Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Vonzások és választások. Magyar Nemzeti Múzeum kiállítása

2013.06.30

 Vonzások és taszítások

 

Ezek a képek hazatértek – gondolhatnánk a Nemzeti Múzeum Vonzások és változások kiállításán barangolva. A magyar festészet első állandó kiállításának ugyanez az épület adott helyet. Az 1851 szeptemberében megnyílt „Nemzeti Képcsarnokban” legnagyobb számban idősebb Markó Károly művei voltak jelen, de mellette több művel szerepelt Barabás Miklós, Donát János, Kisfaludy Károly és Marastoni József is. Pollack Mihály visszafogott eleganciát sugárzó, semlegesen arányos tereiben most is otthonosan benyomást keltenek a hazai festészet 19. századi alkotásai. Mindez nem érdektelen körülmény az intézményközi kiszorítósdi idején, amikor a Nemzeti Képcsarnok egykori törzsanyaga a vár szocbarokk tereiben feszeng. A Szépművészeti Múzeum által einstandolt intézmény a hibernáció túlélési technikáját választotta és igyekszik nem gondolni a kilakoltatás fenyegető veszélyére. Az intézményközi hurcolkodás közepette már szemünk se rebben, látván hogy a Kogart a Mű-Terem Galériával karöltve vonul be a nemzet múzeumába. Előbbieket a kultúra legnemesebb csarnoka legitimálja, a múzeum pedig nyer vele egy népszerű látványosságot. Egy pimasz kis manó ünneprontóan elsuttogja ugyan szemtelen kérdését, hogy az Andrássy úti palota három szintje vajon miért nem volt elegendő e százharminc festmény be befogadására, de a bemutatott anyag keltette gyönyör elfojtja a kételyt.

            Kilépve napjaink kultúrpolitikai füstködéből, a magyar festészet hőskorának művei úgy hatnak a nézőre, mint a kristály tiszta hegyi levegő. Mányoki Ádámtól Ferenczy Károlyig tárul fel a nemzeti festészet kibontakozásának története, részben ismert, részben ritkán vagy rég nem látott művek során át. Megelőző kutakodásaim azt az elgondolkodtató tényt igazolták, hogy ez az első olyan tárlat, amely a hazai műgyűjtés 18-19. századi műveiről ad átfogó képet. Úttörő áttekintés tehát, amely egyúttal azt a kérdést is felveti: mi a státusza a század festészetének a hazai gyűjtők körében. Kovács Gábor kollekciója e tekintetben kivételes alkotásnak tűnik, amely az egész háború utáni magyar műgyűjtés történetében egyedülálló módon koncentrálódott a 19. századi magyar festészetre. (Társaként egyedül az erdélyi Bernárdy-gyűjtemény említhető.) A hatvanas-hetvenes évek nagy gyűjteményei jórészt a kortárs művészet progresszív irányzatait támogatták, a rendszerváltás után pedig a 20. század elejének klasszikus modernizmusa jelentette a legfőbb vonzerőt. E gyűjteményi narratívákban a 19. század jobbára csak a hősies kezdetek jelképeként jelent meg néhány mű erejéig.

            Mindezek ismeretében úgy tűnhet, hogy a 19. század piktúrája kivételes ízlést és ismeretanyagot követel, s időbeli távolsága folytán talán odaadóbb figyelmet és szélesebb körű olvasottságot igényel. A biedermeier „nyalka” festésmódja, a historizmus „eszmetömöttsége” fényévnyi távolságban van a modernizmus autonóm és individuális kifejezésmódjától. Felemás megítélését súlyosbította a művészettörténetnek az a hagyományos olvasata, amely a modernizmussal szemben az akadémikus művészetet a konzervativizmussal azonosította. A szocialista kultúrpolitika már csak rátett erre egy lapáttal, a historizmus történeti festőit kijátszva a modernizmus kispolgári képviselőivel szemben. Ez a hatalmi retorika él tovább azokban az áttekintésekben (Hősök, királyok, szentek), amelyek a század festészetének nemzeti-keresztény-konzervatív olvasatát emelik ki. Innen nézve egy Csokonai-portré vagy Eger várának ostroma már inkább ideológiai mint művészeti kérdés. A Nemzeti Múzeum kiállítása reményt ad arra, hogy a korszak festészete megszabadul a rárakódott világnézeti előítéletektől, előtérbe helyezve e művek rendkívüli kvalitásait.

Ugyan a képek nagy része primer festői erényeivel is hódít, ám a szakértői kalauzolás árnyaltabban ismereteket és rejtett szépség felfedezését kínálja. A tárlat katalógusának kiváló szakemberek által írt tanulmányai irányadó kapaszkodót adnak az érdeklődő néző-olvasónak. (Szerzői: Jernyei Kiss János, Szvoboda Dománszky Gabriella, Szinyei Merse Anna, Hessky Orsolya.) Az elmúlt évtizedek számos új szemponttal gazdagították ugyanis a korszak művészettörténet-írását. A megszokott lineáris stílustörténeti elbeszélést felváltó kultúra tudományi elemzés nagyobb súlyt fektet a korszak saját értékrendszerére, a művek egykorú értelmezésére, intézménytörténeti környezetükre. Mindez új megvilágításba helyezi a nemzeti festészet fogalmát vagy a műkereskedelem befolyásának kérdését. Az új kérdésfeltevéseknek köszönhetően a század művészete világszerte az új művészettörténeti módszerek próbatere. Így válik Ingres vagy Degas, és nyomukban Munkácsy vagy Mednyánszky életműve az ezredfordulón is korszerűvé és izgalmassá.

            A kiállításnak már az első terme is különös figyelemre inti nézőjét. A gyűjtők nagy része idegenkedik a régi portréktól, pedig az arcképfestészet sokáig az éledő hazai festészet legfőbb húzó ágazata volt. Ez volt az a műfaj, amelyben a művészetekben kevéssé jártas vidéki „táblabíró” is találkozott a piktorral, hiszen a fénykép elterjedése előtt a családi portrégaléria a közös múlt legfőbb őrzője volt. A változó színvonalú képmások között születtek olyan rendkívüli darabok mint Donát János rejtélyes mosolyú női arcképe vagy a Párizsban Ingres mellett tanult Canzi Ágoston (alias Auguste Canzi) zárkózott szépsége. „Ideál” és „reál”, eszményi és tárgyszerű a kor által elvárt és nagyra értékelt mesteri ötvözetéből formálódtak meg e képmások. Míg az aprólékos figyelemmel és odaadó szeretettel elevenné tett gyermekportrék a mai néző ámulatát is kivívják, a közéleti portrék értéke olykor az ábrázolt személyéből fakad. Stunder János Jakab zömök Csokonai-képmása vagy Donát János komoly Berzsenyi-portréja olyan gyűjtők számára jelent értéket, akik az ábrázoltak kultúrtörténeti szerepével és a közéleti képmások egykorú jelentőségével is tisztában vannak.

            Hasonló a helyzet bontakozó tájképfestészetünkkel is: idősebb Markó Károly és Ligeti Antal bódító aranyos fénybe mártott eszményi tájait csodálva érdemes emlékezetünkbe idézni, hogy a hagyományosan latinos műveltségű magyar nemességnek mit jelentett Itália antik öröksége. Ahogy a magyarországi várak heroikus látképeihez is fontos adalék a romantika rom-kultusza és a historizmus új féle régészeti érdeklődése, így a nézők Diósgyőr romjaira a magyar történelem eleven emlékműveiként tekintettek. A tájkép ebben az összefüggésben nem pusztán dekoratív szobadísz, hanem a kollektív emlékezet kultuszhelyeit átható módon megjelenítő műalkotás volt.

            Fokozottan igaz ez a történeti festészetre, amely különösen előnytelen helyzetben van a modernizmus által felszabadított és ellustított nézőjével szemben. Igényli a háttértudást, történeti és művészettörténeti jártasságot. Az aukciókon e művek általában háttérbe szorulnak, megformálásukat, jelentésüket túlságosan is megterheli a gondolati tartalom. A Nemzeti Múzeum kiállítása e téren is felvonultat néhány olyan alkotást, amely idővel remélhetőleg közös múzeumi örökségünk része lesz. Közülük is kiemelkedik Liezen-Mayer Sándor nagy méretű festménye, amelyen Mária királynő és anyja, Erzsébet Nagy Lajos sírjánál jelenik meg. A trónbitorló idegen uralkodó iránti gyűlöletük és személyes gyászuk a szabadságharc bukása után demonstratív erővel bírt. Mára a fordulatokban gazdag históriai háttér elhalványult, ám a két női hős alakjának festői ereje megmaradt. A Münchenben nevet szerzett mester kompozíciójának energikusan megformált vázlatát a Nemzeti Galéria őrzi, ezért is kivételes öröm most élvezni a ritkán látható kidolgozott változatot.

            A századvég immár külföldön is nevet szerző alkotóit, nemzeti festészetünk kultikus figuráit a tárlat installációja is kiemelten kezeli: a főtengelybe helyezve Munkácsy, Paál László és Benczúr Gyula műveit. Kifinomult meglepetésekben itt sincs hiány: Paál és Mednyánszky erdőbelseje meglepő összhangzatot alkot, Munkácsy Milton-vázlata felkavaró erejű, Benczúr plein air életképe üdítően friss jelenség, Munkácsy enteriőrképének pedig elgondolkodtató párhuzama Rippl-Rónai nem rég előkerült, a mester modorában készült szalonzsánere.

            A rendezés efféle finom összhangzatai mellett meghökkentő és zavaró Csontváry erőltetett kiemelése, amelyet se képileg, se stilárisan nem indokol semmi – hacsak nem valamiféle rosszul értelmezett műkereskedelmi szempont.

            E bakiért azonban bőségesen kárpótolja a nézőt a tárlat utolsó egysége, amely a századvég müncheni magyar festészetéről ad izgalmas áttekintést. Ez a Munkácsyt követő ifjú festőgeneráció méltatlanul elfeledett fejezete a modern magyar festészetnek. Újra értékelésükben az újabb művészettörténet-írás mellett szerepet vállalt a műkereskedelem is. Karlovszky Béla, Skuteczky Döme, Margitay Tihamér vagy Zemplényi Tivadar ahhoz a nemzedékhez tartozott, amely tanulmányait a hetvenes években a müncheni és párizsi akadémiákon folytatta, érvényesülését már eleve nem itthon, hanem a külhoni művészeti centrumokban kereste, nyugati művészeti intézményrendszeren és kapitalista műpiacon szocializálódott. A művészeti központok rendkívül éles versenyhelyzete magas mesterségbeli tudást és nagyfokú alkalmazkodóképességet követelt tőlük. Többségük műkereskedők megrendelésére dolgozott, vevőik a fizetőképes angol és amerikai gyűjtők köréből kerültek ki, de műveikkel jelen voltak a hivatalos és félhivatalos szalonokban, valamint a hazai kiállítótermekben is. Képeiket – Munkácsy műveihez hasonlóan – gyakorta már az állványról megvették a műkereskedők, így azokat sohasem láthatta a hazai közönség. Tragédiájuk éppen abban rejlik, hogy ez a generáció ugyan elsőként bizonyult versenyképesnek az európai művészeti színtéren, éppen kozmopolita nyitottságuk idegenítette el őket a hazai művészeti közegtől. Ez némiképp magyarázatot nyújt arra, hogy a századvég műcsarnoki kiállításának több ezres műtárgyanyaga hová tűnt napjainkra. A modern képalkotási irányok között finoman egyensúlyozó századvégi naturalizmus kísérletező hajlama olyan műveket eredményezett mint Karlovszky Bertalan érzéki vizuális kalandot ígérő karosszékben ülő női portréja. Márpedig ez olyan festői minőség, amelynek értéke túllép a nemzeti művészet keretein, és Argentínától Japánig magas ázsiója volt – és van.

            A korszakról alkotott képünk átrendeződését mi sem érzékelteti jobban, mint a kiállítást kísérő katalógus borítójának festménye. Korábban elképzelhetetlen lett volna, hogy a 19. század festészetét egy olyan „szalonfestő” képviselje, mint Skuteczky Döme. Nagyfokú mesterségbeli tudással (szerkezetében pontosan, gesztusaiban lazán, színeiben kifinomultan) megjelenített nagyvárosi életképének színtere a múzeum: az a színtér, amely a korszak művészetének egyik legfontosabb színpada és az a színtér, amely ezúttal a hazai műveknek is reprezentatív keretet ad. Bízunk benne, hogy ezúttal mindez nem csak amolyan díszlet, ahogy az a puccos állófogadásokon szokott lenni, hanem az értelmezés kultúrtörténeti kerete.

 

 

Révész Emese