Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Bolognai reform

2008.01.16

 

Műértő, 2005/10, október, 1, 7.

Bologna-sokk

avagy: művészettörténész-képzés jövő időben

 

A legutóbbi egyetemi felvételik ponthatárait böngészve az az érzésünk támadhat, hogy a művészettörténet napjaink egyik legdivatosabb bölcsész tudományága. Népszerűsége első pillantásra kevéssé érthető, hiszen ez a pálya sem vagyont, sem látványos karriert nem kínál, sőt mitöbb, a végzettek elhelyezkedési esélyei közelítenek a nullához. Legalábbis az állami szektorban. A vállalkozói szféra persze ettől fényévnyi távolságra ragyog, milliós hasznot ígér, estélyi ruhás VIP-fogadásokkal csábít, média-hírnévvel kecsegtet. Végre megértük, hogy a művészet “sikk” lett, társasági beszédtéma, Rembrandtot nem ismerni Jakupcseknél kínos. Szívderítő az elmúlt években feléledt művészeti könyvkiadás és örömteli látni a múzeumok előtt kígyózó sorokat. Vélhetően részben e “kulturális konjunktúrának” is köszönhető a szak iránti növekvő érdeklődés: a hallgatói létszám az elmúlt évtizedben az ELTE-n megnégyszereződött, és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Művészettörténeti Tanszékén is 40-60 fős évfolyamokkal folyik az oktatás. Mindez hozzávetőlegesen évi száz új hallgatót jelent, mely tízszerese a nyolcvanas években hivatalosan megadott tíz fős keretszámnak. Ennek tükrében megdöbbentő fejlemény, hogy 2006 őszétől a művészettörténet nem lesz önálló szak. Ezzel egy immár évszázados hagyományra visszatekintő tudományág egyetemi önállósága szűnik meg.

            Aligha vitatható, hogy felsőokatásásunk – és azon belül a művészettörténész-képzés – megérett a reformra. Az új társadalmi elvárásokhoz rugalmasan igazodó, az európai képzési normákkal összhangban álló oktatásra van szükség. Programjában ezt ígérte az európai felsőoktatás “Bolognai reform” néven elhíresült tervezete. A reformokat illető kezdeti lelkesedés mostanra azonban alaposan alábbhagyott, némelykor mélysötét kétségbeesésbe taszítva a téma hazai szakértőit. A bolognai reform egyik leginkább rokonszenves vonása ugyanis éppen az, hogy a korábbinál demokratikusabb felsőoktatás eszményét követi. Ám a felsőoktatási nyitás ára nem kevesebb mint az elitoktatás feladása, azaz lemondás az európai (és hazai) felsőoktatás közismerten magas szakmai szintjéről. Keserves és fájdalmas alku ez, amely annak belátásból fakad, hogy évi száz művészettörténész nem lehet és nem is akar tudós kutató lenni, ahogy az állam sem kívánja fedezni eddigi formájában a “tudósképzés fényűzését”.

            Noha az érintett tanszékek immár éve óta újabb és újabb minta-tanterveket dolgoznak ki, a reformokat nem kísérte széleskörű szakmai egyeztetés. Alapvető tájékoztatást és értékes vitaanyagot nyújt viszont Szőke Annamária, az ELTE adjunktusának (a tanszék honlapján is közzétett) tanulmánya, amely nemzetközi példák ismeretében veszi sorra az új szisztéma előnyeit és veszélyeit. A 2006 őszén életbe lépő új rendszer körvonalai mind tisztábban és mind kevesebb mozgásteret biztosítva körvonalazódnak előttünk. A művészettörténet oktatását is átalakító reform az eddigi ötéves (plusz három éves PhD) egyetemi képzést egy háromlépcsős rendszerrel váltja fel. Ennek első eleme a hároméves alapképzés, mely BA (bachelor) végzettséget nyújt. Erre épül a lényegesen korlátozottabb létszámmal induló kétéves mesterképzés (MA). A tudományos pályára készülők számára megmarad a hároméves doktori (PhD) kurzus. Mindez önmagában még nem adna aggodalomra okot. A korábbinál változatosabb és korszerűbb szakoktatásról dédelgetett álmaink azonban egy csapásra szertefoszlanak, ha a minisztérium legutóbbi tervezetével szembesülünk. Eszerint a bölcsészszakok számát radikálisan csökkentenék, és a nagy szakokon kívül (történelem, magyar) a korábbi kis vagy közepes szakokat tömbösík (pl. ókori és keleti nyelvek szakja, romanisztika, szlavisztika). A művészettörténet sem jelenik meg önálló alapszakként BA-szinten (a jelenlegi elképzelések szerint csak MA-szinten lesz önálló szak), hanem az újonnan létesített “szabad bölcsészet” alapszak egyik szakiránya, tkp. specializációja lesz. Ezt szakunkon kívül a filozófia, esztétika, etika, vallástudomány, filmelmélet és filmtörténet, kommunikáció és médiatudomány alkotja. Az átjárás ezeken a szakirányokon belül lehetséges, de pl. a történelem, néprajz, magyar szak felé nem (ezeket legfeljebb minorként veheti fel a hallgató). Tehát míg egyfelől a művészettörténet önállósága súlyosan csorbul, a bölcsészettudományokon belüli szabad átjárhatóság csak részlegesen valósul meg.

A szabad bölcsészet alá bezsuppolt tudományágak “visszaminősítése” nem szükségszerű és nem következik egyenesen a bolognai reform elveiből. Ellenpéldaként elegendő a néprajz helyzetére utalnunk, amely az új rendszerben is megőrzi majd önállóságát. Tudománytörténetileg nehezen indokolható ez a megkülönböztetés, hisz múltját és jelenét tekintve a két tudományág azonos súllyal van jelen a kulturális közéletben. Másrészről a tervezett struktúra veszélyezteti a diploma nemzetközi összehasonlíthatóságát, hiszen külföldön a művészettörténet csaknem mindenütt megmarad önálló BA-szaknak. Ebben a formájában tehát a bolognai szerződés alapelvével áll ellentétben, és hátrányosan érinti a hazai oktatás nemzetközi versenyképességét.

Mindezek ellenére a minisztérium a “szabad bölcsészet” ügyében hajthatatlannak bizonyul. Kénytelenek vagyunk tehát a szűkre szabott keretekben gondolkodni. Minthogy a háromlépcsős rendszer viszonylag nagy mozgásteret ad az egyes intézményeknek, a tanszékek eltérő tartalommal tölthetik meg az adott óraszámokat. A Pázmány Egyetem általunk kidolgozott művészettörténész-képzési rendszerében az alapozó három év felépítése messzemenőleg figyelembe veszi, hogy az egyetemi képzésbe került nagyszámú hallgató eltérő igényeket támaszt a szakkal szemben: egy részüket továbbra is a tudományos pálya vonzza, mások gyakorlati téren kívánják hasznosítani tudásukat, növekszik a pedagógiai elkötelezettségűek száma, sokan a műkereskedelemben remélik megtalálni számításaikat, míg a hallgatók zöme pusztán művészettörténeti ismereteit szeretné gyarapítani, minden különösebb szakmai elkötelezettség nélkül. Az új rendszer elvben lehetővé teszi, hogy a különféle igényeket párhuzamosan, de átjárható módon szolgáljuk ki. Az első három évben tehát olyan képzést kell nyújtanunk, amely kielégíti a művészettörténet iránti általános érdeklődést, megfelelő szakmai hátteret jelent egyes gyakorlati tevékenységek végzéséhez (pl. menedzseri, műkereskedelmi, kommunikációs feladatokhoz, egyszerűbb múzeumi és műemlékvédelmi tervékenységekhez), és biztosítja az erre épülő tudományos képzés alapjait.

            Ez a struktúra minden korábbinál inkább a választás szabadságával ruházza fel az egyetemi rendszerbe belépő fiatalokat, akik a fő képzési ágakon belül viszonylag kötetlenül szemezgethetnek az előadások kínálatából. Kötöttséget egyedül a diplomához minimálisan teljesítendő tanegységek (kreditek) száma jelent majd. Praktikus természetesen már az elején kiválasztani azt a fő szakirányt, amelyből nagyobb számú kreditet gyűjt a hallgató, főként ha már belépéskor tudja, hogy az első három év után MA szinten kívánja folytatni tanulmányait. Ennek a programnak a jegyében a BA-képzés első elemét olyan bevezető tárgyak fogják jelenteni, amelyek a legszélesebb bölcsészrétegek érdeklődésére is számot tarthatnak. Egy következő lépcsőfokot képeznek azok a “bevezető” tárgyak, amelyeket a nem művészettörténetre specializálódott bölcsészek is felvehetnek. Ezek meghatározott köre (50 kredit értékben, egy heti kétórás tárgy átlag 2-3 kreditet ér) úgynevezett minor szakként fogadható el. Azok a hallgatók, akik kifejezetten a művészettörténet iránt érdeklődnek, a fenti alapozó tárgyakon túl elmélyedhetnek egyes korszakokban illetve tematikai egységekben (ikonográfia, muzeológia, stíluskritika, tudománytörténet stb., összesen további 50 kredit értékben). Ezen felül lehetőség van további speciális kollégiumok és/vagy szakmai gyakorlat végzésére is (10-10 kredit értékben). Így az a hallgató, aki tudományos pályára kíván felkészülni, az MA feltételeként szabható 110 kredit művészettörténeti stúdiumban részesülhet, melyhez más bölcsésztárgyak (esetleg egy 50 kredites minor formájában) járulhatnak. Így állhat össze a végére az a 180 kredit, amely a hároméves bölcsész-diploma feltétele.

            Egy ilyen rugalmas rendszer bevezetése valóban választ kínálhat mind a tömegoktatás, mind a sokféle érdeklődési szint kérdésére. Szimpatikus az új modellben, hogy a hallgatónak nem kell rögtön egyetemi tanulmányai megkezdésekor elköteleződnie, hanem saját érdeklődési körének megfelelően viszonylag szabad lehetősége van a kreditek gyűjtögetésére a három év során. Az új struktúra a tanszékeket és az oktatókat is versenyre készteti. Az ugyan nem várható el, hogy az egyetemi oktatók egyik napról a másikra látványos show-t produkáljanak előadásaikon, de a hallgatók megtartása érdekében sejthetően előtérbe kerül majd az oktatás gyakorlati jellege, a mindennapokban vagy a munkaerőpiacon közvetlenül is hasznosítható tudás követelménye.

            Kérdés marad ugyanakkor, hogy mire mennek a három év után kilépő ifjak BA-diplomájukkal. A minisztérium reformtervezete bő fantáziával halmozza az ötleteket. Eszerint a végzettek az állami szférában munkát kaphatnak majd múzeumokban, galériákban, műemlékvédelmi intézményekben, tudásuk hasznosítható kiállítások szervezése, gyűjtemények kezelése és feldolgozása terén. Ámde a figyelmes olvasónak feltűnhet, hogy a lehetőségek gazdag tárháza szerepzavart tükröz, ha lenne kedvünk élcelődni, a végzettség megnevezéseként a “művészettörténeti bonyolítót” javasolnánk. A helyzet azonban ennél komolyabb, már-már válságos. Tény ugyanis, hogy a tervezett struktúrában radikálisan csökken majd a szakmai tárgyak száma, tehát a BA-végzettségüek az eddiginél csekélyebb szaktudással lépnek majd arra a szűk piacra, amely már most is telített. A “sokoldalú művészettörténész” felvázolt utópiája azzal a reménnyel kecsegtet, hogy az új generáció a művészet oktatásának és népszerűsítésének terén is megtalálja majd helyét és jelentős szerepet kap a művészetek (egyelőre itthon még igen szűk) közönségének kinevelésében. Csakhogy súlyos tévedés azt hinni, hogy a népszerűsítés alacsonyabb szaktudást igényel mint a szaktudományos munka.         

A művészettörténet fölé rendelt “szabad bölcsészet” vadonatúj tudományág, amely ilyen formában sehol a világon nem létezik. A minisztériumi elképzelések szerint az itt végzett hallgatók a három év alatt elsajátítják majd az analitikus gondolkodás, szövegértés, önálló információkezelés képességét és diplomájukkal amolyan “kulturális mindenesként” művelődési intézményeknél, könyvkiadóknál, a sajtóban, médiában vagy a rendezvényszervezés területén találhatják meg majd helyüket. Ez az elképzelés tehát minden szaktárgyat a “készségfejlesztő adaléknak” tekint, és ennél fogva számukat igyekszik radikálisan csökkenteni. A szaktudást szakbarbárságnak bélyegzi, feláldozva azt a “sokoldalúság” oltárán. Ez a mi esetünkben annyit jelent, hogy egy BA-diploma megszerezéséhez a hallgatónak elegendő heti 3-4 óra művészettörténetet tanulnia, ahhoz hogy a végén képzett “művészettörténész” váljék belőle. Nyilvánvaló, hogy e szűkös keretek között lehetetlenné válik az eddigi színvonal megtartása. Az egyes korszakokból és a kapcsolódó tárgyakból (ikonográfia, tudománytörténet, műemlékvédelem, muzeológia stb.) a hallgató csak ízelítőt kaphat, felszínes tudása legfeljebb egy televíziós kulturális magazin szerkesztésére lesz majd elegendő. Aki ennél többet akar, az kénytelen lesz MA szinten folytatni tanulmányait, ahol specializálódhat korszakra és témakörre, választva például a muzeológia, műemlékvédelem, pedagógia vagy művészeti menedzsment irányok valamelyikét. Ez azonban már csak a legjobbaknak adatik majd meg, MA szinten ugyanis a BA végzettségűeknek csupán harmada folytathatja államilag finanszírozott tanulmányait. A kör itt bezárul, visszatérünk a kezdetekhez: a művészettörténet ismét elitképzéssé válik, amely a jelenlegi színvonalon csupán kevesek számára lesz elérhető.

            A minisztérium és a szakma képviselői közötti mérkőzés a színfalak mögött még zajlik. Elsődleges célunk jelenleg az, hogy a hallgatóknak már az első három évben is lehetőségük legyen arra, hogy magasabb óraszámban tanulják választott szakirányukat. A kreditszámokkal folytatott zsonglőrködés azonban csak a probléma egyik oldala. Ahhoz, hogy a művészettörténet a bolognai rendszerben is megőrízze vonzerejét, mi magunknak is újra kell fogalmaznunk azt, milyen tartalommal is kívánjuk majd megtölteni a szűkösnek ígérkező óraszámokat. Ez nem kevesebbet kíván tőlünk, mint a művészettörténet megváltozott társadalmi és kulturális szerepének újragondolását.

 

Révész Emese, Szakács Béla Zsolt