett Pyrker János történeti képsorozatát, saját hőskölteménye, a „Rudolphias” nyomán készülő ciklust, amelynek témája a dinasztia alapító Habsburg Rudolf élete. Mindez a „birodalmi patriotizmus” jegyében fogant, amivel nyilván mind nehezebb volt szembe nézni megannyi bukott forradalom és háború után. Idővel az osztrák kötődés emléke foszladozott: 1913-ban Ernst Lajos már „Magyar biedermeier” címen rendezett kiállítást, és ezt a címet viselte a téma 1937-es összegző tárlata is a Műcsarnokban.

Az ezredfordulóról nézve már meglehetősen képtelen és lehetetlen vállalkozásnak tűnik a 19. század első felében a magyar és osztrák (német, cseh, horvát, olasz) művészet szétválasztása. Ott ahol a „nemzet özvegye”, gróf Batthyányi Lajosné, Zichy Antónia Anton Einslét kérte fel 1848-ban arcképe megfestésére; ott ahol, a hazai reformpolitika nagyjainak képmásai Franz Eybl rajzai nyomán terjedtek el országszerte, hasztalan firtatni a nemzeti hovatartozást. 1848 előtt a multikulturalitás lényegi eleme volt a magyarországi kulturális szcénának.

Akik az 1950-es években azt az ukázt kapták, hogy válasszák le a Szépművészeti Múzeum anyagáról a magyar művészetet, a reformkorhoz érve különösen hálátlannak érezhették feladatukat. Így eshetett meg, hogy Johann Ender Halászfiúja maradt az egyetemes kollekcióban, Dessewfy Józsefről festett portréja viszont tárgya miatt ment a nemzeti gyűjteményben. Ha valahol, hát ezen a ponton indokolt a két gyűjtemény egyesítése.

Ha egyszer majd a jövőben készül újabb nagyszabású bidermeier-tárlat, az csak a két gyűjtemény, a magyar és osztrák festészet párhuzamos olvasatából bontakozhat ki. A közös platform azonban ezúttal Füreden nem jött létre, egy részről ott van a Szépművészeti Múzeum majd negyven festménye, más részről pedig a Fővárosi Képtár két tucat remek és ritkán látható műve. Hogy a vállalkozás önmagát sem veszi komolyan, azt az előbbi mókásnak (és közönségbarátnak) szánt címe is bizonyítja: Cilinder és lokni. Ez után igazán nem lehet számon kérni sem a történeti újragondolást, sem a mélyenszántó kurátori koncepciót. Annál is inkább, mert a művek jelenlétének legfőbb indoka a múzeum költözködése, s ugyebár ekkora rumli közepette kinek van ereje nagyszabású kiállítást csinálni.

Túl a tolakodóan aktuálpolitikai olvasaton, és túl a komolyabb kurátori koncepció nagyvonalú mellőzésén, csak egy különösképp rossz kedvű recenzens nem térne ki arra, hogy a művek együttese mindenek ellenére rendkívüli élményt ígér a Vaszary Galériába betérő látogatónak: Amerling csodaszép Olvasó nője, Johann Ranftl Koldusfiúja, Georg Waldmüller lenyűgöző elbeszélő erővel megjelenített jelenete, ahol egy vándor képmutogató képesládáját csodálják a falusi gyerekek – megannyi európai rangú festészeti műremek! Fanyalgás helyett érzékeltetnem kellene inkább a korszak festészetének technikai perfekcionizmusát, magával ragadó elbeszélő vénáját, puritanizmusát és természetes egyszerűségét. Nálunk nyugatabbra ezt teszik, friss szemmel tekintve a korszakra, amiben nem csak egy kései paternalista, konzervatív állam riasztó képe rajzolódik ki, ahol minden sublót mögött Metternich besúgói ólálkodnak, s ahol a tisztes polgár a „Beamter”, az állami gondoskodás eszköze a cenzúra, és a közrend őrzője a „Policáj”. Talán ideje lenne nekünk is hangsúlyt váltani: középpontba helyezni a gyermeket, az önerőből felemelkedő, művelt polgárt, a központosított állam helyett tevékenykedő civil szférát. Ebből a nézőpontból a biedermeier (ha magyar, ha nem) újító energiákkal teli időszak, telve a változás ígéretével, igazi „Vormärz”.

 

Révész Emese