Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Történeti kép a sajtóban

2008.01.19

 

 

Történelem – Kép.

Múlt és művészet kapcsolata Magyarországon.

Kiállítási katalógus, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2000, 580-597

RÉSZLET

 

Történeti kép mint sajtóillusztráció 1850-1870

 

 

A sokszorosított históriai kép és a sajtó

A szabadságharc bukását követő két évtizedben a nemzeti történelem témái sem előtte sem utána nem tapasztalt hangsúllyal jelentkeznek a hazai illusztrált sajtóban. Az abszolutizmus enyhülésétől a Kiegyezés időszakáig a korszak legjobb hazai mestereitől több mint száz magyar történeti képet juttatnak el a folyóiratok a közönséghez. A tendencia hátterében több párhuzamos jelenség együtthatása áll: a nemzeti múltra irányuló nagyobb figyelem, a képzőművészetek számára nyersanyagot és inspirációt nyújtó történettudomány és a históriai szépirodalom fellendülése, a hazai történeti festészet kibontakozása és az illusztrált sajtó műfajának virágzása.

A sajtóillusztrációként megjelenő históriai kép szélesebb értelemben része annak a folyamatnak, amelynek során folytatódik a nemzeti kulturális örökség feltérképezése, a közösségi emlékezet kitüntetett eseményeinek, helyszíneinek, példaadó személyiségeinek, hozzájuk kapcsolódó kultikus rítusainak kidolgozása, egyszóval a “hagyomány kitalálása”.[1] Mindebben fontos feladat hárul a képzőművészetekre is. A nemzeti panteont benépesítő történeti arcképfestészet és a nemzeti emlékhelyek kiválasztásában közreműködő tájábrázolás mellett a históriai festészet evokatív ereje a legerősebb. Miután a 18. század végétől a történeti kép nemzeti identifikációs funkciója kerül előtérbe, a műfaj hazánkban is e folyamat egyik leghatékonyabb eszközének bizonyul. Szokoly Viktor 1863-ban Madarász Viktorról írva úgy véli, a történeti kép fontosságát instruktív képessége, manipulatív ereje bizonyítja: “a festészetben a leginkább a történeti szakma az, mely legnagyobb s leghálásabb hatást idéz elő, mert régi dicső emlékeket idézvén vissza, vágyat kelt azokat újólag életre támasztani.”[2]  Havas Sándor a különféle művészetek közvélemény-formáló erejét mérlegelve a történeti festészet tudatformáló erejét hangsúlyozza: “… a művészet… a társadalmi élet, s nemzeti történelem bármi tekintetben fontos és érdekes mozzanatait visszatükrözteti, s egy-egy műve által a nagy közönség érzelmeire, a tömeg balvéleményének kiirtására, általában pedig a helyesb fölfogás, s jobb izlés terjesztésére nem ritkán oly hatást gyakorol, minőt sem az oktatás, sem pedig az irodalom nem bir fölmutatni.”[3] A históriai képek hatása drámai fordulatokban és megragadó karakterekben bővelkedő tárgyában és látványos előadásmódjában rejlik. Mártonffy Károly azzal a meggyőződéssel indítja el a magyar történelem megfestésre méltó jeles eseményeit számbavevő cikksorozatát, hogy “egy ily költőileg felruházott és habár költött viszonyok közé beillesztett, lefestett esemény, sokkal jobban emlékében marad az ezt olvasónak vagy látónak, mint a száraz történetnek egyszerü olvasása után…”[4]

Mivel a történeti kép új szerepkörének csak a nagyközönséggel kapcsolatba lépve felelhet meg, lételeme a nyilvánosság. Felismerve a műfaj közvélemény-formáló lehetőségeit a század első évtizedeitől tőlünk nyugatabbra állami és magán megbízásokból számos nagyszabású, nemzeti tematikájú, középületben megjelenő történeti tárgyú freskóciklus születik. E köztéri históriai képsorozatok a birodalmi-patrióta szellemiségű népnevelés hatékony eszközei.[5] A hazai viszonyok között a történeti festészet kibontakozását csak csekély számban kísérik állami vagy uralkodói megrendelésre készült monumentális falképek. A történeti ábrázolások publikus közegét, a nyilvánosság megteremtését itthon az intézményes műpártolás formái (Nemzeti Képcsarnokot Alakító Egylet, Műegylet, Képzőművészeti Társulat) mellett a művek sokszorosított grafikában történő reprodukciója vállalja fel. Ebben a műfajban valósul meg a nemzeti történelem nagyjainak arcképcsarnoka, és teljesedik ki az egyes jeles történeti események ábrázolásának sorozata nemzeti históriai ciklussá. A század növekvő képigényének kielégítését technikai találmányok sorozata biztosítja.[6] Nagyipari termelésük és fogyasztásuk révén a 19. században a vizuális ábrázolás a tömegkultúra egyik legnagyobb propagandisztikus erővel rendelkező médiumává fejlődik, mely képes az információ széles és heterogén  közönség felé való közvetítésére, képi üzenetek gyors, csaknem egyidejű továbbítására. Viszonylagos olcsósága és nagy példányszáma biztosítva a kollektív recepció lehetőségét megkönnyíti a kultúra és információ demokratizálását, az európai konformitás és azon belül nemzeti azonosságtudat kialakítását, esetünkben az egyes történeti események közös történelemként való tudatosítását. A históriai témájú sokszorosított grafika, legyen az önálló műlap, könyv- vagy sajtóillusztráció, a hazai kortársak számára is nyilvánvalóan a nemzeti tudat erősítésének leghatékonyabb eszköze.[7] A műfaj az olvasni nem tudók nagy tömegeihez is eljuttatatja a szükséges üzeneteket[8], illetve megerősíti és kiegészíti az eddigi ismereteket, az írott szónál eredményesebben rögzíti a nemzeti história kiemelkedő epizódjait. Mikor a Vasárnapi Ujság cikkírója 1860-ban nemzeti történeti tárgyú iskolai szemléltető képek készíttetését javasolja, kiemeli azok népnevelő hatását: “ha a növendék maga előtt látja lefestve a történet nagy embereit… mindjárt mélyebb benyomást eszközöl azok haza és nemzetboldogító tetteinek tanulása a gyermeki lélekre.” [9] Mivel a metszetek kiadói rendszerint a könyvkiadásban illetve a sajtóban is érdekeltek, a históriai tárgyú metszetek hamarosan utat találnak a folyóiratokhoz, amelyek még az eddiginél is szélesebb közönséget biztosítanak számára.

A sajtó az 1850-es években a korlátozott közéleti információcsere legfontosabb eszköze. Kitüntetett társadalmi szerepe késlelteti a pusztán üzleti szempontok előretörését, vagy legalábbis a közérdek szolgálatát egy időre szinkronba hozza azokkal. Közösségteremtő és megtartó ereje az önálló nemzeti lét fenyegetettsége idején tehát különösen fontossá válik. “A sajtó volt és van legnagyobb befolyással az egyesült közszellem, a nyilvánosság, az általános műveltség, s ezáltal a szellemi és anyagi jólét kifejlesztésére… Szavainkat, gondolatainkat, érzeményeinket, tetteinket, műveinket, szóval az élet minden nyilatkozatát a nyilvánosság messze terjedő piacára felvinni, itt cserébe adni, venni, általánossá tenni, terjeszteni, megörökiteni, a sötétséget, az előítéletek fellegét oszlatni, a bűnt és hibákat gyériteni, leginkább a sajtó segélye által sikerült.” – fogalmazza meg 1862-ben Vahot Imre. [10]

A század két nagyhatású médiuma, a sajtó és a sokszorosított kép egymásra találása révén az 1830-as években megszületik egy új folyóirattípus, a képes újság. A fametszetes filléres néplapok és az enciklopédikus aktuális képeslapok első hazai kísérletei[11] után ahogy Európaszerte, úgy nálunk is a század második fele jelenti a képes sajtó reneszánszát. A kép – amely lényegénél fogva sűrít, kiemel, összevon, ezáltal hatásosan informál és agitál – publicisztikai ereje épp gyors és komplex információtovábbítási képességéből fakad. A hordozó médium publikus, kontinuin, periodikus és aktuális jellege több tekintetben is meghatározza a sajtóillusztrációként megjelenő történeti képet, befolyásolja annak tárgyválasztását, stílusát és hatókörét.

            Az illusztrált kiadványok elszaporodása már önmagában is a kultúra demokratizálódásának jele, hiszen a kép a tömegkultúrában gyakorta mint a szöveg megértését segítő “pszichológiai könnyítés” jelenik meg.[12] A popularizálódás ára azonban az ábrázolás közérthető, triviális vonásainak előtérbe kerülése, az allegorikus tartalmakkal szemben a megindító, emocionális jelleg és a szüzsé kiemelése.[13] Ugyanakkor a sajtó által biztosított publicitás megsokszorozza e nézők számát, kitágítja az egyedi mű térbeli és meghosszabbítja időbeli hatását. Szemben a műkiállítások gyér, évente néhány ezer fős látogatottságával[14] a folyóiratok hasonló volumenű előfizetői tábora tízezres nagyságrendű olvasó- és nézőközönséget jelent, mely a középületek tereiben elhelyezett metszetek révén megsokszorozódik.[15] Míg a műegyleti és társulati tárlatokon kiállított művek – hacsak nem vásárolják meg azokat a Nemzeti Múzeum számára – magántulajdonba kerülvén többnyire elvesznek szem elől, addig sokszorosítva az ország legtávolabbi zugában is ismertté válnak a hazai történelmi múlt jeles eseményeinek ábrázolásai.[16] A sokszorosított kép nem csupán közismertté teszi a műalkotást, de növeli az alkotó reputációját is. Ahogy a századfordulón a Könyves Kálmán Szalon műtárgy-reprodukciói, úgy az 1860-as években a műlapok elterjedtsége mércéje egy művész közismertségének.[17]

A sajtó kontinuin, periodikus volta összefüggő történeti tárgyú képsorozatok szerkesztésére inspirál, amelyek egyrészt biztosítják az előfizetők hosszú távú elkötelezettségét, másrészt alkalmasak a lap nemzeti jelkegétét bizonyító, összefüggő történeti program felmutatására. E ciklusok szervező ereje olykor következetesen kidolgozott múltkép, mint Vahot Imre Történetei Képcsarnokának esetében, máskor alkalmazkodnak a folyóirat speciális olvasóközönségéhez, amint ezt családi lapok női hősöket kiemelő sorozatai példázzák. Ezzel párhuzamosan a folyóiratok aktuális közege[18] felerősíti az ábrázolások időszerű jelentésrétegeit.

A képes újságok történeti képeinek zöme a korszak nemesi-historizáló történelemszemléletét tükrözi, mely a nemzeti múlt ismeretének erkölcsnemesítő hasznát, buzdító jellegét, a jelenre vonatkoztatható útmutató voltát hangsúlyozza.[19] Az Ország Tükre beköszöntője a következő képen foglalja össze a sajtóillusztráció szerepét: “A képeslapok célját és hasznát fölösleges mutogatnom. Egy a hazának bármi téren szolgálatot tett férfiú arcképe; egy lelkesítő s elmélkedésre hívó jelenet az élet- és történelemből a jelen haladását tanúsító kitűnőbb épitészeti művek, s a múltidők némán beszélő romjai; a műremekek másolatai, s a napi felfedezéseknek képekkel könnyebben megérthető ismertetései, stb. a honfi erényt, áldozatkészséget, izlést, s a tudomány iránti fogékonyságot és tett ösztönt, hogy kiválóan fejlesztik és fokozzák, ki tagadná?”[20] A sajtóban megjelenő történeti képek ennek megfelelően négyes feladatkört látnak el: a hazai történelemre vonatkozó ismeretek bővítését, a megidézett események és hősök révén morális példaadást, a művek bemutatása által a képzőművészetünk támogatását és a közönség művészeti nevelését. Az első két tényező, párhuzamosan a társművészetekkel és tudományokkal a nemzeti önkép megformálását szolgálja, az utóbbi kettő művészeti viszonyainkra bír nagy befolyással.

 

 

Műfaj, technika, képhasználat

A képes újságok legfőbb műfaji sajátossága kép és írás párhuzamossága, a bemutatott téma kettős “megerősítése”. Az egyedi műtárgytól eltérő kontextusba helyezett kép[21]  kölcsönhatásban áll kísérő szövegével, ilyenformán műfajilag az illusztráció körébe tartozik[22]. Textuális kötöttségüktől függően a folyóiratokban közölt képek tipológiailag vagy az újság szövegébe tördelt ábrázolások vagy önálló mellékletek. Bár a befogadó részéről a kép és szöveg térbeli szinkronitása csak az előbbi esetben teljes, hiszen a képmelléklet rendszerint térben és/vagy időben is elszakad magyarázó szövegétől, tartalmi egymásrautaltságukon ez lényegileg nem változtat. Különösen így van ez a némi háttérismeretet követelő történeti ábrázolások esetében, amelyek megértése feltételezi a vonatkozó történeti források bizonyos fokú ismeretét. Az értelmező szerepkörét felvállaló sajtó képmagyarázataiban azonban nem csupán történeti háttérismereteket nyújt, hanem jelentős segítséget nyújt a közvetített eszmények és értékek elsajátításában is. Mivel a szöveg közé illesztett illusztráció intim kapcsolatot hoz létre a mű és befogadó között, a személyes közeg lehetővé teszi a kép alapos vizsgálatát, a néző elmélyülését. A történeti képek esetében mindez különösen lényeges, hiszen sajtóillusztrációként a privát szférába beépülve hatékonyan segíti a kollektív mítoszok elsajátítását.

Maguk a kiadók a közölt illusztrációkat technikai szempontból rendszerint három csoportba sorolják. Ezek közül a legolcsóbb a szövegbe tördelt, általában fametszetes kép. A divatlap jellegű folyóiratok esetében bizonyos időközönként képmellékletet csatol a kiadó az egyes lapszámokhoz, amelyek technikája többnyire színezett fametszet, litográfia vagy rézkarc. Korszakunkban válik általános gyakorlattá nagy méretű, igényes kivitelű, általában kőrajzolatú műlapok, jutalomképek készítése, amelyeket a kiadók évente egy vagy több alkalommal küldenek szét rendszeres előfizetőik között. A históriai tárgyú ábrázolások kitüntetett szerepét jelzi, hogy legnagyobb részük ez utóbbi módon, reprezentatív műlapként kerül sokszorosításra. Az igényes metszeteket kiadóik ezt követően boltjaikban is árusítják, így azok nem csupán az előfizetők számára hozzáférhetőek.

A folyóiratokban közölt történeti képek reprodukálásának technikája tehát többszempontból is döntő: befolyásolja a lap árát, az ábrázolás minőségét, és a szöveges kíséret közlésének lehetőségét. Közvetve tehát hatással van a mű későbbi használatára, illetve az általa hordozott üzenet hatókörére. Korszakunkban a legtöbb, folyóiratok által közölt történeti kép litográfiai technikával sokszorosított. Bár a litográfia, lévén síknyomású sokszorosítási eljárás, jellemzően a szöveghez csatolt, vastagabb papírra nyomott mellékletként jelenik meg, speciális nyomdászati eljárások már lehetővé teszik kőrajzok a szöveggel párhuzamos közlését.[23] Míg az utóbbi esetben nyújtott képek az újság szövegébe illesztett illusztrációk, a litografált történeti kép általában nagy méretű, reprezentatív kivitelű, szöveges magyarázattal csak esetenként és közvetetten kísért, keretezett faldíszként használható műlap.[24] Az időigényes kőrajzolatú képek drágák, ezért készíttetésük tőkeerős kiadót és fizetőképes közönséget feltételez. A közönség megnövekedett képigényét a korlátozott nyomatszámot elbíró technika egy idő után már nem képes kielégíteni.[25] Helyébe az 1870-es évektől az olcsóbb, gyorsabb és rövidesen hasonlóképp mutatós fametszet lép.

A képsokszorosítás legolcsóbb módszere a fametszet. A technika század eleji megújulása, a tónusos fametszet (xilográfia) feltalálása nem csak a festői hatások elérését tette lehetővé, hanem a harántdúc használata révén több tízezres nyomatszámot engedett meg. Mivel a betűkhöz hasonlóan magasnyomású technikával készül, általa szöveg és kép azonos oldalra nyomtatható. A tónusos fametszet megteremti az olcsó, nagy példányszámú képes újságok technikai hátterét. Kizárólagos használata elsősorban a néplapokat és az új, enciklopédikus laptípust jellemzi, úttörőként a Vasárnapi Ujságot majd követőit, a Magyarország és a Nagyvilág[26] és a Hazánk és a Külföld illusztrációit. A képminőséget javító, a kőrajzhoz közelítő és a hiteles másolatot lehetővé tevő[27] újítások ellenére a legkevésbé festmények reprodukciójára alkalmas, ezért a korszakunk elején történeti mű is viszonylag ritkán jelenik meg fametszetben.[28] A kiadók a “szerény fametszetben” sokszorosított művet gyakran csak vevőcsalogatóként, a pompás kőrajz vagy színnyomat beharangozójaként használják.[29] Minőségi korlátai ellenére, a fotomechanikai sokszorosítási eljárások elterjedését megelőzően, mégis ez a technika teszi az ábrázolást széles tömegek számára is elérhetővé. Johann Nepomuk Geiger magyar történelmi sorozata országos ismertségre az olcsó és nagy példányszámú néplapok, a Vasárnapi Ujság és a Képes-Ujság fametszetes reprodukció révén tesz szert. Pákh Albert lapja Székely Bertalan II. Lajosának közlésekor maga is tisztában van a technikai korlátokkal, de úgy véli a mű és alkotója népszerűsítését nagyban elősegíti ezzel.[30]  Mivel a képes újságok iránti óriási érdeklődés jótékony hatással van a hazai fametszés művészetére is, a technika a hatvanas évek végétől mind magasabb színvonalú, festői hatásokat elérő illusztrációk előállítására képes. A háttéripart mindehhez Pollák Zsigmond, Rusz Károly és Huszka Lajos jól szervezett xilográfiai intézetei teremtik meg. Ennek köszönhetően a Hazánk és a Külföld 1865-től már fametszetben viszi a nagyközönség elé a hazai történeti festészet legjelesebb alkotásait. 1869-től pedig Franz Kollarz történeti képsorozatát a kiadó már nem kőrajzban, hanem nagyméretű, xilografált lapokon adja közre.             

Az élesedő piaci versenyben a vásárlók megnyerésének egyik eszköze a jutalomképek minél látványosabb kiállítása. A kiadók a tetemes költségekkel járó sokszorosítási eljárásokra is áldoznak a növekvő számú előfizetők reményében. A hatvanas évektől több kiadó is színnyomatos műmellékleteket kínál. A költséges eljárással csupán néhány, kivételes jelentőségű történeti művet sokszorosítanak. A kromolitográfia egyszerűbb típusa Madarász Viktor Utolsó Zrínyijének monokróm színnyomata, mely a Divatcsarnok 1860-ban kiadott melléklete. Ugyanebben az évben Madarász Hunyadi siratását mind a Hölgyfutár, mind a Képes Ujság reprezentatív formában, olajnyomatként sokszorosítja. A Hazánk és a Külföld Székely Bertalan Doboziját tíz dúcról nyomott színezett fametszetben mellékeli.[31] A mutatós színezett litográfiák, fametszetek és olajnyomatok használata elsősorban a populáris kultúrában jellemző. Utóbbiak az eredetiség benyomását keltő “vásári” illuzionizmusa az 1870-es évektől a műkritika dühödt támadásainak van kitéve.[32] Jellemző, hogy a műízlést is fejleszteni törekvő társulati műlapok közt csak monokróm színnyomat található.

Az igényes, nagy méretű műlapokat a kiadók lakásdíszítő faliképnek szánják.[33] A kiadó gyakorta aranyozott, üvegezett keretet, díszes ládikát mellékel a metszethez. Werfer Károly Képes Ujságjának szöveg közé illesztett szép kivitelű litográfiái zavarba hozzák a közönséget. Több előfizető azzal keresi meg a kiadót, hogy “miután az egyes képeket szeretnénk keretbe illeszteni, ne nyomtatnánk semmit a képek hátuljára,” mire a kiadó ígéretet tesz rá, hogy az eredeti képeket képpapírra külön is lenyomják és az előfizetőknek mérsékelt árért megküldik.[34] Az Ország Tükre gondosan ügyel rá, hogy kőrajzolatú mellékletei hátára “csak napi érdekű apróság nyomattassék, hogy így kivétetésük által a bekötendő lap folyama csonkulást ne szenvedjen.”[35] Than Mór Mohácsi csatájának kiadója, a Hölgyfutár jelzi, hogy képe “nem album lap, melyet a közönség keze között forgat, hanem a mely arra szolgál, hogy a magyar termeket, szobákat diszitse.”[36] Az újság rövidesen arról ad hírt, hogy gr. Andrássy Manó indítványára a metszetet “közelebb igen díszes arany rámába foglalva, a nemzeti kasino egyik termében fogják fölfüggeszteni.”[37] A Napkelet egy olvasói levele beszámolván a Hunyadiház diadalünnepe sikeréről leírja: “házainkban valóságos ünnep volt annak felfüggesztése, mert legszebb diszitményül szolgál.”[38] A díszes történeti műlapok használatára vonatkozó ilyen és hasonló megjegyzések bizonyítják, hogy a folyóiratok mellékleteit kifüggesztették. A lakásdíszként, faliképként felhasznált történeti műlap – megfelelően a históriai festészet korszakunkban hirdetett feladatkörének[39] – a privát zónában a nagycsalád, a közösségi terekben a tágabb környezet morális, hazafias nevelésének eszköze. Ugyanakkor a tulajdonos azáltal, hogy a művet privát szférájába befogadja, illetve egy kollektíva közmegegyezéssel szűkebb körébe elhelyezi, egyben annak tartalmával való azonosulását is jelenti. A faliképként megjelenő históriai kép ilyenformán saját világnézetének, hovatartozásának, politikai meggyőződésének is tükre. 

 

Ideál és reál

A sokszorosított történeti kép műfaja különösen alkalmas ideológiai üzenetek koncentrált továbbítására, a nemzeti mítoszok széleskörű rögzítésére. [40] Feladata nem a múlt hiteles leírása, hanem annak közérthető megelevenítése, a történeti szituáció tömör kifejezése. A meggyőzés hatékonyságát növeli a fikciót tagadó valósághűség, a részletelemek realizmusa, az emocionális azonosulást elősegíti az emelkedett hangnem és antik és keresztény “pátoszformulák” használata. A képi üzenet hatékonyabb közvetítése érdekében még a történeti tények megmásítása is megengedett.[41] A történeti kép műfaja tehát szellemi és anyagi, eszmény és valóság komponenseinek gondos kiegyenlítődését, szintézisét követeli meg.[42] Az alkotók törekvéseiben, módszereiben és a magyarázók interpretációiban egyaránt kirajzolódik a korszak jellegzetes, a kortársak által is oly sokszor megfogalmazott kettőssége: “ideál és reál”, romantika és realizmus párharca, együttélése.[43] Ormós Zsigmond vagy Orlai Petrich Soma históriai festészetre vonatkoztatott esztétikai elveiben egyaránt követelmény a történeti hitelesség valamint a tárgy idealizált előadása.[44] 

Ideál és reál kettőssége a történeti műlapok esetében gyakran jelentkezik szöveg és kép, tárgyilagos történeti adatközlés, elemzés és eszményítő ábrázolás kontrasztjában. Zrínyi Ilona halálának romantikus ábrázolását a kortárs szemtanú nyomán készült lakonikus kommentár kíséri, amelyben Komáromi János közli a halál okát, helyét, órára pontos dátumát és temetése időpontját.[45] A megjelenített személyek, helyek, tárgyak pontos leírása a nézők számára is megfoghatóbbá teszi a múltat. A történeti hitelesség ekkor már az olvasóközönség igénye is. Grimm Rudolf Rákóczi Rodostóban metszetét, mely a Hölgyfutár 1862-ben közre adott műlapja, egy levélíró a rodostói Rákóczi-ház jelenkori állapotának leírásával egészíti ki.[46] Birkés Endre, Esztergom helytörténetének ismerője Székely Bertalan Dobozija kapcsán forráskutatásaira támaszkodva tisztázza a legendás hős önfeláldozó halálának pontos helyszínét.[47] A történeti tények iránti érzékenység a közelmúlt eseményeit megelevenítő ábrázolások kapcsán növekszik. Wagner Sándor Huszárbravúrja megtörtént eseményen alapul. A kaland hátterét a műlap apropóján egy szemtanú dokumentatív értékű elbeszélése rajzolja meg. A látvány históriai a korszakunkban a pozitivizmus áramlatával párhuzamosan általános igénnyé válik. A festők munkájának megkönnyítése végett a Műegylet 1859. évi irodalmi pályázata kiköti, hogy a pályamű úgy mutassa be “múltunk fénykorára emlékeztető néhány fénypontot”, hogy azokban “a kor, személyek, ezeknek életkora, állapota, jelleme, fegyverzete sat. a történeti forrásokhoz lehetőleg híven legyenek előadva.”[48] Mártonffy Károly Vasárnapi Ujságban festők számára közre adott történeti témagyűjteménye részletesen elemzi a környezet, ruházat, fegyver- és hajviseletek történetileg hiteles ábrázolásának fontosságát.[49] Vizkelety Béla alapos viselettörténeti kutatásokat folytat, melyeket történeti metszetein is kamatoztat.[50] Vahot Imre, a Napkelet történeti témájú műmellékleteinek kiadója fontosnak tartja kiemelni a részletek (arcképek, öltözetek, várak) ábrázolásának hitelességét.[51]

A történeti tények szolgai utánzása azonban puszta históriai illusztrációvá degradálja a műfajt, melynek nemzeti érzületet támogató feladatköre ennél jóval többet követel: menedéket, támasztékot, eszményképet a jelen számára, melynek megformálására nem a tudós, hanem a művész képes. “Teremtsd tehát vissza a múltat, a történetírónál hűbben, mert művészileg” – foglalja össze a regényíró Kemény Zsigmond a korszak igényeit.[52]  Hasonlóképp nyilatkozik Hollós László a történeti festészet kapcsán: “… ha valamely művész nemzete történelmét akarja festeni, nem szabad azt olykép fölfognia, mint ahogy a történetíró teszi, hanem a költő szellemében, a költő phantasiájával kell azt kezelnie… az a művész, aki mint történetíró fest, béna, hideg, élvezhetetlen. Míg a föladata tanítani, a művészé és költőé pedig melegiteni és lelkesíteni”[53] Mikor a Vasárnapi Ujság 1855-ben a Battyány-Mausoleum közismert ábrázolása nyomán közli Attila vezér képmását, szembesíti azt Thierry frissen megjelent kötetének forrásokon alapuló leírásával a hun vezérről. Bár a kortársak által megrajzolt portré előnytelen külsejű férfiként írja le a rettegett világhódítót, a kép kommentátora úgy véli az idealizált képmás fenntartása már csak széles elterjedtsége okán is jogos, mégha az “magyar ember képzeletének szüleménye” is.[54]. Hasonlóképpen fontosnak érzi tisztázni Geiger Árpád birtokba veszi a magyar földet metszete kapcsán a kép magyarázója, Wenzel Gusztáv, tények és legendák, történelem és művészet viszonyát. A jelenet Árpád honszerzésének csupán szimbolikus, legendáris képe, melyet a valóságban kemény csaták sora helyettesített: “Régi időben, midőn még a monda és történelem szorosan egymás mellett állottak, sőt gyakran egygyé olvadtak, a kétféle elbeszélés is sokszor összezavartatott; kivált ha a nemzeti irány annak bizonyos jelentőséget tulajdonított” – írja.[55] Major Béla a Családi Kör 1865-ös történeti műlapjához, Than Mór Álmos Munkács alatt kompozíciójához fűzött képmagyarázatában összefoglaló elemzését adja a módszernek, mellyel a művész a történeti eseményeket idealizálja.[56]

            Az ötvenes évek végén kibontakozó Mohács-vita kapcsán a kortársak megfogalmazták elvárásaikat a történeti kép műfajával szemben.  Than Mór festményét, a Műegylet tárlatán frissen bemutatott Mohácsi csatát 1857-ben a Hölgyfutár választja műlapul.  Mohács jelképes tartalma, a bukott szabadságharcra utaló jelentése a kortársak előtt nyilvánvaló volt, amint ezt Than művének párhuzamba állítása a világosi fegyverletétellel nyíltan kimondja: “Amott semmivé tett a török, emitt kényszerülünk meghajolni az orosz előtt. Világost Mohács szülte; Mohácsot az egyenetlenkedés és rendetlenség.”[57] Ahogy ezt később Ney Ferenc kifejti, a nemzethalál víziójának inspiratív ereje ugyan kérdéses, a csatavesztés okainak kutatása hozzájárul az önismerethez, és tanulságul szolgálhat a jelen problémáinak megoldásához is.[58] A traumatikus vereségek felidézése tehát áttételesen konstruktív energiákat szabadít fel, közvetve a nemzeti érzés katalizátora lehet, nem csupán intő példa, de a jövőre nézve a talpraállás bizonyítéka is.[59]  E felfogással élesen szemben áll Vahot Imre, a Napkelet szerkesztőjének koncepciója a történeti festészet feladatáról, aki pozitív múltkép kívánalma alapján indít éles támadást a Hölgyfutár jutalomképe ellen.[60] Véleménye szerint a témaválasztás eleve elhibázott, Mohács “mindig szégyenfoltja marad nemzeti történelmünknek”, mivel nem lelkesít, híján van mindannak amit a közönség a nemzeti történeti festészettől elvár. Amint kifejti: “Ezen nemzeti kudarcz csak leverőleg s piritólag hathat a magyar hazafira; azért kívánatos, hogy művészeink, ily, jó hírnevünket csak elhomályosító dolgok örökítésével kivált külföld előtt ne állítsák pellengérre a magyart, s válasszanak történetünk gazdag mezejéről oly tárgyakat, mik dicsőségünkre szolgálnak, mik lelkünket emelik, s nemzeti önérzetünket szilárdítják.” A Hölgyfutár képmagyarázójával ellentétben úgy találja, hogy a mohácsi csata elvesztése nem jelentette a nemzet halálát, mert a nemzet él, és hősies halálnak sem nevezhető, csak szégyenletes menekülésnek, mészárlásnak. Kiemeli ezzel szemben Vizkelety Béla Than képével együtt kiállított Kenyérmezei csatáját: “Ez aztán fölelemi lelkünket, edzi önérzetünket, s tiszta ragyogásában tünteti ki őseink jó hírét nevét, vitézi becsületét.”[61] Vahot az elkövetkezendő években a Napkelet történeti műlapjai révén valósítja meg a “pozitív múlt” ábrázolásának programját: “… az általam kiadott nagyszerű történeti képek nemzetünk szép és jó tulajdonai – s fényoldalainak fentartására, s nagy embereink, a Hunyadyak, Báthoryak, Dobók, s a honszerző magyar vezérek dicsőítése – s megörökítésére s arra voltak irányozva, hogy e süllyedt korban őseink erényeit követni tanuljuk.”[62] Jutalomképei tárgyukat kivétel nélkül a nemzeti múlt fényes momentumaiból választják. Törekvése rokon Kiss Bálint Karácsony László megbízásából 1858-ban készített történeti képsorozatával, mely hasonlóképp a nemzeti história fényes epizódjaira helyezi a hangsúlyt.[63] Vahot a Mohács-vitára válaszoló saját programképét, a Vizkelety Béla által tervezett Eger ostromát lapja 1860-as évfolyamához mellékeli. A történeti múltnak ez az eszményítő képe, mely feladatának kizárólag a dicsőséges magyar história bemutatását, az “elborult honfilélek” buzdítását tekinti párhuzamos jelenség a Thaly Kálmán-féle romantikus nemesi történelemszemlélettel.[64]

A “pozitív múltkép” programját legteljesebben az a képcsoport teljesíti be, amely történeti diadalmeneteket mutat be. Ezek példaadó darabja Weber Henrik kompozíciója után készült kőrajz, a Mátyás bevonulása Budára, amely a Műegylet a szabadságharc utáni első jutalomképe. Vélhetően ez inspirálta Vahot Imrét a Napkelet első jutalomképének tárgyválasztásakor. A Hunyadiház diadalünnepét 1859-ben a Báthory István Krakkói bevonulása követi, és az 1862-es műlapnak tervezett Rákóczi indulója is ezt a programot követte volna.[65] 1860-ban Werfer Károly kőrajzában egy újabb győzelmi menet jelenik meg, Mátyás király bevonulása Visegrádra. A reneszánsz és barokk udvari és egyházi hagyományokra építkező diadalmenetek ábrázolása vagy jelmezes megelevenítése a korszakban Európaszerte virágkorát éli.[66] A múlt kiemelkedő személyiségeinek vagy dicsőséges eseményeinek győzelmi menetként való bemutatása vagy megélése módot ad a közösség nyilvános, kollektív önreprezentációjára, saját történeti kontinuitásának bizonyítására. A történeti diadalmeneteket ábrázoló hazai műlapok is, ha szerény formában is, ugyanezen törekvések kifejezői. Egy konkrét történeti esemény vagy kiemelkedő személyiségek révén a dicsőséges múlt esszenciáját nyújtják. A fentebb felsorolt képeken, a Hunyadiak és az erdélyi fejedelmek alakjában és korában megtestesülnek mindazon nemesi és nemzeti erények, melyek a nemzeti történelem csúcspontjait jelentik. Ők azok a közösségi identifikációs személyiségek akiknek triumfusában az egykor önálló nemzetállam virágkora vagy az önfeláldozó függetlenségi harcok testet öltenek. A kompenzatív vagy inspiratív célzat nyilvánvaló: “dicső multunk büszke öntudatára nézve oly jótékony hatással van” – írja a Hunyadiház diadalünnepéről Vahot Imre.[67] A nemzeti erények diadalának allegóriáját csak a hiteles részletek, a szereplők az alkalomnak megfelelő díszes öltözetei, a fényes múltat felidéző várábrázolások kötik konkrét időhöz, összességében azonban egy fordulatos és tragikus eseménysort lezáró örömittas és látványos finálé jelenetét idézik meg.

 



[1] A kifejezés: Hobsbawm, E. J.: Mass-Producing Traditions: Europe, 1870-1914. In.: The Invention of Tradition. Ed.: Eric Hobsbawm – Terence Ranger. Cambridge 1983, 263-307; Magyarul: U. ő.: Tömeges hagyománytermelés: Európa 1870-1914. In.: Hagyomány és hagyományalkotás. Szerk.: Hofer Tamás–Neidermüller Péter. Budapest 1987, 127-197; Továbbá a folyamatról: Nemzeti kultúrák antropológiai nézetben. Szerk.: Hofer Tamás – Niedermüller Péter. Budapest 1988; Nemzeti kultúra. Szerk.: Niedermüller Péter. Janus VI. köt., Budapest 1989; Népi kultúra és nemzettudat. Tanulmánygyűjtemény. Szerk.: Hofer Tamás. (A Magyarságkutatás könyvtára. VII.) Budapest 1991; Hofer Tamás: Bevezető: témák és megközelítések. In.: Magyarok kelet és nyugat között. A nemzettudat változó jelképei. Tanulmányok. Szerk.: Hofer Tamás. Budapest 1996, 7-23

[2] -y –r [Szokoly Viktor]: Madarász Viktor. Gyermekbarát 3 (1863/28) 410

[3] Havas Sándor: A képzőművészet Magyarországban. In: Az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat Évkönyve, 1865-1866. Pest 1867, 162

[4] Mártonffy Károly: Pontok Magyarország multjából. (Emlékeztetőül költőinknek és művészeinknek.) I. VU 8 (1861) 2

[5] Büttner, Frank: Bildung des Volkes durch Geschichte. Zu den Anfängen öffentlicher Geschichtsmalerei in Deutschland. In.: Historienmalerei 1990, 77-95.

[6] A. Senefelder találmánya, a litográfia (1796), majd a mechanikus papírgyártás (1803), gyorssajtó (1814), sztereotípia (1827) feltalálása – Twyman, M.: Printing 1770-1970. London 1970; Hanebutt-Benz, Eva-Maria: Studien zum deutschen Holztich im 19. Jahrhundert. In: Archiv für Geschichte des Buchwesens. Bd. 24. Frankfurt 1983, 688; A hazai képsokszorosító nyomdászati technikák fejlődéséről: Novák László: Grafikai sokszorosító művészetek. (A Grafikai művészetek Könyvtára. I.) Budapest é. n.

[7] Keleti Gusztáv például az első hazai monumentális történeti képciklus, a Magyar Nemzeti Múzeum falképsorozatának mielőbbi sokszorosítását javasolja, mert ily módon az eddigieknél szélesebb tömegekhez juthatnának kvalitásos képek.“Kívánatos, hogy hazánk ifjúságának gyulékony képzelete ily művészi alakzatokban  ismerkedjék meg őseink képével, mert e képek költőileg igazak, történelmileg lehető hívek s a nemzeti szellem tüzétől áthatottak.” – Keleti Gusztáv: A nemzeti múzeumi falfestményekről. Fővárosi Lapok 1875. 249. és 250. sz.; Újra közölve: K. G.: Művészeti dolgozatok. Budapest 1910, 333-334

[8] Az 1869-es népszámlálás szerint a hat éven felüli magyarországi népesség több mint fele analfabéta. Keleti Károly: Hazánk és népe a közgazdasági és társadalmi statisztika szempontjából. Pest 1871, 356-71

[9] Simon S.: Magyar királyok arckép-csarnoka. VU 7 (1860) 323-324

[10] Vahot Imre: A betü és a sajtó hatalma. I. Napkelet 5 (1862. január 5.) 9

[11] Garasos Tár (1834), Fillértár (1834-1836), Kassai Ábrázolt Folyóirat (1848)

[12] A kifejezést Jürgen Habermas A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása (Budapest 1971.)  műve nyomán használó Kovács I. Gábor a hazai kalendáriumirodalmat feldolgozó művében ezt a populáris kép egyik fő feladatának tartja. – Kovács I. Gábor: Kis magyar kalendáriumtörténet 1880-ig. A magyar kalendáriumok történeti és művelődésszociológiai viszgálata. Budapest  1989

[13] Kirchner, Thomas: Neue Themen – neue Kunst? Zu einem Versuch, die französische Historienmelerei zu reformieren. In.: Historienmalerei 1990, 107-121

[14] A Társulati kiállítást 1863-ban a 224 tagon kívül 2457 fő, 1865-ben 4323 fő látogatta – A Magyar Képzőművészeti Társulat Évkönyve. 1863. Pest 1864, 27

[15] A képek tényleges példányszámai nemigen ismeretesek. A Hazánk és a Külföld Székely színnyomatos Dobozija kapcsán 3000 példányt említ: Hazánk és a Külföld 1865. augusztus 27. 35.sz. 557; Sokan a kaszinók és olvasóegyletek példányait használják, vagy csoportosan fizetnek elő, illetve különféle lapokat előfizetve cserélgetik egymás közt a számokat. – Miklóssy János: Irodalmi folyóirataink a Bach-korszakban (1849-1859). In: Az Országos Széchenyi Könyvtár Évkönyve 1973. Budapest 1976, 234-235;

[16] “Alig van az országban falu, a hol e képeket ne lehetne látni” – írja Szokoly Viktor Vizkelety Béla folyóiratok mellékleteiként megjelent históriai képíró, melyekről Szana Tamás még harminc év múltán is hasonlóan nyilatkozik. – Garam: Vizkelety Béla. Ország Tükre 3 (1864/27, szeptember 21.) 313-314; Hatása még három évtized múltán is erős: “Vizkelety Béla compositióit a Hunyadiak korából még ma is nagyon sok helyen megtalálhatjuk.” – írja jegyzi meg Szana Tamás 1890-ben. Szana 1890, 95

[17] “… kőrajzokban is majd minden szobát díszítenek műveinek másolatai.” – írja a Vasárnapi Ujság Than Mórról. N. n.: Than Mór. VU 16 (1869/42, szeptember 17.) 568-569

[18] A sajtóillusztráció általános jellemzőiről, az Illsutrierte műfajáról: Groth, Otto: Die Entwicklung des Bildes im Periodikum. In.: O. G.: Die unerkannte Kulturmacht. Grundlegung der Zeitungswissenschaft. II. Berlin 1961, 149-156; Hanebutt-Benz, Eva-Maria: Studien… i. m. 1983 581-1266

[19] Várkonyi 1973. II. 289

[20] Ország Tükre 1 (1862/1, január 1.) 1

[21] Walter Benjamin megfogalmazásában az egyedi műtárgy “leválik a a hagyomány birodalmáról” – W. Benjamin: A műalkotás a technikai sokszorosíthatóság kosrzakában. In.: W. B.: Kommentár és prófécia. Budapest 1969, 307

[22] Az alkotás oldaláról vagy a képi vagy a szöveges összetevő eldődleges, a másikat időben megelőző, tartalmilag meghatározó. A harmadik esetben a kettő párhuzamos, ugyanarra a forrásra visszavezethető. A befogadás szempontjából a kép-szöveg térbeli viszonya lehet szinkron, amennyiben a kép a vonatkozó szövegbe tördelt, vagy a különálló képmelléklet esetében időben és térben is aszinkron; A kép-szó viszonyok részletese tárgyalása: Kibédi Varga Áron: A szó-és-kép viszonyok leírásának ismérvei. In.: Kép, fenomén, valóság. Budapest 1997, 300-321

[23] A cinkográfiai eljárással rokon nyomdászattechnikai találmány valószínüleg Werfer Károly József, az első hazai képesújság, a kassai Ábrázolt Folyóirat (1848) kiadójának nevéhez fűződik. – Werfer Károly akadémiai könyvnyomdájának monographiája. 1606-1885. (Budapesti Országos Kiállítás 1885.XIX.) Kassa 1885. – U.ez: Typographia 1885/39; Elsőként Werfer Károly lapja, a Képes Ujság és a Divatcsarnok, majd pár évvel később az Ország Tükre él az új lehetőséggel. Egyesítik a fametszetes képeslapok és az elegáns divatlapok erényeit: egyszerre nyújtanak nagy mennyiségű, szöveg közé illesztett képet és magas színvonalú kőrajzot. Ez lehetővé teszi igényes kivitelt követelő történeti képek minden eddiginél gyakoribb közlését.

[24] A díszes falikép iránti igényt jelzi, hogy a Napkelet az 1858-tól az olvasók kérésére hagy fel fametszetes illusztrációk közlésével, és tér át a kőrajzolatú műlapokra: “T. előfizetőinknek lehet mondani általános kivánata következtésebn a szövegbe nyomott gyenge fametszvények helyett jövőre leginkább ily becses önálló műmellékleteket adandunk, habár gyérebben is, de biztosabb, fényesebb sikerrel.” - Napkelet 2 1858/1, január 1.) 16

[25] Gyakori panasz, hogy a kompozíciót újra kell rajzolni, mert a litográfiai kő elpattant. Ez olykor hetekkel késlelteti a folyóirat vagy műmelléklet szétküldését. – pl.: Képes Ujság 1 (1859/8, február 12.) 83

[26] A Magyarország és a Nagyvilág, mely programját tekintve az Ország Tükre örököse 1865-ben való indulásakor még litografált képeket ad, de a következő évtől áttér a fametszetes illusztrációk közlésére.

[27] A hatvanas évek elejétől gyakori a közvetlenül fotómásolat után készített fametszet, ún. fotoxilográfia. Történeti képek “fényrajz után” készült metszeteit közli a Vasárnapi Ujság 1861-ben (317.) vagy a Hölgyfutár 1864-ben (625.); A Képzőművészeti Társulat 1868-ban két fénykép nyomán kőre rajzolt albumlapot is kiad: id. Storno Ferenc: Szt. László és Székely Bertalan Özvegyét – Országos Magyar Képzőművészeti Társulat Évkönyve 1869, 21-22.sz. 178.

[28]  1857-ben a Hölgyfutár tiltakozik a Vasárnapi Ujságnál Than Mór Mohácsi csatájának közlése ellene, hogy az “silány fametszés által ne carriquiroztassék.” – Hölgyfutár 8 (1857/227, december 1.)1022

[29] Például a Képes Világ nagy műlapját a Martinuzzi halálát a Magyarország és a Nagyvilág fametszetben hírdeti: Magyarország és a Nagyvilág 1866/23, június 10., 364; 1864-ben a Hölgyfutár saját történeti műmellékletét mutatja be ily módon.

[30] A Vasárnapi Ujság célja a kompozíció bemutatásával pártolók, esetleges vevők figyelmének felkeltése: “Hogy távolabbi körökben is ismertessék e mű, fényrajz után készült fametszvényben mutatjuk azt be olvasóinknak, azon reményben, hogy a mű szépségeit, ha egyébet nem, a compositio megható eredetiségét, legalább sejtetnünk sikerülend.” – N. n.: II. Lajos király holttestének feltalálása a mohácsi csatatéren. Ádámosi Székely Bertalan festménye. VU 8 (1861) 317

[31] A Hazánk és a Külföld külön cikkben mutatja be az itthon elsőként alkalmazott sokszorosítási eljárást: Szabó József: A szinnyomásról. (Jutalomképünk készitésének magyarázatául.) Hazánk és a Külföld 2 (1865) 769-771; Megelőző híradások ugyanerről: u.o. 2 (1865/35, augusztus 27.) 557, 2 (1865/38, szeptember 17.) 606

[32] Pasteiner Gyula a művészi utánzás legalacsonyabb fokának ítéli, közönség izlésének elferdítésének bizonyítékát látja abban, hogy sokan a társulati műlapokat is visszaküldve követelnek szinezett nyomatokat. – Pateiner Gyula: A művészi és nem-művészi utánzásról. Az Országos Képtár albumának érdekében. Budapest 1879, 23; Pasteiner Gyula: Az olaj-nyomatokról. Képzőművészeti Szemle 2 (1879/5) 63-65

[33] A populáris faliképek használatáról, típusairól, üzleti hátteréről: Pieske, Christa: Bilder für jedermann. Wandbilddrucke 1840-1940. München 1988

[34] Képes Ujság 1 (1859/13, október 16.) 155

[35] [Balázs Sándor]: T. olvasóinkhoz. Ország Tükre 1 (1862/2, január 15.) 1-2 – 1863-tól a “minden oldalról érkező felhívásoknak engedve” a műlapok hátsó oldalára nem kerül szöveg. Ország Tükre 1 (1862/30, december 20.) 416

[36] Hölgyfutár 8 (1857/15, január 20.) 61

[37] Hölgyfutár 8 (1857/22, január 18.) 89

[38] Napkelet 2 (1858/4, január 24) 64

[39] Feladatuk “… hogy késő idők fiai tettre lángoljanak, az unokák kebele fölhevüljön, az ősök dicső tettének szemlélésénél.” Gr. Zichy Lívia gr. Zicgy Nándorné: Fölhívás Fehérvármegye műávelt lelkű fiai- és leányaihoz. Divatcsarnok 10 (1862) 332

[40] A mitizált nemzeti múltkép kidolgozásáról: Germer, Stefan: Retrovision: Dir rückblickende Erfindung der Nationen durch die Kunst. In.: Berlin 1998, 33-53.

[41] Székely József a Napkelet műlapja, a Hunyadiház diadalünnepe kapcsán rámutat, hogy Kapisztrán János feltüntetését a képen történeti tévedés, megjelenését csak a jelképes jelentés indokolja, hiszen ő jósolta meg László király bukását és Mátyás felemelkedését: Napkelet 1 (1857/49, december 13.) 789; Hasonló Orlai Zách Feliciánja történeti hitelessége körül zajló vita: ld. Keserü 1984, 43-46

[42] E kettős törekvésről mint a historizmus jellemzőjéről: Frodl, Gerbert und Marianne: Von der Vergangenheit zur Geschichte. Aspekte der Malerei des Historismus. In: Bécs – München 1996, 137-149

[43] Történettudományi elemzését ld. R. Várkonyi 1973, II. 348-423; Az irodalomtudományban: Sőtér István: Világos után. Budapest ; Korszakunkban: Németh G. Béla: Az abszolutiumus korának néhány főbb karaktervonása. In.: Forradalom után – Kiegyezés előtt. A magyar polgárosodás az abszolutizmus korában. Szerk.: Németh G. Béla. Budapest 1988, 34; A 19. századi történeti festészetben: Pochat, Götz: Friedrich Theoder Vischer: Gedanken zur Form und Funktion der Historienmalarei im 19. Jahrhundert. In.: Historienmalerei 1990, 253-263; Művészeti életünkben: Keserü Katalin: A Képzőművészet szerepének érzékelése a nemzeti jelleg reprezentálásában. In.: Forradalom után… i. m. 216-224

[44] Ormós Zsigmond művészetelméletére vonatkozólag: Keserü Katalin: A képzőművészet szerepének… i. m. 220-221; Keserü Katalin: Képlátás, képértelmezés a 19. század közepén Magyarországon – Ormós Zsigmond munkássága tükrében. Ars Hungarica 1985/1, 79-80; Orlai szempontrendszere a történeti képek vizsgálatánál: 1. költői ihlet, 2. külső forma, 3. történeti hitelesség. – Orlai Petrich Soma: Hazai pálya-festvények 1859. Mű-ítészeti nézetek. Nefelejts 1 (1859/13, június 26.) 151-153

[45] N. n.: Zrínyi Ilona halála. (Műlapunkhoz.) Ország Tükre 1 (1862/10, május 15.) 158-159

[46] Hölgyfutár 13 (1862/81, július 8.) 644

[47] A korábban közre adott magyarázat szerint Dobozi és neje halála Fejér megyében történt, ennek nyomán indítanak gyűjtést a Fehér vármegyei hölgyek a kép múzeumi megvétele érdekében. Birkés szerint azonban az esemény az Esztergom közelében fekvő Puszta-Maróthon történt. – Birkés Endre: Hol történt Dobozi Mihály hősies halála? Hazánk és a Külföld 2 (1865/ 51, december 17.) 810-811

[48] Képes Ujság 2 (1860/25, szeptember 16.) 295

[49] Mártonffy i. m. 87.

[50] Viselettörténeti sorozata: Vizkeleti Béla: Vázlatok a magyar viselet történetéből. Vasárnapi Ujság, 1860-as évfolyamában. Újraközlése: Magyarország képekben. Honismertető album. Szerk.: Nagy Miklós. Pest 1867; Forrásai közt középkori magyarországi falképek is szerepelnek, köztük a turnicsei templom falképei - Ország Tükre 2 (1863) 343.

[51] A Hunyadiház diadalünnepe szereplőinek arcvonásai Teleki Hunyadi-könyve és “egyéb gyűjteményekben levő” arcképek nyomán készültek. – Napkelet 1 (1857) 789; A Báthori István bevonulásának háttere “Krakkó régi eredeti rajza után” készült. – Vahot Imre: Vizkeleti Bátoriképe. u.o. 3 (1859/49, december 4.) 776; A tervezett Rákóczi indulója kompozíció előkészítő munkálataihoz Vizkeleti Felvidékre utazik, mert ott található a fejedelem hiteles arcképe. – N. n.: Legújabb történeti műlapunk ügyében. u.o. 6 (1862/22, június 1.) 348-349; 

[52] Id.: Várkonyi 1973, II. 296.

[53] Hollós László: A modern festőművészetről, különös tekintettel a magyar históriai festészetre. Budapest 1876, 13

[54] N. n.: Attila. VU 2 (1855) 45-46

[55] (M. K.) [Wenzel Gusztáv nyomán]: Magyarország megalapítása. VU 4 (1857) 268-269

[56] Major Béla: “Álmos Munkács alatt.” Műlapunk magyarázatául. Családi Kör 6 (1865/1) 10-11

[57]Jó Barát”: A mohácsi szerencsétlenség és a világosi fegyverleltétel. Jó Barát 1 (1867/6, december 16.) 167. – Than Mohácsi csatájával szemközti lapon a Világosi fegyverletétel fametszete áll.; Újabb függetlenségi, 48-as jelentésréteggel bővül a kép a Kiegyezés után (1867-ben közli a Képes-Ujság és a Jó Barát. ), hiszen Kossuth a kompromisszumban megalkuvást, a nemzeti függetlenség önkéntes feladását, a nemzet halálát látta.

[58] Ney Ferenc: A mohácsi csatakép. Napkelet 1 (1857/5-6, február 12.) 98-99

[59] Francois, Etienne – Schulze, Hagen: Das emotionale Fundament der Nationen. In: Berlin 1998, 27-28

[60] N. n. [Vahot Imre]: A Napkelet “Lapszemléje”. Napkelet 1 (1857/1,  január 8.) 13

[61] V[ahot] I[mre]: A pesti képkiállítás. Napkelet 1 (1857/7,  február 19.) 111-112. – Ugyanekkor szerepel a tárlaton Újházy Ferenc azonos témájú csataképe is. Ld.: Budapest 1997. Kat. sz.:  II.2.2, 243

[62] Vahot Imre Emlékiratai. Budapest 1882, 438-439

[63] Kiss Bálint: Szendrői ütközet, Egervár védelmeZádor 1953, 40-41

[64] Várkonyi 1961, 95-190

[65] N. n.: Legújabb történeti műlapunk ügyében. Napkelet 6 (1862/22, június 1.) 349-349

[66] Hartmann 1976; Telesko, Werner: Der Triumph- und Festzug im Historismus. In.:Bécs – München 1996, 291-296

[67] Vahot Imre: A Hunyadi-ház diadalünnepe. Napkelet 1 (1857/45, november 15.) 728