Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


1919 május elseje

2013.05.20

 A MÚLTAT VÉGKÉPP ELTÖRÖLNI

A Tanácsköztársaság május elsejei ünnepségének dekorációi

 

Volt már dicsőséges forradalom és kommunista rémuralom, jelezve, hogy az 1919-es Tanácsköztársaság 20. századi történelmünk egyik legvitatottabb időszaka.[1] Ha megítélése politikatörténetileg ellentmondásokkal terhelt is, művészetileg nem az. Rövidre szabott, négy és fél hónapos fennállása során a művészeti élet átfogó reformját hajtotta végre. Hosszú távra tervezett, átgondolt intézkedések voltak ezek, köszönhetően annak, hogy az új hatalom a művészetet kulcsfontosságú stratégiai ágazatnak tekintette.[2] Diktatórikus természeténél fogva a művészeti életet is központi irányítással kívánta átformálni. E téren tejhatalmat a Művészeti direktórium kapott, ami csúcsszervként őrködött az irányváltás fölött, a múzeumi és művészeti oktatási rendszer átalakításán, új alkotások megrendelésén. Az új hatalom totális váltásban gondolkodott, célja nem kevesebb volt, mint polgárai gondolkodásának gyökeres átformálása, s ebben a művészeteket tekintette legfőbb eszközének. (Beszédes, hogy az új plakátok készítése nem a művészeti, hanem a Propaganda ügyosztály alá tartozott.) Minden művészeti megmozdulást alárendelt tehát a politikai propaganda céljának, minden alkotást az új világrend megerősítését szolgáló eszköznek tekintett.

            Jól tudta, hogy az ideológiai propaganda legfőbb terepe a nyilvánosság, ezért kilépett a múzeum falai közül. A street artos mozgalmak elődjeként totális és radikális művészetének színteréül az utcát tette meg, azt a teret ahol tömeges megmozdulásai zajlottak. Monumentális látványterveihez voltak bőven előképei, éppúgy tanult Napóleontól mint a historizmus teátrális téralakításiból. De a program kidolgozói számára közvetlen inspirációt nyilván a kortárs oroszországi megmozdulások jelentettek. Az első világháború orosz hadszíntereiről visszatérők közvetlen élményeket hoztak magukkal az orosz munkáshatalom vizuális propagandájáról.

Az utca képének elementáris átformálása szuggesztív plakátokat és monumentális utcai dekorációkat kívánt tehát. Így került helyzetbe a hazai avantgárd élgárdája. A századelőn baloldali gondolkodás és művészi progresszió jórészt együtt járt, így a Tanács kormány alatt a művészeti ügyek irányítása a polgári radikális eszmékkel rokonszenvező modern művészek körébe került. Kernstok Károly, Pór Bertalan, Uitz Béla vagy Nemes-Lampérth József személyében mindez nagyrészt egybeesett a tízes évek művészi progressziójának képviselőivel. Ily módon az avantgarde formanyelve a Tanácsköztársaság művészetének „hivatalos stílusává” vált. Az ami néhány évvel korábban csak egy maroknyi értelmiségi belügye volt, egyszerre a tömegeknek szánt tömegkultúrává vált. Pontosan érzékelte ezt Hevesy Iván, aki az új művészet legjellemzőbb formáját az utca művészetében, a plakátban látta, amely „energikus kiáltás, az utca lelkébe öklöző agitáló akarat.[3]

            Mintegy tucatnyi képes plakát és néhány középületbe szánt falkép terve mellett a Tanácsköztársaság legnagyobb művészeti vállalkozása a május elsejei ünnepi városdekoráció volt. Az utca nyilvános terét totálisan kisajátító, radikálisan átformáló szuggesztív művészeti programja e vállalkozásban érvényesült a legteljesebben. Ám e monumentális díszlet épp oly rövid életű volt, mint maga a tanács hatalom, egykorú elrendezését csak fényképek és leírások nyomán tudjuk rekonstruálni.[4]

            Nyilván az 1918 moszkvai és pétervári május 1-i ünnepségek példái nyomán határozott úgy a művészeti direktórium, hogy a közelgő ünnepre radikálisan átformálják a főváros arculatát. Az új hatalom első hivatalos ünnepe, erődemonstráció volt ez, de a világháborútól megcsömörlött tömegekhez nem a katonai erő fitogtatásával, hanem a művészetek által megidézett jobb jövő ígéretével fordult. Az ünnepségek fő szervezője Szamuely Tibor volt, aki Falus Eleket bízta meg a művészek munkájának irányításával, míg a részletekért Bíró Mihály volt felelős.[5] A monumentális művek megalkotására mindössze három hét állt rendelkezésükre, ez alatt a Tattersaal-ban (Nemzeti Lovardában) és a városligeti Iparcsarnokban több tucat építész, festő és szobrász dolgozott a kivitelezésen.

            A tervezők a város terét az ünnepi felvonulás tömegeit befogadó színpadként kezelték, amelyen a művészek nagy hatású díszleteket helyeztek el. Az elkészült téri installációk szcenikája a historizmus nagy léptékű városépítészetét követték, mikor a város terébe színpadias és monumentális látványelemeket helyeztek el. Az új hatalom részéről mindez egyúttal szimbolikus gesztus, jelképes térfoglalás is volt, hiszen alkalmi objektumait a közösségi gyakorlat és emlékezet számára fontos színterekre helyezte el: a Hősök terére, a Kossuth térre vagy a Lánchíd két végébe.[6] Az ünnepi város-díszletek kiépítése tudatos stratégiát követett, célja a nyilvános terek kisajátítása és vizuális megjelölése volt. A régi hatalmi ideológia emlékeinek felülírása (nem elbontása, hanem elfedése) és helyükre az új világot új formanyelven hirdető alkotások elhelyezése. Az objektumok városképileg és ideológiailag fontos közterekre kerültek, megjelenésük egységét a mindent elborító drapériák révén a vörös szín használata biztosította. Egy külföldi utazó egyenesen „bikavadítónak” látta a főváros ünnepi arculatát.

Az objektumok tervezői szuggesztív geometrikus formaelemet alkalmaztak. A geometrikus építészeti elemek (kubusok, gömbök, oszlopok, gúlák) használata éppúgy kötődött a francia forradalmi építészethez mint az orosz konstruktivizmus internacionális formanyelvéhez. Ehhez járult a hatalmi státuszt hangsúlyozó klasszikus formák (obeliszk, piramis, diadalív) beemelése. Az utópisztikus geometrikus alakzatok az új világ kezdetét szimbolizáló formai tisztaságot képviselték, de volt emellett egy sokkal praktikusabb hivatásuk is: a régi szimbólumok elfedése. A gömbök, diadalkapuk és obeliszkek vörös burka alatt ott ágáltak a historizmus aprólékos naturalizmusával megformált hősök, szentek és királyok. Kétértelmű gesztus volt ez, amellyel a régi világot jelképező emlékműveket úgy „oltották ki”, hogy láthatatlanná (azaz működésképtelenné) tették őket. Nem semmisítették meg fizikailag, csak „felülírták” az új világ új formanyelvével, amely beburkolva (eltemetve) egyszersmind magába is foglalta azokat.

Hasonlóképp ellentmondásos volt az installációk figurális díszítménye. Kivitelezőik között épp úgy ott voltak az avantgárd aktivista élharcosai (Uitz Béla, Pór Bertalan) mint a századforduló szecessziós szimbolizmusának képviselői (Faragó Géza, Székely Andor) avagy a historizmus hajlékonyan az új elvárásokhoz igazodó mesterei (Istók János, Zala György). A vezérek arcmásainak monumentális, emberfeletti méretei hatalmi potenciáljukat sugározták. A város különböző pontjain visszatérő képmásuk „nagy testvérként” őrködött az alattuk gomolygó tömegek fölött. Névvel és személyiséggel kizárólag az új ideológia „papjai” rendelkeztek (Marx, Lenin, Karl Liebknecht, Szabó Ervin), mellettük csak a munkások tipizált alakjai kaphattak helyet. Biró Mihály évekkel korábban a Szociáldemokrata Párt részére kidolgozott kalapácsos embere immár az egész forradalmi megmozdulás emblémájaként tért vissza, plakátokon, transzparenseken épp úgy, mint a Nyugati tér vagy az Alagút bejáratának installációján. Az emblematikus szobrászati művek mellett a festett pannók a szimbolizmus allegorikus kifejezésmódját és a szecesszió dekoratív formanyelvét követték. A Kossuth téren álló Munka házának oldalát díszítő frízek vagy a Szent Gellért-szobor alatt elhelyezett jelenet a tízes évek avantgardjának nagy lélegzetű szimbolikus kompozícióinak rokona.

            A jelképes térfoglalás egyik leghatásosabb aktusára a Hősök terén került sor, amely keresztény-nemzeti Magyarország és a Habsburg uralom megtestesítője volt. Az születésétől fogva ideológiailag „megterhelt” tér számos átalakítása közül ez volt a legradikálisabb.[7] A Habsburg uralkodók szobrainak eltávolítását már áprilisban elrendelte a direktórium. A további szobordöntések helyett azonban a májusi ünnepségek szervezői az emlékmű lefedését választották. A tetőtől-talpig vörös drapériába burkolt együttesben ily módon átmentették az egész nagy léptékű építészeti struktúráját, amelybe mint színpadi díszletbe helyezték el saját szobraikat: új honalapítóként így került középre Marx figurája. A tervezők ezt a jól bevált stratégiát alkalmazták másutt is, kihasználva a Szent Gellért-szobor vagy az Andrássy-szobor központi elhelyezését.

Egységes, közérthető és hatásos köztéri installáció jött ily módon létre, amely stílusában és mondandójában szoros egységben volt az utcaképet „becsomagoló” plakátok és a megtöltő felvonulók által hordozott transzparensek vizuális világával. Egyetlen napra olyan monumentális művészeti együttes született, amely visszanézve nagy szabású kísérletnek tekinthető, kísérletnek arra, historizmus múltba merengő kulisszáit felváltsa egy korszerű, dinamikus és alapelemeiben modern formanyelvvel, hogy a modernizmus a szabad térre lépve mutassa meg erejét.



[1] Legújabb történeti feldolgozása: 1919. A magyarországi Tanácsköztársaság és a kelet-európai forradalmak. Szerk.: Krausz Tamás, Vértes Judit. L’Harmattan, Budapest, 2010.

[2] A korszak művészeti intézkedéseinek összefoglalása: Körner Éva: Az 1919-es magyar Tanácsköztársaság képzőművészeti intézkedései. In: A Magyar Művészettörténeti Munkaközösség Évkönyve 1951. Művelt Nép, Budapest, 1952, 102-107; [Aradi Nóra]: A Tanácsköztársaság művészete. In: Magyar művészet 1890-1919. I. kötet, Akadémiai, Budapest, 613-624.

[3] Hevesy Iván: Az új plakát. Ma, 1919/5, 106.

[4] Az ünnepség dekorációjáról készült egykorú fényképes összefoglaló: 1919. A vörös május. Közoktatásügyi Népbiztosság kiadása, Budapest, 1919.

[5] A fentebb idézett egykorú album az ünnepség szobrászati, építészeti és festészeti díszítésének vezetőjeként egyedül Biró Mihályt nevezi meg. Pór Bertalan viszont így emlékezik vissza: „A május 1-i dekoratív munkát az egész városban Falus Elek tervezte. Részletekben a munkát Biró Mihály adta ki.” A Magyar Tanácsköztársaság képzőművészeti élete. Budapest, 1960, 147.; A munka fő szervezője Szamuely Tibor – Vörös újság, 1919. április 10. – Idézi Körner i. m. 107.

[6] Az ünnepségeket mint „szimbolikus térfoglalásai akciót” elemzi : Vörös Boldizsár: Károlyi Mihály tér, Marx-szobrok, fehér ló. Budapest szimbolikus elfoglalása 1918-1919. Budapest Negyed, 29-30, 2000/3-4, 144-172.; A „szimbolikus térhasználatról” lásd: Gyáni Gábor: Az utca és a szalon. A társadalmi térhasználat Budapesten (1870-1940). Budapest, 1998.

[7] Sinkó Katalin: A millenniumi emlékmű mint kultuszhely. Medvetánc, 1987/2, 29-50.; Gerő András: A Nemzet oltára az ország fővárosában: az Ezredévi emlékmű Budapesten. In: uő: Képzelt történelem. Fejezetek a magyar szimbolikus politika XIX-XX. századi történetéből. PolgArt, Budapest, 2004, 224-225. (203-243).