Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kazinczy Ferenc kultusza

2010.01.31

 

 

A „játékba hozott kép”

Kazinczy kultusza a populáris grafikában

 

Kazinczy-kultusz

Az abszolutizmus időszakának leggazdagabb, leglátványosabb kultikus eseménysorozata Kazinczy Ferenc centenáriumához kötődött. Születésének századik évfordulóját 1859 október végétől kezdődően az ország több mint száz településén ünnepelték meg, a hónapokon át tartó ünnepségekről, előadásokról pedig a szemtanú résztvevők beszámolói nyomán a sajtó részletesen tájékoztatta olvasóit. E roppant kiterjedésű forrásanyagnak köszönhetően irodalomtörténetünk a korszak legpontosabban rekonstruálható irodalmi kultuszaként tekint a Kazinczy-ünnepségekre, a ceremóniákhoz kapcsolódó gazdag tárgyi emlékanyag pedig a művészettörténet figyelmét is felkeltette a téma iránt.[1]

            japolitikai jelentőségüket növelte, hogy a megmozdulások kivétel nélkül a civil szféra nyilvánosságához kötődtek. Az őszi nyitányt, a Magyar Tudományos Akadémia emlékünnepsége jelentette, amely a hazai művelődés csúcsintézményeként Kazinczy alakját, mint a nemzeti irodalom megteremtőjét emelte piedesztálra. Toldy Ferenc már egy évvel korábbi programtervezetében körülhatárolta Kazinczy aktuális szerepeit valamint az ünneplés nyelvi és képi formáit. Javaslata szerint a megemlékezések a magyar költészet, próza és nyelvészet terén egyaránt úttörő irodalmár alakját „magasztaló beszédek”, „széptani emlékiratok” és „dicsőítő költemények” felolvasásával emeljék ki.[2] Megfogalmazása pontosan tükrözte azt a kortársi magatartást, amely az ünnepelt laudációjában látta hivatását. Résztvevőitől történeti távlatú, tárgyilagos elemezés helyett annak világos megfogalmazását várta, hogy Kazinczy alakja milyen aktuális üzenetet hordoz az ünneplők saját kora számára. A politikai enyhülés ígéretét hordozó 1859-es esztendőben az őt ünneplők benne a nemzeti kultúra élharcosát, a politikai cselekvő szerepét bártan felvállaló író eszményképét magasztalták.[3] Ez adhat magyarázatot arra, hogy a megemlékezés, amely kezdetben csupán egy szűk, Kazinczy műveit olvasó és értő irodalmi elit főhajtása kívánt lenni, hogyan terebélyesedett spontán módon országos jelentőségű eseménysorozattá. Az első ünnepségekről beszámoló újságcikkek újabb és újabb ceremóniákat generáltak, mígnem alig akadt már olyan nagyobb település az országban, amely ne rótta volna le kegyeletét az előtt az író előtt, akinek a század derekán már csupán pár tucatnyi tényleges olvasója volt. A centenárium jelentőségéből azonban mitsem vont le az, hogy időszerű politikai, közéleti üzenetek burkolt kifejtésének ürügyeként szolgált, hiszen az ünnepségek gazdagsága éppen tárgyuk aktualitásából fakadt.

            Toldy már 1858-as programtervezetében sürgette az efemer ceremóniákon túl az emlékezés műalkotásokban tárgyiasult formáit, nevezetesen a költő arcképének sokszorosítását, valamint mellszobrának és emlékérmének elkészítését.[4] Részint e felhívás eredményeként alkalmi képek sokasága született, melyek között akadt ugyan egyedi festmény és szobrászati alkotás is, de többségük eleve nagy tömegű terjesztésre szánt sokszorosított grafika és fénykép volt. Közvetítésükben nagy részt vállalt a sajtó, amely csaknem valamennyi alkalmi alkotásnak nyilvánosságot adott, magyarázataival pedig segített a képek értelmezésében. Az ábrázolások jellemzően Kazinczy alakját kívánták az ünneplők emlékezetébe idézni, egy töredékük magát a ceremóniát (közvetve tehát magukat az ünneplőket) örökítette meg. A képek azonban nem csak a közös emlékezés segédeszközei voltak, hanem olykor maguk is főszerepet kaptak a kollektív rítusokban, ahol immár a szöveget, mozgást és zenét ötvöző, összetett látványosság alkotóelemeként nyertek új jelentést. A megélt szertartások és az általuk megtestesített eszmék átörökítéséről az ünnepi beszédek kinyomtatása mellett a magánlakások és közterek falait díszítő sokszorosított képek gondoskodtak.

 

            Az ítélkező és a béketeremtő

Elsőként a Hölgyfutár reflektált a Kazinczy-centenáriumra, mikor jóval az őszi ünnepségek előtt megjelentette Plachy Ferenc alkalmi kompozíciójának litografált másolatát. Az „Apotheózis Kazinczy évszázados emlékére” címmel hirdetett művet a népszerű folyóirat előfizetői számára második félévi műlapnak szánta. A kőrajz szétküldését már július elején megkezdte és vállakozása oly sikeresnek bizonyult, hogy (az újság saját híradása szerint) többen csak a kép reményében csatlakoztak az előfizetők táborához.[5] A Kazinczy-kép jól illeszkedett a Hölgyfutár irodalmi arculatához, sőt egyfajta képi program részeként is értelmezhető, hiszen a szerkesztők ezt megelőzően Orlai Petrich Soma „Petőfi Debrecenben” és Jankó János „Csokonai csikóbőrös kulaccsal” című életképeit küldték meg előfizetőiknek.[6] Míg korábban sikeres műegyleti festményeket sokszorosított a kiadó, az eredeti témaválasztást ezúttal kizárólag a közelgő ünnepségek sugallták. Plachy Ferencet a műkedvelő közönség főként magyar históriai kompozíciói és történelmi arcképcsarnoka révén ismerhette.[7] A képes sajtóval korábban nemigen volt kapcsolata, bár elismertségét jelezte, hogy 1862-ben a Divatcsarnok nevét a lap „művészeti vezetőjeként” tűntette fel.

            Plachy kompozíciója az egyetlen az alkalmi képek sorában, amely az allegória tradicionális eszközével, egységes képtérben idézi meg a költő alakját.[8] Az ünnepelt szakrális hasonlatokkal való felmagasztalása, valamint kiválóságának tézis-antitézissel való argumentációja jelentős irodalmi hagyományokra tekint vissza a panegirikus beszédek, művészeket dicsérő laudációk körében.[9] E retorikai tradíció nyomdokain Kazinczy méltatói fennkölt példázatok sokaságával emelték kultikus magasságokba a költő alakját, a nemzeti irodalom prófétájaként, népét a kivezető útra terelő Mózesként, profán Megváltóként láttatva őt.[10] Plachy a szónoklatok emelkedett hangneméhez igazodva Kazinczy megdicsőülésének aktusát tézis-antitézis fordulattal jeleníti meg, képileg az apoteózisok hagyományait követve.[11] Elvont romantikus tájban, mitikus időben játszódó jelenete az Utolsó Ítélet szakrális kerettémájának felhasználásával isteníti a költőt, aki baljában a tudás (élet) könyvét tartva magasodik kortársai fölé, jobbján tanítását megértő, „üdvözült” követőivel, balján kárhozatra ítélt, bősz ellenségeivel. A szakrális ikonográfia hasonlóképpen profanizált újra értelmezésére a korszak számos példát kínál, a hazai sajtó körébben Plachy képével közel egy időben Vizkelety Béla Mátyás király alakját jelenítette meg a végső ítélet ikonográfiai toposzait követve.[12]

A Hölgyfutár jelenete a kor általános Kazinczy-képétől eltérően nem a konszenzust teremtő apostolt, hanem az igazság tévő költő vezért láttatta, aki meg nem alkuvó látnokként teremtett át nem hágható szakadékot (erkölcsi avagy esztétikai) jó és rossz között. Ezzel szemben a centenárium másik emblematikus kompozíciója, Orlai Petrich Soma festményének vezérgondolata éppen az ellentéteket kibékítő közös platform, az érdekegyesítés nemes ügye volt. Orlai egy irodalompártoló arisztokrata hölgytől, gróf Nádasdyné Forray Júliától kapott megrendelést a kép megfestésére. Nádasdy Lipót felesége jól ismerte a festő munkásságát, hisz az férje kérésére 1855-től két művén is megörökítette a műpártolásáról jeles 17. századi nádort, Nádasdy Tamást.[13] Nádasdyné a vállalkozást pártoló főrangú hölgyekkel karöltve nemes példát kívánt mutatni a magyar irodalom és művészetek ügye iránt közömbös hazai arisztokrácia számára.[14] Orlai megbízásáról és az arisztokrata hölgyek által indított gyűjtésről már jóval az ünnepségek megkezdése előtt, 1859 márciusában hírt adott a Vasárnapi Újság.[15] Noha a kezdeményezés nem az Akadémiától indult, a művet az mégis sajátjának tekintette: a részletek kidolgozását illetően a festő tanácsadója Toldy Ferenc, az Akadémia titkára volt. A kapcsolatot az is indokolta, hogy a Nádasdy-család régóta jó viszonyt ápolt a tudományos intézménnyel, a kép születése előtt nem sokkal, 1857-ben Nádasdy Ferenc akadémiai díjat alapított elbeszélő költemény írására. Részben e szoros köteléknek is köszönhetően Orlai festménye mai napig a Kazinczy-kultusz egyik központi darabja: első ízben a Magyar Tudományos Akadémia Nemzeti Múzeumban rendezett őszi ünnepségén láthatták a meghívottak, nem sokkal később a mű már az Akadémia üléstermét díszítette, majd mikor 1873-ban felavatták Kazinczy széphalmi emlékcsarnokát, Orlai képe a kiállítás állandó darabjává vált.[16]

            Ezt a tudományos intézmények zárt világára korlátozódó szűk körű nyilvánosságot a festmény sajtóban is megjelenő sokszorosított grafikai másolatai tágították ki. A Hölgyfutár már 1859 októberében arról adott hírt, hogy a Divatcsarnok átmenetileg nem jelenik meg, ezért előfizetői Orlai festményének Werfer József által kiadott és a vele társult Haske Ferenc műintézetében nyomtatott litografált változatát kapják meg.[17] Novembertől a válságba került divatlap szerkesztését Szabó Richárd, kiadását Werfer vette át, aki köztudottan nagy súlyt fektetett képeslapjai igényes kiállítására. A Császár Ferenc által alapított folyóirat hagyományosan jó kapcsolatot a ápolt hazai arisztokráciával, ami az új gárda képválogatásában is tükröződött. Vélhetően ennek köszönhetően szerezte meg Werfer oly gyorsan a festmény reprodukciós jogát. A kőrajzot pár hónappal később díszes, Szabó által szerkesztett Kazinczy-Albumában újra megjelentette.[18]

            Orlainak a kép konkrét témáját minden bizonnyal Toldy Ferenc sugalmazta, aki évtizedekkel korábban szemtanúja, mitöbb fő kezdeményezője volt a két irodalmi vezér találkozásának. Az Akadémia Kazinczy-emlékkönyvében részletesen kitért a festményre, megvilágítva a nevezetes kézfogás előzményeit és pontos körülményeit.[19] Elbeszélése szerint a találkozóra Kazinczy egyik hosszabb pesti tartózkodása alatt, 1828 február 18-án került sor. Felbukkanása arra ösztönözte Toldyt hogy Bajzával együtt rábeszéljék Kisfaludy Károlyt, hogy személyesen is találkozzon Kazinczyval, akivel levelezését akkor szakította meg, mikor az elítélően nyilatkozott bátyjáról, Kisfaludy Sándorról. Toldy emlékei szerint Kazinczy barátjánál és távoli rokonánál, Bártfay Lászlónál szállt meg, de a találkozónak Szemere Bertalannál ejtették szerét, akihez a mester ebédre volt hivatalos. Toldy élénken pergő képekben vezette olvasóit az események csúcspontja felé: „Az ajtó nyílik, Kisfaludy Károly lép be, barátaival követve. Szemere megsúgja vendégének Kisfaludy nevét, Kazinczy felkél azon percben, melyben Toldy aggódó örömtől mondja Kazinczynak: Ez az! A két férfi kezet fog, s Kazinczy ifjabb társához – kivel az irodalmi primátust megosztá vala, szívesen – így szól: „Igen tisztelt férfiú! Barátságodat kérem.” Összeölelkeztek.” Kiváló dramaturgiával megformált leírása meggyőző, érzelmileg is hatásos módon élezte ki a két vezér ellentéteit feloldó békülését.

Orlai festményében sikeresen ötvözte a korszak olyan vezető képi műfajait, mint az aktuális eseményábrázolás, történeti kép, irodalmi zsáner és csoportportré. Toldy megerősítő leírásának köszönhetően a festmény korszerű történeti kép alakját öltötte magára, amely szándékai szerint egy riportkép pontosságával kívánta rekonstruálni a történéseket.[20] Orlai a környezet, a viseletek és a jelenlévők arcvonásainak lehetőség szerint pontos megidézésével teremtette meg a hitelesség illúzióját. Fő segítője e téren Toldy volt, akinek beszámolója több ponton ellentmondott Kazinczy (ekkor még nem publikus) naplójának, aki a találkozónak közel sem tulajdonított olyan drámai jelentőséget.[21] Az események hatásvadász dramatizálását már Toldy kortársai is kifogásolták, hiszen Kazinczy és Kisfaludy 1860-ban kiadott levelezésésből világosan kiderült, hogy a két író kölcsönös tisztelettel tekintett egymásra. A kötetet szerkesztő Kazinczy Gábor előszavában éppen ezért egyenesen „szerencsétlennek” és „elhibázottnak” tekintette Orlai képét.[22] Mindez azonban a legkevésbé sem csökkentette a mű sikerét, hiszen a kvázi-hiteles történeti zsáner virágkorát élte a század derekán. E képtípus fő vonzerejét az jelentette, hogy elszakadva a romantika mítikus művészképétől, a nagy embert földi halandóként, hétköznapi közegében mutatta be, a kíváncsi közönség számára betekintést nyújtva a művészek családi vagy társas életének mindennapjaiba.[23] Orlai Petőfi-képeinek sikere éppen e józan tárgyilagosságból fakadt, amely látszólag egy fotográfia objektivitásával örökítette meg az utókor számára a korszakos költőzsenit. Ugyanakkor a költészet és festészet viszonyáról kifejtett elmélete alapján Orlai igencsak tudatosan mérlegelte az eszmei mondandónak alárendelt valóság és fikció viszonyát.[24] Vitatható hitelességük azonban a legkevésbé sem állta útját az irodalmi és történeti személyiségekhez kötődő zsánerek népszerűségének: Jankó János Csokonai-képét, Szemlér Mihály „Vörösmarty a Fóti dalt szavalja” című kompzícióját vagy „Széchenyi utolsó találkozását Jósika Sámuellel” jelenetét a nagy emberek popularizálásában élen járó sajtó is a biztos siker reményében sokszorosította.

Kazinczy és Kisfaludy találkozása messze több volt az abszolutizmus kor nézője számára, mint az irodalom magánéletét felkínáló csemege. Orlai históriai jelenetét (mint már annyiszor) ezúttal is jó érzékkel átbillentette az allegória határán, mértékletes tárgyilagosságával pedig korszerű módon „reális allegóriává” formálta a közelmúlt történéseit. Aprólékos gonddal rekonstruált biedermeier enteriőrbe helyezett csoportképe az ötvenes évek olvasatában a nemzeti kultúra megőrzéséért felelős társasélet magasztalása volt. A korszak általános nézete szerint a privát szféra óvó védelmébe működő társasélet a korlátozott közbeszéd, megbénított nyilvánosság egyedüli alternatívájaként kapott jelentőséget. Gyulai Pál megfogalmazása szerint a társasélet „titkos műhelyében rejtezik az a hatalom, mely uralkodik és igazgat.” Vele párhuzamosan Mocsáry Lajos úgy vélte: „közlekedésnek, eszmesurlódásnak legeleső tere a magán körök, a magán társalgás […] Magán körökben pendíttetnek meg előbb az eszmék, melyek a nyilvános téren nyernek azután bővebb kifejtést. […] Most, midőn fórumaink elnémultak, ez az egyedüli tér.”[25] Orlai képén ez az „egyedüli tér” a reformkor egyik pesti irodalmi szalonjában öltött testet, útmutatóként szolgálva a festő saját jelene számára is.

Mindemellett magát az oly vitatott békülési mozzanatot is az időszerűség szándéka magyarázta. Az abszolutizmus éveinek egyik vezéreszméje volt ugyanis a társadalmi érdekegyesítés, a különféle osztályok, nemzetiségek, érdekkörök vagy eszmék közti konszenzus létrehozásának sürgető ereje.[26] E társadalmi összefogás megteremtésében úttörő szerepet szántak a kor gondolkodói a társaséletnek, ahol a magántér bensőséges körének szereplői levethetik előjogaikat és előítéleteiket. Kazinczy és Kisfaludy találkozása nagy meggyőző erővel elevenítette meg két eszmei tábor, két generáció, két vezéregyéniség példaszerű kiegyezését. Az érdekegyesítés 1860 körül társadalmi és politikai szinten egyaránt időszerű eszméje Orlai műve mellett a történeti képek körében is jelen volt. Egyik legismertebb példája, Klimkovics Béla „Salamon békülése Szent Lászlóval” a Kazinczy-ünnepségekkel közel egy időben jelent meg a Műegylet tárlatán, sokszorosítását pedig szintúgy Werfer Károly vállalta fel. A Képes Ujságban közölt kép kommentárja pontosan megfogalmazta az e körbe sorolható művek popularizált mondandóját: “mily szép is, midőn két magyar régi harag után megint összebékél!”[27]

 

            A halhatatlanság záloga

Plachy allegóriája és Orlai történeti zsánerképe mellett az ünnepségek harmadik legismertebb műtárgya Ferenczy István Kazinczy-büsztje volt. Szemben az előzőekkel ez közvetlen kapcsolatban állt az ünnepelttel. Kazinczy nagy elismeréssel és várakozással tekintett a fiatal szobrászművészre, aki hozzá hasonlóan a klasszicizmus szemléletét követve munkálkodott a nemzeti művészet kidolgozásán. Az irodalmi vezér saját eszközeivel: a nyilvános, írott betű erejével támogatta a nemzeti szobrászat megteremtésére hivatott ifjú titánt: 1822-ben Budára érkező első szoborműveit lelkesen méltatta a sajtóban, anélkül hogy őmaga látta volna a „Pászorlányka” szobrát vagy Csokonai büsztjét.[28] Ferenczy kortársakról készített szoborportréiban a nemzeti kultúra jövendőbeli pantheonjának kezdeményeit üdvözölte, bennük saját irodalmi arcképcsarnokával rokon törekvésre lelt. Grafikai portréi és Ferenczy büsztjei kapcsán tett megjegyzései szerint a plasztikailag megformált képmást olyan magasabb rendű alkotásnak tekintette, amely eszményítő jellegénél fogva inkább megfelel a monumentális, nyilvános emlékállítás igényének.[29] „A plastica nem a hasonlóságot tette céljává, hanem a szépítést, a ez valóban szép fej” – írta a Csokonai-büsztről.[30] „Képből sokkal igazabban ismerkedik meg az ember azzal a kit ismerni lángol. A faragás inkább idealizál mint a festés” –fogalmazta meg Csereynek írott levelében.[31] Másutt így nyilatkozott: „Faragott munkákban csak ideálokat kell bírni s látni, vagy az ideálig emelt portraitket.”[32] Dayka Gábor vagy Báróczy Sándor képmásait ennek megfelően antik szoborbüsztöt imitáló modorban rajzoltatta meg.[33] Elvei szerint a közéleti szereplőre emlékező nyilvános szobormű sem követhet más mintát, mint az eszményítő klasszicizálás antikizáló formarendjét. Kazinczy ezen elvárásainak ismeretében alkották meg tisztelői ötven éves írói jubileumára fiktív szoborbüsztjét 1825-ben és az író ezen kívánalmaihoz igazodott Ferenczy István márványba faragott képmása két esztendővel később.[34]

Az 1859-es kultusz megkonstruálói tehát jó érzékkel állították az ünnepségek középpontjába azt a monumentális alkotást, amely maga is az ábrázolt esztétikai ideáljainak bűvkörében született. Kazinczy és a Kisfaludy-kör 1860-ban kiadott levelezése pedig több értékes adalékkal is szolgált a nevezetes márványfej készülési körülményeit illetően. Kazinczynak Schedel (Toldy) Ferenchez – a későbbi kultusz egyik fő iniciátorához – írott leveleiből kiderült, hogy a szobrász első vázlatai kezdetben a modell távollétében, mitöbb előtte titokban készültek.[35] Mikor Kazinczy 1827 júniusában kézhez kapta Teleki Borbála grófnőnek egy készülő „fiktív büsztöt” felvázoló rajzát, nem állta meg, hogy további instrukciókkal ne lássa el az arcvonásain munkálkodókat. „Csak gyönyörűen van dolgozva, s nem hív fej, nem szép fej. Ellenben viszen [valaki] egy gipszdarabot mely 1788. készült: az mind hív fej, mind szép fej. Óhajtanám, hogy az metszessék inkább, de hogy mind a haj, mind a leplezet, legalább a haj bizonyosan megváltozzék. – Hogy a fej még 1788-ik, az még ajánlja azt, mert plasticai darabokhoz inkább illik az ifjúság mint az öregség. A hajnak rövidnek kell lennie, még pedig antik ízlésben.”[36] Gyakorló portrémegrendelőként tehát Kazinczy meglehetősen határozott elképzelésekkel rendelkezett arról, hogy milyen elvárásoknak is kell megfelelnie annak a képmásnak, mely jövőbeli nyilvános kultuszának potenciális tárgya lehet. Mégis mikor az év végén tudomására jutott, hogy a barátai által lopva szőtt összeesküvés voltaképp Ferenczy István munkáját támogatta, Kazinczy meghatottan vette tudomásul a kezdeményezést, hiszen ezzel – saját mércéje szerint is – vonásait a legnemesebb formában örökítették az utókorra: „Én csak leveledből látom, hogy Ferenczy fejemet faragta. Szeretném tudni, profilban-e vagy büsztben. Akár így, akár úgy, kevélykedem vele, mert megvallom kevélységemet, hogy ha majd Pesten leszek, s még nem volna a büszt, magam kérném rá. Ezt bizonyosan Szemerének kell köszönnöm, ki rajzolatimat és a gipsz fejet tőlem csak rajzolás véget vette. A kit Te édes barátom s Ferenczy teve halhatatlanná, az nem süllyedhet feledségbe.”[37]

Bár látszólag Ferenczy Kazinczy-büsztje a centenáriumi ünnepségek leginkább autentikus darabja volt, az valójában csupán egyike volt a szoborportré változatainak. Az 1859-es év ceremóniái egy olyan plasztikai mű köré szerveződtek, amelynek mind egyedisége mind Ferenczyhez kötődő attribúciója kétséges volt. Csakhogy az eredetiség és egyediség hiánya méginkább alkalmassá tette azt kultikus szerepkörére. Hiszen igaz ugyan, hogy az ábrázolt arcvonásait egyaránt stilizálta a plasztikai műfaj, a klasszicizáló formarend, a több féle közvetítő média (a mintaként használt dombormű, rajz, árnykép) és végül művet befejező idegen kéz: ám az eszménykereső kultusz keresve sem találhatott volna céljaihoz jobban illeszkedő tárgyat. Ahogy a kétséges eredetiség sem semmisítette meg, hanem inkább megerősítette a monumentum jelenlétét. Toldy egykorú leírása szerint a büszt első változata 1860 körül a szobrász testvérbátyja, Ferenczy József birtokában volt. A források alapján a három ismert változat közül ez volt a leghitelesebb, az, amelyet Kazinczy leveiben is emlegetett és amelyhez 1828-as pesti látogatása során még modellt is ült.[38] Az író ikonográfiájának legjobb ismerője, Rózsa György ezt a legkorábbi és feltehetően kizárólag Ferenczy nevéhez kötődő művet azzal a márványbüszttel azonosította, amely 1902-ben magánadományozás révén a Szépművészeti Múzeum gyűjteményébe került.[39] A leghitelesebbnek tartott változat tehát csak igen későn vált láthatóvá a nyilvánosság előtt.

Az 1859-es ünnepségeken szereplő szobor ezzel szemben sem Ferenczy sem Kazinczy személyével nem függ össze közvetlenül. Keletkezéstörténetét Toldy az Akadémiai emlékkönyvében eképpen rekonstruálta: 1834-ben Kölcsey Ferenc Pozsonyban, az országgyűlési követek közt kezdett gyűjtést az író emlékszobra javára, majd a csekély eredménnyel záruló kezdeményezést Pesten Fáy András folytatta. Ennek eredményeként 1847-ben Ferenczyt már egy, a Magyar Tudományos Akadémián felállítandó szoborképmás elkészítésével bízták meg.[40] A félbehagyott, rimaszombati műhelyben talált büszt befejezésére végül a közelgő centenárium emlék-hiánya adott alkalmat: ekkor bízták meg az Akadémiával jó kapcsolatot ápoló Marschalkó Jánost a szobor befejezésével.[41] Évekig ez, az Akadémia üléstermében elhelyezett mű reprezentálta Kazinczyt az irodalmi elit szűk körű nyilvánossága előtt. A szélesebb publikum hozzáférését az író „plasztikus másához” csak a széphalmi emlékcsarnok 1873-as megnyitása biztosította. Ennek szakrális idézetekkel teli építészeti terébe, annak is jelképes szentély-apszisába került a Marschalkó-féle szobor, amelyet az Akadémián egy újabb, Izsó Miklós által átdolgozott példánnyal váltottak ki.[42] Ily módon a századfordulóra Ferenczy Kazinczy-szobra három példányban, három eltérő kontextusban jelent meg: a széphalmi „mauzóleumban” mint a kvázi-funerális közösségi emlékezés ereklyéje, az Akadémián mint a tudós-irodalmi panteon része, míg a múzeumban mint kultúrtörténeti értékkel rendelkező műalkotás.

Ezek egyike sem volt azonban köztéri emlék, azaz a város nyílt terén felállított, közösségi kultuszok tárgyaként szolgáló monumentum. Ennek igényét természetes módon hívták életre az ősztől zajló emlékünnepségek, amelyek gyakorta szerveződtek valamely emlékszerű tárgy köré. Ezt az elvárást felismerve már a Műegylet januári tárlatán megjelentek Kazinczy emlékszobrának tervei.[43] A négy bemutatot gipszminta közül leginkább Dunaiszky László egyik tervezetéről tudunk fogalmat alkotni, amelynek rajza még az év nyarán megjelent a Szabó Richárd által szerkesztett Kazinczy-Albumban. Dunaiszky ekkor bontakozó monumentális szobrászatunk egyik legígéretesebb tagja volt, akinek Tomori Anasztáz megrendelésére készülő Lendvay-szobrának mintáját már korábban láthatta a műegyleti tárlatokat látogató közönség és aki nem sokkal később Katona József kecskeméti emlékére is megbízást nyert.[44] Gipszmintájának kőrajzban fennmaradt ideálterve az írót pihenő testtartásban, zsinóros mentében és hosszú, redőzött köpenyben jelenítette meg. Ábrázolása leginkább Friedrich John Vizenz Georg Kininger rajza után készült, jól ismert rézmetszetét idézte, amelynek elemzőjeként Kazinczy a viseletnek jelképes jelentőséget tulajdonított: „Előttem a lepel Cosmopolitát, a magyar mente a francia ízlésű lajblival s zsabóval a craváttal a nemvad patriótát jelenti.”[45] A viselet mint identitásjelző elem kulcskérdés volt Kazinczy számára, aki kortársai portréin – legyen az Ráday Gedeon házisapkás portréja vagy Ferenczy mentébe bújtatotrt Csokonai-büsztje – és saját képmásain egyaránt nagy gonddal elemezte a külső megjelenés szimbolikus részleteit. Míg az antik mintaképek bűvöletében alkotó Ferenczy természetszerűleg lemondott a kortársi viseletről, s csupán egy tóga-szerű köpeny jelzésével élt, addig a nemzeti emlékmű műfajának megteremtésén fáradozó új generáció képviseletében Dunaiszky külsőségeiben is kortársként idézte meg az írót.[46]

A hónapokon át tartó megemlékezések mindvégig összekapcsolódtak a köztéri emlékszobor ügyével: Debrecenben Ferenczy Csokonai-szobrához hasonló márványbüszt kivitelezését javasolták a főiskola könyvtára számára, Győrött pedig a Nemzeti Múzeumban felállítandó szoborra kezdeményeztek sikerrel gyűjtést.[47] 1860 januárjában eldőlt, hogy az emlékmű a Múzeumkertben fog helyet kapni, egy ott kialakítandó nemzeti panteon egyik első darabjaként. A Nemzeti Múzeum épülete és díszítése kezdettől fogva összekapcsolódott egy nemzeti arcképcsarnok gondolatával.[48] A múzeumkert ideális hely volt e célra, hiszen finom átmenetet alkotott a nyüzsgő nagyvárosi forgalom és a zárt múzeumi templomtér között. Bevonása a panteon gondolatba egyfajta nyitást jelzett, amely a kulturális héroszok monumentumait összekapcsolta a szabadidő eltöltésének városokhoz kötődő új típusával, a természetben végzett kontempláló séta gyakorlatával. Vay Miklós bronzba öntött Kazinczy-büsztje 1861 márciusában, csaknem egy évvel Berzsenyi szobrát követően került végleges helyére. Felállítása ugyan már nem lopva történt (mint korábban a Berzsenyi-szobor), de avatását nem kísérte ünnepség. Pedig Vay művében csaknem fél évszázad után a Hébe metszetének korábbi fiktív emlékszobra öltött testet, kissé puritánabb szellemiségben ugyan (Pannónia tisztelgő alakja és romantikus természeti környezet nélkül), de végre megajándékozva Kazinczyt azzal, amire annyira vágyott: a „bronzba öntött halhatatlansággal”.[49]

Kazinczy kultuszának 1860 körülre körvonalazódó helyei egyaránt az elit kultúra köréhez, az Akadémiához és a Múzeumhoz kötődtek, noha ezen intézmények munkásságát életében kevéssé méltányolták, középületeik pedig jóval az író halála után nyitották meg kapuikat. Széphalmi birtoka, vagyis az a tér, amely munkásságának közvetlen ihletője volt a fővárostól távol esett, a közfigyelmet csak a centenáriumi előkészületek terelték az omladozó kúriára, melynek megmentése ekkor már összekapcsolódott az irodalmi emlékhelyek újonnan kibontakozó tiszteletével. Megörökítésére Bártfay László, Kazinczy egykori barátja, pesti utazásainak gyakori vendéglátója adott megrendelést Jakobey Károlynak. A müncheni tanultságú festő 1859-ben készült olajképeinek egyikén topografikus hűséggel örörkítette meg a zempléni dombok tövében meghúzódó klasszicizáló kúriát, míg párdarabján az író puritán síremlékét és omladozó lakóházát állította kontrasztba.[50] Látképei némi melankóliával átszőve idézték meg a bukolikus vidéken pusztuló klasszikus értékeket. Bártfay megrendelőként gondoskodott róla, hogy a képek hatóköre túl terjedjen a személyes tiszteletadás körén, hiszen mozgósító erejük csak a nyilvánosság elé lépve érvényesülhetett. Így a széphalmi vedútákat előbb az Európa szálló vendégei, majd 1860 májusától a műegyleti tárlat látogatói láthatták, rövidesen pedig az egyik látkép kőrajzolatú másolatát Werfer Károly Képes Újságjában és Kazinczy-Albumában is közölte.[51] A Széphalom felé forduló gondoskodó figyelmet jelezte a Vasárnapi Újság illusztrált cikke is, amely szintén sürgette az emlékhely megtóvását.[52] E nyilvános megmozdulások nyomán az Akadémia még ez évben megvásárolta a birtokot, így a méltó emlékállítás feladata intézményes kereteket kapott.

Az egykori lakóház nyilvános emlékhellyé alakítása már ekkor felmerült. Ybl Miklós 1863-ban benyújtott tervei egy minden ízében klasszicizáló, monumentális emlékcsarnokot vázoltak fel. Ión oszlopok által kialakított görög stílusú peripterosza jól tükrözte, miként látta a század derekának embere a klasszicizmus korszakát. Petőfi már 1847-ben az író megszentelt emlékműveként tekintett Szélphalomra: „Kötelessége volna minden emelkedettebb lelkű magyarnak életében legalább egyszer oda zarándokolnia, mint a mohamedánnak Mekkába.”[53] Ybl terve olyan retorikailag emelkedett architektúrát álmodott meg, amely eszméjében is funkciójában is egyesítette az archaikus szakrális teret a modern múzeumi térrel. A munkálatokat irányító Akadémia kérésére Ybl mindkét benyújtott tervezete magába foglalta Kazinczy egykori háló- ás dolgozószobáját, ily módon egyfajta díszes ereklyetartóként övezve a „nagy ember” mágikus jelenléte által megszentelt privát szférát. Az Akadémia által elfogadott plánumot, mint egy árkádikus hangulatot árasztó park fái közé illesztett épületet már 1863-ban bemutatta a nagyközönségnek Az Ország Tükre és a Vasárnapi Újság.[54] Utóbbi arra is kitért, hogy az író sírja szomszédságában emelt múzeum-szentély az író személyes tárgyai és kultuszának későbbi dokumentumai egyaránt helyet kaptak volna. Az emlékcsarnok tíz esztendővel későbbi felavatását követően valóban megkezdődött a Kazinczy-ereklyék felhalozása, amelyek között alkotásai és használati tárgyai már éppúgy helyet kaptak, mint kultuszának szuvenírtárgyai.



[1] Keserü Katalin: A kultusz köztes helye Kazinczy magyarországi kultuszának tükrében. In: Tények és legendák – tárgyak és ereklyék. A Petőfi Irodalmi Múzeum és az MTA Irodalomtudományi Intézete Kultusztörténeti Kutató Csoportja közös konferenciájának megszerkesztett anyaga. Szerk.: Kalla Zsuzsa. PIM, Budapest, 1994, 35-45.; Fábri Anna: „Sohasem volt ily compact egyetértés. A Kazinczy-ünnep – 1859. In: Kegyelet és irodalom. Kultusztörténeti tanulmányok. Szerk.: Kalla Zsuzsa. Budapest, 1997, 181-188; Praznovszky Mihály: „A szellemdiadal ünnepei.” A magyar irodalom kultikus szokásrendje a XIX. század közepén. Mikszáth, Budapest, 1998, 47-68.

[2] Toldy 1858-ban már komplex javaslatot tett a Kazinczy centenárium megünneplésére: „amelynek tárgyai a) egy a dicsőült öszves pályaképét felmutató magasztaló beszéd; b) egy széptani emlékirat felovasása, mely Kazinczy Ferencet mint költőt; c) egy más, mely őt mint prózaírót és nyelvművészt méltassa; d) a Kazinczy Ferenc […] az akadémia termében felállítandó márvány mellszobrának leleplezése, s egy őt dicsőítő költemény elszavalása; e) emlékpénz kiosztása – Beszéd az Akadémiához Kazinczy Ferencz megdicsőítése tárgyában (1858. nov. 22.) In: Toldy Ferenc. Irodalmi beszédei. Ráth Mór, Pest, 1872, II.174-175. – Idézi: Porkoláb Tibor: Közösségi emlékezet, ceremonialitás, panteonizáció. Szempontok az emlékbeszéd műfajának vizsgálatához. In: Kultusz, mű, identitás. Kultusztörténeti tanulmányok 4. Szerk.: Kalla Zsuzsa, Takáts József, Tverdota György. Budapest, 2005, 72. (56-88.)

[3] erre a prófétaszerepre azért volt szükség, „hogy a történeti szerep patetikus felmagasztalásának fényében kiküszöbölhesse az irodalmi-esztétikai alkotások megítélésének értékszempontjait, s […] az író helyett dicsérhessen Kazinczyban valami mást.” – 113. - Margócsy István: Az 1859-es Kazinczy-ünnepélyek nyelvhasználatához. In: Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok. Szerk.: Kalla Zsuzsa. Budapest, 2000, 109-118.; Fábri Anna: „Sohasem volt ily compact egyetértés. A Kazinczy-ünnep – 1859. In: Kegyelet és irodalom. Kultusztörténeti tanulmányok. Szerk.: Kalla Zsuzsa. Budapest, 1997, 181-188.

[4] „Kazinczy Ferencz, mond, az ujabb irodalom teremtője, ő alkotá a műköltészetet, ő teremté azon magyar prózát, mellynél szebbet nem ir senki, s mellynek követője a mostani irodalom. Ha meggondoljuk, mi nehézségekkel kellett neki akkor küzdenie, mig egyrészről ezek legyőzésében nagy geniuszára ismerünk, másrészről kellő nagyságban tünik fel majd előttünk a pályatörő érdeme, ki iránt emlékének megdicsőitésével, kötelességet is teljesitünk. Az akademia tehát ünnepelje meg Kazinczy Ferencznek, mint az uj irodalom teremtőjének emlékét közgyülés által, mellyben az ünnepeltnek dicsőitésére költemények olvastassanak fel, s emlékbeszédek tartassanak; emlékkönyv kiadása által, mellyben e felolvasott munkák jelennek meg Kazinczy Ferencz arczképével; márványszobrának ünnepélyes felállitása s emlékpénz veretése által.” – Vasárnapi Újság, 1858. november 28., 48. szám

[5] Hölgyfutár, 1859/80, július 7., 659; Uo. 1859/91, augusztus 2., 754. – Apotheozis Kazinczy évszázados emlékére. Plachy F. rajza után. Nyomt. Rohn Pesten 1859. Hölgyfutár (1859 III-IV. évnegyed) – TKCS – Gerszi 194/Rohn 191.

[6] 1858/I. félév: Petőfi Debrecenben 1844-ben. Fest. Orlai Petrics. Rajz kőre Molnár J. Nyomt. Rohn A. Pest 1857 – TKCS – Gerszi 185/Molnár József 16.; I.évnegyed: Csokonai csikóbőrös kulaccsal. Jankó J. eredetije után rajz. és nyomt. Haske és Társa. Pesten 1858. Műlap a Hölgyfutárhoz 1859re – TKCS – Gerszi 151/Haske 34.

[7] A Műegylet tárlatain szereplő történeti képei: 1856. december – 1857. január: Szent László Salamont a visegrádi várfogságba veti; 1857. június – július: László király megismeri Salamont a szegényeknek kiosztott alamizsna alkalmával; 1857. augusztus – szeptember:  Dobozy Mihály és hitvese; 1860. október – november: Salamon – Vörösmarty költeménye után – Arcképcsarnokát ld.: XXX jegyzet – Portréját baráti ajánlással Marastoni József adta ki: Gerszi 174/344

[8] Szemben a korban elterjedtebb, additív, izolált motívumok halmozásával – Széphelyi F. György: Allegóriák a korszak festészetében és grafikájában. In. Művészet Magyarországon MNG 1981, I. 66-73.

[9] Király Erzsébet: „Laudatio artis”. 19. századi képzőművészteünk dicsértének egykorú emlékei. In: Aranyérmek MNG 1995, 56-66.

[10] Margócsy István: Az 1859-es Kazinczy-ünnepélyek nyelvhasználatához. In: Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok. Szerk.: Kalla Zsuzsa. Budapest, 2000, 109-118.; Porkoláb im.; Dávidházi Péter: „Iszonyodnám enmagam előtt.” Egy írói Oidipusz-komplexum drámája. In: Az irodalmi kultuszkutatás kézikönyve. Tanulmánygyűjtemény. Szerk.: Takáts József. Kijárat, Budapest, 2003, 249-288.

[11] Kibédi Varga Áron: Kép és retorika. In: Uő: Szavak, világok. Jelenkor, Pécs, 1998, 145-151; F. Csorba Csilla: A költészet apoteózisa. In: Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok. Szerk.: Kalla Zsuzsa. Budapest, 2000, 35-47.

[12] Ld. XXX; Kerettémákról: Bialostocki, Jan: A “kerettémák és az archetipikus képek. In: Régi és új a művészettörténetben. (Művészet és elmélet) Budapest, 1982, 167-175.

[13] Keserü Katalin: Orlai Petrics Soma (1822-1880). Képzőművészeti, Budapest, 1984, 55-56; Nádasdy Tamás nádor és Tinódi, vászon, olaj, 100 x 83 cm, magántulajdon – uo. kat. sz.: 87/a; Nádasdy Tamás nádor és Erdőso Sylvester János a sárvár-újszigeti nyomdában, olaj, vászon, 130 x 103 cm, lappang – uo. kat. sz.: 88.

[14] A főrangú hölgyek irodalompártolásáról: Szelle Béla: Az arisztokrácia irodalompártolása az önkényuralom időszakában. Magyar Könyvszemle, 1998/2

[15](A magyar hölgyvilág) nem egyszer adta már jelét irodalomszeretetének, s ez egy idő óta, örömmel mondjuk, a szokottnál élénkebben kezd nyilatkozni. Szép lelkü hölgyeink ez érdekeltséget irodalmunk iránt, legközelebb azzal bizonyiták, hogy az Akademia által megtartandó Kazinczy-ünnepély diszének emeléséhez egy müvészi emlékkel kivánnak járulni. Ugyanis egy képet festetnek ez alkalomra, melly Kazinczy életéből azon magasztos jelenetet ábrázolja, midőn Szemere Pálnál egy ozsonna felett, Vörösmarty, Bajza és Toldy Ferencz közbenjárására kibékül a Kisfaludyakkal, kikkel irodalmi tollharcz miatt meghasonlott. E nagyszerü festvényen mintegy tizenkét iró hű arczképe lesz látható. A kép elkészitésével Orlai Petrics Soma fiatal müvészünk van megbizva. – Vasárnapi Újság, 1859/13,  március 27.; A grófné vezető kezdeményező szerepét egy későbbi hír is megerősítette: „Orlai Petrics Somának ismert képe „Kisfaludy K. kibékülése Kazinczyval,” gr. Nádasdy Lipótné inditványára készült. E czélra aláirás nyittatott, mire lelkes hölgyeink mintegy 150-en irtak alá fejenkint 10 pftot.” – Vasárnapi Újság, 1859/46, november 13.

[16] Kazinczy és Kisfaludy találkozása, olaj, vászon, 135 x 200 cm, Széphalom, Kazinczy Mauzóleum – Keserü 1984, i. m. kat. sz.: 121. – Vasárnapi Újság, 1859/46, november 13.; „(Barabás Miklós jeles festészünk,) irja a „Nefelejts” – Berzsenyi Dániel magasztos szellemű költőnknek jól sikerült arczképét készité el, s a magyar Akademiának ajándékozá olly czélból, hogy azzal az ülésterem diszittessék. Ugyane terem falait ékesiti Orlai Petrics Soma képe is: Kazinczy és Kisfaludy Károly találkozása.” – Vasárnapi Újság., 1859/45, november 6. – Dankó Imre: Széphalom. (A Sárospataki Rákóczi Múzeum Füzetei 3.) Sárospatak, 1956; Kováts Dániel: Széphalom. Kazinczy Emlékcsarnok. TKM 113. Budapest, 1982. – Olaj, vászon, 135 x 200 cm, Kazinczy Emlékmúzeum, Széphalom, ltsz.: 56.3 – Elemzése: Keserü 1984. i. m. 56-57; A Magyar Tudományos Akadémia képzőművészeti kincsei. Szerk.: András Edit, Papp Gábor György, Magyar Képek Veszprém, Budapest, 2004. kat. sz.: 84., 195. (Szabó Júlia)

[17] Hölgyfutár, 1859/122, október 13., 1000.; Képes Ujság, 1859/16, november 6., 191. – Kazinczy és Kisfaludy Károly első találkozása. Pest. Orlay [Orlai] P. S. Rajz Kőre Weloezall (?) Nyom. Haske és Társa Pest 1860. Werfer Károly műintézetéből – TKCS – Gerszi 150/Haske 24.

[18] Kazinczy találkozása Kisfaludy Károllyal. Pest 1860. Werfer Károly műnyomdájából. Kazinczy-album. Összeállította: Szabó Richárd 1860 – Gerszi 216/ifj Werfer 31.; Emelett tudunk még Emich-féle kiadásról és Ráth Mór is forgalmazta – Képes Ujság, II, 1860/6, február 5., 72. – Ráth Mór hirdeti kiadványait, többek között Orlai: Kazinczy és Kisfaludy találkozása Szemere Pál lakásán képét, amit magyar főrangú hölgyek rendeltek meg – A Magyar Tudományos Akadémia és a művészetek a XIX. században. Szerk.: Szabó Júlia és Majoros Valéria, kiállítási katalógus, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 1992. kat. sz.: 43a, 75-76. (Szabó Júlia)

[19] Toldy Ferenc: Képző és irodalmi művek a Kazinczy ünnepen. In: Akadémiai Emlékkönyv a Kaztinczy Ferenc születése évszázados ünnepéről. Magyar Tudományos Akadémia, Pest, 1859, 79-83.

[20] Szerb Antal jóval később egyenesen a filmhíradóhoz hasonlította: Szerb Antal: Száz éves dolgok. Kazinczy Pesten 1827. Nyugat, 1938/12.

[21] Kazinczy Ferenc: Pestre 1828. – Újra közölve: Kazinczy Ferenc utazásai 1773-1831. Válogatta: Busa Margit. Széphalom Könyvműhely – Felsőmagyarosrzági Kiadó, Budapest – Miskolc, 1995, 222-223.; Pesti utam 1828. – Uo. 241. – az előbbi teljes szövege csak 1987-ben látott napvilágot, utóbbit e válogatás közölte első ízben. – Kazinczy naplója szerint nem 18-án, hanem 19-én találkozott Kisfaludyra, a találkozóra pedig nem Szemerénél került sor (akinél megszállt), hanem Bártfaynál, akihez a társaság vacsorára volt hivatalos.

[22] Kazinczy Gábor: Előszó. In: Kazinczy Ferenc levelezése Kisfaludy Károllyal s ennek körével. Kiad.: Kazinczy Gábor. Pest, Emich, 1860, X. – Emich vélhetően e kötet kapcsán szerezte meg Orlai képének sokszrosítási jogait – Vö.: Margócsy István: Kazinczy Ferenc és Kisfaludy Sándor. Irodalomtörténet, 1981/3, 753-760.

[23] Vö.: Hofmann, Werner: A földi paradicsom. 19. századi motívumok és eszmék. Képzőművészeti Kiadó, Budapest, 1987. (A nagy ember) 111-144.; Hugh Honour. Romanticism. (Style and Civilization.) Pelican, London, 1981. (Artist’s Life) 245-276.

[24] Orlai Samu: A festészet és költészet rokonsága. In: Országos Magyar Képzőművészeti Társulat Évkönyve 1863. Pest, 1864, 67-75.– Vö.: II. Lajos holttestének megtalálása vagy a Záchy-képe vitatott történeti hitelességét – Történelem – Kép; Keserü 1984, i. m.

[25] Gyulai Pál: Társaséletünk. Pesti Röpívek, 1850. október 27. – Újra közölve: Uő: Bírálatok, cikkek, tanulmányok. Akadémiai, Budapest, 1961, 451.; Mocsáry Lajos: A magyar társasélet. Müller Emil, Pest, 1855, 49-50. – Vö.: Veliky János: Liberális közvélemény-értelmezések Magyarországon a 19. században. In: Forradalom után 1988, 313-335.; Fábri Anna: „Eszme-surlódások”. A 19. századi magyar közirodalom (pesti) társaséletéről. Budapesti Negyed (Társasélet pesten és Budán), 2004/4, 5-38.; Bártfay szalonjáról: Fábri Anna: Az irodalom magánélete. Irodalmi szalonok és társaskörök Pesten 1779-1848. Magvető, Budapest, 1987, 506-512.

[26] Mikó Imre: Irányeszmék. Budapesti Szemle, 1860. 8-9.kötet; Berzeviczy i. m. II. 153., 378.; Buzinkay Géza: A középosztály kialakításának programjai. In.: Forradalaom után i.m. 293.; Populáris megfogalmazása: Pájer Antal: A Béke olaj-ága. (vers) Nefelejts, 1860. december 2., 36.sz. 425.

[27] Salamon és László királyok kibékülése szent István sírjánál. (Kép Klimkovitstól.) – j. n. – Képes Ujság, 1859/1, 6-7. –  [Klimkovits Ferenc] – kőrajz; - Gerszi: Salamon és László királyok kibékülése szent István sírjánál. [magyar és német nyelvű felirattal] Kép Klimkovitstól. Műintézet Haske és Társa Pesten – TKCS – Gerszi 151/Haske 28. – N. n.: ua. – uo. 4-5.; A társadalmi konszenzus eszméjét hírdette a lap 1860-as új évi allegóriája is, kezet fogó paraszt, nemes és pap alakjával: Minthogy elmult a viszály, a régi átok: Béke szálljon e hazában nagyarok reátok: 1860!  – jelzés nélkül – fametszet – Képes Ujság, 2, 1860/1, január 1., 1.

[28] Rózsa György: Kazinczy a műbíráló. Ars Hungarica, 1981/2, 203-209; Kazinczy és Ferenczy. Széphalom, 1992…

[29] Csatkai Endre: Kazinczy és a képzőművészetek. Budapest, 1983, 51.; Szabó Péter: Kazinczy portré-esztétikája. Ars Hungarica, 1983/2, 277-282.

[30] Kedveskedő, 1824/10, augusztus 3., III. kötet, 73-78. – Közölve: Kazinczy Ferenc utazásai i. m. 203.

[31] Kazinczy Ferenc levelezése. Kiad.: Váczi János. I-XXI. Budapest, 1890-1911 – Továbbiakban: Lev. V. 1209. szám, 1807., 262.

[32] Lev. VI. 1544. szám, 1809.

[33] 1813-ban Dayka Gábor verseskötetéhez Kazinczy rajza nyomán Gerstner készített metszetet. – Újhelyi Dayka Gábor versei. Pest, 1813. – Lev. II, 572. szám; 1813-ban kerültek a közönség elé Báróczy Sándor minden munkái, az első kötet címképén a költő arcképével, amely szintén szoborbüsztöt imitál. Festette: Kininger – Metszette: Weiss D. – MNM TKCS Ltsz.: 843; “Hogy emelhessem becsét, büszt gyanánt metszettem ki, mintha a fej márvány volna” – Kazinczy Ferenc: Báróczy Sándor. Hazai és Külföldi Tudósítások, 1810. I. 195. skk. – Újra közölve: Kazinczy Ferenc: Magyar Pantheon. Pest, 1883, 235.

[34] A haza géniusza hódol Kazinczy mellszobra előtt. Jelezve: Rieder rajz. Blaschke metsz. – rézmetszet – Hébe, 1825 – Rózsa György: Kazinczy Ferenc a művészetben. Művészettörténeti Értesítő, 1957, kat. sz.: 8.

[35] Noha Kazinczy és Ferenczy több évig tartó levelezés után 1824-ben személyesen  is találkoztak

[36] Kazinczy levele Schedelnek, Újhely, 1827. június 5. – Kazinczy Ferenc levelezése Kisfaludy Károllyal s ennek körével. Kiad.: Kazinczy Gábor. Pest, Emich, 1860, 90. – Leonhard Posch 1788-ban Bécsben készült viaszdomborművére utal – Rózsa 1957, 187.

[37] Kazinczy levele Schedelnek, 1827. december 12. – uo. 128.; Hogy a szoborképmás számára a halhatalanságot biztosította, több alkalommal is kinyilatkozatta még: „Neked köszönöm, hogy halhatatlanná tevél.” – írta személyesen Ferenczynek 1828 augusztus 28-án – A levelet közölte: Meller Simon: Kazinczy és Ferenczy. Művészet, 1904, 291.

[38] Kazinczy Ferenc Utazásai i. m. 248.

[39] Ajándék Jánosdeák Andrásnétól 1902 (több más Ferenczy-művel együtt) – Márvány, 59 cm – Magyar Nemzeti Galéria, ltsz.: 2248 – Rózsa 1957. i. m. kat. 9.

[40] Meller 1906. i. m. 45.; Toldy 1859. i. m. 77-78.

[41] Soós Gyula: A Lánchíd oroszlánszobrainak mestere. (Marschalkó János 1819-1877). Művészettörténeti Értesítő, 1960/2, 123-127. – Toldy megjegyzése szerint Marschalkó Schmelzer József 1816-ban, Kolozsváron készült, mára elveszett domborművét használta a befejeztéshez – Toldy 1859. i. m. 78.; Rózsa 1957. i. m. 186.

[42] A három féle változat szétválasztása: MTA 1992. i. m. kat. sz.: 64., 129-130. (Goda Gertrúd) – Goda Gertrúd: Izsó Miklós 1831-1875. Herman Ottó Múzeum, Miskolc, 1993, 12-13.

[43] „(Négy Kazinczy-emlék-minta) van már a műtárlatban közszemlére kitéve, melyek közől kettőt Dunaiszky, egyet Lakner s egyet Marschalkó készitett. Műértők állitása szerint ezen tervek egyike sem alkalmas a kivitelre. A pályázat tán több sikert eredményezne.” – Vasárnapi Újság, 1860/11, március 11.

[44] Szendrei – Szentiványi 1914. i. m. 403-405.

[45] Lev. 2327. – Idézi: Rózsa 1957. 179. – Vö.: uo. kat. sz.: 4.

[46] A klasszicizáló, ideálteremtő antik viselet és a históriailag hiteles öltözet Ferenczy Mátyás-szobra körül zajló vitának is egyik kiemelet kérdésköre volt: Tímár Árpád: Vita Ferenczy István Mátyás-emlékmű tervéről. Ars Hungarica, 1993. 2. szám, 163-202.

[47] Vasárnapi Újság, 1859/45, november 6.; uo, 1859/44, október 30.

[48] Sinkó Katalin: A művészi siker anatómiája 1840-1900. In: Aranyérmek 1995. i. m. 15-48.

[49] Kazinczynak mindmáig ez az egyeteln főváros emlékszobra; Liber Endre: Budapest szobrai és emléktáblái. (Statisztikai Közlemények). Budapest, é. n. [1934], 150-151.

[50] Jakobey Károly: Kazinmczy Ferenc szülőháza. Fa, olaj, 31,5 x 42 cm; Uő: Kazinczy Ferenc sírja, vászon, olaj, 31,5 x 40 cm – MTA 1992. i. m. kat. sz.: 44a, 76-77. (Majoros Valéria)

[51] Hölgyfíutár, 1859/128, október 27., 128. szám, 1048.; Nagyszandai Szekeres Margit: Jakobey Károly (1826-1891). Budapest, 1938, 53-54.; Kazinczy Ferenc háza Széphalmon  – j. n. – kőrajz – Képes Ujság, II, 2. kötet, 1860/10, június 3., 114-115. – e: ua. – uo. 113.

[52] Széphalom. (Kazinczy Ferencz háza és sirja.) – VU 1860/2, január 8.

[53] Idézi: Praznovszky Mihály: Az irodalmi emlékhely mint a kultusz egyik intézménye vagy szentélye. In: Tények és legendák – tárgyak és ereklyék. A Petőfi Irodalmi Múzeum és az MTA Irodalomtudományi Intézete Kultusztörténeti Kutató Csoportja közös konferenciájának megszerkesztett anyaga. Szerk.: Kalla Zsuzsa. PIM, Budapest, 1994, 12.

[54] A “Kazinczy” emlék Ybl terve szerint – jelzés nélkül – kőrajz – Az Ország Tükre, II, 1863, április 10., 11. szám, 123.; Kazinczy F. díszcsarnoka Széphalmon – j. n. – fametszet – Vasárnapi Ujság, 1863, X, június 14., 24. szám, 209. – N. n.: Kazinczy laka és emléke Széphalmon – uo. 209-210. – Ybl Miklós építész 1814-1891. Szerk.: Gerle János, kiállítási katalógus, Budapesti Történeti Múzeum, Hild-Ybl Alapítvány, Budapest, 1991, kat. sz.: 30. – 225-226.