Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


ARC Óriásplakát kiállítás

2008.01.20

Új Művészet 2001/11, november, 20-21.

 

Rebellis képmutogatók

H@®© a képekért

2. óriásplakát kiállítás a Felvonulás téren

 

A plakát új, sosem volt műfaját hívták életre a 2. @®© óriásplakát kiállítás szervezői, Bakos Gábor, Fatér Barna és Geszti Péter. A pályázati felhívásra elkészült óriásplakátok ugyanis nem kötődnek semmilyen létező kereskedelmi termékhez, nem akarnak eladni semmit és nem bombázzák a nézőt a fogyasztásban nélkülözhetetlen információkkal sem. Sőt mondhatni, e plakátok a fenti követelményekkel szemben és mindezek ellenében fogalmazódtak meg. A plakátművészet hagyományosan szuggesztív vizuális eszköztárának célpontja ezúttal éppen az a merkantil közeg, amely egykor a műfajt életrehívta. Az új reklámplakát önmaga tárgyává válva kigúnyolja saját semmitmondó nagyhangúságát és leleplezi saját agresszív és erkölcstelen jellegét. Morális útmutatóként, ellenzéki röpiratként nevel, int vagy lázít. Csakhogy mindezt meglehetősen zárt, szabályozott közegben teszi. Nem teríti be a házfalakat, nem uralja az utcát, nem keríti hatalmába a köztereket, hanem 1-től 99-ig számozottan, szabályos sorokban rendezetten kínálja magát. E demonstráció terepe épp a Dózsa György út, megannyi lelkes felvonulás, odaadó tüntetés és önfeledt népünnep színhelye. Az óriásplakátok felvonulása ismét esemény volt. Kisebb rebellió művészeti közéletünk állóvizében. Arcátlan profizmusa, harsány jelenléte alkotásra ingerlő felhívás és gondolkodásra késztető kihívás. Pauer Gyula 1978-as Tüntetőtáblaerdő nagyatádi akciójának kései analógiájaként össztűz a fogyasztói társadalom és az aktuális politikai hatalom hamis értékrendje ellen. A hatalomnak ezúttal azonban szeme sem rebbent, a táblák maradtak és a polgár elvegyülhetett a képek sokszínű parádéjában.

            A Műcsarnok nyugtalanító közelsége azt a benyomást keltette, hogy az út mentén elénk táruló képsokaság a senki (és mindenki) földjén talált menedéket, se az utcán, se a múzeumban – hanem lenn a téren. Vajon kirekedt vagy kivonult a múzeumból? Vagy másként közelítve: mutatott-e utat a kiállítás az új plakát vagy új művészet, avagy új plakátművészet felé? Az idei tárlat legfigyelemreméltóbb vonása éppen kombattáns jellege volt. Ám nem a kivitel, hanem a mondandó tekintetében. A kiállított művek jelentős része reflektált aktuális társadalmi és politikai visszáságokra. Némelyik a graffiti vagy a politikai röplap tömör anarchizmusával fogalmazta meg üzenetét (Comintern Supergroup: Fizess). Külön egységet képeztek az pozitív országimázs megteremtésén (hasztalan) fáradozó reklámokon ironizáló képek (Zsári József - Csizmadia Tünde: Absolut, Miltényi Tibor: Tény, Lajti Virág: Venyige, Paulovkin: Welcome) és az aktuálpolitikai visszaéléseket kipellengérező plakátok (Pohárnok Mihály: Happy End, Sopronyi Gyula: Józsi bácsi, Bank Róbert – Stefka Éva: Nekem bevált I-II). Feltűnően sok alkotó használt a keresztény ikonográfiából kölcsönzött jelképeket vagy vulgarizálta a vallásgyakorlás eszközeit (Szabó – Megyeri – Donkó: Együtt, Bohus – Bracsok – Lábady: Fejből, Kiss Dezső – Fejér Zsolt: Intolerans, Szabó György – Sebastien Hannel: Istenem…). A tavalyihoz hasonlóan ismét jelentős mennyiségű volt a szociális egyenlőtlenségek ellen tiltakozó és az emberjogi kérdésekre reagáló plakát (Molnár Zoltán – Philipp András: Les Vigas I-IV., Szekeres István: Paris I-II.). A bemutatott művek tartalmi elemzését vélhetően a megfelelő társadalomtudományok hamarosan elvégzik. (A tavalyi képek szociológiai elemzése már megtörtént.) A kérdés számunkra inkább az, hogy a kiállított plakátok képi minőségének vizsgálata milyen eredményt hoz. A szakavatott zsüri (Németh Gábor, György Péter, Petrányi Zsolt, Szabó Ágnes, Erdélyi Zsolt, Bakos Gábor) által is jócskán megrostált művek ugyanis nem kecsegtetnek a plakátnyelv megújításával. A kivételek épp azáltal nyernek művészi minőséget, hogy ellentmondva a plakát világos és egyértelmű üzenetre vonatkozó alapvető műfaji követelményének, képesek szöveg és kép olyan feszültségét megteremteni, amely a nézőt nem egyszerű dekódernek tekinti (Bérczi Zsófia: Beton, Elek Judit: Gretel, Günter, Szabó Dezső: Kharon, Nagy Norbert: Légy). Ám a kiállítás jelentőségét nem az egyes alkotások minősége, hanem a vállalkozás egészének értékelése teremti meg.

 Az @®© akciója művészet és piac, művészet és tömegkultúra aktuális viszonyára kérdez rá, vitára és állásfoglalásra serkentve provokálja az érintett területek résztvevőit. Bár a szervezők szándéka eredendően mentes minden provokatív éltől, vállalkozásuk egész jellege és kivitele mégis kihívás a hazai kulturális közélettel szemben. Elsősorban azért, mert a maga nemében grandiózus akciót kezdeményező reklámcég független az állami művészeti intézményektől, és mint ilyen, maga is a piaci verseny szabályainak alárendelt magánvállalkozás. A magántőke megjelenése a művészet területén jelenleg itthon még inkább gyanús mind üdvözlendő jelenségként értékelődik, és a piaci szempontok figyelembevétele a megszokott állami beavatkozásnál jóval veszélyesebb korlátnak tűnik. Az “elüzletiesedő művészet” fenyegető rémét még csak növeli a kiállítás lehengerlően profi módon megszervezett reklámkampánya. A kiállítás sikerének titka épp a nyilvánosság és közérthetőség, tehát épp azon vonásai, amelyek hiánya a pangó hazai képzőművészeti közélet fő okozói. Mindkét meghírdetett pályázat nyilvános és nyitott volt. A felhívás egyaránt szólt a “vizuális kultúra művelőihez és minden vállalkozó szellemű, kreativitását megmérettetni kívánó nagykorú állampolgárhoz”. A beérkezett pályaművek 700-at meghaladó száma azt bizonyította, hogy az @®© proklamációja eddig lappangó kreatív energiák mozgósítására volt képes. A kijelölt témák (társadalmi célú reklám, ezredforduló, nemzet, létező termék fiktív reklámja, fiktív termék létező reklámja) garantálta a művek közérdekű jellegét, a plakát sajátos tömegkulturális műfaja pedig az üzenetek közérthető megfogalmazására késztették az alkotókat. Végül – a hazai kiállítási életre megint csak nem jellemző módon – a tárlatról elegendő információt kapott a közönség, hírdetések, előzetes ismertetések, ingyenes prospektus és a két kiállítás teljes képanyagát bemutató album tájékoztatta és vonzotta az érdeklődőket.

            A szervezők nem kortárs művészeti eseményként határozták meg akciójukat, hanem célját tekintve olyan tömegkulturális vállalkozásként, amely “képkultúránk egészét megmozgató, népszerűsítő, vonzó és aktivizáló akar lenni, mint a régi május elsejék” (Készman József). És valóban, e megmozdulás mind a pályázók mind a nézők körét tekintve a kortárs művészeti eseményeknél jóval nagyobb tömegeket érintett. Hangsúlyozottan populáris volta azonban csak elfedi, de nem érvényteleníti a kiállítás szoros értelemben vett művészeti vonatkozásait. A műfaj artisztikus gyökereire a bemutatót kísérő történeti plakátkiállítás is felhívta a figyelmet. A plakátnyelv megteremtői és mesterei között a századforduló óta jelen voltak és vannak képzőművészek. A műfaj képi eszköztára mindenkor érzékenyen követte, tükrözte – olykor generálta – az aktuális művészeti stílusváltozásokat. Azt pedig, hogy a plakát több kultúrtörténeti forrásnál, bizonyítja az a számtalan plakátkiállítás, amelyeknek az elmúlt évszázad során a hazai múzeumok is helyt adtak. A tömegkulturális médiumok – legyen az mozgó vagy állókép – ma minden korábbinál inkább a kortárs művészet érdeklődésének középpontjában állnak. Harsány, agresszív képi világuk, sematikus és idealizált hőseik, frázisokból építkező retorikájuk a kortárs művészet neo pop artos irányzatának fő “nyersanyagát” jelenti. A tavaly megrendezett Áthallások vagy az idén – részben az óriásplakát-kiállítással párhuzamosan nyitva tartó – műcsarnoki Klíma – Szerviz – Out of Time bemutatón ismét világosan kirajzolódik azon alkotók köre, akik a városi tömegkultúra nyelvén szólalnak meg. Nem véletlen, hogy az @®© egyik alapítótagja, Bakos Gábor is e kortárs művészek körébe tartozik. Tavaly Wéber Imrével készített Vágy-sorozata fiktív óriásplakátok formájában fogalmazott meg személyes üzeneteket. Nagy Kriszta az aktuális női szerepeket analizáló munkásságában szintén központi szerepet kap az óriásplakát műfaja. Lakner Antal a tavalyi óriásplakát-kiállításon is látott “passzív munkeszközei” az idei Velencei Biennálé Magyar Pavilonjában is szerepelnek. A példák még hosszan sorolhatóak lennének, hiszen a fogyasztói kultúra képi világának sokkoló ereje egyértelmű nyomot hagy a kortárs képzőművészeten is. De a kölcsönhatás nem merül ki a külső eszközök puszta felhasználásában vagy a fogyasztói attitüd ktitikájában. A tömegkultúra beemelése a múzeumi művészetbe, egyben a kortárs művészet expanziós törekvéseinek szimptómája is. Annak a szándéknak a tárgyiasulása, amely újra szükségét érzi annak, hogy a mű az alkotó és a néző közti párbeszéd terepe legyen, olyan produktum amelynek létjogosultságát és fontosságát az alkotó és befogadó közössége, azonos élményanyaga biztosítja. Az művész és közönség közötti társas kapcsolat alapja a közönség értékelése és megbecsülése. Az óriásplakát eredendően rendelkezik mindezen vonásokkal, hiszen létjogosultságát az a készsége adja, hogy képes a néző megszólítására. Az @®© alkotói triászának legnagyobb érdeme éppen az, hogy felszabadítja a nézőt passzív és kényszerű szerepéből azzal, hogy bízik a potenciálisan mindannyiunkban lappangó kreatív erőben. Így e tárlat egyben felszólítás is: a kételkedés szükségességére és a válasz lehetőségére. A kételkedésre az aktuális politikai és gazdasági hatalmak üzeneteiben, valamint a kreatív és autonóm válasz megfogalmazásának lehetőségére.