Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Frank Frigyes

2008.01.19

 

 

Frank Frigyes. Egy magyar expresszionista. Szeged, 2003

 

RÉSZLET 

 

 

Frank Frigyes festészete nem tartozik a magyar művészet történetének rejtőzködő életművei közé. Munkásságát a szakmai fórumok és a közönség indulásától fogva figyelemmel kísérte. Hazai és nemzetközi kiállítások, díjak, kitüntetések hosszú sora jelezte festészetének elismerését. Noha Frank egyike a hazai modern törekvések egyik legkövetkezetesebb képviselőjének, neve mindennek ellenére sem került be a huszadik századi magyar festészet ünnepelt úttörői közé. Szerepet játszott ebben, hogy ő maga nem tartozott a radikális formaújítók közé, munkássága mindvégig távol zajlott a hangadó csoportoktól, s visszahúzódó személyisége sem termett vezetésre. Pályája mentes a korszak lázas formakeresései közepette oly gyakori hirtelen stílusváltásoktól. Meglepően következetesen alakuló életműve mindvégig az expresszionizmus vonzáskörében maradt. Ezt az eredendő elkötelezettségét a személyes kifejezés szabadsága mellett korszakonként újabb és újabb hatások formálták, eleven organizmusként kapcsolva festészetét a mindenkori élő művészethez. Festészetének kibontakozása a két háború közötti időszakra esett, azokra az évtizedekre, mikor az európai művészetet a dekonstruáló analízis után ismét a szintézis megteremtésének vágya mozgatta. Ám minthogy Frank festői habitusától alapvetően idegen volt a neoklasszicizmus hűvös objektivitása, az újjáéledő expresszionizmus nyílt és közvetlen kifejezésmódjában találta meg a maga útját. Pályája e tekintetben a korszak olyan “különutas” expresszionista életműveivel mutat stiláris rokonságot, mint Amadeo Modigliani, Oscar Kokoschka vagy Chaim Soutine festészete. A német és a francia expresszionizmus hatókörében formálódó életműve a hazai közegben a magyar művészeti progresszió csaknem egyedüli fórumának tekinthető KUT és UME körében talált támogatókra. Pályájának 1945 után kibontakozó második szakasza festészetének meglepően friss szellemű megújulását hozta. Következetes individualizmusa a diktatúra éveiben egyenesen a hatalommal szembeni merész ellenszegülést jelentett. A hatvanas évektől Frank Frigyes másodvirágzását élő életpályájának eredendő bizakodása és optimizmusa, a festészet erejébe vetett lankadatlan hite a fiatal festőnemzedék számára is a par excellence festői magatartás mintáját mutatta fel. Az ezredfordulóról visszatekintve kétségtelen, hogy életműve a magyar expresszionizmus még megírandó történetének egyik önálló fejezetét alkotja.

Az életpálya aprólékos feltárása még a jövő feladata.[1] E munka előkészületeit már megtették Frank Frigyes első monográfusai, M. Heil Olga és Gelencsér Éva.[2] Könyvünk célja ezúttal annak a több mint félszáz alkotásnak a bemutatása, ami egyetlen magángyűjtemény részeként reprezentálják Frank festészetét. Ez a szubjektív “merítés” Frank festői tárházából, amely meggyőződésünk szerint kitűnően érzékelteti az életmű sokszínűségét, alkalmasnak tűnik arra, hogy a művészettörténészt Frank Frigyes festészetének újragondolására késztesse. Mindeközben nem titkolt célunk, hogy Frank festészetét újra bevezessük a művészettörténeti közgondolkodásba, s közelebb hozzuk azt a műbarátokhoz és műgyűjtőkhöz is. 

 

 

MŰVEK, VÁROSOK, ÉVEK

Frank Frigyes művészi életútja

 

Pályakezdés: Budapest 1890-1911

Frank Frigyes művészetek iránti fogékonyságának forrása a szülői házból fakadt. Kereskedelmi hivatalnokként dolgozó édesapja, Frank Albert képzőművészeti albumokat vásárolt, melyeket Frank Frigyes gyermekként gyakran forgatott. Különösképp az ekkor már festőfejedelemként ünnepelt Munkácsy Mihály alakja ragadta meg gyermeki képzeletét. Munkácsy Krisztus-trilógiájának első, legnagyobb sikerű darabja, a századfordulón már számtalan másolatban terjedő Krisztus Pilátus előtt drámai cselekménye Frank első, meghatározó képzőművészeti élményei közé tartozott. Későbbi úgy emlékezett vissza e műre, mint amely életre szólóan megszabta pályaválasztását. Döntése nem volt egyértelmű, hiszen abszolút hallással rendelkező édesanyja, Zilzer Ilona hatására ifjúkorában a zenei pálya is éppúgy csábította, mint a festészet. “Ifjúkoromban a zenei pálya vonzott. Ez az érdeklődés családi eredetű volt. Édesanyámtól tanultam zongorázni. Nővérem neves zongoraművész volt. Haboztam a zenei és festői pálya között, végül az utóbbi mellett döntöttem, ami részben Munkácsy hatására történt” – vallotta a róla készült portréfilmben.[3]

Frank legkorábbi munkái családtagjairól készült portrérajzok voltak, jelezve a későbbi portréfestő emberi arc iránti különös fogékonyságát.[4] E fiatalkori próbálkozások köréből való 1905-ben készült Nagymarosi tájképe, amely már fejlett rajzkészségről tanúskodik (2. kép). Rendszeres művészeti tanulmányait az 1908-1909-es tanévben a Képzőművészeti Főiskolán kezdte meg. Az intézményt ekkor már három éve Szinyei Merse Pál vezette. Az alapokat jelentő alakrajzot Frank az akadémikus rajzolás két kitűnő, müncheni tanultságú mestere, Balló Ede és Zemplényi Tivadar irányításával sajátította el, míg a vízfestés technikájába a műfaj elismert képviselője, Edvi Illés Aladár vezette be. Zemplényi különösen a realista zsánerfestészet területén alkotott maradandót, s elszakadva a müncheni naturalizmustól a századelőn már plein air kísérleteket is folytatott.[5] Frank 1913 körül készült pasztózus, napfényes tájtanulmányai, városképei sok tekintetben rokonok Zemplényi késői impresszionista jellegű munkáival. Balló Ede a századforduló egyik legfoglalkoztatottabb portréfestőjeként vált ismertté, akinek kitűnő karakterábrázolási képessége komoly mesterségbeli tudással párosult. Technikai tudását régi mesterek remekműveinek másolásával csiszolta, színvonalas másolatgyűjteménye már a századelőn is ritkaságszámba ment.[6] Frank alapos mesterségbeli tudását, az olajfesték fölényes biztonságú kezelését s nem különben az arcképfestésben szerzett jártasságát kétség kívül főiskolás mestereinek köszönheti.

A pályakezdő ifjú első nyilvános fellépésére a modern művészet egyik fontos színhelyén, Könyves Kálmán Szalonjában 1910-ben, a Képzőművészeti Főiskola ifjúsági tárlatán került sor. Ezen a bemutatón Frank egy portrétanulmányt és három városképet állított ki.[7] A következő év májusában, kilépve a főiskolai körből, már a Nemzeti Szalon tavaszi tárlatán is bemutatkozott. Ekkor kiállított munkái tanulmányfejek voltak.[8] 1911 őszén ugyanitt tájtanulmányokat, egy női arcképet és önarcképét állította ki.[9] 1911-ben abbahagyta tanulmányait, a Képzőművészeti Főiskolát nem fejezte be, talán mivel három év után már nem érezte kielégítőnek mesterei útmutatását.

 

 

A Sezession körében: München 1912-1914

Külföldi tanulmányait Frank Münchenben kezdte meg. Döntése a tízes évek elején már korántsem volt olyan magától értetődő, mint egy évtizeddel korábban. A müncheni akadémia a 19. század második felétől évtizedeken keresztül meghatározta a magyar festészet irányát.[10] A historizmus és az akadémikus zsánerfestészet leáldozásával azonban jelentősen csökkent a bajor főváros vonzereje. Az új művészetre szomjazó ifjúság már mindinkább Párizsban kereste forrásait. Az 1890-es években Münchenbe érkező magyarok jelentős része már nem a nagy hírű akadémia, hanem Hollósy Simonnak a plein air naturalizmus jegyében működő magániskolája miatt időzött a városban. Frank választásában vélhetően szerepet játszott müncheni tanultságú főiskolás mestereinek intő tanácsa, amely a formabontó kísérletek lázában égő Párizs helyett a józan és alapos mesterségbeli tudást biztosító “Isar-parti Athén” felé irányította a pályakezdő piktort. Ám 1912-ben, mikor Frank a városba érkezik, már München sem a régi, művészeti forradalmai már lezajlottak, elcsöndesedtek.[11] Az impresszionista, szecessziós és szimbolista művészeket tömörítő, 1892-ben megalakult “Münchner Sezession” ekkorra már tekintélyes intézmény. A Glaspalast “műcsarnoki művészetével” szembeszegülő szecesszionisták élgárdája, köztük Peter Behrens, Lovis Corinth, Max Libermann, Franz von Stuck, Hans Thoma, Wilhelm Trübner vagy Fritz von Uhde pedig már államilag is elismert művészük. A historizmussal és naturalizmussal szemben fellépő “Freilichtmalerei” és a “Jugendstil” térnyerése az akadémiai oktatásban is éreztette hatását, aminek kétségtelen jele volt a professzori gárda megújulása.[12] Így kapott katedrát 1895-ben Franz von Stuck és Heinrich von Zügel, egy évtizeddel később pedig a szintúgy a Jugendstil mozgalommal indult Angelo Jank (1868-1940), Frank Frigyes akadémiai mestere.

            A Művészet című folyóirat 1915-ös cikke szerint Frank 1912 januárjában érkezett a bajor fővárosba.[13] Az első hónapokban Walter Thorr, az ismert arcképfestő mellett dolgozott. A Képzőművészeti Akadémia anyakönyvei szerint 1912 májusában iratkozott be az intézetbe.[14] Vele párhuzamosan ekkor kilenc magyar növendék kezdte meg az 1912-1913-as akadémiai tanévet, köztük barátja, a fentebb említett arcképen is megörökített Sándor József. Frank mestere a müncheni Sezession egykori alapító tagja, Angelo Jank lett. Az akadémián 1907 óta festészetet oktató Jank szintúgy az intézet reformtanárai közé tartozott.[15] Kezdetben hatással volt rá a párizsi “finom naturalizmus” is, amellyel Hollósy Simon körében találkozott.[16] A századvégen ő is a szecesszió bűvkörébe került, több grafikát, címlapot az 1896-ban indult müncheni Jugendstil művészeti folyóirat, a Jugend számára.[17] Újító kedve a későbbiekben lanyhult és 1900 után már jórészt arcképekkel, katona- és vadászjelentekkel szerepelt a Sezession tárlatain. Frankra minden bizonnyal impresszionisztikus látásmódja, oldott festői technikája volt hatással. Beilleszkedését jelezte, hogy az akadémia rendes növendéki tárlatain 1913-ban elismerő oklevelet, majd egy esztendővel később bronzérmet nyert.[18]

            Komoly sikert jelentett, hogy 1914 februárjában a Sezession tárlatán is megjelenhettek Frank művei. Amint arról a Művészet müncheni tudósítója, Somogyi Miklós beszámolt, a tárlatra beküldött 1700 képnek csak mintegy egyharmadát, 570 művet ítélt a szigorú zsűri kiállításra alkalmasnak. A Münchenben tanuló fiatal magyarok sikerét jelentette, hogy a Sezessionban ekkor egyszerre hat magyar festő alkotásai is bekerültek.[19] Külön kitüntetést jelentett, hogy Franknak mindhárom művét elfogadta a bíráló bizottság, sőt Walder festő arcképét a Münchner Zeitung kritikusa is méltatta.[20] A Sezession nyári tárlatán Frank ismét egy portréval, Freiherr von Schönau arcképével szerepelt.[21] Az érezhetően intenzívebb magyar jelenlétet jelezte, hogy 1914-ben, a Münchenben élő magyarok megalapították a Müncheni Magyar Céhet, amelyben Frank a pénztárosi tisztséget töltötte be. Az új szervezet mindenekelőtt érdekvédelmi célokat szolgált, eladással egybekötött kiállítások szervezésével foglalkozott.[22] Tagjai kiállításaikat a Barkl’s Kunsthausban rendezték. Itt mutatkozott be nagysikerű tárlaton 1914-ben a KÉVE is.

A tízes évek első felében München művészeti élete ismét megélénkült. 1911-ben a Tannhäuser Galériában a Blaue Reiter csoport rendezte meg első tárlatát, 1914-ben pedig megalakult az avantgardokat tömörítő Neue Sezession társaság. A szecesszió nagyjai, Klimt, Schiele, Khnopff, Toorop mellett immár nyilvánosságot kaptak a francia és német expresszionizmus olyan “fenegyerekei” is mint Henrie Rousseau, Robert Delaunay, August Macke, Franz Marc, Vaszilij Kandinszkij vagy Javlenszkij. Frank tehát már pályája kezdetén “első kézből” találkozhatott az európai expresszionizmus nagyjaival. Ámde a rendelkezésre álló visszaemlékezésekből és forrásokból úgy tűnik, hogy az akadémia magyar növedékeire – Ziffer Sándor kivételével – nem gyakoroltak közvetlen hatást a kubista és fauve kísérletek. Frank főként reprodukcióból ismert müncheni festményei sokkal inkább egyfajta mérsékelt modernizmus jegyében, a Lovis Corinth, Max Libermann, Max Slevogt nevével fémjelzett expresszív törekvésekhez kapcsolódtak. Akadémiai festőbarátairól készült térdképei (Walder festő, Csemiczky festő, Jordán festő) a barokk portréművészet legnemesebb hagyományait, mindenekelőtt Frans Hals pasztózus festésmódját ötvözte a korszerű posztimpresszionizmus német mestereinek látásmódjával.[23]

Az első két müncheni év munkáit Frank Frigyes 1913 szeptemberében, festőbarátjával, Sándor Józseffel közösen rendezett tárlatán a budapesti Nemzeti Szalonban mutatta be.[24] Ez a kiállítás tekinthető Frank első nagyobb szabású nyilvános fellépésének. A bemutatott mintegy húsz olajfestményen nagyrészt müncheni városképek szerepeltek, de a portré is jelentős hányadát képezte a kiállított anyagnak.

 

 

A stíluskeresés évei: Budapest, Itália 1915-1926

A háború kitörése után Franknak el kellett hagynia Münchent. Miután 1914 végén hazaérkezett, hamarosan bekapcsolódott a budapesti művészeti életbe. Kezdetben csak a Nemzeti Szalon tárlataira adott be műveket, de 1915 tavaszán első ízben, két arcképpel és egy müncheni városképével a Műcsarnok kiállításán is megjelent.[25] A Műcsarnok ekkorra már a mérsékelt modernizmusnak is helyet adott, kiállítói közé tartoztak a nagybányai és az alföldi festők is. Frank virtuóz módon megfestett, karakteres portréi csakhamar feltűnést keltettek. “Csupa lélek, csupa karakter ez az egyszerű eszközökkel megfestett arckép” – írta a müncheni Sezessionban is sikert aratott Walder festő portréjáról a Magyarország kritikusa.[26] Menyasszonyáról, Mimiről festett arcképét a zsűri a Műcsarnokban első ízben kiállító művészek támogatására alapított Harkányi Frigyes-díjjal jutalmazta.[27] Egy esztendővel később önarcképét Halmos Izidor-díjjal tüntette ki a bíráló bizottság. E hivatalos elismerések nagyban növelték Frank arcképfestői hírnevét és mind több portrémegrendelést hoztak számára.

            Az ígéretes indulást a háború kitörése akasztotta meg. Mivel Frankot gyenge látása miatt a rendes katonai szolgálat alól felmentették, 1917-ben hadifestő lett. Ebben a minőségében az osztrák-magyar Sajtóhadiszállás (Kriegspressequartier) képzőművészeket tömörítő csoportjában (Kunstgruppe) tevékenykedett. Hadifestőként egy olyan speciális igazolvánnyal rendelkezett, amely lehetővé tette számára a szabad átjárást a különböző frontvonalak között. Az itt szolgálatot teljesítő művészeknek lehetőségük volt arra, hogy a helyszínen készült vázlatokat otthoni műtermükben dolgozzák ki. [28] Neve a sajtóhadiszálláson dolgozó művészeket 1917-ben számba vevő listán is szerepel.[29] Egy 1918-ban készült fénykép Frankot együtt örökítette meg Mednyánszkyval, Rippl-Rónaival, Kisfaludy Stróbl Zsigmonddal, Vidovszky Bélával és Zádor Istvánnal (5.kép). Ebben az esztendőben Frank több képét állította ki a Császári és Királyi Sajtóhadiszállás harmadik reprezentatív műcsarnoki tárlatán.[30] Bár az 1917-1918 folyamán, a hadszíntereken készült festményei elpusztultak, a kiállítási katalógusokból kitűnik, hogy Frankot nem a véres összecsapások, hanem a hadszínterek mindennapi élete, a frontvonalak mögött élő polgári lakosság hétköznapjai foglalkoztatták.[31]

            A háború után Frank életében jelentős változást hozott házassága. 1920-ban feleségül vette Frankl Magdát, Mimit, aki több mint negyven éven és hűséges társa és múzsája volt. Közös megélhetésüket kezdetben a festő jórészt portrémegbízások teljesítésével biztosította. Az eltelt három esztendő munkáiból 1923 tavaszán az Ernst Múzeum csoportkiállításán mutatott be egy kisebb válogatást. A katalógus tanúsága szerint tematikája gazdagodott, karakteres portréi, hangulatos városképei mellett néhány históriai, mitológiai és biblikus jelenetet is bemutatott.[32] A tárlat katalógusának bevezetőjében Lázár Béla különleges színérzékkel párosuló látványfestészetét emelte ki: “Képzelete a jelenségektől elvonatkoztatni nem tud, formájához közvetlen optikai benyomásokból jut, mint tájképeinél is, de amikor érzéseivel átitatja őket, színei árnyalatokban mind gazdagabban, új színt öltve, sajátos zamatot nyerve bontakoznak ki. A kolorista, ki finom hangzatokat emel ki a természetből, megerősödve, teljes erejében áll most előttünk.”[33]

Tárlatát újabb portrémegrendelések követték, ezek és az eladott képek jövedelméből Frank és felesége a következő esztendőben Olaszországban töltöttek néhány hónapot. Itália a húszas években ismét az új festőnemzedék kedvelt uticéljává vált. A neoklasszicista igazodású Szőnyi-kör tagjainak java része már az államilag alapított római ösztöndíj 1928-as bevezetése előtt beutazta Itáliát.[34] Frank a Novecento Italiano mozgalom felvirágzása idején érkezett Olaszországba. Itt készült összegző műve, a Találkozás Firenzében az olasz neoklasszicizmus kétségtelen hatását mutatja.[35] A trecento festészetből kölcsönzött, a Pittura Metaphisica kihalt tereit felidéző erősen rövidülő árkádsor előterében feltűnő Mimi és a festő éles fény-árnyékokkal modellált, monumentális megformálása leginkább Ubaldo Oppi, Felice Casorati és Mario Sironi húszas évek elején született munkáival mutat rokonságot. Ám a neoklasszicizmus hatása Frank esetében nem bizonyult tartósnak. Impulzív habitusától alapvetően idegen volt a novecento hűvös, rajzos látásmódja, személytelen távolságtartása.

Hazatérve Frank mind élénkebben kapcsolódott be a hazai művészeti életbe. Erőteljes, ugyanakkor természetelvű valóságlátása jól illeszkedett a korszak mérsékelt modernizmusának vonulatába. Elfogadását jelezte, hogy festészete a magyar művészet államilag támogatott külföldi reprezentációjában is helyet kapott. A magyar művészet skandináviai bemutatkozó körútján Frank művei is szerepeltek. Festményei Amszterdam, Hága, Helsinki, Stockholm és Christiana mellett ott voltak a Bécsben és Berlinben megrendezett reprezentatív magyar tárlatokon és a velencei biennálék magyar pavilonjaiban is. A külföldi kritika rendszerint felfigyelt műveire, különösképp színérzékét és portréinak karakterformáló képességét emelve ki.[36]

Itthon a húszas években az újrakezdés jegyében sorra alakultak a különféle művészeti társulások. Ezek egy része a stílusegység mentén, más része az érdekvédelem céljával szerveződött. Frank hosszú ideig egyetlen társasághoz sem csatlakozott, de az évtized második felétől már kereste a törekvéseivel rokon alkotók társaságát. 1925-ben belépett a Benczúr Társaságba. A két évvel korábban Dudits Andor elnökletével alakult csoport eredeti szándékai szerint a Képzőművészeti Társulat díjazottjait kívánta egyfajta elit művésztársaságba tömöríteni.[37] Törzsgárdájuk jórészt Benczúr Gyula mesteriskolás növendékeiből és követőiből verbuválódott, de később a tehetséges fiatalok előtt is megnyitották kapuikat. A társaság 1925 tavaszán megrendezett tárlatán Frank nagyobb kollekcióval szerepelt. A klasszikus mesterek tanításait modern formálásmóddal ötvöző képeire a kritika is felfigyelt. “Aligha csalódunk, ha azt állítjuk, hogy Dante Gabriel Rossetti, Francisco Goya s itt-ott a hollandi kismesterek voltak rá hatással. De milyen hatalmas egyéniség retorjábe kerültek ezek a művészi hatások! Frank a nagy vonalak, töretlen színek monumentális hatásának festője. Csoportos arcképei meglepően eredetiek, népes kompozíciói tele mozgással s helyenként humorral.” – írta munkáiról az Ujság kritikusa.[38] Frank azonban hamarosan felismerte, hogy a Benczúr Társaság iránya az értékőrzés nevében mindinkább konzervatív irányba tolódik, így rövidesen kivált körükből. Pontosan érezte, hogy számára a megújulás forrása nem Itália és a neoklasszicizmus, hanem csakis Párizs lehet.

 

 

A fordulat évei: Párizs 1925-1927

“Az első lépés a boulevardokon, mintha a varázslatok bűvkörébe szédítene; mintha mindennek, ami a szemünkbe ötlik, csak szépsége, derűje lenne.” Vaszary János 1925-ból származó párizsi beszámolója jól tükrözi azt a magával ragadó élményt, amit a francia fővárosba érkező magyarok átéltek.[39] A korábbi németországi tájékozódás után Frank Párizsban az élő művészet középpontjába került. “A párizsi tanulmányút azt jelentette számomra, amit régen a németalföldi festőknek az itáliai mesterek képeihez történő zarándoklás” – vallotta később.[40] Párizs a húszas években sem veszített varázsából. A nagy művészeti forradalmak lecsendesülése után a francia fővárost már a fesztelen művészi szabadság levegője tette vonzóvá az ide érkező külföldiek számára. A múzeumok, galériák, műkereskedések a világ minden tájáról szédítő gazdagságát kínálták a közelmúlt és a jelen művészi törekvéseinek. A stílusok e gazdag tárházában minden alkotó megtalálhatta a számára vonzó irányzatokat. Az itthoni nézőpontból Párizs továbbra is megmaradt a korszerű, élő művészet fellegvárának, abszolút igazodási pontnak. A hazai szellemi-kultúrpolitikai közegben a német vagy olasz művészeti központokkal szemben Párizs választása nem pusztán stiláris vagy kulturális, hanem világnézeti döntést jelentett, a Novecento és a Neue Sachlichkeit ideológiájának elutasítását, és tüntető vállalását egy hangsúlyozottan szubjektív, kifinomult, kissé mondén festői világlátásnak. A neoklasszicizmus hűvös tárgyiassága itt kevéssé vert gyökeret, az art deco, fauve hagyományokkal ötvözött dekorativitása annál inkább. “Csattanó szellemesség, csalhatatlan ízlés, amely a torzító pszichologizálásban is mértéket tart, gyökeres miveltség, amely minden technikában otthonos, szinte kéjelgő színérzés és elsősorban valami dekadens érzékenység állandó zsibongása” – foglalta össze a kortárs francia piktúra sajátosságait 1935-ban Oltványi Imre.[41] Ez az érzékeny és könnyed festőiség számos követőre talált a magyarok körében, akiknek erős kötődését Párizshoz a háborús események sem gyengítették. Noha festőink sosem alkottak Párizsban a lengyel képzőművészekhez hasonlóan egységes kolóniát, nagy számban voltak jelen a francia főváros művészeti életében. Az évtized közepén Paizs-Goebel Jenőtől Czóbel Bélán át Tihanyi Lajosig számos magyar festő rendezhetett önálló kiállítást valamely párizsi magángalériában.[42] A hazai festői progresszió egyik vezéralakja, Vaszary János központi figurája volt a francia igazodású modern magyar festői iránynak. Szavai jól jellemzik a város helyét a hazai művészeti gondolkodásban: “Párizs az új ötletek és gondolatok megértője és kiélője – mindenben az élő-életet védi. (…) Ha valaki magához és mondanivalójához erőt érez – itt megértésre talál. Mindent szabad, ami művészi. Minden, ami művészileg elgondolható – keresztülvihető. Abban pedig versenyen felül, egyedül álló (sic!): hogy az egyéniséget azonnal észreveszi, árnyalatait értékeli, legkülönfélébb kiállításaival ellenőrzi, ami a fejlődésnek egyedüli feltétele. Ez a művészi kontrol sehol a világon nincs olyan magas fokon, mint Párizsban.[43]

Frank 1925-ben érkezett a francia fővárosba. Júniusban már az őszi szalonon (Salon d’Automne) és a magyar Képzőművészeti Társulatnak megfelelő Salon des Artistes Francaise tárlatán állított ki. Feleségének ott bemutatott arcképét a szalon zsűrije elismerő oklevéllel jutalmazta, s művére a francia kritikusok is felfigyeltek.[44] Párizs sokszínűsége felszabadítólag hatott a magyar festőre. Tarka forgataga, kirakatokkal, óriásplakátokkal zsúfolt utcáinak lüktető élete új motívumokat kínált számára. A Montmartre színházakkal, mozikkal, kávéházakkal teli művésznegyedének színekben pompázó látványosságai, vibráló esti neonfényei bővelkedtek a Frank által keresett részletekben. Színes tömegjelenetek, ünnepségek és látványosságok elevenedtek meg vásznain. A Place de St. André vagy a Moulin Rouge erős színekkel, pasztózus, zsíros festékfoltokból megformált, utcai feliratokkal szabdalt, eleven városképei jelezték az új benyomások feldolgozásának irányát.[45]

Korábbi és friss képeiből Frank 1927-ben mutatott be válogatást Párizs egyik ismert műkereskedésében, a Bernheim-Jeune Galériában. A Gaston és Joseph Bernheim-Jeune testvérpár által vezetett galéria a háború előtt a neves műkritikus, Félix Fénéon rendezésében főként a neoimpresszionisták és a nabik művészeit állította ki, később a dekoratív expresszionizmus képviselőivel egészült ki művészkörük. 1920 után kiállítóik közé tartozott Matisse, Van Dongen, Utrillo és Chagall.[46] A tárlat megnyitóján megjelent a neves kritikus, Arséne Alexandre és Korányi Frigyes báró, a magyar nagykövet. Frank reprezentatívnak szánt, 17 olajfestményt felvonultató bemutatkozásán a friss párizsi munkák mellett néhány korábbi vászna is szerepelt.[47] Részint a Bernheim-Jeune Galéria jól szervezett sajtókapcsolatainak köszönhetően, Frank kiállításáról számos párizsi hírlap és folyóirat beszámolt. A tárlat jelentős sajtóvisszhangjáról az itthoni lapok is írtak, részletesen ismertetve a francia cikkeket.[48] Arséne Alexandre a “magyar iskola” érzékeny, reprezentatív művészeként mutatta be Frankot, megjegyezve, hogy szilaj gráciával, bájjal és erővel telt, mély színskálájában Munkácsy öröksége kapott új erőt.[49] Thiébault-Sisson a Le Temps lapjain különösen életteli plein air figurális képeit és átérzett város és tájimpresszióit emelte ki. A kritikák általában Frank tüzes kolorizmusát és markáns portréit méltatták.[50] Frank kiállításának sikerét jelezte, hogy Arséne Alexandre javaslatára a párizsi Luxembourg Múzeum két festményét a katalógus borítóján reprodukált Vőfélyeket és a Tanyasi gyerekeket megvásárolta.[51] Ezt követően Frank Deauville-ben állított ki, majd a Bordeaux-i nemzetközi tárlaton is szerepelt, ahol bemutatott kollekciója kitüntető oklevelet kapott.[52]

Frank nem sokkal hazatérése után, 1927 októberében az Ernst Múzeumban mutathatta be a párizsi boulevardok, terek, kávéházak nyüzsgő mindennapjait megörökítő életképeit. Eleven színességük, mozgalmas festőiségük a hazai kritika elismerését is kivívta. “Régi kifejezési eszközeit tovafejlesztve, most új festői hatásokkal gazdagította palettáját. Széles formalátás, a feketék felszínesítése, a formák leegyszerűsítése jellemzi. A nagyvárosi élet változatossága ragadta meg érdeklődését; a tiszta színfoltokból épített utcarészletek, a nagyváros figurái, mint eleven és mozgalmas életteljesség gyújtották fel képzeletét” – írta a kiállítás katalógusának bevezetőjében Lázár Béla.[53] “Palettája színesebb lett, kifejezési eszközei bővültek” – jegyezte meg a Képzőművészet tárlatszemléje.[54] Frank néhány párizsi utcaképét a Benczúr Társaság decemberi tárlatán is bemutatta. Az egyébként meglehetősen konzervatív felvonuláson belül üdítő jelenségként értékelte Frank képeit a Nyugat szemlézője, Rabinovszky Máriusz: “A gáton csak Frank Frigyes üt rést, aki Párisból egészen divatos modort hozott magával. Tésztásan festett tájain feketésbarnákat, földes vöröseket helyez közvetlenül a tiszta színek, a ragyogó kékek és sárgák mellé. Az impresszionisztikus formabontásba beleékel egy-egy élesen határolt darabot, és például utcaképein a reklámtáblák szövegét pontosan kiírja. Ez a látszólag külsőséges mozzanat híven tükrözi a párisi divatot, mely régi sötét tónusba fogott festőiséget – új realisztikus hangsúlyokkal élénkít.”[55]

 Frank festészetét meglehetősen sokféle hatás érte Párizsban. A háború előtti izmusok és az új törekvések (purizmus, konstruktivizmus, szürrealizmus), továbbá mindezek keverékei és egyéni változatai párhuzamosan éltek ekkor a francia fővárosban. Frankot mindenekelőtt a fauve hagyományokból táplálkozó neoexpresszionista irányok ragadták meg. Van Gogh, Rouault és Soutine energikus expresszionizmusának hatása csak jó évtizeddel később jelentkezett Frank festészetében. Az újabb festői irányok ihlető forrását jelentő Fauve-ok műveiből 1927 tavaszán gazdag válogatást láthatott Frank a Galerie Bing-ben.[56] Emellett a franciaországi benyomások sokaságából előbb Matisse, Chagall és a párizsi iskola olyan képviselőinek alkotásai formálták új képeit, mint Jules Pascin, Modigliani, Raoul Dufy vagy Kies van Dongen. Az École de Paris tágabb körében magyar származású alkotók is működtek.[57] Műveikből a két háború közötti időszakban a magyar közönség is gazdag válogatást láthatott. 1929 tavaszán a Nemzeti Szalon hozott Budapestre gazdag válogatást az École de Paris köréből.[58] 1935-ben pedig a Fränkel Szalon termeiben állított ki 27 párizsi művész, köztük a Frankra is jelentős hatást gyakorolt Chagall, Dufy, Pascin, Rouault és Soutine.[59] A csoport expresszív, dekoratív hatásokra törekvő szárnya jelentős hatással volt a korszak hazai modernizmusának Vaszary János és Márffy Ödön festészete által meghatározott törekvéseire. A nonfiguratív és akadémikus irányoktól egyenlő távolságot tartó festészetük egyfajta mérsékelt modernizmusra mutatott mintát. A franciás irány magyarországi követői idővel sajátos hazai vonásokkal gazdagították mintaképeiket. “Tudjuk, hogy a francia művészet valóban mai legjobbjaink sugallója, irányítója volt éveken át, de látnunk kell azt is, hogy az ’École de Paris’ művészeink izmos, önálló tehetségében ’École de Budapest’-té magvasul” – jegyezte meg az említett kiállítás bevezetőjében Oltványi Imre.[60] Frank harmincas években kibontakozó festészetének helyét is az “École de Budapest” köre jelöli ki. Frank kitűnően elsajátította az expresszionizmus és kubizmus jellemzőit dekoratív színességbe oldó sajátosságait. Tetszetős téma, különös képkivágat, könnyed ecsetkezelés, látványosan oldott formaképzés, mesteri színpárosítások jellemzik azt a látásmódot, amelynek Frank a francia példa nyomán rövidesen az egyik legjobb hazai mesterévé vált.



[1] Ezúton nomdok köszönetet Dr. Várnay Alfonznak, a Frank Frigyes-hagyaték gondozójának, aki betekintést engedett az életműhöz kapcsolódó szöveges forrásokba.

[2] M. Heil Olga: Frank Frigyes. (Mai Magyar Művészet). Képzőművészeti Alap, Budapest, 1972; Gelencsér Éva: Frank Frigyes. Képzőművészeti Kiadó, Budapest, 1987 – A továbbiakban: Gelencsér 1987

[3] Zsigmondi Boris: Arcképek találkozások. Látogatás Frank Frigyes festőművésznél. Irodalmi forgatókönyv, Magyar Televízió, 1969. január 31. (gépirat), 2.; “Tizennyolc éves koromban még azt sem tudtam, hogy a festést vagy a zenét válasszam-e. Akkor aztán Munkácsy hatására a festésnél maradtam. Annyira megfogott a Krisztus Pilátus előtt” –  Frank János: Műterem. Frank Frigyesnél. Élet és Irodalom, 1968. június 1., 8; Lásd még: Magyar Katalin: Az élet szerelmese. Zalai Hírlap, 1975. október 26., 9; Csapó György: Hogyan egyeztessem a szívemet az agyammal? Tükör, 13, 1976/48, november 28., 26; – nővére, a zongoraművész Frank Gizella később zenetanárként dolgozott.

[4] “Sokat rajzoltam gyerekkoromban, a környező barátok, családtagok, kisebb-nagyobb arcképecskéi kerültek ki a ceruzám alól.” - Beszélgetés Frank Frigyessel. Petőfi Rádió, 1975. augusztus 24.

[5] Lyka Károly: Zemplényi Tivadar. Művészet, 1905, 73-75; N. n.: Zemplényi Tivadar. Művészet, 1917, 73-75.

[6] Balló Edéné: Balló Ede emlékezete. Budapest, 1938.

[7] A Képzőművészeti Főiskola növendékeinek szünidei kiállítása Könyves Kálmán Nagymező utcai Szalonjában. Budapest, 1910. Kat. sz.: 84, 85, 87, 90; A főiskolás évek alatt Frank vélhetően több ifjúsági kiállításon is szerepelt munkáival, de az 1908-1911-es évekből csak az említett kiállítás katalógusa lelhető fel. – Az ifjúsági tárlatokról: A főiskola és a nyilvánosság. A Mintarajziskola és a Képzőművészeti Főiskola hazai és nemzetközi kiállításokon. In.: A Mintarajztanodától a Képzőművészeti Főiskoláig. Budapest, 2002, 113-152.

[8] Tavaszi tárlat valamint Esső Erzsébet és Novák Andor kiállításai. Nemzeti Szalon, Budapest, 1911. május 28-tól június végéig – Kat. sz.: 72.: Tanulmányfej, olajfestmény; 73. Cigányasszony, rajz; 74. Merengés, rajz.

[9] Az 1911. évi őszi kiállítás katalógusa. Nemzeti Szalon, 1911. – Kat. sz.: 89.: Bokrok; 90. Gesztenyés; 91. K. R.né ürnő arcképe; 92. Önarckép, olajfestmény

[10] Lyka Károly: Magyar művészélet Münchenben 1867-1896. (Magyar művészet 1867-1896), Budapest, 1951, 19822

[11] Ekkehard Mai: Akademie, Sezession und Avantgarde – München um 1900. In: Tradition und Wiederspruch. 175 Jahre Kunstakademie München. Prestel, München, 1985, 145-178.

[12] Az akadémiai oktatásról: Ekkehard Mai: Problemgeschichte der Münchner Kunstakademie bis in die zwanziger Jahre. In: Tradition und Wiederspruch. 175 Jahre Kunstakademie München. Prestel, München, 1985, 103-144; Kovács Ágnes: A Müncheni Királyi Képzőművészeti Akadémia az 1890-es években. In: Nagybánya művészete, Kiállítási katalógus, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 1996, 101-107.

[13] N. n.: Kitüntetett művészek. Művészet, 1915, 236.

[14] A 14389. sorszámú bejegyzés időpontja 1912. május 7. – Heilauf Zsuzsanna: A müncheni képzőművészeti akadémia magyarországi hallgatói a kezdetektől 1919-ig. In: Tanulmányok az újkori külföldi magyar egyetemjárás történetéhez. Szerk.: Horváth Ákos, Budapest, 1997, 331-336; Beiratkozását igazolja továbbá az 1912-1913-as őszi és tavaszi szemeszter tandíj befizetését tanusító okirat is - Frank Frigyes hagyaték

[15] Angelo Jank 1907-1937 között volt a müncheni akadémia professzora – Tradition und Wiederspruch. 175 Jahre Kunstakademie München. Prestel, München, 1985, 318.

[16] A Hollósy tanítványainak és körének müncheni festőtagjai közt említi Angelo Jank nevét Balogh László monográfiája: László Balogh: Die ungarische Facette der Münchner Schule. Pinsker, Mainburg, 1988, 143.

[17] Dreitausend Kunstblätter der münchner “Jugend”. Ausgewählt aus den Jahrgängen 1896-1909. Herausgeber Georg Hirth. München, Jugend, é. n., kat. 152-165.

[18] N. n.: Kitüntetett művészek. Művészet, 1915, 236.

[19] A Somogyi által említett alkotók: Ziffer Sándor, Szent-Istványi Gyula, Belányi Viktor, Sándor József és Frank Frigyes - Somogyi Miklós: Müncheni levél. Művészet, 1914, 182-186.

[20] I. m. 183-184; A portrét ez alkalomból a Művészet is reprodukálta: Walder festő arcképe. Művészet, 1914, 183.

[21] Somogyi Miklós: A müncheni nagy nyári kiállítás. Művészet, 1914, 327-332. (328.)

[22] A céh elnöke Kálmán Péter, titkára Somogyi Miklós kritikus volt. A háború kitörése után feloszlottak – N. n.: Müncheni magyar művészcéh. Művészet, 1914, 384.

[23] Az említett képek reprdukciói: Walder festő arcképe. Művészet, 1914, 183; Csemiczky festő, Vasárnapi Ujság, 1914, 943; Jordán festő, Vasárnapi Ujság, 1914, 943;

[24] A Nemzeti Szalon őszi tárlatának valamint Frank Frigyes és Sándor József kollekciójának katalógusa. Budapest, Nemzeti Szalon, 1913.

[25] Az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat által 1915-ben a városligeti Szépművészeti Múzeumban rendezett tavaszi tárlat képes tárgymutatója. Szépművészeti Múzeum, Budapest, 1915. Kat. sz.: 205. Férfiarckép-tanulmány (reprodukálva); 207. Mimi, olajfestmény; 278. Téli hangulat Münchenben, olajfestmény. – Mimi portréját ekkor a Művészet is reprodukálta: Mimi. A Harkányi-díj nyertese. Művészet, 1915, 198.

[26] Magyar Elek: Tavaszi kiállítás. A Műcsarnok a Szépművészeti Múzeumban. Magyarország, 1915. március 13., 8-9.

[27] N. n.: A tavaszi tárlat érmei és díjai. Művészet, 1915, 187; N. n.: Kitüntetett művészek. Művészet, 1915, 236.

[28] A Sajtóhadiszállás működéséről: Markója Csilla: Tájkép csata után. Mednyánszky László és a hadifestészet. Enigma, (Háború 1-2), 7, 2001/28, I. kötet, 27-39. (7-40.)

[29] Uo.: 34-35; Valamint: Róka Enikő: A magyar litográfia az I. világháborúban. In: Modern magyar litográfia. 1890-1930. Miskolci Galéria, Miskolc, 1998, 96. (95-112.)

[30] A Csász. és Kir. Sajtóhadiszállás katalógusa. Műcsarnok, Budapest, 1918. május-június

[31] Frank hadszíntereken készült műveinek nagy részét a budapesti Hadtörténeti Múzeum őrzi, festményeiből bő válogatást mutatott be az alábbi kiállítás: A hazáért. Honvédelem és hazafiság a magyarországi művészetben II. 1848-1918. Ernst Múzeum, 1988. május 6 – június 12.

[32] XIV. csoportkiállítás. Magyar Rézkarcolók Egyesülete, Feszty Masa, Frank Frigyes, Szirt Oszkár festők, Berán Lajos szobrász. Ernst Múzeum, Budapest, 1923. április

[33] Lázár Béla: [Bevezető] In: XIV. csoportkiállítás. Magyar Rézkarcolók Egyesülete, Feszty Masa, Frank Frigyes, Szirt Oszkár festők, Berán Lajos szobrász. Ernst Múzeum, Budapest, 1923, o. n.

[34] 1921-ben Molnár Farkas, Stefán Henrik, Johan Hugó, 1923-ban Patkó Károly, 1924-ben Korb Erzsébet és Szőnyi István utazott olaszországi tanulmányútra – Árkádia tájain. Szőnyi István és köre 1918-1928. Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2001, 217-226.

[35] Reprodukálva: A Benczúr-Társaság kiállítása a Régi Műcsarnokban. Régi Műcsarnok, Budapest, 1925. március; Gelencsér 1987, 24. kép;

[36] Válogatás a külföldi tárlatszemlékből: N. n.: Művészetünk külföldön. Berlin. Magyar Művészet, 1925, 233. és 284; (e. a.) [Elek Artúr]: Sajtóvélemények a velencei magyar kiállításról. Magyar Művészet, 1926, 415-416.

[37] Bende János: Benczúr Társaság. In: B. J.: A képzőművészeti egyesületek története. Kézirat. Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Intézet Adattára, Ltsz.: MDK – C – I – 20/ 83-86.

[38] N. n.: A Benczúr-társaság kiállítása. Mindent Tudok. Az Ujság hetilapja, 1925. március 7., 1.

[39] Vaszary János: Párizsi napok. Magyar Művészet, 1925, 149. (149-156)

[40] Idézi: Gelencsér 1987, 2. jegyzetben i. m. 14.

[41] Oltványi-Ártinger Imre: [Bevezető] In: Francia művészek kiállítása Fränkelnél. Fränkel Szalon, Budapest, 1935. június 2 – július 30., o. n.

[42] A Szinyei Merse Pál Társaság hivatalos folyóirataként működő Magyar Művészet híradásai szerint az 1925-1926-os években a következő magyar alkotók önálló tárlata nyílt meg Párizsban: 1925: Varga Albert, Paizs-Goebel Jenő, Csellényi-Walleshausen Zsigmond, Nemes József, Vértes Marcell, Bertalan Albert, Kasnya Béla, Végh Gusztáv, Medgyes László, Tihanyi Lajos; 1926: Tímár Imre, Czóbel Béla, Vértes Marcell, Végh Gusztáv, ifj. Kerstok Károly, Nemes József.

[43] Vaszary János: Párizsi napok. Magyar Művészet, 1925, 152. (149-156)

[44] N. n.: Frank Frigyes festőművész nagy párizsi sikere. Ma Este, 3, 1925/23, június 11., 4. – Feleségem arcképe ugyanott reprodukálva

[45] Place de St. André – Reprodukálva: Műterem Galéria, 8. aukció, 2001. szeptember, kat. sz. 22; Moulin Rouge – Reprodukálva: Gelencsér 1987, oeuvre-katalógus szám: 38. (Montmartre este címen)

[46] A galéria Bulletin de la vie artistique címen művészeti folyóiratot is kiadott. – L’École de Paris 1904-1929. La part de l’autre. Musée d’Art moderne de la Ville de Paris, Párizs, 2000, 384.

[47] Exposition Frédéric Frank. Bernheim Jeune Galerie, Párizs, 1926. január 31 – 1927. február 11.

[48] N. n.: Egy magyar festő sikere Párizsban. Színházi Élet, 17, 1927/8, február 20-27., 27; N. n.: Magyar festőművész sikere Párizsan. Nemzeti Ujság, 1927. február 20; N. n.: Magyar művész kiállítása Párizsban. Magyarság, 1927. február 22., 10; N. n.: [Frank Frigyes kiállítása Párizsban] Magyar Művészet, 1927, 113; N. n.: Erfolg eines ungarischen Malers in Paris. Pester Lloyd, 1927. április 20., 6. – A párizsi kritikákat jórészt a kivonatok alapján ismerjük. Az alábbiak mellett a következő lapok kritikáit említik a magyar híradások: Tabarent, Oeuvre, Rappel, Paris Hild, Chicago Tribune, Paris Midi, Home Libre, Revue Mondial.

[49] Arséne, Alexandre: Fréderic Frank. Le Figaro, 1927. február 4.

[50] Pascas-Lévi, Andrés: Fréderic Frank. Les Artistes d’aujour’hui, 1927. július 15.; Bérient, Jean: Fréderic Frank. Revue du Vrai et du Beau, 1927. július 25.; Morro, Clément: Fréderic Frank. La Revue des Artes et de la Vie, 1927. augusztus 30.

[51] (p. k.): Frank Frigyes párizsi kiállítása. Megvételre ajánlják egy képét a francia államnak. Esti Kurir, 1927. február 25., 6.

[52] N. n.: Frank Frigyes. Színházi Élet, 17, 1927/44, október 30 – november 5., 11. – a híradás szerint Frank ezt követően, 1927 októberében tért haza Magyarországra.

[53] Lázár Béla: [Bevezető]. In: XCIII. Csoportkiállítás. Frank Frigyes, Orsós Ferenc, Scheiber Hugó, Tihanyi J. Lajos, Vass Elemér festőművészek és Esseő Erzsébet szobrászművésznő. Ernst Múzeum, Budapest, 1927, október, o. n.

[54] Dr. Gál Endre: Az Ernst-Múzeum októberi kiállításai. Képzőművészet, 1, 1927/4, 11-12.

[55] Rabinovszky Máriusz: A Benczúr Társaság kiállítása a Nemzeti Szalonban. Nyugat, 1927/24

[56] A tárlaton Czóbel Béla képei is szerepeltek. – Les Fauves 1904 á 1908.  Galerie Bing, Párizs, 1927. április 15-30.

[57] Az École de Paris fogalma meglehetősen nehezen meghatározható. Eredeti értelmében csak a Párizsban dolgozó külföldi festők egy csoportjára vonatkozott (Modigliani, Pascin, Chagall, Kisling, Soutine). A kör legfrissebb francia elemzői a fogalmat már tágabban értelmezik, kitágítva azt valmennyi Párizsban dolgozó irányadó művészre. Eszerint a Párizsi iskolát nem stiláris, sokkal inkább a Párizsban élő idegenek szellemi azonossága, kulturális háttere határozta meg. A témát átfogó legutóbbi párizsi kiállításon Brassai fotói, Csáky József szobrai és Szobotka Imre egy festménye képviselte a magyarokat. - L’École de Paris 1904-1929. La part de l’autre. Musée d’Art moderne de la Ville de Paris, Párizs, 2000.

[58] A francia avant-garde művészek kiállításának katalógusa. Nemzeti Szalon, Budapest, 1929.

[59] Francia művészek kiállítása Fränkelnél. Fränkel Szalon, Budapest, 1935. június 2 – július 30.

[60] Oltványi-Ártinger Imre: [Bevezető] In: Francia művészek kiállítása Fränkelnél. Fränkel Szalon, Budapest, 1935. június 2 – július 30., o. n.