Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Népéletkép a 19. században

2011.03.18

 

Népéletképek a magyarországi sajtóban 1850–1870 között

 

RÉSZLET

 

Az illusztrált sajtó hasábjain 1850 és 1870 között mintegy hatszáz hazai tárgyú népi életkép jelent meg.[1] Már az ábrázolások nagy száma is jelzi, hogy a téma különös érdeklődésnek örvendett a közönség körében. Noha a sajtóillusztráció népéletképei nem szaktudományos céllal készültek, mégis fontos szerepet játszottak a néprajzi gondolkodás kialakulásában. Az általuk közvetített ismeretek a korai néprajztudományba is beépültek, toposzaik a jelenkor közgondolkodásában is tetten érhetők.

Az illusztrált sajtó a 19. századi tömegkultúra újszerű formája, amelynek jellegzetességei befolyásolták a képek tárgyválasztását, az illusztrációk technikáját, minőségét és jelentését. A sajtóillusztráció átmeneti műfaj a populáris kép és a művészi sokszorosított grafika között, s mint ilyen kiváló terepe az interdiszciplináris kutatásoknak (Brückner 1969; Johanesson 1982; Bringéus 1982; Pieske 1988; Anderson, P. 1991). A képi tömegkultúra meglehetősen sokszínű és szerteágazó körén belül a sajtókép a kalendáriumok, ponyvák, Bilderbogenek, populáris nyomatok és faliképek (Wandbilder) képi formáival áll rokonságban. A művészi grafika területéhez sorolja a műfajt a rajzolók személye, akik gyakorta párhuzamosan működtek a “grand art” és a tömegkultúra területén.[2] A sajtóillusztrációt érintő feldolgozások általában történeti forrásnak vagy kvázitudományos illusztrációnak tekintik a közölt képanyagot, nem sok figyelmet fordítva a sajtó műfajából eredő jellegzetességekre. Ilyen sajátosságnak tekinthető a kép és annak magyarázatául megjelent szöveg összekapcsolása, az ábrázolások témaválasztásának igazodása az adott folyóirat arculatához, a kiadó üzletpolitikájához és a szerkesztő programjához, továbbá a sokszorosított kép technikájának és a kivitelezés szakaszainak idomulása a kiadói munkamegosztáshoz és a nyomda technikai feltételeihez.

 

 

Népéletkép és honismeret

 

“»Ösmerd meg magadat.« Ez volt a delfi-beli jósda homlokzatára írva. És valóban nincs egy-egy becsesb kincse az embernek az önismeretnél; csak ha a maga becsét érzi: akkor ítélhet meg, akkor méltányolhat másokat is kellőleg. – Az itt következő néhány lapnak semmi más feladata nincs mint ösmertetni a népet.” E szavakkal vezeti be Török Károly a magyar alföldi népszokásokat ismertető cikksorozatának záróközleményét 1870-ben (Török 1870:294). A hazai folklorisztika egyik úttörőjeként számon tartott szerző a Magyarország képekben (Nagy szerk. 1870) című album számára írta e sorokat. A kötetet Nagy Miklós, a Vasárnapi Ujság szerkesztője állította össze. A gazdagon illusztrált album felsorakoztatja mindazokat a képi műfajokat, amelyek ekkoriban a népélettel foglalkoztak. Az alcím szerint “honismertető album”, az ország múltbeli és jelenkori állapotának széles körű feltárására törekedett. Az etnográfiai jellegű leírások mellett megjelentek itt történettudományi, archeológiai és szépirodalmi közlemények is, amelyeket a “honismeret” ismeretterjesztő és hazafias-nevelő programja foglalt egységbe. A kötet szöveges és illusztrációs anyagának tagolódása a forrásként használt Vasárnapi Ujság, illetve a hozzá hasonló ismeretterjesztő képes magazinok szerkezetéhez igazodott. A honismereti közlemények az album tartalomjegyzékében a következő csoportosításban jelentek meg: nevezetesebb vár- és templomépületeket is bemutató “táj- és épületrajzok”, történeti-régészeti érdekességeket tárgyaló “régiség, történelem”, jelenkori és múltbeli jeles személyiségeket felvonultató “élet- és jellemrajzok”, végül a népélet epizódjaiból válogató “hazai életképek”. Ez utóbbi – a különállóan közölt képjegyzék tanúsága szerint – két ábrázolási típust foglalt magában: a népviseleteket és a “genreképeket”. Megjegyzendő, hogy a forrásként szolgáló Vasárnapi Ujságban a hazai népéletet bemutató cikkek kezdetben a külföldi tájismertetésekkel és útirajzokkal együtt szerepeltek. A külföldi “nép- és országisme” és a “hazai tájleírás és népviselet” csak az 1850-es évek végétől vált külön az éves tartalom- és képjegyzékekben. Nem sokkal később már a képjegyzékek is megkülönböztették a “tájviseleteket” és “genreképeket”. Mindez azt jelzi, hogy a korszak szereplőinek pontos elképzelései voltak a nép életét bemutató műfajok eltérő sajátosságairól.

A néprajzi jellegű közlemények a honismeret tágabb fogalma alá rendelt “népismeret” tárgyai között kaptak helyet a kor többi populáris kiadványában is. Vahot Imre honismertető albuma, a Magyarország és Erdély képekben a következő témákat sorolta e tárgyhoz: “Magyarország és Erdély népeinek létszáma, életmódja, nemzeti sajátságai, társadalmi és családi életök jellemző szokásai, szertartásai, viseletei, szellemi müveltségök fokozatai, anyagi állásuk, stb.” (Kubinyi–Vahot 1853:1/2.) Az ismeretterjesztés, nevelés és szórakoztatás programjával fellépő képes magazinok kezdettől fogva szabadon vegyítették a különféle szempontú és hangnemű ábrázolásokat. A hazai népismeretet szerintük egyaránt szolgálta a leíró jellegű etnográfia vagy statisztika, akárcsak a fikciós szépirodalom körébe tartozó útleírás, elbeszélés vagy költemény. Közleményeikben párhuzamosan érvényesült a tudományos és ismeretterjesztő szándék.

E földrajzilag és etnikailag széles körű áttekintés tárgya az a “nép” volt, amelynek körülírása ekkor immár fél évszázada viták középpontjában állt. A nép fogalmát egyaránt vonatkoztatták az etnikai értelemben vett nemzetiségre, társadalmi értelemben az alsóbb osztályokhoz tartozó köznépre, a nemesi rangúakra, a városi polgár szemszögéből a vidéken élőkre, de tágabb értelemben az ország teljes lakosságára is (Korompay 1998; Fenyő 1990). A folyóiratok illusztrációiból kirajzolódó népfogalom ez utóbbihoz áll a legközelebb, hiszen lapjaikon egyaránt helyet kaptak a városi és vidéki lakosság és az ország nemzetiségei is. Képviselve van közöttük a vidéki középosztály (kisnemesség, értelmiségi), kézművesek, iparosok és kereskedők, a legnagyobb teret azonban a vidéki parasztság (földművesek, pásztorok) bemutatásának szentelték. E népcsoportok hangsúlyos jelenléte annál inkább feltűnő, mivel az életképeken nincs jelen a városi polgárság és főnemesség, az ő mindennapjaik egy nagyobb közéleti súllyal és dokumentatív szándékkal jellemezhető képtípusban, az aktuális eseményábrázolásokban kaptak helyet.

Hazai népismertető cikkek már az 1830–1840-es évek folyóirataiban is helyet kaptak, némelyik lap illusztrációt is mellékelt ezekhez. E képek többsége ekkor még nem elbeszélő zsáner, hanem leíró jellegű viseletkép.[3] A magyar népélet ábrázolása ritkaság volt az 1840-ben bevezetett magyar képkiállításokon, a műegyleti tárlatok képei között is. 1848 előtt a Műegylet csak külföldi alkotók (köztük Danhauser, Ender, Waldmüller) nem magyar tárgyú népéletképeit sokszorosította részvényesei számára. A műfaj megítélését jelzi, hogy az 1846–1856 közötti évtizedben a Műegylet egyáltalán nem adott ki magyar népéleti tárgyú jutalomképet, Barabás Miklós, Canzi Ágost, Than Mór és Markó Károly ilyen tárgyú kompozícióit csak az ötvenes évek végétől sokszorosíttatta. A műegyleti kiadványok között a népi zsáner hangsúlya jóval kisebb volt, mint a históriai ábrázolásoké (Aranyérmek 1995).[4] A nemzeti művészet pártolására 1866-ban életre hívott Képzőművészeti Társulat albumlapjai között már megtaláljuk a műfaj legjobb hazai mestereinek életképeit is (Cennerné Wilhelmb 1991).[5]

A népéletkép növekvő népszerűségét jelzi az illusztrált honismereti albumok megszaporodása az ötvenes évektől. Vahot Imre úttörő kezdeményezése, az 1846-ban több füzetben kiadott Magyarföld és népei eredeti képekben (Fényes–Luczenbacher–Vachot szerk. 1846) után Kubinyi Ferenc és Vahot Imre szerkesztésében jelent meg 1853-ban a Magyarország és Erdély képekben négy kötetben. Az ismeretterjesztő köteteket rövidesen reprezentatív albumok sora követte, melyek már a magyar népélet külföldi megismertetését is szolgálták. A Bilder Album aus Ungarn 1852-ben Barabás tizennyolc rajzának acélmetszetű sorozatával jelent meg Lipcsében. Hét évvel később ugyanezeket az életképeket Vajda János kísérő szövegével Heckenast Gusztáv itthon is kiadta (Vayerné Zibolein 1978).[6] 1855-ben látott napvilágot a korszak egyik legszínvonalasabb életképi albuma, a Vázlatok Magyarhon népéletéből. A vállalkozás kiadója, Geibel Ármin báró Prónay Gábor szövege mellé Barabás Miklós, Sterio Károly és Weber Henrik huszonnégy színezett kőrajzban sokszorosított népéletképét mellékelte (Prónay 1855). Ugyanebben az évben került közönség elé Molnár József Nemzeti Albuma, amely a festő nyolc népi zsánerét tartalmazta. Sterio Károly közreműködésével készültek az 1857-ben kiadott, gróf Andrássy Manó és Podmaniczky Frigyes által szerkesztett Hazai vadászatok és sport Magyarországon című album népéletképei. Ezekkel párhuzamosan külföldön is folyamatosan növekvő érdeklődés mutatkozott az osztrák–magyar császárság népeit bemutató viseletképi albumok iránt, Théodor Valério vagy Franz Kollarz albumai az etnikailag sokszínű birodalom bemutatkozására vállalkoztak.[7] Az életkép a század derekán a legfelső szintű politikai reprezentációnak is méltó eszköze volt. Ferenc József és Erzsébet királyné házasságára 1854-ben reprezentatív viseletképi album készült.[8] 1857-ben a Magyarországra látogató császári pár előtt szintén a magyar népéletet bemutató albummal tisztelegtek a jászkunságiak.[9]

 

 

Népéletkép a sajtóban

 

A század két nagy hatású médiuma, a sajtó és a sokszorosított kép egymásra találása révén a képes újság az 1830-as években indult hódító útjára. A fametszetes filléres néplapok és az enciklopédikus aktuális képeslapok első hazai kísérletei után, ahogy Európa-szerte, úgy nálunk is a 19. század második fele hozta meg a képes sajtó reneszánszát. 1849 éles cezúrát jelentett a hazai sajtó történetében, a forradalom előtti időkből egyetlen irodalmi jellegű folyóirat vagy politikai hírlap sem élt tovább a világosi fegyverletétel után. Az 1850-es évektől az előfizetők száma és ezzel párhuzamosan a lapalapítási kedv is megnövekedett.[10] Ily módon az 1860-as évek elejére az újságkiadás már nyereséges, de legalábbis megtérülő befektetéssé vált.[11] Míg az ötvenes évek a kevésbé cenzúrázott folyóirat-irodalom virágzását hozta, a Bach belügyminiszter 1859-es lemondását és az októberi diploma kibocsátását követően megtartott országgyűlési választások újra a napi politikai eseményeket állították a középpontba, ennek következtében a folyóiratok jelentősége a hírlapok javára csökkenni kezdett. A hatvanas évek elejét a kiadók közötti előfizetőkért vívott harc élesedése, a cenzúra enyhülése jellemezte, a provizórium kora már csak a hatalom elleni nyílt támadásokat torolta meg. A kiegyezést követő években helyrebillent politika és kultúra egészséges aránya a mindennapi életben, és ezzel együtt a sajtó is elvesztette korábbi kitüntetett szerepét.

Az illusztrált kiadványok elszaporodása a kultúra demokratizálódásának a jele, hiszen az illusztráció a tömegkultúrában mint a szöveg megértését segítő “pszichológiai könnyítés” jelenik meg (Habermas 1971). A kép – amely lényegénél fogva sűrít, kiemel, összevon, ezáltal hatásosan informál és agitál – publicisztikai ereje gyors és komplex információtovábbítási képességéből fakad. Az illusztráció az olvasni nem tudók nagy tömegeihez is eljuttatja a szükséges üzeneteket, illetve megerősíti és kiegészíti az eddigi ismereteket, az írott szónál eredményesebben rögzíti a nemzetközösség jelenét és múltját. Az Ország Tükre beköszöntőjének szerzője így foglalja össze a sajtóillusztráció szerepét: “A képeslapok célját és hasznát fölösleges mutogatnom. Egy a hazának bármi téren szolgálatot tett férfiú arcképe; egy lelkesítő s elmélkedésre hívó jelenet az élet- és történelemből a jelen haladását tanúsító kitűnőbb építészeti művek, s a múltidők némán beszélő romjai; a műremekek másolatai, s a napi felfedezéseknek képekkel könnyebben megérthető ismertetései, stb. a honfi erényt, áldozatkészséget, ízlést, s a tudomány iránti fogékonyságot és tett ösztönt, hogy kiválóan fejlesztik és fokozzák, ki tagadná?”[12] Az új típusú, polgári nyilvánosság nagy erejű eszközeként a sajtó komoly szerepet játszott a modern nemzettudat kialakításában, e “képzeletbeli közösségének” megformálásában (Anderson 1999). A nemzeti önmeghatározás vizuális eszköztárában értelmezhetők a sajtóban megjelent népéletképek is.

Noha az 1850-es évek közepétől az illusztrált folyóiratok mind nagyobb számban közöltek népi életképeket, ezek ritkábban fordultak elő az irodalmi és női lapokban. A Családi Kör, a Nefelejts vagy a Pesti Hölgydivatlap csak a korszak végén küldött előfizetőinek népéletképet. A műfaj mindenekelőtt az enciklopédikus, ismeretterjesztő folyóiratokban (enciklopédikus, családi és néplapok) vált népszerűvé. A jelen tanulmány alapját jelentő több mint ötszáz népéletkép forrásai közül három néplap (Két Garasos Ujság, Képes-Ujság, Jó Barát) és kilenc ismeretterjesztő, családi lap (Vasárnapi Ujság, Család Könyve, A Nagy Világ Képekben, Budapesti Viszhang, Napkelet, Képes Ujság, Ország Tükre, Hazánk és a Külföld, Magyarország és a Nagyvilág, Képes Világ). A közművelődési lapok inkább a polgárság igényeire voltak tekintettel, elsődleges céljuk a közjót szolgáló ismeretterjesztés és népnevelés (Miklóssy 1985). Érdeklődési körük egyaránt kiterjedt a közélet aktuális eseményeire, a természettudományok legújabb eredményeire, kuriózumokra és botrányokra, valamint a szépirodalomra és a művészetekre. A sokszínű tartalomhoz képanyaguk is igazodott, mely úgyszintén a műveltség terjesztésének szolgálatában állt. Míg a családi és enciklopédikus lapok a szélesebb értelemben vett középosztályt, a néplapok inkább az alsóbb társadalmi osztályokat célozták meg. Az utóbbiak önmagukat “népszerű”, de nem “népies”, a nemzet egészéhez szóló orgánumként határozták meg.

A közművelődési lapok között évtizedeken át meghatározó volt az 1854-ben, Jókai Mór, Gyulai Pál és Pákh Albert szerkesztésében megindított Vasárnapi Ujság, mely a 19. századi magyar sajtó egyik legsikeresebb vállalkozásaként valóságos nemzeti intézménynek számított. Hivatását rövid idő alatt teljesítette, és sikere révén széles rétegek ízlését és világképét befolyásolta, “a polgári családból »önképzőkört« alakítva, megvetette mintegy a művelődés alapsejtjét” (Miklóssy 1985:450). A Vasárnapi Ujság indulásakor magát néplapként határozta meg, s ezt az irányultságát a lap fejlécén látható kép is kihangsúlyozta. “Legjobban tetszett nekünk a cím fametszete – írta Gyulai Pál – egyfelől a gólyafészkes fedelű házban egy földmíves, amint pipázva, bor mellett hírlapot olvas, túlfelől a galambdúcos fedelűben pedig egy öreges táblabíró, amint kávé mellett hírlapot vesz kezébe. »Ez olyan mint Szentpétery, amaz meg mint Réthy a Szigligeti Csikósában« mondá Pákh.” (Idézi Miklóssy 1985:450.) A Vasárnapi Ujság tehát kezdetben a vidéki kis- és középnemességet, valamint a parasztságot célozta meg, ám a hazai lappiac differenciálódásával hamarosan világossá lett, hogy a lap olvasóközönségét inkább a szélesebb városi és vidéki középosztály, nemesség, iparosság, értelmiség alkotja.

Az első évek kísérletei után a Vasárnapi Ujság 1857-től közölt következetesen paraszti tárgyú ábrázolásokat. 1857-ben a Népviseletek sorozatban tizenkét, majd 1859 és 1861 között Hazai népviseletek címen újabb kilenc viseletképet hozott, bemutatva többek között a palócok, rácok, sokácok, szászok, oláhok öltözeteit. A népi zsánerképek tekintetében a lap legnagyobb vállalkozása az 1861-ben megindított és 1866-ra már több mint félszáz képből álló Képek a magyar népéletből című sorozat megindítása volt. E sorozat rajzolóiként a lap a korszak legjobb zsánerfestőit foglalkoztatta: az első évben Sterio Károly, 1862-től Jankó János, Ujházy Ferenc, Lotz Károly, 1864-től a berlini származású Hermann Lüders, 1865-től Greguss János is a Vasárnapi Ujság munkatársa volt. Az ötvennyolc népi életképet tartalmazó ciklus a hazai vidéki élet változatos áttekintését nyújtotta, felvonultatva annak legjellemzőbb típusait.[13] 1865-ben a folyóirat újabb úttörő vállalkozása a Fővárosi képek sorozata, amely a budapesti hétköznapok jellegzetes alakjait mutatta be Lüders, Marastoni Antal, Markó András és Ujházy Ferenc rajzai nyomán. 1867-től a lap rajzolóihoz csatlakozott Irinyi Sándor, majd a következő évben Munkácsy Mihály is, akinek Párizsban díjat nyert kompozícióját, a Siralomházat 1870-ben a Vasárnapi Ujság jutalomképként is népszerűsítette (189.).

Szintúgy színvonalas írógárdával indult 1854-ben Greguss Ágost és Hunfalvy Pál szerkesztésében a Család Könyve című ismeretterjesztő, természettudományokat népszerűsítő családi folyóirat (Miklóssy 1985:453–455). A lap nívós illusztrációi ekkoriban már ritkaságnak számító acélmetszetek voltak, amelyek közül kiemelkedik Barabás Miklós két életképe, A cigányanya (231.) és a Koldusgyerekek (232.). Szépirodalmi és közhasznú lapnak számított a Szilágy Virgil által 1852-ben alapított Budapesti Viszhang is, mely kezdetben Barabás Miklós portréit közölte. 1856-tól megszaporodtak illusztrációi között a népéletképek, melyek az első hónapokban szinte kizárólag karikatúrák voltak, de a későbbi számokban már viseletképek és pesti karakterek is feltűntek. A gyenge minőségű, fametszetes zsánerciklust Szokoly Viktor Honi életképek címen fogta össze. Vahot Imre sokadik lapvállalkozásaként jelent meg a Napkelet (1857–1862), amely a reformkori irodalmi lapok és az új keletű enciklopédikus folyóiratok sajátosságait ötvözte. Vahot – ahogy korábban a Pesti Divatlapnál, majd honismereti albumai esetében is – nagy súlyt fektetett a színvonalas képanyagra. A Napkelet az első évben negyven litografált és fametszetes műmellékletet és százhuszonöt szöveg közé tördelt illusztrációt közölt, majd 1858-tól igényes kivitelű, magyar történeti tárgyú jutalomképekkel bővítette kínálatát. Népéletképeket főképp az első két évben közölt, rajzolói közt ott találjuk Barabás Miklós, Györgyi Giergl Alajos és Theodor Valerio nevét is. A népéletképekkel kapcsolatos rövid tárcák, kommentárok szerzői közt feltűnik a tárlatkritikusként is ismert Szokoly Viktor és a korszak népies költészetének közkedvelt alakja, Lisznyay Kálmán. Vahot színház és képzőművészetek iránti együttes érdeklődésének jeleként a Napkelet több népszínműhöz kötődő színpadi szerep- és jelenetképet is közölt (238., 250., 251.).

Illusztrációit tekintve igényes vállalkozásként indult a Werfer Károly kiadásában és Vas Gereben szerkesztésében megjelent Képes Ujság (1859–1860), ám állandó rajzológárda híján főképp kölcsönzésekből állította össze illusztrációit. Első két népi zsánere az immár egy évtizede Magyarországon élő külföldi mester, Van der Venne rajza nyomán készült igényes kőrajz, a Puszták fia (255.) és a Pesti dinnyevásár (256.) volt, ám ezt követő népéletképei már főképp csak albumok nyomán készült utánközlések. A Vasárnapi Ujság konkurenciáját kívánta megteremteni Balázs Sándor az Ország Tükre (1862–1865) című lapjával. Ez az alcíme szerint “Budapesti képes közlöny” főként a városi közönséget célozta meg, s e “műveltebb osztályok számára” kínált “mulattatva oktató” közművelődési ismereteket (Balázs 1862). Mellőzte a szokványos viseletképeket, életképei nagyrészt cselekményes, anekdotikus, fikciós népi zsánerek. A műfaj jelentősége idővel egyre nőtt az újságban; míg az első évben tizenkét műlap közül csak négy volt zsánerkép, 1863-tól már egyenlő arányban jelentek meg a történeti és a népéleti tárgyú ábrázolások.[14] A népi zsánerképek szinte kivétel nélkül eredeti, a lap megrendelésére készült munkák voltak, s ezek elkészítésére a kiadó a korszak legjobb hazai alkotóit nyerte meg. A legtöbbet foglalkoztatott rajzoló az első években Lotz Károly volt, mellette Sterio Károly, Marastoni József, Van der Venne, Markó Ferenc is dolgozott a folyóiratnak. Mikor 1865-ben Gyárfás Ferenc vette át a lap szerkesztését, leszerződtette Barabás Miklóst, Szemlér Mihályt és Klimkovics Bélát is. Az illusztrációk dominanciáját jelzi, hogy a képek mellé szerkesztett szöveges kommentárok többnyire jelzésszerűek maradtak. A folyóirat fontos vállalkozásai közé tartozott a János vitézhez készített Lotz-illusztrációk sora, majd 1865-ben Kitűnő költemények illustratioja címmel indult sorozat, amelyben Szemlér Mihály Lenau Három cigány című költeményéhez készült rajza is helyet kapott (305.).

A hatvanas években mind több olyan néplap jelent meg, amely kifejezetten az alsóbb osztályokat, az iparosságot és a parasztságot célozta meg. Közülük talán a legnépszerűbb a Heckenast Gusztáv által 1864-ben alapított Képes-Ujság volt, mint alcíme mondja, “a magyar nép mulatva oktató barátja”. Népszerűségét mindenekelőtt Majer István közreműködése biztosította, akit a korszak olvasói “István bácsi” néven a legkedveltebb ponyva- és naptárszerzőként ismertek. A ponyvairodalom körében szerzett nevet Réthi Lajos is, aki 1867-től Jó Barát címen vitte tovább a lapot. A Képes-Ujság és utódja mind tematikában, mind az írások stílusában és képeiben a naptárirodalom jól bevált mintáihoz igazodott. Különösebb rendszer nélkül összeválogatott népéletképei szinte kivétel nélkül a Vasárnapi Ujság illusztrációinak újraközlései voltak.

A Vasárnapi Ujság valódi versenytársai csak a hatvanas évek közepétől tűntek fel a sajtópiacon. A Hazánk és a Külföld tematikájában, szerkezetében az illusztrált közművelődési-enciklopédikus sajtó legjobb hazai és külföldi példáit követve nagy súlyt fektetett a hazai népismeret tárgykörére is (Buzinkay 1985b:226–227). Fejlécében az államegységet jelképező allegorikus nőalakot alföldi és ipari táj övezi, utalva a lap város és vidék érdekeit egyaránt szem előtt tartó programjára. Illusztrációinak színvonalát a szerkesztő, Szokoly Viktor személye garantálta, aki műkritikusként érdeklődéssel viseltetett a nemzeti művészet sorsa iránt. Vélhetően az ő befolyására indította meg a lap a Magyar Nemzeti Múzeum legszebb magyar festményeit bemutató sorozatát is. A képek között megjelent Barabás Miklós Vásárra induló oláh családjának fametszetes reprodukciója is (313.). Képei zömmel a lap megrendelésére készült eredeti munkák voltak. A közönség igényeihez igazodva a Hazánk és a Külföld is főként cselekményes népi zsánereképeket közölt, de 1867-ben Pesti életképek címen a főváros mindennapjainak jellegzetes típusait felvonultató képciklust is indított. Kommentárjaiban törekedett az objektív leírásokra. A szerzők némelyike felvilágosult polgári-liberális beállítottsága alapján elutasította a népszerű betyárromantikát, a babonaságot, írásaik olykor a realista szociográfia kritikai látásmódjához közelítettek (357., 371., 372.). A folyóirat számos népéletképet közölt Lotz Károlytól, mellette Zombory Gusztáv, Hermann Lüders, Jankó János és Keleti Gusztáv is küldtek rajzokat a folyóiratnak. 1866-tól Munkácsy, ifjabb Markó Károly, Markó Ferenc és Greguss János művei is feltűntek az újságban, Gyulai László 1868-tól lépett a munkatársak közé.

A városi középosztályt célozta meg az Ország Tükre folytatásaként 1865-ben alapított és szintén Balázs Sándor által szerkesztett Magyarország és a Nagyvilág (1865–1884) (Buzinkay 1985b:231–239). Mint “politikai, ismeretterjesztő és szépirodalmi közlöny” teret engedett a honismereti témáknak is. A kiegyezés után mindinkább balra tolódó, ellenzéki lapban a népélet képeit “genreképek” és “rajzok a népéletből” címszó alatt adta közre, melyekkel a nemzeti öntudat ébrentartását kívánta szolgálni. Illusztrációira nagy gondot fordított, melyek részben reprezentatív kőrajzok, részben igényes fametszetek voltak. Vetélytársaihoz hasonlóan saját rajzológárda kialakítására törekedett. A folyóirat első számainak egész oldalas, litografált népéletképeit Markó Ferenc tervezte, de már a következő évben megjelent a munkatársak között Jankó János, Theodor Valério, Greguss János és Munkácsy Mihály. Az utóbbi a Magyarország és a Nagyvilág lapjain közölt számos életképe révén vált országosan ismertté. 1867-től mind több életképet rajzolt a folyóirat számára Szemlér Mihály és Gyulai László is, továbbá az illusztrátorok közé tartoztak olyan, hazánkban működő külföldi mesterek is, mint Hermann Lüders, Klics Károly, Vinzenz Katzler vagy Franz Kollarz. Közreműködésük révén a Magyarország és a Nagyvilág több mint száz zsánerképe a hazai népélet ábrázolásának egyik leggazdagabb forrása.

A Vértesi Arnold által szerkesztett, 1866-ban indult Képes Világ a falusi értelmiségi és iparos rétegeket kívánta megszólítani, majd mindinkább a városi kispolgárság felé orientálódott (Buzinkay 1985b:240–242). Mellőzte a politikai híreket, célja inkább az ismeretterjesztés és szépirodalmi szórakoztatás volt. Noha ebben a tematikában a népismeret kiemelt szerepet kapott, kezdetben a külföldi, egzotikus témákkal szemben a magyar népélet háttérbe szorult. Hazai vonatkozású életkép legfeljebb a szöveg közti fametszetek közt akadt, és a színes mellékletek jó része is külföldi forrásból származott. A külföldről kölcsönzött illusztrációkat 1868-tól Szemlér Mihály, Greguss János és Munkácsy Mihály életképei váltották fel. Jelentős változást hozott az 1869-as év, amikor a kiadó Jankó János és Gyulai László eredeti rajzai után készült, színes, litografált népéletképi sorozatot indított el. A következő évben Petőfi, Czuczor Gergely, Vörösmarty Mihály és más magyar költők verseinek illusztrációi egészítették ki ezt a programot.