Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Akt-botrányok

2008.01.16

Artmagazin, 2004/4, 28-31.

 

TILTOTT TESTEK

Akt-botrányok a századfordulón

 

 

Száműzött Szerelem

Kernstok Károly Szerelem című festményét első ízben az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat 1899 végén megrendezett téli tárlatán mutatta be. Műve a fővárosban sem a kritika, sem a közönség körében nem keltett különösebb feltűnést. A nézők nem láttak benne egyebet, mint Benczúr Gyula Mesteriskolája egyik kiváló növendékének elsőrangú akttanulmányát. Mindaddig így volt ez, míg a klérus egyik főembere erkölcstelennek nem bélyegezte a képet. Téli kiállításának anyagából a társulat reprezentatív válogatást vitt Nagyváradra, s megnyitására a város egyik főemberét, Schlauch Lőrinc bíborost kérte fel. Schlauch azonban vonakodott megnyitni a tárlatot, mindaddig, amíg az inkriminált művet el nem távolítják. A bíboros követelésének engedve a szervezők Kernstok festményét végül egy kizárólag nagykorúak számára fenntartott, drapériával elfedett külön helyiségben mutatták be.

A nagyváradi eset csak feltűnő epizódja volt egy ekkor már évek óta húzódó vitának. Wlassics Gyula kultuszminiszter 1898 őszén programot hirdetett a hazai képzőművészetek fellendítésére, amelyben az ifjúság művészeti nevelése érdekében szorgalmazta az iskolák tárlatlátogatásait, különösen a kortársi törekvéseket összegző Műcsarnok kiállításainak megtekintését. Rendelete ellen több tanár is tiltakozott, mondván, hogy a Műcsarnok tárlatain gyakoriak az olyan aktábrázolások, amelyek veszélyeztetik “az ifjúság egészséges erkölcsi fejlődését”. A Képzőművészeti Társulat hivatalos folyóirata, a Műcsarnok lapjain éveken át burjánzó, félreértésektől és személyes sértésektől sem mentes “nuditás-vitában” pro és kontra a hazai művészeti élet számos jelese felszólalt, köztük Alexander Bernát, Beöthy Zsolt, Gyulai Ágost és Ernst Lajos.

            Éljen az erkölcs címmel Ady Endre vitriolos cikkben bírálta a döntést, frappánsan bizonyítva, hogy a bigott paptanár tiltása csak felcsigázta az ifjúság érdeklődését a kép iránt: “Benn félhomályban áll a Szerelem. Szent ég, mennyi mindent látnak ezek a lekes, fogékony szívű ifjak, ami nincs a képen!”. Az ügyet ismertető fővárosi lapok többsége nem csak erkölcsi vakbuzgósággal, hanem a művészet iránti teljes tudatlansággal is vádolta a bíborost. “Ez a kép, melyen a meztelen női alak a formák szépségével tesz hatást, a mely örök tárgya marad a művészetnek. Mögötte egy férfi, a ki mellkasig látható csak, hozzá hajlik és szemén csókolja meg a nőt. Mindenütt meztelenség látható, de nagyon művészi érzék nélküli ember, a ki ezen csak megütközni is tud” – kommentálta az esetet a Művészet című folyóirat szerzője.

 

 

Pornográfia a kabinettben

1913-ban gyors egymásutánban két akt-botrány is borzolta a kedélyeket. Egyik sem volt mentes hatalmi túlkapásoktól, s a nyomukban kibontakozó sajtóvita ismét csak ráirányította a figyelmet az erotikus művészetre. A Szent György Czéh Magyar Amatőrök és Gyűjtők Egyesülete a hazai magángyűjtők egyik első tömörülése volt, vezetőségében olyan befolyásos közéleti személyiségekkel mint Bárczy István főpolgármester és olyan jeles műértőkkel, mint Kohner Adolf, Herzog Mór Lipót vagy Nemes Marcell. Az 1909-ben alapított társulás A Gyűjtő címen saját folyóiratott indított, aukciókat és kiállításokat szervezett. Egy retrospektív kisplasztikai tárlat után második vállalkozásuk Franz Bayros grafikai kiállításának megszervezése volt. A kiállítás már három hete állt, mikor a rendőrség behatolt az egyesület nyilvános tárlattól elkülönített irodájában, s lefoglalta Bayros harminc grafikáját.

A fővárosi bíróság poronográf képek terjesztésének vádjával indított nyomozást a felelősök ellen. Siklóssy László ügyvezető igazgató, a kiállítás rendezője napilapokban közzé tett nyilatkozatában jogtalannak és megalapozatlannak bélyegezte a hatóságok eljárását, arra hivatkozva, hogy az inkrimiált műcsoport “nem tartozott a kiállításhoz s azt csupán igazolt okok alapján megadott engedéllyel lehetett megtekinteni.” Siklóssy ettől függetlenül is a művek védelmére kelt, mondván: “a kifogásolt anyag az utolsó szálig olyan rajzokból áll, melyek a legtisztább művészi intenciókról tanúskodnak s melyek művészi értékben Beardsley, Rops és Zichy Mihály hasonló művei mellett igényelhetnek maguknak helyet. […] E kiállításunkat és az ennek kapcsán megjelent publikációkat a hazai és külföldi szakemberek művészi eseményként fogadták és beható érdeklődésükre méltatták. A pornográfia vádja alaptalan és meg is késett. Flaubert és Baudelaire ötven év előtt állták ezt a vádat a francia bíróság előtt; mi most az ő nyugalmukkal bízunk becsületes ügyünkben.” Igazának tudatában az egyesület perre vitte az ügyet. Nem kis részben befolyásos támogatóiknak köszönhetően, a Czéh vezetőségét rövidesen felmentették a pornográfia terjesztésének vádja alól.

            Ugyanezen esztendő végén a Nemzeti Szalonban Zichy Mihály eddig ismeretlen vagy itthon ki nem állított műveiből nyílt tárlat. A bemutató egyik szenzációját jelentették Zichy erotikus rajzai. E műveket, amelyek egy része leplezetlen nyíltsággal ábrázolta a szexuális aktust, Zichy az 1880-as évektől rajzolta a cári udvarban. “Ezeket éppoly komoly művészi feladatnak veszem mint akár, a Főangyal Gábriel üdvözletét a Szűz Anyánál” – írta róluk egyik fiához címzett levelében. Virtuóz rajzi tudással és természettudományos objektivitással megragadott jelentei csak korlátozott példányban kerülhettek a közönség elé. Egy részüknek heliogravür másolatát 1906-ban, Zichy halála után rendezte albumba egy német nyomda, majd 1911-ben Szerelem illetve Les plaisire de l’amour címmel jelentette meg egy lipcsei kiadó.

A huszonnégy grafikát a rendezők külön kabinettben helyezték el. Sorozatukhoz a kiállítás katalógusában a következő információt fűzték: “Az I-XXIV. számmal jelzett művek csak igazgatói engedéllyel tekinthetők meg. Az engedély megadható tagoknak, a művészeti és tudományos testületek és intézetek tisztviselőinek, valamint a művészeknek. Iskolák hallgatóinak engedély nem adható. Az engedélyt kérő blanketták a pénztárnál kaphatók.” Körültekintő eljárásuknak és a korábbi Bayros-botránynak köszönhetően ezúttal nem követte rendőrségi eljárás a művek kiállítását. A szabadgondolkodó értelmiség, Ignotus és Bálint Aladár üdvözölte a rajzok “nyilvános” bemutatását. Balázs Béla nyílt és józan cikkben sürgette a Nyugatban az erotikus művészet üldözésének beszüntetését: “Hiszen nincsen az animálistól távolállóbb, nincsen szellemibb, nincsen emberibb valami az erotikus művészetnél, sőt (ebből a szempontból mindegy), nincsen a művészietlen pornográfiánál sem. […] Ha mi nem üldöznénk vagy rejtegetnénk az erotikus képeket, ha nem szégyenítenénk és szégyellnénk, ha szabad méltó feladattá tennénk, és evvel legnagyobb művészeink szépségvízióit szabadítanánk rá az erotikára – akkor megtanulhatnánk a művészettől szépnek látni azt, amit a mi mai kultúremberiségünk nem tud annak látni, és millió csendes tragédiának, hisztériának, érzelemzavarnak okát szüntetnénk meg.”

 

 

Rossz az aki rosszra gondol

A huszas évek konzervatív politikai légkörében különösen megszaporodtak az “erénybakterek”, szövevényes törvényi szabályozást és terebélyes állami intézményeket teremtve a közszemérem védelmére. A vonatkozó magyar törvényi szabályozás szerint a közerkölcs ellen vét az, aki “szeméremsértő iratot [és képet] állít elő”. A szemérem és erkölcs magyarázatra szoruló fogalmát a törvénykönyv később ekként pontosítja: “a szemérem elleni vétség megállapíthatásának elengedhetetlen előfeltétele a nemi érzékiség felkeltésére irányuló célzatosság.” A hazai törvényhozás túlbuzgóságát jól jelezték a huszas években megszaporodó művészperek. A rágalmazások hada irodalmárokat, tudósokat, művészeket ültetett a vádlottak padjára. E szégyenletes hajsza egyik fejezetét alkotta az alábbi két eset is.

            1925 júliusában egy ifjúsági szervezet feljelentése nyomán a rendőrség kivonult Fränkel Ernő műkereskedő boltja elé és felszólította a tulajdonost, hogy Iványi Grünwald Béla, Vaszary János és Prihoda István aktképeiről készült rézkarcokat haladéktalanul vetesse be a kirakatból. A tulajdonos megtagadta az eljárást, arra hivatkozva, hogy Iványi és Vaszary alkotásai állami aranyéremmel kitüntetett mesterművek, amelyeket a rendőrségnek nincs joga önkényesen indexre tenni. Néhány nappal később azonban a rendőrség erőszakkal felfeszítette a kirakatot és a “szeméremsértő” képeket elkobozta. A kirakat felnyitásakor az ügyben eljáró detektívnek feltűnt Csók István (a Képzőművészeti Főiskola kinevezett rektorának) Zsuzsanna menekülése című olajfestménye is, amelyet mint a közszeméremre ártalmasat, szintén lefoglalt. A sajtó természetesen egy emberként támadta a törvény szűklátókörű, hozzá nem értő őreit. Magyar-Mannheimer Gusztáv indulatos nyilatkozatában azt javasolta a vádaskodó ifjúsági szervezetnek, hogy a budapesti házakat díszítő szobrok után az állatkert majomketrecét se felejtsék elzárni az erényes szemlélők elől.

A megvádoltak számára kellő elégtételt nyújthatott, hogy néhány hónappal később, 1925 karácsonyán óriási közönség és szakmai siker kíséretében, Lyka Károly, Majovszky Pál és Petrovics Elek rendezésében megnyílt a Műcsarnokban a magyarországi aktábrázolás történetét bemutató reprezentatív tárlat. Csók István pedig jogtalan meghurcoltatása emlékére újabb aktfestményét Honi soit quit mal y pense (Rossz az aki rosszra gondol) címen állította ki a Műcsarnokban. Alkotását a következő esztendőben megvásárolta a Fővárosi Képtár.

Az újonnan hivatalba lépő kultuszminiszter, Karafiáth Jenő 1932 szeptemberében elrendelte, hogy a folytonos szülői aggályokat mérséklendő, a Képzőművészeti Főiskola azon felvételi vizsgáin ahol női jelentkezők is vannak, a férfi aktmodellek “megfelelő” előkötőt viseljenek. Egy nappal később Az Est Csók Istvánt, a főiskola tanárát is megkérdezte a furcsa rendeletről, aki az utasítást remek tréfának titulálta. Pár nappal később a miniszter – a nyugdíkorhatár túllépésére hivatkozva – Csókot azonnali hatállyal felfüggesztette tanári állásából. Az elmúlt években megszaporodó ostoba és szűklátókörű eljárásokat megelégelő művészek a rendeletet szándékosan dramatizálva úgy értelmezték, hogy Karafiáth ezentúl csak ruhás aktok festését engedélyezi. A művészek széleskörű tiltakozásának egyik dokumentuma a Színházi Élet képriportja, amely többek között Szőnyi István, Herman Lipót, Kernstok Károly és Czigány Dezső műtermébe látogatva mutatta be az alkotókat, amint “röntgen-rendszerrel” vizsgálódva vetik papírra a “Karafiáth-trikóba” öltöztetett modelleket.