Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Gellér Katalin Sassy Attila monográfiája

2015.05.30

Egy túlérett dekadens. [Gellér Katalin Sassy Attila monográfiája] Műértő, 2015. május., 22.

 

EGY TÚLÉRETT DEKADENS

 

1967-ben bekövetkezett halála előtt huszonöt évvel volt az utolsó önálló kiállítása. Bár korának legkiválóbb írói és művészeti kritikusai méltatták műveit, monográfia sosem született róla. Most pedig egyszerre tekintélyes, reprezentatív kötet tárgyalja Sassy Attila (1880-1967) művészetét. Egy alkotói pálya efféle hullámzó megítélése igazi csemege a tudománytörténészek számára, hiszen belőle világosan kirajzolódnak a változó művészettörténeti kánont mozgató erők: általános korízlés, világnézet, piaci hatások. Sassy megítélésének ambivalenciája már egyik kései méltatójának, a Baki Miklós álnév mögé rejtőző Szíj Bélának is feltűnt. A Művészet című szaklapban Sassyról hosszabb értekezést publikáló történész egyike volt azon keveseknek, akik a szecesszió fogalmát bevezették és stílusát ismét kedveltté tették a történészek és a közönség körében. Vele párhuzamosan írta meg első elemzéseit a szecesszióról Bernáth Mária és Perneczky Géza, és a cikkel közel egy időben nyílt meg a székesfehérvári Csók István Képtárban a századforduló magyar művészetét bemutató, úttörő jelentőségű tárlat. Szíj Béla elemzésében egy letűnt művészeti irányzat képviselőjeként méltatta Sassyt, aki a korai sikerek után pályája nagy részét légüres térben töltötte, tragikuma épp makacs kitartásából eredt.

Sassy első és mindent elsöprő sikerét az 1909-ban megjelent grafikai albumának, az Ópium-álmoknak köszönhette. Egy szecessziós grafikus önmagában azonban aligha érdemelne ki egy efféle csinos kis albumot. Festővé, mi több, divatos és termékeny festővé kell lenni őt ahhoz, hogy beálljon mögé a magyar műkereskedelem olyan meghatározó alakja, mint Kieselbach Tamás. Sassy újrateremtésében legfőbb partnere (ezúttal kivételesen nem Molnos Péter), hanem a hazai századforduló magyar művészetének, s azon belül a korszak grafikájának elismert szakértője, Gellér Katalin. A szerző nagy tapasztalattal és anyagismerettel rajzolja fel Sassy Attila pályájának ívét, tisztázva annak számos, eddig ismeretlen részletét. A életrajzi adatok tisztázása azonban csupán az első lépés az efféle látványos rehabilitáció felé. Mondhatnánk, ez csupán az abrosz, az ünnepi teríték még hátra van. A művek auráját ugyanis az teszi teljessé, ha azokat az egykorú közeg legitimálja. A személyes kapcsolatok felvázolása, a képzőművészeti és kultúrtörténeti analógiák köre mind annak bizonyítására szolgálnak, hogy az alkotó valóban része volt saját kora kulturális progressziójának, s mint ilyen, a modernizmus mítosza szempontjából hiteles.

Gellér Katalin elemzéseiből kiderül, hogy Sassy kezdetben milyen mély és szoros kapcsolatot tartott fenn kora értelmiségi-művészi elitjével: indulása Nagybányához és Ferenczy Károlyhoz kötődött, első komoly művei Kaffka Margit ösztönzésére születtek, 1907-ben ott volt a Könyves Kálmán Szalon Ifjúság című tárlatának kiállítói között, az Ópium-álmokról pedig Csáth Géza írt ihletett elemzést a Nyugatban. A nyolc tollrajzból álló, háromszáz példányban megjelent album témavilágában és stílusában erősen „beágyazott” a századforduló gondolatvilágába: irodalmi ihletője Thomas de Quincy kultikus műve, az Egy angol ópiumevő vallomásaihoz, amelyről már Ady Endre is lelkesülten írt 1906-ban, képileg pedig leginkább a századfordulós japonizmus és Aubrey Bearsdsley dekandens grafikája inspirálja (utóbbinak 1907-ben nyílt nagy sikerű kiállítása az Iparművészeti Múzeumban.) Gellér Katalin egy régész alaposságával porolja le az album minden lapját, értelmezi és elhelyezi saját kora törekvései között minden rajzi motívumát, legyen az pávaszem vagy spermium. Talán épp azért, mivel e rajzsorozat olyan maradéktalanul megfelelt a századforduló megannyi divatos áramlatának, Sassy egy életre foglya maradt. Hasonló, érzéki leplekbe burkolózó nőalakok kígyóznak későbbi ex librisein, képi szimbólumokban tobzódó tenyérnyi lapjain. Ám ami a századfordulón hitelesen megélt dekandens rezignáció, messzi tájakra elvágyódó mámoros álom volt, az a huszas évekre manírossá üresedett formai rutinná lett.

A történet innentől kezdve válik érdekessé, hiszen az a folyamat már a korszakban járatos műértők számára is kevéssé ismert, miként hántja le magáról Sassy a szecessziós ornamensekből szőtt lepleit. A kötet hivatása épp e metamorfózis szemléltetése és töretlen művészi rangjának reprezentálása. A tízes évek robosztus aktjait Sassy a Művészházban mutatta be, tematikájukban, képi szemléletükben valahol Gauguin és a hazai Nyolcak klasszicizáló vonulata között találhatjuk meg helyüket. Jellemző módon legközelebbi rokonukra Sassy közeli jó barátja, Medgyessy Ferenc szobrászatában lelünk. Ebből a műcsoportból sok lappangó, múzeumok raktáraiban eldugott művet hoz felszínre reprodukcióival az album. Ahogy újdonságot jelent az újabb stiláris fordulatot dokumentáló, art deco szellemiségű festmények sora. Sassy elegánsan kubizáló kompozícióiban Scheiber Hugó és Kádár Béla Herwarth Walden berlini Sturm Galériájában sikert arató modernizmusa visszhangzik. Pataki Gábor korábban találóan „dekoratív avantgárdként” jellemezte ezt az áramlatot, pontosan érzékeltetve az egész kétarcúságát, a stílusjátékká szelídülő radikális avantgárd paradoxonját. A monográfus elemzéseiből úgy tűnik, Sassy a háború után már nem talált rá arra az inspiratív szellemi műhelyre, amely az Ópium-álmok formai kísérleteit a századforduló megélt korszellemével és életérzésével hitelesítette. Az ezt követő kísérletek szimbolikája kimerül vanitas-közhelyekben és tetszetős aktok felszínes érzékiségében. A borítóra emelt Nő fotelben jellemző képviselője e ledér modernizmusnak (vagy modernkedő érzékiségnek). Az egyre riasztóbb útra tévedő aktok és tájképek sorát csak az önarcképek és a korszak főművének is tekinthető Egy operált beteg víziója című kompozíció feledteti. A holland csoportképek, a francia szürrealizmus és a Neue Sachlichkeit ötvözetéből gyúrt borzongató látomás éppen egy történelmi kataklizma kezdetén, 1933-ban készült. S ha folytatása nem is akadt, beillesztése a két háború közötti magyar festészet kanonikus darabjai közé immár halaszthatatlan – ahogy vélhetően Sassy Attila is új bekezdést nyit majd a korszak áttekintő elemzéseiben.

 

Révész Emese

 

(Gellér Katalin: Sassy Attila. Ópium-álmok. Kieselbach Galéria, Budapest, 2014. 151. p.)