Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Akadémia Képtára

2008.01.16

 

Műértő, 2005/1, január, 4.

NYITOTT AKADÉMIA

A Magyar Tudományos Akadémia rejtőzködő képzőművészeti kincsei

 

A Roosevelt téri dugóban araszolva alighanem mindannyiunk tekintete megpihent már a Magyar Tudományos Akadémia impozáns palotáján. Friedrich August Stüler neoreneszánsz stílusban tervezett épülete az Akadémia rangjának megfelelő tekintély sugároz. Némely jól tájékozott turistán és bennfentes szakmabelin kívül az egyszerű városlakó nemigen veszi a bátorságot arra, hogy a magas tudomány e nobilis fellegvárába merészkedjen. Pedig a város kulturális centrumában álló palota kincseinek válogatott gyűjteménye hetente két alkalommal (hétfőn és pénteken) a nagyközönség előtt is nyitva áll.

Az ötvenenes években szisztematkusan felszámolt gyűjtemény reskonstrukciójára első ízben egy 1992-ben, a Magyar Nemzeti Galériában megrendezett tárlaton került sor. Két esztendővel később az Akadémia megnyitotta állandó kiállítását. Jubiláris ünnepnek is tekinthető hát az a reprezentatív kötet, amely első ízben vállalkozik a Magyar Tudományos Akadémia képzőművészeti kincseinek teljeskörű áttekintésére. Kiadása egyúttal olyan szándéknyilatkozatnak is tekinthető, amely a közönség és a kortárs művészeti közélet felé egyaránt nyitott, új arculat jegyében az intézet művészetpolitikai szerepkörét kívánja megerősíteni.

            Az András Edit és Papp Gábor György által szerkesztett, majd negyven szerző közreműködésével életre hívott, igényes kivitelű kötet legnagyobb erénye, hogy minden eddiginél részletesebb képet ad tárgyáról. Bevezető tanulmányaiból plasztikusan kirajzolódik az Akadémia és a művészetek koronként változó viszonya. A magyar tudományos élet legfelsőbb fóruma pozíciójánál fogva – többé vagy kevésbé – mindenkor kötődött az aktuális politikai hatalomhoz, s e státusza a művészetekhez fűzödő, olykor lelkesülten ösztönző, máskor finoman elzárkózó kapcsolatában is tükröződött. A művészetek támogatása már az 1825-ben megfogalmazott alapszabályok célkitűzései közt is szerepelt. Ezt tükrözte az is, hogy az 1865-ben felépült székház homlokzatán Révai Miklós, Descartes és Leibnitz mellett Raffaello szobra is helyet kapott. Az Akadémia nem csak elveiben, de a gyakorlatban is szoros kapcsolatot ápolt a kortársi művészettel: a Szépművészeti Múzeum felépüléséig otthont adott az Esterházy-képtárnak (majd az abból kinövő Országos Képtárnak), a Képzőművészeti Társulatnak, majd 1905-től a Magyar Nemzeti Múzeum Történelmi Képcsarnokának. Belső dekorációja a 19. század nemzeti művészetet képviselő három legfontosabb műfaját érintette: dísztermét Lotz Károly művelődéstörténeti falképei, felolvasó termét Ligeti Károly magyarországi várábrázolásai, Képes Termét alapítóinak és kiválóságainak reprezentatív arcképei díszítették.

            Gyűjteményét nem állami vásárlások, hanem jellemzően áldozakész, kultúrapártoló elődeink nemeslelkű adományai gyarapították. Státusza szerint az intézmény ma sem múzeum. Kollekcióját – az 1994-es alapszabályt idézve – “az Akadémia tulajdonában álló és az Akadémiára ráruházott nemzeti érdekű, védett műtárgyak összessége” alkotja. Ennek a festmények mellett egyaránt részei hagyatékokból származó ősnyomtatványok, kéziratok, emléktárgyak, irodalmi ereklyék, érmek, bútorok és iparművészeti tárgyak. A meglévő műveket a századfordulón újabb különgyűjtemények egészítették ki, köztük az Elischer Gyula által létrehozott Goethe-gyűjtemény, az alapító államférfi előtt tisztelgő Széchenyi Múzeum, a társintézményként működő Kisfaludy Társaság emlékszobája, s az irodalmi kultuszt ápoló Mikszáth-, Arany- és Vörösmarty-szobák. A Magyar Tudományos Akadémia 1949-ben történt átszervezését követően a művészet kikerült az akadémiai tudományágak köréből és ezzel párhuzamosan az intézmény Képzőművészeti Gyűjteményét is felszámolták. A grafikák és festmények közgyűjteményekbe kerültek, a megmaradtak szobadekorációként kaptak új funkciót.

A képzőművészeti gyújtemény javarészt a 19. századi akadémikus művészeti ideálokat követette. Széchenyi István – aki 1825-ben az országgyűlésben birtokai egy évi jövedelmét ajánlotta fel egy Magyar Tudós Társaság alapítására – művészetpártolóként is példaadó volt. Az ő útmutatásai alapján alkotta meg Johann Ender, bécsi festő Akadémia allegóriáját. A sasmadarat – azaz a magyar nemzetet – itató ifjúság istennője, Hébé mai napig az intézet emblémája. A gyűjtemény leggazdagabb egységét a portrégaléria alkotja, hiszen az Akadémia mindenkor feladatának érezte, hogy (elhúnyt) tagjainak vonásait méltó módon megörökítse. Az írók, költők, tudósok arcmásainak legtöbbjét az intézmény első művésztagja, Barabás Miklós festette. Berzsenyi Dániel, Vörösmarty Mihály vagy Deák Ferenc portréi a korszak arcképfestészetének legjavához tartoznak. A Barabást követő, müncheni és párizsi neveltetésű romantikus művészgeneráció már kevéssé érvényesült, legjobbjaikat, mint Székely Bertalant, Benczúr Gyulát vagy Munkácsy Mihályt már csak alig néhány mű képviseli. A századforduló modernebb irányai pedig végképp kiszorultak az Akadémia művészi látóköréből. Éppen ezért különösen szerencsésen egészítette ki a meglévő gyűjteményt Füst Milán, a magyar avantgárdra koncentráló festményhagyatéka. A kortárs művészettel csak az elmúlt időkben, az 1992-ben alakult Széchneyi Irodalmi és Művészeti Akadémia jóvoltából vette fel újra az intézmény a kapcsolatot. E jeles plénumnak köszönhetően az elmúlt években mind határozottabb körvonalat kap egy olyan kollekció, amely Kondor Bélától Lossonczy Tamásig az 1945 utáni magyar művészetről nyújt képet.

 

 

A Magyar Tudományos Akadémia képzőművészeti kincsei. Koncepció: Szabó Júlia. Szerk.: András Edit és Papp Gábor György. Könyvterv: Lengyel János. Magyar Tudományos Akadémia  Művészettörténeti Kutató Intézet, Magyar Képek, Veszprém – Budapest, 2003. 317. p.