Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Népéletkép és nemzetkarakterológia

2008.01.20

 

 

Ars Hungarica, 2004/2, 275-322.

RÉSZLETEK

 

A népéletkép szerepe a nemzeti jellem kidolgozásában az 1850-1870 közötti hazai sajtóillusztráció példáján.

A népéletkép a 19. századi magyar művészet egyik kevéssé feltárt szelete. Korszerű és hiteles megközelítését nehezíti, hogy az egykorú írott források többnyire csupán szűkszavúan szólnak e tárgyról. Kivételt ez alól csak a képes sajtó jelent, amely jellegénél fogva közvetlen módon kommentálta illusztrációit, pontosan körülhatárolva az ábrázolások egykorú jelentését. E dolgozat képi bázisát az a mintegy 600, hazai tárgyú népéletkép adja, amely az 1850 és 1870 közötti magyarországi illusztrált sajtóban jelent meg.[1] A forradalom utáni megtorlás és a kiegyezés által határolt két évtized az önálló nemzeti művészet kibontakozásának kulcsfontosságú időszaka volt. E folyamatban kivételesen komoly szerepet játszott a polgári nyilvánosság legfőbb fóruma, a sajtó, amely a képi ismeretközlés új tényezőjeként a korábbinál nagyobb példányszámban, több és jobb minőségű illusztrációt juttatott el a nagyközönséghez.[2] Rajzoló munkatársaik és szerzőik között ott voltak a hazai képzőművészet és irodalom legjobbjai.[3]

A képesújságok néprajzi jellegű közleményi a honismeret tágabb fogalma alá rendelt “népismeret” tárgyai között kaptak helyet A kiadók egymással versengve igyekeztek változatos, és érdekes képi témákkal szolgálni, vetélkedésük eredményeképpen páratlanul gazdag leírását nyújtották a hazai népéletnek. Érdeklődésük kiterjedt Magyarország valamennyi nevezetesebb tájegységére, népcsoportjára, azok szokásaira, mindennapjaira és ünnepeire. Az elemzett életképek jellegzetes képviselői a néprajz korai korszakának, szerepük jelentős az etnográfia tudományának kialakulásában.[4] Megjelenésük hátterét egy részről az irodalmi népiesség idealizáló áramlata, más részről a tárgyilagos, pozitivista jellegű néprajzi leírások, ország- és népismertetések hagyománya alkotja. A kutatás során feltárt képanyag számos elemzési szempontot tesz lehetővé. E dolgozat egyetlen kiragadott aspektus mentén azt vizsgálja, milyen szerepet játszott korszakunkban a népéletkép a nemzeti művészet illetve a nemzettudat eszméjének kialakításában, s miként idomultak e művek a nemzeti karakterről alkotott elképzelésekhez.



[1] Az alábbi tanulmány alapját jelentő forrásfeltárás az OTKA T 030291. számú kutatásának keretében folyt, s részét képezi a Sajtóillusztráció Magyarországon 1850-1870 között tárgyú PHD értekezésemnek. A vizsgálat a következő képesújságok illusztrációs anyagát dolgozta fel: Vasárnapi Ujság (1854-től), Budapesti Visszhang (1855-1856), Család Könyve (1855-1857), A Nagy Világ Képekben (1855), Napkelet (1857-1862), Két Garasos Ujság (1859-1861), Ország Tükre (1862-1865), Hazánk és a Külföld (1864-1870), Képes-Ujság (1864-1867), Magyarország és a Nagyvilág (1865-1870), Képes Világ (1866-1870), Jó Barát (1867-1868), Tarka Világ és Képes Regélő (1869). A feltárt népéletképek teljes, részletes név- és tárgymutatóval ellátott katalógusa, valamint a művek sajtótörténeti szempontú (nyomdák, rajzolók, képkölcsönzések, szöveg és kép viszonya) elemzése megjelenés alatt áll A magyar néprajztudomány előzményei és kezdetei című tanulmánykötetben. A korszak illusztrált sajtójában közölt történeti képekre vonatkozó adatokat lásd: Révész Emese: Történeti kép mint sajtóillusztráció (1850-1870). In: Történelem – Kép. Szemelvények múlt és művészet kapcsolatából Magyarországon. Kiállítási katalógus. Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2000. 580-598; Uő: Képi elbeszélés és popularizálódás az 1850 és 1870 közötti sajtóban megjelent történeti képek példáján. Művészettörténeti Értesítő, 2001/1-2. 147-172; Ezúton szeretném megköszönni Sinkó Katalin segítségét, aki tanácsaival nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ez a dolgozat elnyerje jelenlegi formáját.

[2] A téma etnográfiai, kulturális antropológiai szempontú vizsgálatát nyújtja: Johanesson, Lena: Xylografi och pressbild. Bidrag till trägravyrens och till den svenska bildjournalistikens historia. Uppsala, 1982; Uő: Pictures as News, News as Pictures. A survey of Massproduced Image in the 19th Century Sweden. In: Visual Paraphrases, Uppsala, 1984. 9-69; Bringéus, Nils-Arvid: Volkstümliche Bilderkunde. Callwey, München, 1982; Anderson, Patricia: The Printed Image and the Transformation of Popular Culture 1790-1860. Clarendon, Oxford, 1991;

[3] A legtöbbet foglalkoztatott rajzolók: Jankó János (67), Munkácsy Mihály (34), Lotz Károly (34), Herman Lüders (24), Greguss János (22), Szemlér Mihály (21), Gyulai László (17), Újházi Ferenc (15), Sterio Károly (13)

[4] A néprajzi kutatás korai, romantikus korszakáról: Kósa László: A magyar néprajz tudománytörténete. Osiris, Budapest, 2001, 39-69 Fejős Zoltán a népi zsáner három típusát különíti el: realisztikus életkép, “kulissza életkép”, idealizáló életkép – Fejős Zoltán: Jegyzet a 19. századi népéletképről. In: Folklorisztika 2000-ben. Folklór – irodalom – szemiotika. Tanulmányok Voigt Vilmos 60. születésnapjára. ELTE BTK, Budapest, 2000, II, 804-822; A korszak népéletképfestészetének további összefoglalásai: Magyar népélet 1850-1900. (Rajzok, vízfestmények). Szerk.: M. Heil Olga, kiállítási katalógus, Magyar Nemzeti Galéria, 1981; Cennerné Wilhelmb Gizella: A Képzőművészeti Társulat népéletkép műlapjai. In: Népi kultúra és nemzettudat. Tanulmánygyűjtemény. (A Magyarságkutatás könyvtára VII.) Szerk.: Hofer Tamás. Magyarságkutató Intézet, Budapest, 1991, 127-134.

 

 

A cigányság: a magyar nemzeti jellem romantikus alternatívája

“Szent Kleofás! Megint cigány! Nem festettek annyi képet a bibliai dolgokon kívül semmi tárgyról, mint a cigányokról; mégis van festeni való folyvást. Bizony festői faj az a czigány. (…) Oh drága nemzetség, a mely mindig érdekes vagy!” – sóhajtott fel a Vasárnapi Ujság szerzője 1869-ben.[1] A cigányságról szóló képes sajtóbeszámolók mennyisége jóval meghaladta e népcsoportnak össznépességen belül számarányát.[2] A cigány-zsánerek jó része nem statikus viseletkép, hanem hőseit árnyaltan megjelenítő narratív életkép, amelyek rajzolói csak ritkán törekedtek etnográfiai hitelességre, elmélyült társadalomrajzra. Nélkülözésük, nyomoruk csak elvétve jelent meg a rajzokon, társadalomkritikai él csupán a magyarázó szövegekben lelhető fel olykor.[3] A századközép életképein a cigányság nem mint társadalmi probléma jelent meg, hanem olyan romantikus életmintaként, amelynek vonzerejét csodálatra méltó szabadságvágya és életrevalósága jelentette.

A birodalom etnikumait tárgyaló viseleti albumokban a cigányság már a 18. század végén helyet kapott.[4] A felvilágosodás gondolkodásában a civilizáció “ártalmait” elutasító életmódjuk a természeti népekkel egy kategóriába emelte őket. Barabás Miklós rézkarcán a cigányanya a törzsi népek ábrázolási toposzait követi.[5] Társadalmi kívülállásuk, szabad vándoréletük később a romantikus írókat és festőket is megihlette.[6] Különösnek ható, rendezetlen, ám színes, változatos, fantáziadús ruházatuk, a fiatal lányok felékszerezett kacérsága és a gyermekek “paradicsomi” meztelensége minden tekintetben kimerítette a kor “festői” fogalmát.[7] Egyiptomi származásmítoszuk archaikus létmódjukat ritka értékes históriai zárványként értelmezte, legendás őseik egzotikus és nemes vonással ruházták fel a “Pháraó népét”.[8] Mindez a keleti eredetmagyarázatok révén a magyarsággal is rokonította őket. Ám történelmük más tanulságokat is hordozott a “herderi jóslat” beteljesedésétől tartó kortársak számára, akik a cigányság hányatott történelmi sorsa, otthontalansága ellenére is megőrzött nemzeti jellegében a nemzeti összetartásra figyelmeztető példázatot láttak: “A czigány páriája Európának, s míg egyesülten talán a nemzeti összetartás és szabadságszeretetnek szolgálhat mintaképéül, magára hagyatva elsatnyul, vagy legjobb esetben a szállásadó nemzetiségek közt vegyül fel.”[9] Eredetükből, nyelvükből adódó örökös idegenségükben a magyarság saját kulturális és nyelvi elszigeteltségére ismerhetett.

A cigányság leggyakrabban a mesterember, kereskedő, zenész, vándor és jósnő szerepköreiben jelent meg. Több ábrázolás foglalkozott az őket különösképp jellemző mesterségekkel, e képeken a cigányok munkálkodó, tevékeny, a társadalmi beilleszkedés, a civilizáció útjára lépett csoportként jelent meg, azokban a szerepkörökben, amelyekbe velük a vidéki és városi lakosság is gyakorta találkozhatott. A teknővájás, meszelőkötés, kovácsmesterség, vályogvetés, üstfoltozás mint az etnikumot leginkább jellemző tevékenységi körök kaptak helyet e képeken. Jankó János 1870-es kompozíciója a beilleszkedés lehetséges útjaként is értelmezhető: a letelepedett cigánycsalád idilli együttlétében a családfő üstöt foltoz, a lány főz, a feleség gyereket nevel, a nagymama kefét köt.[10] A tipikus karakterek és foglalatosságok tárházát nyújtották a vásári jelenetek, sátoros truppok és temetések ábrázolásai is. A javasasszonyok Markó Károly, Sterio Károly és Gyulai László rajzain feltűnő, titokkal telt, babonákkal övezett alakja ugyancsak kedvelt tárgya volt az egzotikus  kuriózumokra fogékony populáris sajtónak, amely kielégítve a közönség kíváncsiságát a népnevelő felvilágosult szerepébe helyezkedve nem felejtette el óvni olvasóit az ósdi hiedelmektől.[11] Mindemellett a cigányok “sajátos viszonya a magántulajdonhoz” sem kerülte el az életképfestők figyelmét, de ábrázolásmódjuk – a kor megítéléséhez igazodva – inkább elnéző mint együtt érző volt.[12]

Örökös vándorlásukban testet öltő számkivetettségük a hazai életképekben is nagy teret kapott. Fontos előzménynek tekinthető e téren Barabás Miklós metszetként is sokszorosított, 1843-ban festett Utazó cigánycsaládja, amely népéletkép-festészetünk nyitányaként értékelhető.[13] A Család Könyvében közölt, vándorló anyát gyermekeivel ábrázoló kompozíciója e kép redukált változata.[14] Később, a hatvanas években több folyóirat is közölt vándorcigányokat megelevenítő életképeket.[15] A feléjük forduló kivételes figyelmet csak részint magyarázta a romantika hagyománya, amely a vándorban egyszerre ismerte fel az individuális önmegvalósítás alapját jelentő szabadság és az ezzel együtt járó társadalmi peremlét szimbólumát.[16] A témát a nemzeti függetlenség elvesztése olyan újabb, aktuális jelentésrétegekkel telítette, amelyben a vándorcigányok a saját hazájukban jogfosztott magyarsággal, a számkivetettként bujdosni kényszerült szabadságharcosokkal és hontalan emigránsokkal kerültek párhuzamba. “Olyan ez a nép, mint a vándor fecske, sehol sincs hazája, nincs vallása, nincs nemzeti ruhája (…) melyet mindenütt üldöznek, mindenütt elkergetnek, és a mely mégis mindenütt ott van…” – fogalmazódtak meg a sorsközösségből eredő együttérzés sorai a Képes Világban.[17]

A cigányságot leginkább zene állította a magyarsággal rokonságba. A cigányzenészek már Johan Martin Stock (1742-1800) albumában is nagy teret kaptak, s később is állandó szereplői voltak a magyarországi etnikumokat bemutató néprajzi kiadványoknak.[18] A zenész cigányok alakja külföldön lassanként összemosódott a magyarokéval, jellemvonásaik beépültek a magyar nemzeti önképbe. Bármilyen felháborodást is keltett Liszt Ferenc azon írása, melyben a magyar zenét a cigányokéból eredeztette, Liszt csak egy Európa-szerte elterjedt toposzt használt fel.[19] A közös eredet gondolata olyannyira meggyökeresedett a korszakban, hogy a cigányzene a nemzeti zene romlatlan forrásaként hasonló szerepet töltött be, mint a szépirodalomban a népköltészet.[20] E jelenségben a képmagyarázatok nem ritkán a cigányok és magyarok belső lelki, jellembeli rokonságának bizonyítékait vélték felismerni: “Ő az, ki a magyar dallamokat e nemzethez illő tűzzel s lélekkel tudja előadni… - jegyezte fel Prónay Gábor a cigányzenészek kapcsán – mintha nekik sikerült volna mindenütt, hol valami fontos esemény történt, kilesni a magyar hangulatát, hogy egykor hű tolmácsi lehessenek érzelmeinek”.[21] A magyarok egyedüli lelki társaként aposztrofálta a cigányzenészeket a Vasárnapi Ujság szerzője is: “tele fantáziával, elmésséggel s eredetiséggel. Keserü s borus napjaiban ez vigasztalt, lelkesitett zengő fájával, a magyar s magyaros mulatság inkább ellehet bor mint czigány nélkül.”[22] Ezt a kijelentést számos olyan kocsmai jelenet megerősítette, amelyen a mulató pusztai betyár egyedüli sorstársaként a cigánymuzsikus jelent meg.

E belső lelki sorsközösség példái Lenau A három cigány című költeményének illusztrációi.[23] Mindkét metszetet Lenau Thaly Kálmán által fordított költeménye kísérte, tömör képi megfogalmazását advaa annak az életeszménynek, amelyben az élet gondjaira a hegedű, pipa és álom nyújt gyógyírt. Ebből a nézőpontból a cigányok létmódja az élet pillanatnyi élvezetében és a művészetben feloldódó gondtalan “bohém-lét” mintájaként értelmezhető. Az árkádiai idill melankolikus alaphangulata azonban alkalmassá tette az ábrázolást a kedélyvesztett jelen közérzetének kifejezésére is. Az abszolutizmus éveiben a zenéléssel felhagyó, hangszerét a fára felfüggesztő bujdosó a rezignált és illúzióvesztett magyarság, szűkebben értelmezve a jelen állapotok ellen önkéntes hallgatással tiltakozó művészi magatartás időszerű allegóriájaként nyert értelmet.[24]

A cigányzenészek az aktuálpolitikai értelmezésen túlmutató jelentésben is feltűntek. Marastoni Antal a rajkót furulyázni tanító dádéja a közösség tradicionális tudásának és kultúrájának közvetítését foglalja tömör képi formába.[25] Ennél tágabb értelmezési lehetőséget kínál Gyulai László kőrajza, amelynek fametszetes változatát A művészet vége és kezdete címen közölte a Hazánk és a Külföld.[26] A melankólia pózban búsongó öreg dádét és a hangszerét még csak próbálgató rajkót megelevenítő kép olyan művészetallegória, amely szorosan kapcsolódik a romantika művészképéhez. Vörösmarty Mihály Vén cigányának illusztrációján a hegedülő cigány a nemzethalál víziójával küzdő művész alteregójaként jelent meg, s Apollót és Orpheust egyaránt megidéző patetikus pózában a nemzeti sorstragédia hordozójává magasztosult.[27]

 

 

Az alföldi pásztornép: a nemzeti karakter hordozója

Az alföldi népélet kivételes súlyát jelzi, hogy az időszak illusztrált sajtójában mintegy másfélszáz ábrázolás foglakozik a témával.[28] Tágyuk többnyire nem a gazdálkodó parasztság, hanem a szervezett társadalmi közösségektől elszigetelt “künn-lakók” csoportja: a juhászok, csikósok, halászok, csőszök, kanászok, gulyások és csordások. Az alföldi pásztornép tehát olyan, általános emberi és sajátosan nemzeti erényeket sűrítő csoportként jelent meg a korszak közönsége előtt, amely egyszerre töltötte be az életeszmény és morális, nemzeti példakép szerepét. Míg a nemzetiségek leírásában és képi ábrázolásában jelen volt az egzakt leírásra való törekvés, az alföldi pásztornép megfigyelőinek nézőpontját a nemzeti önkép szolgálatába állított romantikus népismeret határozta meg.

Az alföldi táj és a puszta népe már a század negyvenes éveire, mint a nemzeti karakter alapvonásainak őrzője kapott kulcsszerepet a nemzeti önképben.[29] “Szomorító jele a polgáriasodásnak, hogy a magyar nemzeti jellem alapvonásait sokkal nagyobb mértékben találjuk fel a puszták míveletlen lakóiban, mint a sima polgáriasodás útján haladó városokban” – panaszolta fel 1859-ben Beniczky Irma a Vasárnapi Ujság lapjain.[30] Korábban Erdélyi József is úgy vélte, “a magyar népdalokban legigazabbak a pusztai népdalok, miután annyira egyezik természetünkkel a pusztai élet”.[31] Vahot Imre a Magyarföld és népei című albumában már az archaikus magyar népkarakter őrzőiként jelenítette meg az alföldi pásztornépet: “igazi attila-fajta magyar vér, pogánytermés, ki még az eleven ördögtől sem fél.”[32] Frappáns szavait egy évvel később Rónay Jácint 1847-ben közre adott nemzetkarakterológiája is idézte, hozzátéve: “Feltaláljuk ezeknél nemzetünk sajátságait eredeti tisztaságában, még ez annyira általánosnak mondott keleti komoly méltóságot is jobban mint bárhol máshol.”[33]

Az indoklásban szerepet kapott a népjellem kialakulásával összefüggésbe hozott környezet is.[34] Az Alföld és a Tisza ilyen formán olyan “tősgyökeresen magyar” vidékként jelent meg, amelynek végtelen távlatai a nemzeti jellem szabadságszerető és szenvedélyes vonásainak forrása.[35] Pekár Károly a századfordulón már kizárólagosan az Alföldből illetve a pusztai népből vezette le a magyar nemzeti karaktert, s e vidéken találta fel Herman Ottó is az archaikus nomád élet nyomait.[36] Az alföldi nép archaikus jellegének hite, az a meggyőződés, hogy a síkságon elszigetelt pásztornép és parasztság zárványként megőrizte az ősi magyar életformát és szokásokat jól kitapintható a csikósok értékelésében, akik az ősmagyar lovas nép maradékaként nyertek különös rangot: “Mintha csak valami ős szittya fejedelem vonulna be hölgyei s főemberei kíséretében, lóháton és a nomád élet szekeres fapalotájába, a hogy azt a jó Priscus leírta” – tette hozzá a délceg csikós képéhez a Hazánk és a Külföld.[37] A sajtó által közölt illusztrációk a maguk sajátos képi eszközeivel erősítették meg e toposzokat: metszeteiken a botjukra támaszkodó juhászok a pihenő Herkulest idézték, míg a nyalka csikósoknak a lovas uralkodóképmások képi hagyománya adott méltóságot. Vas Gereben pedig egyenesen az emberi nem tökéletes mintapéldáját látta a csikósban: “kinek sugár termetet oly szépen egyenesedik föl, mintha most csöppent volna le az égből, és lehulltából márványoszloppá keményedett volna (…) ha újra mértéket kellene venni az emberiségről (…) le kellene jőni az alföldre megkeresni az igazi embermagot.”[38]

Az alföldi pusztaságot és lakóit épp különös, a megszokottól eltérő sajátosságaik tették alkalmassá arra, hogy a nemzeti karakter egyedi vonásainak alapját alkossák. “A juhász nem is olyan ember, mint más ember. Nincs a rendes társadalmi sorban; nem lakik városban, faluban, s esztendőben egyszer sem hál paplanos ágyon” – fogalmazta meg a kívülállás és függetlenség jellemzőit a Vasárnapi Ujság szerzője.[39] Az alföldi nép életét a kortársak egzotikus és archaikus vonásokkal jellemezték. Magának a pusztának korai ábrázolásait is az orientalizmus látásmódja hatotta át.[40] A Pusztát a folyóiratok képmagyarázatai is az egyiptomi sivatagokkal és az amerikai prérivel hozták rokonságba, s ennek megfelelően a Tiszát a Nílushoz és a Missisipihez hasonlították, ebben az asszociációs körben a csikós vándorló beduinokat, a juhászok szaharai karavánokat, a pusztai kocsma sivatagi oázist idéztek fel.[41] Az Alföldet ábrázoló festők általában nem tagadták meg akadémiai neveltetésüket, melynek kapcsán elsajátíthatták a németalföldi tájfestészet elemeit is. Zombory Gusztáv rajzán a gomolygó viharfelhők elől menekülő lovasszekérrel, szélmalommal és a falu távoli templomtornyaival németalföldi mintára komponált.[42] A Képes Világ a pusztát tengerhez hasonlította, s mellékelt fametszete is a tengeri tájképek és egzotikus sivatagképek széles panorámájú ábrázolási hagyományait követi.[43] E látványhoz a Vasárnapi Ujság rajzolója a vidék ekkorra már jellegzetes tárgyi toposzait társította, mikor az alacsony horizontvonal elé a gémeskút, tábortűz és juhászkunyhó alakzatait vázolta fel.[44] Aprólékosan részletes leltárát adta a pusztai népéletnek Gosztonyi József alföldi panorámaképe is.[45] A romantika eszköztárából merítve a pusztaság vad, zabolátlan jellegét emelték ki a vihartól vagy tűzvésztől megvadult ménest ábrázoló illusztrációk.[46] E hagyományhoz illeszkedtek Lotz Károly és Munkácsy Mihály Alföld-képei.[47]

Míg az előbbi összefüggésekben az alföldi rónaság roppant távlatú, az idegen számára kiismerhetetlen vad és szilaj tájék, más vonatkozásban a békét és megnyugvást hozó menedék, s lakói nem a zabolátlan elemekkel folyvást küzdelemben álló héroszok, hanem a paradicsomi boldogságot élvező kiválasztottak. Jámbor Pál az Ország Tükrében írott cikkében a Hortobágyot olyan kígyó nélküli Paradicsomhoz és az ígéret földjéhez hasonlította, amely egyszerre bírja Egyiptom természeti gazdagságát és Árkádia békéjét.[48] A pásztornép Theokritosz Idilljeiből eredő eszményi létformája a 19. századra a rokokó udvarokból a középosztályok életideáljává szélesedett,[49] s a hazai kultúrában az alföldi pásztornép alakjában öltött speciálisan nemzeti formát. A néprajz e korai, romantikus szakaszát már erősen áthatotta az az idealizáló szemléletmód, amelyet James Clifford “etnográfiai pasztorálnak” nevezett.[50] Békesség, gondtalanság, nyugalom és függetlenség alkották e bukolikus létállapot fő vonásait. Benne a mindenkori megfigyelő-leíró saját kultúrájának kritikájaként a személyes boldogság, a morális tisztaság és a társadalmi demokrácia utópiáit vélte feltalálni. A sajtóillusztrációk kommentárjai gyakorta bőven taglalták a “boldog pásztorélet” sajátosságait. “Beh szép az a pásztor-élet! (…) a legboldogabb ember a világon, mert mindig kinn van a természetben, az emberek nem sokat lábatlankodnak neki, s így a szabadsága csaknem teljes” – sóhajtott fel vágyakozva a Vasárnapi Ujság szerzője, hozzátéve, hogy a pásztorok része a vágy nélküli elégedettség, a bölcsességgel határos testi és szellemi passzivitás.[51] Ahogy a primitív törzsi társadalmakban, úgy a pásztornép boldogságának kulcsa is a természettel való tökéletes összhang és a vagyon hiánya, amely éppoly gondtalanná teszi őket mint a dúsgazdag arisztokratákat.[52]

Ahogy a népélet leírásait, úgy ábrázolásait is átitatták a bukolikus költészet és festészet évezredes hagyományai.[53] A természettel összhangban élő pásztor alakja Greguss János rajzán és a Képes Világ egy metszetén is megjelent.[54] Figuráját Izsó Miklós Búsuló juhásza emelte jelképi erőre. Szobrát nem sokkal első pesti bemutatását követően az Ország Tükre közölte.[55] A pásztorok gondtalan létállapota e melankóliával vegyes, a közöny és bölcsesség határán egyensúlyozó szemlélődésben öltött testet. “Alig tudjuk a juhászt máskép képzelni, mint a mezőn, a szabad pusztán; a homok buczka tetején, botjára támaszkodva, a messzeségbe mélyesztett tekintettel, gondolat nélkül elmerengve…” – fogalmazta meg később a Vasárnapi Ujság cikkírója.[56] A tábortűz vagy ebéd körül, kunyhójuk közelségében pihenő pásztorok idillikus csoportjai – hasonlatosan gáláns rokokó elődeikhez – gondtalanul, a közösségi összetartozás melegében tűntek fel Ujházy Ferenc, Greguss János, Munkácsy Mihály vagy Gyulai László rajzain.[57] A furulyázó pásztor alakja pedig – hasonlóan a zenélő cigányokhoz – a művészet ősforrásaként kapott új jelentést jelentést, “fenn a légben pacsirták csicseregték dalaikat, azoktól elleste a dalt, dalolt, fütyölt, nem unta meg soha” – írta Török Károly, “dala bájolóbb, mint a faunok zenéje, mint Orpheus lantja” – tette hozzá Szokoly Viktor.[58]



[1] N. n.: Képek a hazai népéletből. Vályogvető czigányok. Vasárnapi Ujság, XVI, 1869, április 25., 17. szám, 228-229.

[2] Deák 52. jegyzetben i. m. 373.; Az elemzett képes újságokban 45 ábrázolás foglalkozik cigányokkal, közülük a legtöbb a Vasárnapi Ujságban látott napvilágot (16), de számos ide vonatkozó képet közöltek a konkurens közművelődési lapok is, így a Magyarország és a Nagyvilág (8), Képes Világ (8), Hazánk és a Külföld (5) és az Ország Tükre (5).; Feltűnő módon mellőzték viszont e tárgyat a korszak közkedvelt néplapjai, a Képes-Ujság és a Jó Barát.

[3] Kép és szöveg eltérő hangnemére jellemző példa Jókai Mórnak Barabás Miklós Cigányanya címen közölt idealizált kompozíciójához fűzött sorai, amelyben az országra nézve is szégyenletesnek tartja a cigányok életkörülményeit: “Szép gúnyirat bíz az felvilágosult korunkra…”. Jókai Mór: Czigánynő. (Egy aczélmetszettel). Család Könyve, I, 1855, 3. füzet, 108-109.

[4] Galavics Géza: Népéletkép, zsánerkép. In: Művészet Magyarországon 1780-1830. Kiállítási katalógus. Magyar Nemzeti Galéria. Budapest, 1980. 55-62; Cigány-Kép – Roma-Kép. A Néprajzi Múzeum “Romák Közép- és Kelet-Európában” című nemzetközi kiállításának képeskönyve. Utószó: Szuhay Péter, Kerékgyártó István. Budapest, 1998; Szöllősy Ágnes: Cigány a képen. Cigányábrázolás a XIX-XX. századi magyar képzőművészetben. Beszélő, 2002/7-8, 5-16.

[5] A czigányanya – j. b. l. a kép alatt: Del. Barabás – köz.: Nyomt. Lorber Pest 1855 – j. l.: Scups. Mahlknecht – acélmetszet – Család Könyve, I, 1855, 3. füzet melléklete

[6] Fleischman Zoltán: A cigány a magyar irodalomban. Budapest, 1912.

[7] “Minő festői összeállítása a rongynak és piszoknak, botrányos meztelenségnek és szakadozott foszlányoknak, borzashajúnak és vad pillantásoknak” – lelkesedett a látvány felett a Berlinből érkezett Herman Lüders. - L.: Pusztai látogatás. A szőregi dohányosok. Vasárnapi Ujság, 1864, XI, augusztus 28., 35. szám,  356-357.

[8] Ezzel a címmel és kísérő verssel jelent meg az Ország Tükrében Lotz Károly életképe is: Pháraó népe j. b. l.: Lotz K. – j. j. l.: Marastoni J. 1863 – kőrajz – Ország Tükre, II, 1863, március 20., 9. szám, 101.

[9] K-i: Cigányasszonyok. In: Magyarország képekben. 38. jegyzetben i. m. I., 384.

[10] Czigány család. j. l. k.: Pollak S. – [Jankó János] – Magyarország és a Nagyvilág, VI, 1870, április 23., 17. szám, 199.

[11] A kártyavető czigányasszony. – j. n. – Képes Világ, III, 1868, 5. füzet, március eleje, 240; A jövendőmondó nő. (Rajz. Markó.)j. j. l.: Markó K. – Magyarország és a Nagyvilág, II, 1866, június 10., 23. szám, 356; A jövendőmondás – j. n. – kőrajz – b. l.: Sterio Károly eredeti olajfestménye után, kőre rajzolta Marasztoni József – j. l.: Nyomt. Engel és Mandello Pesten – Ország Tükre, I, 1862, március 15., 6. szám, 94-95; A javas asszony.Gyulai L. eredetije után. – j. n. – szinezett kőrajz – Képes Világ, IV, 1869, március 1., 9. szám melléklete

[12] Csak előre! – Lotz Károly, Marastoni József – litográfia Ország Tükre 1863 júniusi műlapja

[13] Veszprémi Nóra: Barabás Miklós, Petőfi Sándor és az Utazó cigánycsalád. Egy közös motívum a 19. századi magyar képzőművészetben és irodalomban. Művészettörténeti Értesítő, 2002/3-4, 265-286.

[14] A czigányanya – j. b. l. a kép alatt: Del. Barabás – köz.: Nyomt. Lorber Pest 1855 – j. l.: Scups. Mahlknecht – acélmetszet – Család Könyve, I, 1855, 3. füzet melléklete; A népszerű tárgyat Barabás később Prónay Gábor albuma számára 1855-ben ismét átdolgozta: Wandernde Zigeune – Vándor czigány-telep – Bohémiens vagabonds Felirata középen: Ausgeführt im lithogr. Institute von Arnz & Comp. in Düsseldorf – Eigenthum & Verlag v. Herman Geibel in Pesth – j. j. l.: Barabás – szinezett kőrajz – In: Prónay 55. jegyzetben i. m. X. tábla

[15] Képek a hazai népéletből: XXV. Vándor czigányok télen.Ujházy F. vázlata után Jankó J. – j. b. l.: Pollak sc.– Vasárnapi Ujság, 1862, IX, október 12., 41. szám, 481; Képek a hazai népéletből: XXXIX.Vándor czigány-család. – j. j. l.: Pollak X. A. – Vasárnapi Ujság, 1864, XI, március 6., 10. szám, 93; A vándor czigányok. – j. b. l.: Pollak S. – Magyarország és a Nagyvilág, II, 1866,április 29., 17. szám, 260; Sátoros czigányok. – j. n. – Magyarország és a Nagyvilág, III, 1867, február 3., 5. szám, 51.

[16] Szegedy-Maszák 1998, 2001 – 71. jegyzetben idézett művek

[17] N. n.: A vándor czigányok. Képes Világ, II, 1867, 24. füzet, december vége, 1140-1142.

[18] Galavics Géza: Művészettörténet, zenetörténet, tánctörténet. Muzsikus- és táncábrázolások 1750-1820 között Magyarországon. Ethnographia, 1987/2-4. 160-206.

[19] Liszt Ferenc: A cigányokról és zenéjükről Magyarországon. Párizs, 1859 és Pest, 1861.

[20] Sárosi Bálint: Nemzet törekvéseink és a népzene változó képe. In: 4. jegyzetben i. m. 167-173.

[21] Prónay 55. jegyzetben i. m. 29.

[22] N. n.: Képek a hazai népéletből. XLVII. A dade meg a rajkó. Vasárnapi Ujság, 1865, XII, április 28., 22. szám, 261-262.

[23] A három czigány – j. n. [Szemlér Mihály] – kőrajz – Ország Tükre, IV, 1865, augusztus 3, 31. szám, 345; A három cigány. - j. nem olvasható – Képes Világ, III, 1868, 1. füzet, január eleje, 17; A jelenet máig ismert legrégebbi ábrázolása Pongrácz Ferenc 1836-os olajfestménye – Pap Júlia: “Hegedűm függesztem szomorú fűzfákra…” Adatok a 137. zsoltár hazai irodalmi és képzőművészeti recepciójához. Ars Hungarica, 2001/ 1, 63-74.

[24] Egyes elemzők szerint a három cigánnyal kapcsolatos ábrázolások voltaképpeni ikonográfiai forrása a zsidóság panaszéneke, a 137. Zsoltár – Rózsa György: Nicolaus Lenau und die Kunst. Acta Historiae Artium, XXIV, 1978/1-4. 388-390; Pap 108. jegyzetben i. m.

[25] Képek a hazai népéletből: XLVII. A dade meg a rajkó. – (Marasztoni A. rajza.) – j. b. l.: Rusz K. – Vasárnapi Ujság, 1865, XII, április 28., 22. szám, 261.

[26] “A művészet vége és kezdete.” – Rajz. Gyulai László. – j. l. k.: Gyulai – j. b. l: Rusz  – fametszet – Hazánk és a Külföld, V, 1869, február 4., 5. szám, 73.

[27] Vörösmarty "A vén czigány" czimü költeményéhez.  j. n.  – b. l.: VI. havi melléklet  a "Képes Világ" 1870 évfolyamához – Képes Világ, V, 1870, június 8., 22. szám melléklete

[28] Az alföldi népéletről legrészletesebb képanyagot a Vasárnapi Ujság nyújt, az illusztrációk számát tekintve ezt követi sorrendben a Magyarország és a Nagyvilág, a Képes Világ, a Hazánk és a Külföld, a Képes Ujság, az Ország Tükre, s végül néhány kép erejéig a Budapesti Viszhang, a Napkelet és a Két Garasos Ujság.

[29]  Sinkó 41. jegyzetben i. m.

[30] [Beniczky Irma]: Hazai tájleírások s népviseletek. I. Pusztai élet. Vasárnapi Ujság, VI, 1859, október 2., 40. szám, 472.

[31] Erdélyi József: A magyar népdalok – idézi: Horvát 8. jegyzetben i. m.

[32] Vahot Imre: A hortobágyi puszta, és a csikós. In: Magyarföld és népei eredeti képekben. Szerk.: Fényes Elek és Luzzenbacher János. Pest, 1856, 2. füzet, 17.

[33] Rónay 32. jegyzetben i. m.

[34] “Van valami zárt, borongó a hegyi vidék lakója kedélyében, melyet, mintha hegyeiből s korlátozott látóköréből kölcsönzött volna, míg a puszták lakója nyíltság, egyenesség tekintetében oly szép kiegészítő részét képező a vidék jellemének” – bocsátkozott miliő-elméleti fejtegetésbe a Képes Ujság. – N. n.: Határőrvidéki juhász. Képes Ujság, II, 1860, augusztus 26., 22. szám, 253.

[35] A Magyarországon eredő, s még az országon belül a Dunába torkolló Tisza “nem csak legmagyarabb folyó (…) hanem természete is annyira hasonló természetünkhöz, mintha csak velünk érezni és gondolkodni tudna e szilaj, gátat nem ismerő nagy folyó.” - N. n.: Képmagyarázatok. Tiszamelléki leányok. Magyarország és a Nagyvilág, II, 1866, augusztus 26., 34. szám,  535; “A Tisza a mienk, az ami mi: tős gyökeres magyar. Magyar földön születik, s magyar földön szűnik meg létele: magyar vízbe ömleszti habjait, ott találja enyészetét.” - Németh Ignácz: A Tiszánál. Magyarország és a Nagyvilág, V, 1869, július 4., 27. szám, 316-317.

[36] Pekár Károly: A magyar nemzeti szépről. A magyar géniusz esztétikája. Budapest, 1902; Herman Ottó: A magyar nép arca és jelleme. Királyi Magyar Természettudományi Társaság, Budapest, 1902 – Reprint: Szukits, Budapest, 2001.

[37] N. n.: A nyalka legény. Életkép. Hazánk és a Külföld, I, 1865, augusztus 27., 35. szám, 547-549.; “Ha megnézünk e megyében [Szabolcsban] egy juhászt látni fogjuk, hogy az egészében magán hordja fajának és nemének minek vonását és jellemét. Van rajta valami ősi jelleg, mely a régi, tiszta légű Magyarországot juttatja eszünkbe, midőn még az utolsó kanczellista és áljegyző is magyar volt…” – In: Magyarország képekben. 38. jegyzetben i. m. II., 36.

[38] Vas Gereben: A pusztai élet. Két Garasos Ujság, II, 1859, április 17., 16. szám, 122.

[39] N. n.: Képek a hazai népéletből. IX. Megy a juhász a szamáron. Vasárnapi Ujság, 1868, XV, október 18., 42. szám, 500.

[40] Sinkó 41. jegyzetben i. m.; : Az Alföld és az alföldi pásztor, mint orinentális téma a hazai és külföldi festészetben. In: 17. jegyzetben i. m. 83-89.

[41] N. n.: Lovak átszállítása a Tiszán. Képes Világ, III, 1868, 11. füzet, június eleje, 515-518; N. n.: Képek a hazai népéletből. L. A Tisza partján. Képes Világ, III, 1868, 11. füzet, június eleje, 516-517.; “Miként a «beduin» arabia sivatagjában, így él a csikós a pusztán… alsó Magyarhon síkságai ép úgy honává váltak mint délamerika megmérhetetlen gyeptengere az indusnak, hol ő félelmet s veszélyt nem ismerve, élvezi teljes boldogságát” – írja Prónay Gábor albumában:  Prónay 55. jegyzetben i. m. 22-23.

[42] Alföldi kép Gyula vidékéről. – Zombory G. eredetije után rajz. Kelety Gusztáv – j. j. l: Rusz K. – Hazánk és a Külföld, I, 1865, december 31., 53. szám, 841.

[43] A puszta.  – j. n. – Magyarország és a Nagyvilág, II, 1866, október 14., 41. szám, 648.

[44] Nyári éj a pusztán. – j. n. – Vasárnapi Ujság, 1862, IX, augusztus 3.., 31. szám, 364.

[45] Pusztai kép H.-M.-Vásárhelyen G. J. rajza után – j. n. [Gosztonyi József] – Budapesti Viszhang, III, 1856, július 3., 27. szám, 224.

[46] Tűzvész az alföldi tanyán. – j. b. l: Rusz  – Hazánk és a Külföld, V, 1869, december 30., 52. szám, 824-825;

[47] A pusztai ménes viharban. – Lotz eredetije után Lancelot-tól. – j. n. – Hazánk és a Külföld, I, 1865, február 26., 9. szám, 137; A vihar. - Munkácsy Mihály eredeti rajza. – j. b. l.: Pollak S. – Magyarország és a Nagyvilág, IV, 1868, július 5., 27. szám, 322-323.

[48] “Atur, illet, sugarak, leblek, térségek, egek, mindez pusztát alkot, vagy inkább egy második paradicsomot, kígyó nélkül! (…) egy darabja Egyiptomnak, természetese a régi Egyiptomnak, mely Ázsia ütereje volt, a Nílus partjai kincseinek raktára; gabonájával, karavánaival, csalképeivel. Árkádiája és pásztoraival! (…) van cseréül buja föld, mint az ígéret földje, van boldog és megelégedett pásztornép barátságban élő az éggel, viharokkal, mindavval mi szabad.” – Jámbor Pál: Hortobágy. Táj- és jellemrajzok. I. Ország Tükre, 1862, 368.

[49] Király Erzsébet: “Gáláns ünnepség”. Rokokó reminiszcenciák a magyar festészetben 1870 és 1920 között. Művészettörténeti Értesítő, 1991/ 2. 135-152.

[50] Clifford 25. jegyzetben i. m.

[51] -r- s.: Képek a hazai népéletből. Juhász-delelő. Vasárnapi Ujság, XVI, 1869, március 14., 11. szám, 144.

[52] “Míg a puszta fel nem volt osztva, egy jó pásztorembernek jobban volt dolga, mint egy kétfertály-földes gazdának; nem parancsolt neki senki, a maga ura volt, hisz «szolgálatba is szabadságért állott.» (…) Övé volt az egész határ, a meddig csak ellátott, nem volt egyéb ellensége a nyári zivatarnál” – emlékezett vissza Török Károly.; Török Károly: Magyar alföldi népszokások. In: Magyarország képekben. 38. jegyzetben i. m. I. 298.

[53] “Igy aztán a legtöbb kép, melyet a pásztorélet nyújt, valóságos idyll jellegét hordja magán” – jegyzi meg a Képes Világ szerzője.; Komáromi Iván: Pásztor-élet. Képes Világ, III, 1868, 10. füzet, május vége, 438; Vandenbroeck 20. jegyzetben i. m.

[54] Képek a hazai népéletből: LVII. Somogyi juhász. – (Greguss János rajza.) – j. b. l.: Rusz K. – Vasárnapi Ujság, 1866, XIII, június 17., 24. szám, 289; [Kanászok]j. n. – Képes Világ, II, 1867, 1. füzet, január eleje, 41.

[55] Izsó szobra. [A juhász]j. b. l.: Marasztoni Jós. 1862 – kőrajzOrszág Tükre, I, 1862, február 1., 3. szám, 41.

[56] N. n.: Képek a hazai népéletből. IX. Megy a juhász a szamáron. Vasárnapi Ujság, 1868, XV, október 18., 42. szám, 500.

[57] Képek a hazai népéletből: XLII. Pásztor-tűz. – (Ujházi rajza után.) – j.b. l.: Pollak X. A. – Vasárnapi Ujság, 1864, XI, június 19., 25. szám, 240; Kukoriczacsősz.(Greguss János rajza.) – j. j. l.. Pollak sc. – Vasárnapi Ujság, 1867, XIV, október 20., 42. szám, 517; Juhász-delelő. –  (Frigyes rajza után Greguss János.) – j. j. l.: Rusz – Vasárnapi Ujság, XVI, 1869, március 14., 11. szám, 144; A pásztorélet. – j. b. l.: Pollak S. – Magyarország és a Nagyvilág, II, 1866, szeptember 30., 39. szám, 612; A pásztorgunyhó.Eredeti rajz Munkácsytól. – j. n.  Magyarország és a Nagyvilág, V, 1869, május 23., 21. szám, 243; Hüselés. Eredeti rajz Gyulaytól. – j. n. – Magyarország és a Nagyvilág, V, 1869, augusztus 22., 34. szám, 399.

[58] Török Károly: A puszták gyermeke. In: Magyarország képekben. 38. jegyzetben i. m. II., 251; Szokoly Viktor. Honi életképek IV. Juhászlegény, szegény juhászlegény! Budapesti Viszhang, III, 1856, szeptember 24., 39. szám, 320.