Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Grafikai arcképcsarnokok

2009.07.06

RÉSZLET

 

Tanulmányok Budapest Múltjából

XXXIV, Budapest, 2009, 109-134.

 

VIRTUÁLIS PANTEONOK

Grafikai arcképcsarnokok a 19. századi hazai populáris grafikában

 

„A polgári erény megszemélyesítése”

A közéleti arckép a sajtó legelterjedtebb képi műfaja volt, alig akadt olyan képes vállalkozás, amely lemondott volna róla. A népszerű közszereplők arcvonásainak közlése emelte a lap presztízsét és olvasottságát, az ábrázolt számára pedig jelentős hírverést jelentett. A kulturális profilú folyóiratok biztos sikerre számíthattak, ha számaikhoz népszerű személyiségek arcképeit mellékleték. „A szépirodalmi lapok mellett műmellékletül adni szokott ilynemű arcképeket legalább mindig melegebb érdekkel vette a közönség, mint bármi más műmellékleteket” – állapította meg a Hölgyfutár (1850-1864) Arczkép-albumának bevezetője 1855-ben.[1] A közéleti portré közhasznú hivatása, kommemoratív feladatköre, a közösség morális nevelésében, kollektív emlékezetének formálásában játszott szerepe már a reformkorban világosan körvonalazódott. Gróf Széchenyi István Friedrich Amerling által festett képmását az államférfi testvérei rendelték meg a Magyar Tudományos Akadémia számára. A művet e szavakkal nyújtották át a tudóstársaság képviselőinek: „vajha legkésőbb unokáink is e képnek arcvonalaira pillantva a legnemesebb szívnek érzelmeire fakadjanak s nemzetjöket boldogító legszebb tettekre sörkenjenek.”[2] Kossuth Lajos egyenesen a nemzeti panteon emlékműveihez hasonló hivatást tulajdonított közéleti jeleseink arcmásainak: „Az ember még az istenség eszméjét is személyesítette a művészetben, szüksége van, hogy a polgári erényt is s azt, mit az emberben nagynak nevezünk, személyesítve lássa maga előtt. Bírnunk kell nagy férfiaink képmásait, szoborban és rajzokban, hogy jelül szolgáljanak, melyhez naponkint elvezessék az apák fiaikat, honszerelemre buzdítani, mikint ama karthágói esketi fiát, hogy Rómát mindhalálig gyűlölendi.”[3]

            A közszereplők arcmásai a nyilvánosság terébe lépve gyökeresen új értelmet nyernek. Lena Johannesson e vonatkozásban olyan, a tömegkultúra médiumai által áthatott arcokról (mass mediated faces) beszél, amelyek kulcsfeladatot töltenek be a közösség identitástudatának formálásában.[4] A nyilvánosság előtt megörökített személyiséget portréja kiemeli az arctalan tömegből, megjelenése egyúttal a közösségi befogadás, a szociális manifesztáció eszköze is. E társas viszony másik oldalán álló publikum cserébe a beavatottság, bennfentesség érzését nyeri el. A sajtó – Jürgen Habermas szavaival – mint a „nyilvános okoskodás” terepe olyan küzdőteret teremt, amelyen a közösség és a közszereplők viszonya látszólag kiegyensúlyozott, ahol utóbbiak nem kiválasztott felsőbbrendűek, hanem a köz szolgálatában álló látható, ellenőrizhető és bírálható halandók.[5]

Szemben a megelőző korok hatalmi gyakorlatához kötődő reprezentatív uralkodói képmásaival, a modern politikai kommunikáció a személyes intimitás illúziójára alapozza a hatalom imázsát.[6] Vizuális manipulációjának kulcsfogalma a proxémitás, a nézőhöz való (fizikai és lelki) közelség káprázatának megteremtése. A 19. századi sajtóban megjelenő közéleti arcképek formai eszköztára már ezt az újfajta viszonyt tükrözi: arcmásaik lemondanak minden járulékos reprezentatív attribútumról, szűk kivágatú mellképeik szigorúan a személyiség arcvonásaira koncentrálnak. Modelljeiket természetes testtartásban, hétköznapi, kényelmes öltözetben mutatják be olvasóiknak. Tekintetüket lehetőség szerint úgy irányítja a rajzoló, hogy az a személyes kontaktus lehetőségét hordozza magában.

A folyóiratokban közölt arcképhez rendszerint a jeles személyiség életútját vázoló kísérő szöveg kapcsolódik. Kép és szöveg egymást kölcsönösen megerősítő hatásmechanizmusa segíti a nagy ember vonásainak memorizálását, az alakja által megtestesített értékek elsajátítását. „A jó, a hű arczkép fontos kiegészítője az életrajznak, segíti a képzelmet, jobban megköti az olvasottakat, hozzájárul az érdekkeltéshez s mindenesetre kegyeletes érzésekkel tölti el az olvasót” – összegzi Dolinay Gyula portré és textus kapcsolatának természetét.[7]

A kettő kölcsönhatásának köszönhetően a későbbiekben az arckép már olyan ikonikus jelként működik, amely önmagában alkalmas a hozzá kötődő ideológia vagy morális tanítások felelevenítésére. Kép és szöveg kölcsönös affirmációját kettős időbeliségük is megerősíti. Míg a képmások az ábrázolt jelen időhöz kötött, múlandó vonásait ragadják meg, a portréhoz kapcsolódó szövegek rendszerint az arcvonások mögött rejtőző, nagyobb időtartamú tettekben testet öltő életutat vázolják fel. A kor képtördelési gyakorlatának megfelelően, a pályafutás lineáris narratívája mintegy képkeretként fogja közre az arc múlandó vonásait.[8] A látvány efemer jellegét ily módon a mögöttes, verbális tudás emeli általános, fogalmi szintre.[9]

 

A fétistárgytól a tömegtermelésig

Arcképeket a folyóiratok kezdetben főként különálló mellékletként közöltek. Ezt a reformkorban meghonosodott gyakorlatot követték az ötvenes-hatvanas évek divatlapjai is, köztük a Hölgyfutár vagy a Nefelejts (1859-1876). A korszerűbb, szöveg közé tördelt képekkel dolgozó enciklopédikus folyóiratokban a portrék kiemelt helyen, a lap címoldalán jelentek meg. A Vasárnapi Újság (1854–1921) évtizedeken át ragaszkodott ahhoz, hogy a lap címoldalát jeles közszereplők képmása díszítse. E hagyománynak csak a századvég szenzációsajtója és az ahhoz kapcsolódó újszerű terjesztési eljárások vettek véget, amely immár a figyelem felkeltésére legalkalmasabb, erős érzelmi hatást keltő ábrázolásokat követelt a címoldalra. Ezzel szemben a század derekának sajtója még a közérdeket szolgáló ismeretterjesztés jegyében járt el, mikor a kiválasztott személyiségeket mintegy szellemi útmutatóként emelte címoldalára. Az önkényuralom évei alatt korlátozott politikai szabadságjogok kompenzálása előtérbe helyezte a nemzeti kultúra és közélet szereplőit. Az olvasók olyan hazai személyiségeket láttak szívesen viszont a lapokban, akiknek pályája közvetlen életmintát, jótékony gyógyírt jelentett mindennapjaikban. Kiválasztásukban mindenekelőtt a morális példaadás és szellemi kiválóság játszott szerepet.

Az abszolutizmus első szakaszában a szigorú cenzúra megtorolt minden nyílt politizálást, így a politikai közszereplők arcképei helyett a nemzeti kultúra fenntartóiként üdvözölt írók és színészek arcmásai töltötték meg a lapokat. A politikai enyhülés egyértelmű jeleként 1860 körül mind több politikus arcmása került a címoldalra, mígnem a kiegyezés után már az addig szigorúan tiltott szabadságharcosok, emigránsok alakja is nyilvánosságot kaphatott. A hatvanas évek a közéleti arcképek sosem tapasztalt konjunktúráját hozta meg, ám ezzel párhuzamosan megkezdődött a közszereplők gyors devalválódása. A közéleti arcképek roppant népszerűsége csupán időlegesnek bizonyult, az irántuk megnyilvánuló érdeklődés úgy csökkent, ahogy növekedett a politikai szabadságjogok tere. A Bolond Miska (1860-1875) 1864-ben már joggal panaszolta, hogy míg Baróti Szabó Dávid arcképét teljes közöny fogadja, míg egy népszerű táncosnő portréjáért tülekednek a tömegek.[10]

            Az ábrázoltak kiválasztásában a szerkesztőket az aktualitás és népszerűség szempontja egyaránt vezérelte, emellett igyekeztek olyan közszereplőket megismertetni olvasóikkal, akiknek tevékenysége illeszkedett a lap programjához. A Családi Kör (1860-1880) „Honleányok arczképcsarnoka” a múlt vagy a jelen közéletének jeles asszonyait, Arany János Koszorújának (1860-1865) „Magyar költők arczképei” címmel megjelent sorozata kortárs íróink arcvonásait örökítette meg.[11] Az enciklopédikus lapok többsége felismerte, hogy a címoldalra helyezett arckép az aktuális lapszám programadója, vizuális ikonja, képi vezércikke. A Vasárnapi Újság felvilágosult, ismeretterjesztő programjához híven olyan – többnyire kortárs – személyiségeket emelt címoldalára, akiket mintaképként állított olvasói elé. „A Vasárnapi Ujság megindulásától kezdve, folyamának mind e mai napig terjedő sorozatán vehette észre a figyelmes olvasó a szerkesztőség abbeli törekvését, miszerint a lap homlokán közlött – s mintegy irányczikkekül nyujtott magyarázatokkal kisért – arczképekben, a napi érdekek szemmel tartásán kivül (mit időszaki vállalatnak mellőzni lehetetlen) olly gyüjteményt szolgáltasson a közönségnek, melly, habár nem külső, időrendi, de szoros benső összefüggésben, a nemzeti jólét és közmivelődés előharczosait magában foglalván, ezen jelesek számára a nemzet szivében jól őrzött Pantheont segitsen megalapitani.”[12] Híven az első években követett néplap karakterhez a Vasárnapi Újság az arcképek terén is demokratikus irányelveket követett. „A Vasárnapi Ujságnak azon jó tulajdonsága van, hogy minden tekintet nélkül rangra és osztályra, részrehajlatlanul ismerteti meg velünk érdemdús egyének arczképeit s életét. Méltán kérek abban egy kis helyet az én érdemes öregem számára is” – összegezte alapállását Szabó Ádám néptanító portréjának közlésekor.[13] Amennyire a cenzúra engedte, Pákh Alberték lapja a portrék kiválasztásakor is igyekezett követni az aktuálpolitikai eseményeket. 1859-ben Garibaldi olaszországi hadjáratai idehaza is a gyökeres politikai változás reményét ébresztették fel. Az olasz függetlenség szabadságharcosának arcképét a Vasárnapi Újság e szavakkal kommentálta: „Többször kifejtett nézetünk szerint igen érdekesnek, s a nap nagy eseményeit figyelemmel kísérő közönség tájékozására nézve tanulságosnak tartjuk, színről színre ismerni azon férfiakat, kiknek napjaink történetében kiváló szerep jutott. A „Vasárnapi Ujság” folytonos kitartással közli évek óta illy férfiak ismertetéseit s ezek olvasóink részéről mindenkor érdemlett figyelemben részesülnek.”[14]

            Fennállásának öt esztendeje alatt hasonlóképp világos és következetesen alkalmazott irányelvek mentén működött Az Ország Tükre (1862-1865) is. A kivételesen igényes kivitelű képesújság csaknem minden számának első oldalán kőrajzolatú portré szerepelt, többnyire Marastoni József munkája nyomán. A nyilvánosságnak bemutatott személyek kiválasztásában a lap szerkesztői igyekeztek túllépni a megszokott kulturális kiválóságok névsorán. “Lapunk egyik főfeladatául tűztük ki, hogy a kiválóbb művészi és költői egyéniségek mellett, mindazon férfiakat – arczkép és kísérő sorok által – ismertetni fogjuk, kik a tudomány és ipar egyik vagy másik ágát közéletünkben kiválóbban képviselik” – kommentálta a folyóirat Asbóth Lajos hadtörténész képmását.[15] Ezen elvek jegyében Az Ország Tükre egy megújuló, gyors ütemben modernizálódó és polgárosodó Magyarország arcképcsarnokát állította össze az évek során. A hatvanas években megkezdődő társadalmi átalakulások a folyóirat válogatásában is tükröződtek. Az időleges politikai enyhülés kétségtelen jeleként a portrék többsége Marastoni József „Országgyűlési arczképcsarnokában” jelent meg, ám az 1861-re összehívott képviselők arcképei mellett alig közölt a lap politikus-portrét.[16] Arányaiban a legnagyobb teret a kultúra művelői kapták, élükön az irodalom képviselőivel, őket a képzőművészek, zenészek és színészek követték. Ezzel szemben a hatalom kiváltságosai, így az arisztokrácia, a politikai vezetés és az egyház prominensei csupán szűk térhez jutottak. A főrangúakat például nem születési előjogaik avagy közéleti tisztségeik, hanem kizárólag közhasznú tudományos vagy mecénási tevékenységük predesztinálta arra, hogy helyet kapjanak a „modern Magyarország” arcképcsarnokában. A meghirdetett modernizációs program jegyében viszont nagy számban szerepeltek a folyóirat lapjain a technikai és természettudományok gyakorlói. A humántudományok olyan képviselői mellett, mint a történészek, régészek immár helyet kaptak felfedezők, földrajztudósok, vegyészek, gyógyszerészek, kémikusok, ornitológusok, etnológusok és feltűnően nagy számban orvosok. A technikai tudományok képviseletében szerepeltek mérnökök, közgazdászok és mezőgazdasági szakemberek. Sőt Wahrmann Mór személyében már a zsidó származású nagyvállalkozók feltörekvő rétege is helyet kapott a modern Magyarország újra rajzolt társadalmi tablóján.

 

Közéleti grafikai arcképcsarnokok a képes sajtóban

A folyóiratokban közölt arcképek az egyes újságok ideológiai, tartalmi egységéből olyan belső szervező erőt merítenek, ami az egymást követő képmások sorát koherens portrégalériaként értelmezi újra. A ciklikusság szerves részét alkotja a jelen időben áramló sajtónak, általa minden szegmentált aktuális kijelentés időben szerveződő szekvencia részeként értelmeződik, kauzális magyarázatot nyer. Így ez az eredendően ciklikus és belsőleg koherens média alkalmas eszköze a közösség számára morális igazodási pontot jelentő hősök vagy történések számbavételére. A kollektív mintaképet jelentő személyes életutak felmutatása, a morális orientációs pontként szolgáló ősök vagy „nagy emberek” vizuális reprezentációja a 18. század végén gyökeres átalakuláson ment keresztül. A hagyományos családi ősgalériák individuális és az uralkodói képcsarnokok dinasztikus horizontján feltűntek a nemzeti alapon szerveződő közösségek panteonjai, amelyek szakítva a vérségi kötelék tradíciójával immár a szellemi kiválóság és a közösségi szolgálat elvei mentén formálódtak.

Az új célokat szolgáló mintaképek felmutatásában kezdettől fogva nagy szerepet kapott a sajtó mellé társuló sokszorosított grafika, amely a nemzeti panteon fennkölt gondolatát és nehézkes megjelenését a sajtó populáris, kommersz, ám igen mozgékony és közvetlen közegébe ültette át. Az újságszerkesztők a kollektív emlékezet szolgálata mellett némi üzleti haszon reményében vágtak bele grafikai arcképcsarnokok közlésébe, hiszen a portrék alatt feltűntetett változatlan sorozatcím némi garanciát jelentett a lap folyamatos megrendelésére. A kommerciális szempontok mellett az új médium felhasználása mellett szólt annak eredendően szekuláris és familiáris jellege, ami igen hasznosnak bizonyult a nemzeti hősök popularizálásának folyamatában. Szemben a közösségi reprezentáció monumentális formáival, a festménygalériákkal, szoborcsarnokokkal vagy szakrális temetkezési helyekkel, a sajtó által közvetített grafikai arcképcsarnokok a legszélesebb nyilvánosság számára tették hozzáférhetővé a nemzetté szerveződő közösségek követendő eszményeit. A folyóiratokban összefüggő alcímmel és átgondolt programmal közölt portrésorozatok egyfajta virtuális nemzeti panteonokként léptek működésbe, beszéd- és ábrázolásmódjuk a szakrális dicscsarnokok korszerű alternatíváját testesítette meg. Monumentális mintaképeikhez hasonlóan e grafikus portrégalériák is a közösség „rituális memóriagyakorlatát” szolgálták, hatékonyan felelevenítve és átörökítve a jelen számára mintát nyújtó ősök cselekedeteit.[17] Kommemoratív funkciójuk ennyiben azonos volt a funerális emlékhelyek, köztéri emlékművek vagy nemzeti szoborcsarnokok működési elvével, csupán e kulturális mnemotechnika közege volt a szokásostól eltérő. A grafikai arcképcsarnokok révén megváltozott a közösségi emlékezet tere, a „nagy emberek” alakjai a nyilvános terek posztamenseiről vagy misztikus kápolnáiból a privát szféra otthonos és világias közegébe léptek. A grafikai portrék kis mérete, jellemző közelnézete, a személyiségre összpontosító puritán eszköztára elősegítette a morális mintaképek és az általuk közvetített értékek belsővé tételét. Ezt az interiorizációs folyamatot az arcképekhez kapcsolódó értelmező, kísérő szövegek mélyítették el. Míg a nemzeti panteonok esetében a szemlélő (áldozó) helyét fizikai korlátok és rituális tradíciók kötötték meg, addig a grafikai arcképcsarnokok jelentésükben nyitott, megjelenésükben mobil, a felhasználó által szabadon átrendezhető keretet alkottak. A monumentális panteonok átkomponálása, ahogy maga a panteonizáció folyamata is összetett és nehézkes kollektív konszenzust igényelt, amíg a grafikai portrégalériák utat nyitottak a személyes olvasatnak.

A sokszorosított grafikai arcképcsarnokok kezdettől fogva a politika szolgálatába szegődtek, ennek megfelelően összetételük is a hatalmi-ideológiai erőviszonyokhoz igazodott. E panteonok lakói jó ideig a uralkodó dinasztia elődeiből és képviselőiből verbuválódtak. A dinasztikus alapokon szerveződő grafikai arcképcsarnok legismertebb hazai példája a Nádasdy Mausoleum volt, amely egészen a 19. század végéig az uralkodóábrázolások leggyakrabban használt mintaképeként szolgált.[18] Szintén a 17. századra tehető a dinasztia vérségi kötelékén túl lépő, a birodalom szolgálatában álló főméltóságokat felvonultató arcképcsarnokok megjelenése. E típus legismertebb és a későbbiekben is történeti forrásként használt példája Elias Widemann 1652-ben megjelent rézmetszetű portrésorozata.[19] A 19. század elején a birodalmi egység támaszait fokozatosan a nemzeti függetlenség hősei, a születési arisztokrácia képviselőit pedig a politikai közélet harcosai és a szellemi élet kiválóságai váltották fel. Josef Hormayr osztrák Plutharcosa még a birodalmi egység védelmezőjeként emelte be portrégalériájába a magyar história szereplőit, Ehrenreich Sándor 1823-ban indult „Icones Principiuma” azonban már a nemesi nacionalizmus jegyében állította össze nemzeti panteonját.[20] Ehrenreich saját tőkéjét kockáztató vállalkozóként vágott bele a rézmetszetű portrék kiadásában. Kezdeményezése olyan eredményesnek bizonyult, hogy a sorozat keretében majd húsz éven át csaknem 150 portrét adott ki. A különféle képi források nyomán, egységes formai koncepció szerint elrendezett mellképek sorában uralkodók és hadvezérek mellett már művészek, írók is helyet kaptak.[21]

A megvalósult grafikai arcképcsarnokokkal párhuzamosan a század elejétől egymást követték a monumentális nemzeti panteonok tervezetei. Megálmodóik olyan szimbolikus helyekre szánták e panteonokat mint a Nemzeti Múzeum épülete, a Gellért-hegy vagy a Duna két partja.[22] Miller János Jakab 1807-ben – Pollack Mihály tervei nyomán – még képes panteon felállítását javasolta a Nemzeti Múzeum kupolás rotundájába. Ferenczy István, majd nyomában számos kortárs már szoborcsarnokban gondolkodott. A bajorországi Walhalla és a párizsi Panthéon mintája nyomán Mednyánszky Alajos és Széchenyi István negyvenes években született tervezetei már a nemzeti alapon szerveződő, a birodalmi-dinasztikus erények helyett a polgári ethosz értékeit követő emlékhelyeket vázoltak fel. A reformkorban mind gyakrabban felbukkanó grafikai arcképcsarnokok e grandiózus plánumok gazdaságosan megvalósított változatainak tekinthetőek. Elveikben a reformerek eszményeit követték, hatékonyan népszerűsítve egy új, nemzeti, polgári értékrend képviselőit. Válogatásuk jellemzően mellőzte a históriai héroszokat, helyettük a hirtelen megélénkülő, demokratizálódó nyilvánosság jegyében a jelenkor közéleti szereplőire irányította a korábbinál nyitottabb politikai színtéren tájékozódni vágyó közönség figyelmét.

A reformkori grafikai panteonok nagy többsége a közelmúlt és a jelen kiválóságait vette lasjtromba. A hazai sajtóban összefüggő grafikai arcképcsarnokkal elsőként a Felsőmagyarországi Minerva (1825-1836) lépett a közönség elé. A kassai kiadású folyóirat fennállása, azaz 1825 és 1835 között kizárólag arcképeket közölt. Litografált portrésorozata a közelmúlt és a jelen közéletének jeleseit mutatta be.[23] A harmincas években színre lépő divatlapok szintén bekapcsolódtak a közélet panteonizációs folyamatába. 1831-től a Der Spiegel (1828-1849) mellékleteként „Gallerie ausgewählter Portraite der merkwürdigsten Zeitgenossen” címen indított sorszámozott, összefüggő rézmetszetű portrésorozatot Rumy Károly György. Arcképcsarnoka sikerét mi sem bizonyította jobban, minthogy a sorozat utolsó képmásai 1835-ban láttak napvilágot.[24] A Kazinczy Ferenccel levelezést folytató, de Kisfaludy Károly körében is otthonosan mozgó író-tanár aulikus szemléletű portrégalériájába jórészt a bécsi udvari körök és az európai diplomácia jelesei kaptak helyet. Következetes nemzeti programmal elsőként Munkácsy János lapja, a Rajzolatok (1835-1840) lépett fel 1835-ben: „Ahelyett, hogy ezentul külföldi képeket adnánk, jövendőre a magyar előkorból… egy nevezetes személy arcképét életírásával együtt szándékozunk adni.”[25]  Torsch Leó rézmetszeteit a folyóirat 1835 és 1837 között közölte (kezdetben sorszámozva) „Nemzeti-képtár” címen.[26] A különféle mintaképek nyomán rajzolt portrék egy része az uralkodóház tagjait és az államapparátus tisztségviselőit jelenítette meg, de az életrajzokkal kísért képmások sorában kezdettől fogva helyet kaptak a nemzeti kultúra képviselői és a reformer politikusok is.[27] A Rajzolatok jellemzően konszenzusos-harmonizációs programjával szemben a Pesti Divatlap (1833-1848) Vahot Imre szerkesztése idején indult arcképcsarnokába már kizárólag a nemzeti kultúra úttörői nyertek bebocsátást. A Barabás Miklós által jelzett kőrajzokat a folyóirat „Nemzeti Képcsarnok a’ pesti Divatlaphoz” sorozatcímen, az ábrázoltak autográf szignatúrájának fakszimile másolatának kíséretében közölte.[28]

            A század harmadik negyedétől a hazai vonatkozású grafikai portrésorozatok sosem látott népszerűségnek örvendtek. Az Üstökös (1858-1918) megindítva a “Hirhedett pipázók arczképeinek” sorozatát gúnyolta ki az efféle vállalkozások mögött rejtőző blaszfémiát és haszonlesést.[29] Az abszolutizmus szigorú felügyelete a társadalom közösségi energiáit a kultúra területére terelte, ami korábban sosem látott mértékben mitizálta a nemzeti kultúra területén munkálkodó művészeket. Alkotásaik mellett mindennapi tevékenységük, életmódjuk, megjelenésük is a közbeszéd témájává vált, alakjukat a korlátozott nyilvánosság fojtott közege kultúrhéroszokká avatta. Ahogy az emlékműállítások kezdeteiben, úgy a panteonizáció egyéb formáiban is kivételes figyelem hárult az irodalmárokra. Arcvonásaik mögött a nagyközönség a zseniális teremtés fiziognómiáját kutatta.[30]

Az önkényuralom éveiben a kortárs grafikai arcképcsarnokok többsége a nemzeti nyelvű irodalom és művészet nagyságait gyűjtötte egybe.[31] A Hölgyfutár 1855-ben kiadott, huszonnégy magyar író (és írónő!) arcképét bemutató albuma a nagyközönség körében és a szűkebb irodalmi berkekben egyaránt sikeresnek bizonyult. Népszerűségét részben a szerkesztő ügyes válogatásának, részben Barabás Miklós „találónak” ítélt arcképeinek köszönhette. Az album következő esztendőben megjelent újabb évfolyamába az irodalmárok mellett már nemzeti színjátszásunk elismert képviselői is helyet kaptak.[32] A kiadó ezúttal már a siker biztos tudatában nyújtotta át válogatását olvasóinak: „Becsesebb és szivesebben fogadott műmellékletet nem adhatna olvasóinak a derék szerkesztő, mint épen azoknak arczképeit összegyüjtve, kikről mivelődésünk történetében legtöbbet beszélünk, iróink és szinészeink emlékét örökítve meg. A tavalyi 24 iró arczképe után ismét 24-el szaporítá a „Hölgyfutár” kis Pantheonunkat” – fogadta elismerő szavakkal a vállalkozás folytatását Jókai Mór.[33]

            Korszakunkban az irodalmárok vizuális panteonizációjának egyik legaktívabb szorgalmazója Vahot Imre volt, aki e téren már a negyvenes években is múlhatatlan érdemeket szerzett. 1856-ban 34 magyar író allegorikus keretbe foglalt arcképét gyűjtötte egy lapra.[34] Portréikat hiteles kortárs szemtanúk, részben Barabás rajzai, részben Tiegde János fényképei nyomán rajzolta kőre Rohn Alajos. Az új magyar irodalmi Parnasszus tetejére Vahot már ekkor – a jubileumi ünnepségeket jóval megelőzően – Kazinczy Ferencet helyezte. Őt két oldalról a nemzeti irodalom immár kanonikussá vált „alapító atyái” övezték Csokonai Vitéz Mihálytól Czuczor Gergelyig. Alájuk a magyar próza és a magyar líra legjelesebb képviselői kerültek, míg a legalsó sorba a drámaírók, Vahot közvetlen kortársai sorakoztak fel. E hierarchikus építmény fő tengelyébe ily módon Kazinczy Ferenc, Arany János és Petőfi Sándor – és nem kevés öntudatra vallóan – maga e Panteon tervezője, Vahot Imre került. Nem sokkal később Vahot, a Napkelet (1857-1862) szerkesztőjeként 1858-ban „Magyar írók életnagyságú arcképcsarnoka” címen indított útjára egy sorozatot, de a portrégalériából csak két lap, a magyar irodalom két kultikus jelentőségű alakja, Petőfi és Vörösmarty Barabás rajza nyomán készült képmása jelent meg.[35]

            Az ötvenes évek végén a hazai irodalmárok kultuszának építésébe a korszak legsikeresebb lapkiadója és a nemzeti nyelvű irodalom elismert támogatója, Heckenast Gusztáv is bekapcsolódott. 1858-ban „Magyar írók arczképei és életrajzai” címen megjelent válogatása negyven magyar író pályaképét és portréját foglalta magába.[36] A fametszetes mellképekkel illusztrált kiadvány szándékosan olcsó, a szélesebb publikum számára is hozzáférhető kivitelben készült. A portrék egy része korábban már a Vasárnapi Újságban is megjelent. Egy hírlapi közlemény szerint Heckenast 1859-ben már egy nagyobb szabású irodalmi panteon létrehozását is fontolgatta: Barabás Miklós közreműködésével egy olajfestésű irodalmi panteont tervezett.[37] Noha ennek későbbi sorsáról nincs közelebbi információnk, 1863-ban a kiadó Zilahy Károly „Magyar koszorúsok albumához” már a korábbinál lényegesen igényesebb, rézmetszetű íróportrékat mellékelt.[38]

            A hatvanas évek legjelentősebb irodalmi arcképcsarnoka Arany János nevéhez kötődik, aki a Koszorú szerkesztőjeként folyóiratához mellékelte írótársai arcképeit. Arcképcsarnoka „Magyar költők arczképei” címen, sorszámozva 1863 és 1865 között jelent meg. A tizenöt képmás Zrínyi Miklóstól Berzsenyi Dánielig a magyar irodalom kezdeteinek képviselőit idézte meg, rövid életrajzok kíséretében.[39] Emellett az évtized elején több, speciális válogatás is készült: Maszák Hugó képcsarnoka 1861-ben a hazai újságírás legjobbjait, a Pesti Napló munkatársait örökítette meg, Grimm Rezső rajza pedig a magyar írónők frissen körvonalazódó panteonjának alapjait fektette le.[40]

            A kulturális kiválóságok iránti érdeklődés fordított arányban csökkent a politikai mozgástér növekedésével. A magyar országgyűlés 1861-es megnyitása az alkotmányosság helyreállításának lehetőségével kecsegtetett. A majd egy évtized után demokratikusan megválasztott képviselők személye természetesen a közérdeklődés homlokterébe került. Ezt kielégítendő párhuzamosan több országgyűlési arcképcsarnok is született. Kiadóik mintaképei között az első pozsonyi reform-országgyűlésekhez kötődő grafikai sorozatok is szerepet játszhattak. Közülük különösen Ponori Thewrewk József kiadásában, Lütgendorf Ferdinánd rajzai nyomán 1825 és 1827 között kiadott „Magyar Panteon” vált széleskörűen ismertté.[41] A rézmetszetű profilportrék alkotója tudatosan a szemtanú kortárs pozíciójába helyezkedett. A történeti hitelesség céljának alárendelt realizmusát e szavakkal méltatta Kazinczy Ferenc: „Nem azon törekedett, hogy a’ fejnek az ideálozás által több nemességet ’s kedvességet adjon, a’ mit az első rendű Mívészek mindig tesznek; hanem ezen hisztoriai tekintetben nevezetes arczokat a’ szerint adhassa, a’ hogyan őket a tükör kapja fel.”[42] A szabadságharc bukását követő kortárs politikai arcképcsarnokok kezdetben szorosan kötődtek az országgyűlésekhez. Heckenast Gusztáv Rohn Alajos kőrajzában adott ki egy országgyűlési képcsarnokot, amely egyúttal a Nővilág (1857-1864) előfizetőinek jutalomképe is volt.[43] Nem sokkal ezt követően a Képzőművészeti Társulat Marastoni József rajzai nyomán jelentette meg a maga arcképcsarnokát. Az 1861-ben indult sorozat a következő esztendőben még két lappal bővült. Kiadásuktól a társulat joggal remélt némi bevételt. Igényes kivitelüket jelezte, hogy a társulat Marastoni két lapját a londoni világkiállítás magyar részlegének kiállítására is javasolta.[44] Burkolt ellenállásként is értelmezhető, hogy több hónappal az 1861-es országgyűlés feloszlatása után Az Ország Tükre megindította „Országgyűlési arcképcsarnokát”. Marastoni József arcképei 1864 márciusáig, több mint két és fél esztendőn át jelentek meg a folyóiratban.



[1] J. M. [Jókai Mór]: [Bevezető] In: Arczkép-Album. Műmelléklet a Hölgyfutárhoz.. Pest, 1855, o. n.

[2] Idézi: Bártfai Szabó László: Gróf Széchenyi István művész kortársai és barátai. Magyar Művészet, 1930, 597.

[3] Almási Balogh Pál: Felszólítás egy hasznos ismereteket terjesztő társaság ügyében. Pesti Hírlap, 1841/2., január 6., 14. – Kossuth szerkesztői jegyzete; Hasonlóképp fogalmaz Frankenburg Adolf is: „Nevezetes férfiak arcképeinek kiadása hathatós támogatója a népnevelés nagy ügyének. A polgári erény megszemélyesítése akár szoborral, akár rajzzal. Ezekkel az apák fiaikat honszerelemre buzdítják.” – Pesti Hírlap, 1842/155, 87. Idézi: D. Szemző Piroska: Képzőművészetünk és a Pesti Hírlap 1841-1849. In: A Magyar Művészettörténeti Munkaközösség Évkönyve 1951. Művelt Nép, Budapest, 1952, 134. (128-146)

[4] Lena Johannesson: Mass Mediated Faces. 19th Century and New Concepts of Visual Indentity. In: Man and Picture. Papers from The First International Symposion for Ethnological Picture Research in Lund 1984. Ed. Nils-Arvid Bringéus. Almqvist & Wiksell, Stockholm, Lund, 1986, 41-99.

[5] Habermas, Jürgen: A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása. Gondolat, Budapest, 1971.

[6] Róka Jolán: A vizuális manipuláció szerepe az imázsteremtésben. In: Politikai kommunikáció. Szöveggyűjtemény. Szerk.: Kiss Balázs. (Rejtjel politológiai könyvek 3.) Rejtjel, Budapest, 2000, 96-102.

[7] Dolinay Gyula: [Előszó] In: Magyar királyok és hősök arczképcsarnoka. A „Hasznos Mulattató” melléklete. A szerző kiadása, Budapest, I. kötet, 1884, o. n. 

[8] “A képeket rendesen keretbe szokták foglalni. E néhány sor is, melyet az olvasó e lapon vesz, nem egyéb, mint csupán – keret.” – V.: [Gyulai Pál]. Az Ország Tükre, I, 1862/26, november 10., 357.

[9] Szöveg és kép összefüggéséről a portréművészetben: Butor, Michel: A szavak a festészetben. Corvina, Budapest, 1986, 26-30.

[10] “Kávéházi jelenet” – fametszet – Bolond Miska, 1864/19, 76.

[11] Nővilág, 1857/23: Viktória angol királyi hercegnő; 1858/44: Jókainé Laborfalvi Róza; 1859/7: Jánossiné Júlia; Jósika Júlia; A Családi Kör női képmásai sorszámozás nélkül, többnyire Marastoni József „Honleányok arczképcsarnoka” című sorozatában jelentek meg 1868-ig: 1860/9. Bohus-Szögyéni Antónia; 1861/6. Báró Radák Istvánné gróf Rhédey Klára; 24: Jókainé; 28: Gál Vilma; 43: Türr Istvánné; 50: Nánásy Csernyus Amália; 1862/10: Feleki-Munkácsi Flóra; 27: Prielle Cornélia; 50: Jósika Júlia; 1863/9: Gr. Andrássy Manóné; 27: Lendvay Mártonné; 40: Balajthy Péterné; 1864/6: Özv. Báró Vay Miklósné; 20: Báró Üchtritz Emilné; 24: Gr Teleky Johanna; 27: Heg Odeschalchi Gyulánl; 36: Gr Batthány Lajosné; 49: Gr Zichy Pálné; 1866/2: Bohus Szőgyén Antónia; 9: Erzsébet császárné és magyar királyné; 22: Pauli Markovics Ilka; 31: Rupprecht-Demidoff herczegnő; 1867/48: Perczel Mórné; 50: Gr. Andrássy Gyuláné; 52: Özv. Damjanich Jánosné; A Koszorú  arcképcsarnokának leírását lásd a 39. jegyzetben

[12] N. n: Gyöngyösi István. Vasárnapi Újság, 5, 1858/45, november 7., 529.

[13] N. n.: Szabó Ádám, néptanitó. Vasárnapi Újság, 5, 1858/7, február 14., 73.

[14] N. n.: Garibaldi József. Vasárnapi Újság, 6, 1859/41, október 9., 481.

[15] N. n.: [Asbóth Lajos]. Az Ország Tükre, 2, 10, 1863/31, november 1., 361-362.

[16] Az Ország Tükre fennállása alatt megközelítőleg 340 arcképet közölt. Ebből országgyűlési arcképcsarnokában 198 képmás jelent meg, egy lapon hat portrét hozva. Emellett mindössze 11 kortárs politikus arcképét közölte a folyóirat.

[17] Belting, Hans: Kép és kultusz. A kép története a művészet korszaka előtt. Budapest, 2000, 13.

[18] Rózsa György: A Nádasdy-Mausoleum királyképei és a magyar uralkodóábrázolások tipológiája. In: Uő: Magyar történetábrázolás a 17. században. Akadémiai, Budapest, 1973, 13-80.

[19] Cennerné Wilhelmb Gizella: Über die ungarischen Portäfolgen von Elias Widemann. Acta Historiae Artium, IV, 1957/3-4, 325-348; Uő: Arcképek Elias Widemann 1646-os és 1642-es rézmetszetsorozatából. In: Főúri ősgalériák, családi arcképek a Magyar Történelmi Képcsarnokból. Kiállítási katalógus. Szerk.: Buzási Enikő. Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 1988, 52-57.

[20] Az „Oesterreichischer Plutarch” 1807 és 1814 között megjelent 76 rézmetszetes mellképről: Szentesi Edit: Birodalmi patriotizmus. Történelemszemlélet, történetírás, történeti publicisztika és történeti témák ábrázolása az Osztrák Császárságban 1828-ig. In: Történelem – Kép. Szemelvények múlt és művészet kapcsolatából Magyarországon. Kiállítási katalógus, Szerk.: Sinkó Katalin, Mikó Árpád, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2000, 77-79. (73-91.)

[21] Ferenczy István, Kisfaludy Sándor – Rózsa György: Ehrenreich Ádám forrásai. Művészettörténeti Értesítő, 1959/1, 61-67.; Szvoboda Gabriella: A polgárosodó művészeti élet zsidó szereplői Pesten. In: 1100 éves együttélés a magyar és magyarországi zsidóság a haza és a fejlődés szolgálatában. Magyarországi Holocaust Emlékalapítvány, Budapest, 2001, 134-140. (128-159.)

[22] Kovalovszky Márta: A képzeletbeli emlékmű. Művészettörténeti Értesítő, 1982. 1. szám, 29-33; Vadas Ferenc: Nemzeti panteon és ezredéves emlékmű. In: Sub Minervae Nationis Praesidio. Tanulmányok a nemzeti kultúra kérdésköréből Németh Lajos 60. születésnapjára. ELTE, Budapest, 1989, 159-169.

[23] A mellékletek részletes leírása: Busa Margit, V.: Magyar sajtóbibliográfia 1705-1849. A Magyarországon magyar és idegen nyelven megjelent valamint a külföldi hungarika hírlapok és folyóiratok bibliográfiája. Országos Széchenyi Könyvtár, Budapest, 1986, II. kötet, 803-808.

[24] A mellékletek részletes leírása: Busa i. m. 993-1013.

[25] Idézi: Gerszi Teréz: A magyar kőrajzolás története a XIX. században. Akadémiai, Budapest, 1960, 19.

[26] A mellékletek részletes leírása: Busa i. m. 959-965.

[27] Rajzolatok, 1835/6: Csokonai Vitéz Mihály, 18: Kisfaludy Sándor, 44: Karacs Teréz; 1835/1: Széchenyi István, 10: Kisfaudy Károly, 34: báró Jósika Miklós, 87: Kölcsey Ferenc; 1837/ 11: Szalay Imre, 26: Horvát István, 37: Majláth György, 46: Virág Benedek

[28] Pesti Divatlap, 1844/2: Szigligeti Ede, 5: Garay János, 10: Dr. Kovács Pál, 14: Czuczor Gergely, 18: Nagy Ignác, 22: Rózsavölgyi Márk – A mellékletek teljes leírása: Busa i. m. 964-975.

felsorolásuk Busa II. 972

[29]Hirhedett pipázók arczképe”. Üstökös 1858/ 11, október 30., 87.

[30] „az írók élete, arca, alakja, testi megjelenése azért érdekli a tudóst és a nagyközönséget egyaránt, mert rejtélyes a viszony a mű és szerzője között. […] A lángelméjű alkotásban […] az emberiség legmagasabbrendű tevékenysége nyilatkozik meg, ezért rejtélyes kissé mindig, ezért izgatja mindnyájunk képzeletét, milyen az az eszköz, amelyet az emberiség megnyilvánulása hordozójaként választott ki, ki az, mint egyén, akiben faja, nemzete, az ember öntudatra ébrendt.” – Laczkó Géza: Bevezető. In: Magyar írók Pantheonja. Szerk.: Szalai Sándor. Budapest, 1941, XVI. – Idézi: Porkoláb Tibor: A hódolat retorikája. (A magyar irodalom pantheonja.) Irodalomtörténet, 1998/1-2, 256. (253-270.)

[31] Irodalmi panteonizációról: Porkoláb Tibor: „Nagyjainknak pantheonja épűl”. Közösségi emlékezet, panteonizáció, emlékbeszéd.” Anonymus, Miskolc, 2005.

[32] Arczkép-Album. Műmelléklet a Hölgyfutárhoz. Kiadja Számvald Gyula. Ny. Emich Gusztáv. A táblákat rajz. Barabás Miklós. Ny. Reiffenstein és Rösch Bécsben, Pest, 1855 – 6 litografált tábla 4-4 arcképpel. Az ábrázoltak laponként: I.[Majtényi] Flóra – Bulyovszky Lilla – Kempelen Riza – Ferenczy Teréz; II. Tompa Mihály – Dobsa Lajos – Beöthy László – Tóth Endre; III. Kemény Zsigmond – Jókai Mór – Gyulai Pál – Kövér Lajos; IV. Arany János – B. Eötvös József – Berecz Károly – Lauka Gusztáv; V. Tóth Kálmán – P. Szathmáry Károly – Szász Károly – Szelestey László; VI. Lisznyai Kálmán – Balázs Sándor – Székely József – Vajda János; Részletes leírásuk: Gerszi i. m. 129; Arczkép-Album. Műmelléklet a Hölgyfutárhoz. Huszonnégy író- s színész Arczkép-Albuma. Kiadja Tóth Kálmán. Ny. Emich Gusztáv. A táblákat rajz. Barabás Miklós. Ny. Reiffeinstein és Rösch Bécsben. Kiadja Tóth Kálmán. Pest, 1856. – 6 kőnyomatos laponként 4 arcképpel. Az ábrázoltak laponként: I. Vörösmarty Mihály – Petőfi Sándor – Garai János – Nagy Ignác; II. Jókainé – Lonovicsné, Hollósy Kornélia – Lendvay, Latkóczyné [Latkóczyné; Lendvayné, Hivatal Anikó] – Komlóssy Ida; III. gr- Ráday István – Szigligeti Ede – Degré Alajos – B. Podmaniczky Frigyes; IV. Vas Gereben – Szigeti József – Vadnay Károly – Feleki Miklós; V. Lendvai Márton – Szentpéteri Zsigmond – Egressy Gábor – Tóth József ; VI. Füredy Mihály – Szerdahelyi Kálmán – Réthi Mihályifj. – Ledvai Márton

[33] J. M. [Jókai Mór]: 24 iró és szinész arcképe a „Hölgyfutár” mellékletéül. Vasárnapi Újság, 1856/27, július 6.

[34] Magyar írók arczképcsarnoka. – Jelezve: Barabás rajzai és Tiegde photographiai képei után kőre rajzolta Rohn A. – Nyom. Reiffenstein és Rösch műintézetében Bécsben. – Kiadó-tulajdonos Vahot Imre – Az ábrázoltak balról jobbra: az első sorban: Csokonai Vitéz Mihály, Kölcsey Ferenc, Berzsenyi Dániel, Katona József, Kazinczy Ferenc, Vörösmarty Mihály, Kisfaludy Sándor, Kisfaludy Károly, Czuczor Gergely; második sorban: Garay János, Bajza József, Szemere Pál, Császár Ferenc, Kovács Pál, Fáy András, Vajda Péter, Tompa Mihály; harmadik sorban: Tóth Lőrinc, Székács József, Erdélyi János, Petőfi Sándor, Arany János, B. Kemény Zsigmond, B. Eötvös József, Jókai Mór; negyedik sorban: Degré Alajos, Lisznyay Kálmán, Papp Endre, Vahot Sándor, Vahot Imre, Czakó Zsigmond, Szigligeti Ede, Gaál József, Nagy Ignác. – A műlapot még a Vasárnapi Újság is elismeréssel fogadta: „A lap dicséretére válik kiadónak, s reményljük, hogy a ki meglátja, nem mulasztandja el megszerezni, mert a legfinnyásabb palotának s legegyszerübb falusi laknak diszére válik.” – Tárogató: Vasárnapi Újság, 1856/23, június 8.

[35] Petőfi Sándor. – Jelezve: Barabás rajza után. Kőre rajz. és nyomt. Rohn Pesten 1858. A “Magyar írók életnagyságú arcképcsarnoka” Iső lapja. Kiadja: Vahot Imre; Vörösmarty Mihály. – Jelezve: Barabás M. rajza után. Kőre rajz. és nyomt. Rohn Pesten 1859. A magyar írók életnagyságú arczképcsarnoka 2ik lapja. Kiadja Vahot Imre

[36] 1857 tavaszától füzetes kiadványként jelent meg: Magyar Irók arczképei és életrajzai. Első gyűjtemény 40 arczképpel. Pest, 1858. 2. kiadás: 1860. Heckenast Gusztáv. – Arcképei: Gr. Széchenyi István, Kazinczy Ferencz, B. Wesselényi Miklós, Kisfaludy Sándor, Gr. Dessewffy Aurél, Fáy András, Dugonics András, Jókai Mór, Zrinyi Miklós, B. Mednyánszky Alajos, Horvát István, Csokonai Vitéz Mihály, Bajza József, Czuczor Gergely, Szalay László, Teleki József, Erdélyi János, Kölcsey Ferenc, Kis János, Fényes Elek, Garay János, Tompa Mihály, Májer István, Pap Endre, Kisfaludy Károly, Gr. Gvadányi József, B. Kemény Zsigmond, Pólya József, Pauler Tivadar, Döbrentey Gábor, Virág Benedek, Ballagi Móricz, Petőfi Sándor, Nagy Ignácz, Gyöngyösy István, Szontagh Gusztáv, Arany János, Budai Ézsaiás, Szigeti Eduárd.

[37] „Heckenast Gusztáv, a magyar irodalom iránti kegyeletének igen szép tanujelét adja azáltal, hogy hazai iróink képeiből jelenleg egy képcsarnokot állit össze, melly czélra egyelőre következő irodalmi notabilitásainknak életnagyságu, olajfestésü arczképeit rendelte meg: Bajza, Berzsenyi, Kazinczy, Kisfaludy Károly, Kisfaludy Sándor, Kölcsey, Petőfi és Vörösmarty. A négy első már elkészült, s igen sikerült művei Barabásnak; a többi is már munkában van.” – (Magyar irók arczképcsarnoka.). Vasárnapi Újság, 1859/20, május 15.

[38] Zilahy Károly: Magyar koszorúsok albuma. Irói élet- és jellemrajzok. Mutatványokkal és 12 aczélmetszettel. Heckenast, Pest, 1863; 2. kiadás: Franklin, Budapest, 1864. – Arcképek: Kazinczy Ferenc, Kisfaludy Sándor, Berzsenyi Dániel, Kisfaludy Károly, Kölcsey Ferencz, Bajza József, Vörösmarty Mihály, Czuczor Gergely, B. Jósika Miklós, Jókai Mór, Arany János

[39] Koszorú, 1863: Magyar költők arczképei I. Zrínyi Miklós; II. Gyöngyösi István; III. Koháry István; IV. Orczy Lőrinc; V. Gvadányi József; VI. Dugonics András; 1864: VII. Zrínyi Miklós [újra!]; VIII. Baróti Szabó Dávid; IX. Ráday Gedeon; X. Virág Benedek; XI. Csokonai Vitéz Mihály; XII. Kisfaludy Sándor; 1865: XIII. Kazinczy Ferenc; XIV. Bacsányi János; XV. Berzsenyi Dániel – A tételek részletes leírása: Gerszi i. m. 195.

[40] A Pesti Napló Főmunkatársai. (Pompéry János, Danielik János, Greguss Ágost, Kemény Zsigmond, Salamon Ferenc, Dr. Falk Miksa, Király Pál.) – Jelezve: Maszák HG. 1860. Nyom. Reiffenstein és Rösch Bécsben. Kiadja Maszák Hugó; Magyar írónők arcképcsarnoka. – Jelezve: Kőre rajz. Grimm R. Nyomt. Pollák Testvérek Pesten 1862. Kiadja Pfeifer Ferdinánd – Az ábrázoltak: Bajza Lenke, Jósika Júlia, Ferenczy, Csernátoni Lóra, Madarassy Klotild, Bickersteht Janka, Vacchott Sándorné, Szendrey Júlia, Fanni, Bulyovszkyné, Isidóra, Gr. Batthyány Artúrné, Flóra, Gr. Zichy Malvinia, Szőlősy Nina, Kempelen Riza, Kisfaludy Atala, Emilia, Karacs Teréz, Takács Éva. – A női írók változó társadalmi szerepéről: Fábri Anna: „A szép tiltott táj felé.” A magyar írónők története két századforduló között (1795-1905). Kortárs, Budapest, 1996.

[41] A vállalkozásról: Pataky Dénes: A magyar rézmetszés története. Közoktatásügyi Kiadóvállalat, Budapest, 1951, 177.

[42] Felsőmagyarországi Minerva, 1827, 1339; Ponori politikai állásával helyezkedett szembe a pozsonyi jurátusok litografáló társaságának sorozata 1826-ban, amely kifejezetten a szándékosan mellőzött reformpolitikusok vonásait örökítette meg – Fejős Imre: Az országgyűlési ifjak litografáló társasága. Magyar Művészettörténeti Munkaközösség Évkönyve, Budapest, 1952, 118-121.

[43] Országgyűlési arcképcsarnok. – Jelezve: Rohn 1861. Nyomt. Rohn A. Pesten 1861. Kiadja: Heckenast Gusztáv Pesten; Másik változat felirata: Rendkívüli műmelléklet a Nővilághoz 1861 – Ábrázoltak részletes felsorolása: Gerszi 1960, 192/Rohn 118.

[44] Képviselők az 1861ik ápr. 2re egybehívott országgyűlésen. Első lap. – Jelezve: Természet után kőre rajz. Marastoni József. Nyomt. Pollák Testvérek Pesten 1861. Kiadja a képzőművészeti társulat – Részletes leírásuk: Gerszi 1960, 179/Marastoni 561; Két további, 1862-ben kiadott, azonos jelzésű lapja uo. 562 és 563. szám alatt; A lapok kiadásáról: Műbírálat a londoni kiállításra szánt képzőművészeti tárgyakról. In: Országos Magyar Képzőművészeti Társulat Évkönyve 1861-1862. Pest, 1863, 54.