Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Székely Bertalan kultusza

2008.01.19

 

Székely Bertalan (1835-1910) kiállítása.

Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 1999. 65-83., 397-399

 

RÉSZLET

 

Székely Bertalan kultusza

 

 

            E téma kutatásának kezdeti szakaszát meghatározta a kutatás tárgyát illető kétely: létezik-e Székely kultusz egyáltalán. A bizonyosságot legelőbb egy szadai látogatás hozta meg, ahol egyértelművé vált egy nagy múltú helyi Székely-kultusz léte és működése. A további kutatások kirajzolták e lokális jellegű szadai hagyomány mellett a kultusz tágabb, a Képzőművészeti Főiskolához és a rajzpedagógusokhoz kapcsolódó köreit. Mindez visszamenőleg magyarázta a kezdeti bizonytalanságot:  Székely Bertalan neve, személyisége és tevékenysége köré formálódott kultikus jellegű események és tárgycsoportok lokális vagy periférikus érdekcsoportokhoz kötődnek, ezért az érintetteken kívül kevéssé ismertek. Székely kultusza nem vált össznemzeti üggyé, mint Munkácsy Mihály, a nemzeti kultúrhérosz esetében. A fent említett három szervezeten (Képzőművészeti Főiskola, Szada, Rajztanárok Egyesülete) nemigen terjed túl, bár e körökön belül igen intenzívnek mondható. A gyakorlatban inkább a hivatalos szervezeti keretek jellemzik, mint a spontán alulról szerveződő csoportosulások. Az egyes ünnepségek, tárgyak létrehozása ritkán fakad személyes érintettségből, megrendelői, szervezői jellemzően intézmények (Képzőművészeti Főiskola) és nagy közösségek (Pedagógusok Szakszervezete, Szada község).

            A kultusz a maga kifejezésbeli komplexitásában és tárgyi gazdagságában elsősorban a “szent idők”, az évfordulók megünneplésekor nyilatkozik meg. Ilyen kitüntetett év Székely életében 1900, festői jubileuma. Alkalom a számvetésre 1910, halálának és temetésének éve. 1911-ben kerül sor hagyatéki kiállításának megrendezésére. A Székely-kultusz valódi kezdődátumának ez tekinthető. 1935 a  Székely-centenárium éve: jól begyakorolt módon sorakoznak egymásra a hivatalos ünnepségek és megemlékezések. 1955 születésének 120. évfordulója. Méltó megemlékezés reprezentatív életmű kiállításának megrendezése. 1960, halálának félszázados évfordulója újabb ünnepség sorozatot hoz. Legutóbb 1985, születésének 150. jubileumi éve irányította személyére és életművére a közfigyelmet.

            E kissé mechanikus “naptári algebra” a maga éves vagy évtizedes ciklusaival mindenkor biztos támpontot nyújtott a kultusz megemlékezni vágyó “hívőinek”.  A kronológikus rend követése a továbbiakban a Székely-kép fejlődéstörténetének megrajzolását és egy kultusztörténeti tárgyalást segít. A feldolgozás célja a kultusz működési mechanizmusának, intézményi kereteinek és tárgyi kellékeinek feltárása és bemutatása. Ez egyrészt az alkotóhoz szorosan kötődő befogadástörténeti konzekvenciák levonását támogatja, másrészt egy művészkultusz anatómiájaként adalékul szolgálhat a további kultusztörténeti kutatások számára.[1]

            A kultusz mindenekelőtt emlékezés, morális tartalmú gondolkodás egy személyiségről, életműről, annak szegmenseiről; az ennek során fellelt vélt vagy valós elemek, vonások értelmezése, magyarázata, a jelenre példatárként való vonatkoztatása. Az emlékező részéről sosem önzetlen, hanem erősen önreflektív aktus. Megjelenésében reprezentatív, látványos külsőségekben gazdag, szimbolikus nyelvezetében kifinomult. Az emlékezés formai változatosságában, tárgyi gazdagságában az emlékező saját képességeit juttatja kifejezésre. A “nagy ember” saját elődje, őse, példaképeként való feltűntetése az emlékező csoport hatalmi státuszának megerősítését szolgálja.  A múlt glorifikációja gyakran a jelen laudációjává alakul. Ilyenformán a Székely-kultusz története nem azonos a tudományos Székely-kutatás történetével. A hangsúly az életmű egyes darabjairól a róluk való beszédre, a műtárgyról a kultusztárgyra, az empirikus adatokról retorikai fordulatokra, a hitelesség kérdéséről a hatásmechanizmusra, az élterajzi eseményekről anekdotikus elemekre helyeződik át. Mindezek visszfényében világossá válik, hogy a műtárgy hitelét a kultikus patina csillogása csak megerősíti, gazdagítja. Hasonlóan a restaurátorok korszerű módszeréhez az évek során “rárakódott” értékelések, szerepkörök elkülönítő megőrzése szükséges.

 

Az egyes jubileumi, kitüntetett évek eseményeinek vizsgálatát a továbbiakban a kultusz  hármas jellege határozza meg: a kultusz vizsgálata mint gondolkodásmód, mint szokásrend, és mint tárgyegyüttes:[2] 

 

1. A megemlékező írásokban, elemzésekben, beszédekben megnyilvánuló gondolkodásmód a Székely-kép formálódásáról ad fogalmat. A szövegek nagy része a szónokok vagy elemzők kultikus beállítódásának is bizonyítékai. E különféle céllal és időben íródott szövegek számos hasonló retorikai, dramaturgiai fordulatot tartalmaznak, melyek egy része a hódolat kifejezése. Megalkotják a Székely-kép azon toposzait, melyekre későbbi méltatói, kritikusai vagy elemzői is, tudatosan vagy tudattalanul, támaszkodnak (pl. Székely tragikuma, ösztön és ráció harca stb.). A kultusz további gyakorlati, tárgyi elemeit ezek az elemek befolyásolják.

 

2. A szónoklatok és elemzések ideológiai bázisán születnek  az immár a közösséget is bevonó, látványos, közérthető, külsőségeiben rituálissá formált események, időben gyakran ciklikusan ismétlődő szokásrendek, mint a kultusz “vallásgyakorlatának” keretei. Ezek szervezeti alapját intézmények, emlékbizottságok, emlékkörök biztosítják. Kezdeményezésükre pályázatok, ösztöndíjak, versenyek szerveződnek. A gyakorlatban emlékhelyekhez, emlékházakhoz, emlék- és ereklyetárgyakhoz kötődnek.

 

3. A kultikus hódolat szakrális tárgyegyütteseket produkál illetve igényel. Ezek Székely esetében két jól elhatárolható csoportra bonthatók:

I. Székelyhez közvetlenül kötődő tárgyak, vi. ereklyetárgyak (melyek eredeti funkciójukban nem kultusztárgyak)

a/ általa alkotott tárgyak – vagyis művei

b/ általa használt tárgyak (pl. paletta, festőállvány stb.)

II. Székelyhez közvetetten kötődő tárgyak, vi. emléktárgyak (melyek a Székely-kultusz hatására jönnek létre, ill. a kultusz eszközei.)

a/ Székelyt ábrázoló műtárgyak (festmény, szobor, dombormű stb.)

b/ műveit ábrázoló reprodukciók, tárgyak

c/ hozzá ill. kultuszához kapcsolódó kultikus helyeket, eszközöket, szervezeteket ábrázoló tárgyak

 

 

 

1900 – “vak Homér”

 

Pályája kezdetén Székely Bertalan népszerű, ünnepelt művésznek számít a hazai viszonyok között.  Az 1860-as években a sajtó, mondhatni napi szinten foglalkozott műveivel. A hivatalos elismerést állami kitüntetések (Ferenc József lovagrend 1867. Francia becsületrend 1878) jelezték. Történeti képei kedvelt képesújságok műlapjaként kőrajzú sokszorosításban országszerte terjedtek[3], “ezek legtöbbje sokáig látható volt különféle reprodukciókban magyar családok otthonában.”[4] A Képzőművészeti Társulat prémiumlapjai életképeit népszerüsítették.[5]  A század utolsó éveiben viszont már a szakma is alig tud működéséről. A publikum izlése másfelé fordul, és Székely nem követi azt. A nagyközönség “képigényét” fedező Könyves Kálmán Szalon műlapjai közt csak elvétve jelenik meg Székely-mű. [6]

“Visszavonulva a nyilvános élettől, kötelességeinek és tanulmányainak él. Nevét hiába keressük a kiállitások tárgymutatóiban s a napilapok hasábjain” – írja Székelyről 1894-ben Kacziány Ödön.[7]  A fényesen induló pálya törése az 1880-as években következik be. A nagyközönség előtt legutóbb utolsó nagy történeti képével, a Zrínyi kirohanása kompozícióval lépett fel az 1885-ös Országos Kiállításon. Bár a kép vázlatát két évvel korábban Ipolyi-díjjal jutalmazta a szakma[8], a monumentális kép már közel sem kelt akkora visszhangot mint Székely korábbi históriai művei. Míg ezt megelőzően több-kevesebb rendszereséggel kiállítója volt a Műcsarnoknak és a nagy nemzetközi kiállításoknak (Brüsszel, Párizs, Bécs), most teljességgel visszavonul a nyilvánosság elől. Az elismerésnek szánt főiskolai tanári katedra a napi gyakorlatban inkább nyűg mint kitüntetés. A falkép-festő Székely munkássága jóval csekélyebb sajtóvisszhangot kap mint néhány évvel korábban a történeti festőé. A műteremben komoly munka zajlik, de távol a művészi közélettől, a közönségsiker reflektorfényétől. A kortárs siker legfőbb gátja, hogy Székely mind a nagyközönséggel, mind a szakmai közélettel megszakítja vagy elveszti a kapcsolatot. Bölcs remeteként, a nagy művészeti forradalmak zajától elvonulva “műtermének falai közt problémákat  ad föl magának és problémákat old meg.”[9]

            A másfél évtizedes hallgatást, dacos, sértett visszavonulást a közönség sosem bocsájtotta meg. Nemcsak a “tragikus Székely” mítosza, hanem minden későbbi félreértés, máig berögzült torzítás a hallgatás éveiből ered. Az első világháború végéig a  Magyar Nemzeti Múzeumban kizárólag történeti képei reprezentálják művészetét[10], ami segíti a történeti festő toposzának kialakulását. Szana Tamás 1890-ben megjelent műve, mely a század magyar művészetének első átfogó tárgyalása éppen történeti képeit és éppen festői szempontból negligálja: “compositiója conventionalis, szinei nem eléggé mélyek, nem eléggé drámaiak”.[11] A bontakozó műcsarnoki szalonfestészet áramában egyedül korai polgári zsánerképeit, az Apácát és az Árvát tartja maradandónak. Egyébként, úgy véli Székely teljesítménye “alatta marad a magyar művészet mai szinvonalának.”[12]

            Mindezek hátterében valódi áttörést jelent a Nemzeti Szalon vállalkozása, mely  nagy magyar mesterek műveit bemutató sorozatában a Markó család és Wagner Sándor után első ízben egy élő magyar klasszikus, Székely Bertalan reprezentatív tárlatát rendezi meg. Az 1900 márciusában nyíló kiállítás a mester majd száz művét mutatja be. Az első teremben hét szimbolikus frízterve kerül bemutatásra (a megjegyzés szerint: megrendelésre várva) A következő teremben 28 akvarell és olaj tájképvázlata jelenik meg, némelyik hangsúlyozottan az egyszeri benyomást rögzítő “gyorsvázlat”. A modern tájképfestő Székely első ízben mutatkozik itt be a nagyközönség előtt. A művek egy újabb csoportja a konvencionális Székely-képet erősíti meg: megjelenik közismert históriai kompozícióinak egy része a Szépművészeti Múzeumból és azok kevéssé ismert vázlatai Ernst Lajos magyar történeti gyűjteményéből. A zsánerfestőt A nő élete sorozat 12 rajza és az Anyai őrszem, az illusztrátort Petőfi Tündérálom négy kompozíciója, az aktfestőt egyetlen Léda-kép képviseli. A kiállítás kétségtelenül hozzájárul egy új Székely-kép kialakulásához, bár terjedelménél fogva csak érzékeltetni képes a mester univerzalizmusát.

            A kultusz alapkövét, a bemutatott művektől csaknem független, költői lendületű bevezető írója, a Nemzeti Szalon ekkori, a progresszív művészeti áramlatokat támogató alelnöke, Hock János helyezi el.[13] Panégürikosza egy mitikus zseni hatalmasra növelt alakját idézi meg a kortársak előtt. A kritika korábbi vádpontjai erénnyé alakulnak: a kivonulás a szerzetesi megtisztító kontempláció feltétele lesz. Az új zseni-religio  Székely, eddig korszerűtlennek ítélt, történeti festészetét nemzetmegváltó apostoli szerepkörrel ruházza fel. A magasztalás számos eleme már használatban van a mártírsorsú századvégi modern festők mitizálásában: az akadémikus konzervativizmussal vádolt művész egyszerre a modern művész-zseni századfordulós szerepében jelenik meg.[14]

Hock János kiindulópontja szerint az “Igazi művésznek” ismérve az elvonultság, meg nem értettség, szenvedés, lemondás és nyomor aszkézise, mely segíti a lelki megtisztulást, az erényért és nemzetért vívott harcot.” Mártiriuma csak halála után remélhet koszorút: “A dicsőség fénye csak sírkeresztjüket ragyoghatja be a hírnévnek sugaraival.” Munkája hasonló a “megváltás munkájához”.  Az általános zseni-kép felvázolása után megtörténik Székely, a “teremtő zseni” beillesztése ebbe a szakrális hitrendszerbe. Szerepköre apostoli, önfeláldozó és térítő, abszolút etikai mérce: “… szeretettel hordozta az ő keresztjét. Dolgozott a magányban, a visszavonultságban, s anyagi érdekeit mindig alárendelte az eszményi föladatoknak, amikkel hazájának kívánt szolgálatot tenni.” Történeti képei révén a “nemzeti újjáébredés” vezére, a nemzet megszentelt dalnoka, “vak Homér”, Mózes, “aki művész-zsenijének tűzoszlopával segítette bevezetni népét az ígéret földjére”, modern Prometheus “a ki saját lelkéből lopta el a tüzet, hogy egy egész országot borítson vele lángba.”

            Hock János szövege páratlan atekintetben, hogy a Székelyről való beszéd a későbbiekben sohasem emelkedik ilyen patetikus magasságokba, nem válik a zseni-religio kultikus imájává, elemei csak Körösfői Kriesch és Nagy Sándor némely tanítványi visszaemlékezésében jelennek meg.          

            A kiállítás ideje alatt, 1900 március 13–án művésztársai ünnepélyes lakomát rendeztek a 65 éves mester tiszteletére az Országos Kaszinóban.[15] A művészi jubileumok reprezentatív megünneplése ekkorra már képzőművészeink körében is nagy múltra tekint vissza.[16] A Shakespeare-kultusz “jubilée-ünnepeire”[17], mint ősképre visszavezethető külföldi művészlaudációk és a 19.század közepén hazánkban is megszaporodó kultikus irodalmi ünnepségek[18] voltak a mintaadók. A Székely-ünnepséget időben megelőzte a Munkácsy-kultusz több nagyszabású felvonása, közülük a legpompásabb sorozatot az 1882-es év hozta.[19] 1894-ben Jókai írói jubileumát ülték meg írótársai[20], mely lefolyásában, szimbólumrendszerében és emléktárgyaiban a Munkácsy-ünnepélyek irodalmi megfelelője volt. Lotz Károly, mint a második számú festészeti mesteriskola tanára tiszteletére rendezett 1898-as ünnepség az 1900-as Székely-jubileum közvetlen előzményének tekinthető.[21] A közel egykorú, azonos műfajban, több munkán közösen dolgozó, emberileg egymáshoz igen közel álló művésztársak azonban eltérő intenzitású magasztalásban részesülnek. A dramaturgia hasonló, de a Székely-ünnepség kevesebb résztvevővel, csekélyebb számú hódolóval, szegényesebb tárgyi emlékanyag kíséretében zajlik le.

            A Székely-ünnepély nyitóbeszédét a Nemzeti Szalon alelnöke, a kiállítás rendezője, Hock János tartja. Majd Rózsa Miklós, a Nemzeti Szalon titkára olvassa fel Zala György, Strobl Alajos és Fadrusz János szobrászok együttesen aláírt levelét, melyben a magyar művészek nevében köszöntik Székelyt. Zichy Mihály táviratban üdvözölte művésztársát.[22] Ezután átnyújtják neki művésztársai által küldött babérkoszorút. Végül Kacziány Ödön olvassa fel visszaemlékezéseit. A személyes részvétel korlátozott. Inkább a Nemzeti Szalon reklámfogásaként, mint a magyar művésztársadalom főhajtásaként értékelhető az esemény.

            Az ünnepséghez biztosan köthető emléktárgy nem maradt fenn. A szadai emlékmúzeum őriz egy díszes bársonykötésű albumot, melyet tanítványai adományoztak a mesternek.[23] Lotz Károlyt hasonló, a tanítványok műveinek fényképmásolatát és arcképüket tartalmazó albummal köszöntötték női hallgatói az 1898-as emlékünnepségek alkalmából.[24] Ez a gesztus valószínűsíti, hogy a Székelynek szánt album az 1900-as ünnepséghez kötődik.

 

 

1905 – “Székely Bertalan igazsága”

 

            A Nemzeti Szalonban megrendezett kiállítás és az azt követő ünnepség mindenképp hozzájárul, hogy a 20. század első éveiben – Munkácsy majd Lotz halála után – Székelyt nemzeti festészetünk élő klasszikusaként tartsák számon.  A Lyka Károly által szerkesztett magyar művészeti szaklap, a Művészet indulásakor, 1902-ben megjelent első számában Székely vajdahunyadi falképterveit mutatja be.[25] A Pesti Napló jutalomkönyve, a széles közönséghez eljutó, 1904-ben megjelent A Magyar Festőművészet Albuma belső borítóján Székely arcképét a nemzeti festészet klasszikusainak koszorújába emeli.[26]

            Az első hivatalos elismerés az “anyaintézmény”, a főiskola felől érkezik: 1903-ban Székelyt kinevezik a Rajztanárvizsgáló Bizottság elnökévé, majd az Országos Magyar Mintarajziskola és Rajztanárképző igazgatójává. De a valódi elégtételt csak barátja, Lotz Károly halála után kapja meg az immár 70 éves mester, mikor az igazgatói feladatokat átadva Szinyei Merse Pálnak, 1905-ben ő maga a II-ik számú festészeti mesteriskola élére kerül.[27]  “Elérte azt, amit Magyarországon festőművész külsőségben elérhet” – írja üdvözlő cikkében hűséges tanítványa, Lándor Tivadar.[28]

            Miután élete végén a hazai rajztanárképzés majd művészképzés csúcsintézményeinek élére kerül Székely, címeit tekintve is alkalmassá válik arra, hogy a magyar rajztanárok kultikus vezérévé, atyamesterévé, apostolává növekedjen. 1904-ben a Magyar Rajztanárok Országos Egyesülete tiszteletbeli elnökévé választja.[29] Tardos Krenner Vikor 1905-ben a Rajzoktatás, a rajzpedagógusok szakmai és egyesületi lapjának hasábjain indított terjedelmes, két évfolyamon át húzódó cikksorozata alapozza meg a rajztanárok körében életre kelő Székely-kultuszt.[30] Beköszöntőjében mint mitikus ősapától, Székelytől származtatja a rajztanárok összességét: “Mi magyar rajztanárok Székely Bertalannak vagyunk tanítványai.”[31] A cikkfolyam további részeiben nyilvánvalóvá válik Székely feladatköre is: védőpajzsként szolgálni a rajztanárokat ért maradiság vádjai és a “hamis újítások” támadásai ellen. Valójában a nagyreményű tanítvány[32] írása révén megkezdődik egy akadémikus, retrográd, minden művészi modernséggel mereven szembehelyezkedő konzervatív Székely-kép megkonstruálása: “Ő az igazi kulturának folytatója, az álkultura apró-cseprő bajnokaival szemben…. Ő a kulturális folytonosság embere, ki a divatok hullámai között szilárd nyugalommal áll.”[33]

 

 

 

 

1910 – A szadai temetés

 

            1910 augusztus 22-én, leányának mátyásföldi házában, hosszas betegség után halt meg Székely Bertalan.[34] Végakaratának megfelelően[35] két nap múlva, augusztus 24-én, Szent Bertalan napján, a Gödöllő melletti Szada község református temetőjében helyezik örök nyugalomra, ahol élete utolsó harmadának nyugalmas nyarait töltötte. Haláláról és temetéséről részletesen beszámol a napisajtó, festőtársai, tanítványai a folyóiratok hasábjain emlékeznek meg róla. A Rajzoktatás folyóirat szeptemberi számát Székely Bertalan emlékének szenteli.[36] A Művészet folyóirat díszes mellékletként közli Körösfői Kriesch Aladár gyászbeszédét.[37] A temetés lefolyásáról a Rajzoktatásban Kölber Dezső, a Magyar Nemzetben Lándor Tivadar tudósít.[38]

            A temetés napján a hazai művészeti közélet jelesei indulnak közös zarándokútra a Keleti pályaudvarról Szadára.[39] Gyászruhába öltözött, lobogók híján fekete kendőkkel feldíszített faluba érkeznek. A ravatal a gyászlepellel borított műteremházban áll. A búcsú kezdetekor innen viszik ki a négy lobogó kandelláberrel közrefogott koporsót a kertbe, Székely kedvenc akácfája alá. A búcsúztatást az Operaház énekkarának gyászdalai vezetik be. Előbb Haypál Benő, budai református lelkész mond búcsúbeszédet, majd Molnár Viktor a kormány nevében fejezi ki részvétét. A képzőművészek nevében Róna József, a tanítványok részéről Körösfői Kriesch Aladár szólalt fel végül. A temető felé meginduló gyászmenetet népviseletbe öltözött, koszorúvivő szadai lányok vezetik, majd zsoltárokat éneklő helybeli férfiak következnek. Mögöttük egy szimbolikus hármas csoport: fekete csuklyás férfialakok, a szélsők egyike bársonypárnán Székely kitüntetéseit,társa a festő palettáját és ecsetjét viszi, a középső a dicsőséget és hírnevet jelképező diadaloszlopot tartja magasra. A diadaloszlop névtábláját nagy méretű, gyászszalagokkal borított körkoszorú övezi, mindezt géniuszalak koronázza. A koporsót a temető egyetlen fűzfája alá helyezik el, mellette kap helyet a diadaloszlop is. Itt előbb a szadai lelkész, majd Stróbl Alajos a mesteriskolák és Kovách Géza a Képzőművészeti Főiskola és Rajtanárok Egyesülete nevében búcsúztatja el a festőt.

            A szadai temetésről kétoldalas, képes riport jelenik meg a Vasárnapi Ujságban, több érzékletes képet közölve gyászoló falusi asszonyok csoportjairól.[40] A fotókon jól kivehető kitüntetések mára elvesztek. A diadaloszlop az 1930-as években még állt a szadai sír mellett.[41] A paletta, vagy annak másodpéldánya, ma is a Székely Bertalan Emlékmúzeum ereklyetárgyai között található.

A rajztanárok körében megindul az atyamesterré választott festő szakralizálása. A Rajzoktatás különszáma számos képmelléklettel és változatos írásokkal rója le kegyeletét a Mester előtt, akiben a rajztanár társadalom  “a művészeti peadagogia legnagyobb lángelméjét és hitvallásának megteremtő apostolát” tiszteli. [42] A különszám közli Székely időskori fényképét, a Mohácsi vész reprodukcióját és Székely Árpád rajza nyomán a temetés miatt aktuálissá vált szadai műterem és lakóház képét. A gyász allegóriáját Rakssányi Dezső, Székely mesteriskolás tanítványa, maga is történeti festő[43], rajzolja meg a folyóirat alkalmi mellékleteként. A gyászolók hármas csoportja -  Hungária két mellékalakkal – a szemtanúk által leírt és a fotókon is megjelenő diadaloszlop tövében jelenik meg.[44]

A megemlékezés és kegyelet efemer emlékein túl egyedül a rajztanárok egyesülete lép fel távlati programmal Székely emlékének ápolására: “az ő emléke tőlünk cselekvést kíván” – hangzik el a felhívás.[45]A Rajztanárok Egyesületének Országos választmánya szeptemberi ülésén támogatja egy adatgyűjtő-bizottság megalakulását.[46] Ennek feladata egy tervezett részletes életrajz adatainak felkutatása, interjúk készítése volt tanítványokkal, Székely tanítási módszerének rekonstruálása, korrektúráinak, vázlatainak összegyűjtése és feldolgozása.

A Művészet folyóirat, Körösfői nyomán, szintén közöl egy gyász-allegóriát.[47] A földre roskadó szárnyas géniusz vélhetően a Fogadalom címen ismert szőnyeg ideák előtt leboruló nőalakjának leszármazottja.[48] Arra, hogy a párhuzam több mint formai, Körösfői szadai gyászbeszédének egy mondata utal, mely szerint Székely “a szépség apostola, aki hírdeti az igét tanítványainak.”[49]

            Székely Bertalan végakarata, miszerint a szadai temetőbe helyezzék örök nyugalomba, szándékos tüntetés a korszak reprezentatív, gyakran önünneplésbe fulladó dísztemetései ellen. A kontrasztot a közelmúlt nagy művésztemetéseivel (Munkácsy, Lotz, Zichy és ugyanezen év májusában Mikszáth Kálmán) a kortársak is kiemelik: “Nem vágyott abba a temetőbe, hol igazi nagyok és a múló, üres nagyság, a hivalkodó gazdagság nyernek egyaránt fényes emlékkövet; csak egy szerény falusi temető hantjai alatt kért nyugvóhelyet…”[50] Schauschek Árpád pontos látleletét adja a szadai temetésnek:[51] kívülállásának dacos vállalása morális példaképpé emeli Székelyt hódolói előtt. A kivonulás utolsó tüntető gesztusa székely, protestáns puritanizmusának, nyakas önérzetének válik bizonyítékává. A hálátlanul szerény szertartás a végső vádpont közönyös korával szemben. A Székellyel szemben mindmáig meghatározó lelkiismeretfurdalás, röstellkedés, szégyenérzet, kiengesztelésének örökös kényszere már a kortárs búcsúszavak közé is némi disszonanciát csal.

            Ez a demonstratív szecesszió, a reprezentatív temetés visszautasítása, egy szerény falusi végtisztesség vállalása a búcsúzók körét is beszűkíti. Székely nem válik a “nemzet nagy halottjává.” A temetés alaphangját a bőszoknyás, színes fejkendős szadai lányok adják meg: “Őt a magyar nép temette el.” – emeli ki Körösfői Kriesch Aladár búcsúbeszéde.[52] Székely végső útján – ahogy késői művészi törekvéseiben is – a “tiszta forráshoz” fordul. Így válnak örökségének letéteményeseivé az ő művészi teljesítményéről mit sem tudó szadaiak. Erkölcsi romlatlanságuk, gyermeki tisztaságuk viszont egyedül őket predesztinálja a befogadásra. Székelyt és Szadát, a művészt és a népet – Körösfői interpretációjában – transzcendens kötelék fűzi össze: “…ők vették át tőlünk a halottat, oly méltósággal és komolysággal, mely kétségtelenül bizonyította, hogy ismerik a reájuk bízott drága kincs és megbecsülhetetlen örökség értékét. Vajjon földi ember parancsára cselekdtek-e így?”[53]


[1] Módszertani szempontból az utóbbi években megindult hazai irodalmi kultuszkutatások jelentettek támpontot, elsősorban a Petőfi Irodalmi Múzeum és az MTA Irodalomtudományi Intézete Kultusztörténeti Kutató Csoportja tanulmánykötetei: 1994 Tények és legendák – Tárgyak és ereklyék. A Petőfi Irodalmi Múzeum és az MTA Irodalomtudományi Intézete Kultusztörténeti Kutató Csoportja közös konferenciájának megszerkesztett anyaga. A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 1. Szerk.: Kalla Zsuzsa. Petőfi Irodalmi Múzeum, Bp. 1994. - Kegyelet és irodalom. Kultusztörténeti tanulmányok. A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 7. Szerk.: Kalla Zsuzsa. Bp. 1997.;  A művészettörténet területén kulcsfontosságú tanulmányokkal bővített kiállítás katalógusa: 1995 MNG; Egy alkotó személyéhez és életművéhez kötődő kultusz elemző vizsgálata csak Munkácsy Mihály esetében kezdődött meg: Sz. Kürti Katalin: Munkácsy-ereklyék és dokumentumok a békéscsabai múzeumban. Békéscsaba, 1994. – Munkácsy Mihály (1844-1900) élete és kultusza. Kiállítás a debreceni Déri Múzeumban. 1994 február – május.;

[2] Dávidházi Péter a Shakespeare-kultusz kapcsán bevezetett szövegközpontú fogalomrendszerének (kultusz mint beállítódás, mint  szokásrend, mint nyelvhasználat) tárgy/műközpontú adaptációja ez, előkészítve a képzőművészeti jellegű vizsgálódásokra – Dávidházi Péter: “Isten másodszülöttje”. A magyar Shakespeare-kultusz természetrajza. Bp. 1989.1-28.;

[3] Pl.: A II. Lajos 1866-ban a Képes-Újság műlapja, a Dobozi 1865-ben, az Egri nők 1871-ben a Hazánk és a Külföld jutalomképe. (Ez alkalmanként néhány ezres olvasótábort jelent.)

[4] Lyka 1935. 797.

[5] A Pesti Műegylet nem adott Székelytől műlapot; Társulati műlapok: 1865: Ágnes asszony – 1868: Az özvegy – 1869: Az anyai őrszem  - 1995 MNG, 259-262., kat. II. 3b. 8, 15.

[6] Az arányok igen sokatmondóak: Székely kortársai közül 46 művel Benczúr Gyula “listavezető”, őt Munkácsy Mihály és Lotz Károly követi egyaránt 20-20 műlappal, az ifjabb korosztályból Szinyei Merse Pált 21 alkotása képviseli. Ezzel szemben Székely Bertalantól 6 kép került a neves cég által sokszorosításra: 3 történeti kép (Egri nők, V. László, Zrínyi Miklós kirohanása) két arckép (Rachel, Lukács László) és egy tájkép. – Kiváló műlapok jegyzéke. Könyves Kálmán Magyar Műkiadó részvénytársaság, Bp. é.n. – A kiadó tevékenységéről: Szurcsikné Molnár Erika: A Könyves Kálmán Műintézet tevékenységének története. Ars Hungarica 1985. XIII. évf. 2.sz. 161-181.

[7] Kacziány 1898. 818.

[8] Sinkó Katalin: Zrínyi Miklós Szigetvárt. In: 1995 MNG. 288.

[9] Dömötör 1904. 120.

[10] MNM 1876: II. terem: Thököly Imre és vázlata, II. Lajos, Egri nők, Dobozi Mihály, Mohácsi ütközet, V. László; Szépművészeti Múzeum 1906: V. László, Thököly, Dobozy,  Mohács,  II. Lajos

[11] Szana 1890. 93.

[12] u.o. 94.

[13] Hock  1900 – Hock Jánosról: Almanach a Nemzeti Szalon Nyugdíjintézete javára. Szerkesztik: Déry Béla, Bányász László, Margitay Ernő. Bp. 1912. 233.

[14] Ugyanekkor Éber László a konzervatív, a modern törekvésekkel szemben védőpajzsként szolgáló Székely-kép alapjait rakja le: “A magyar festészet nemzeti hagyományainak egyik legkiválóbb képviselője, tettel és szóval. Épen most, művészetünk válságos korszakában nagy szükségünk van reá…” – Éber 1900 VU.161.

[15] Híradás az ünnepség lefolyásáról: Vasárnapi Ujság 1900. 47. évf. 11. sz. 172.

[16] Sinkó Katalin: A művészi siker anatómiája. 1840-1900. In: 1995 MNG, 15-47.

[17] Dávidházi i.m. 47-60.

[18] Az 1850-1860-as évek hazai irodalmi kultuszainak feldolgozása: Praznovszky Mihály: “A szellemdiadal ünnepei.” A magyar irodalom kultikus szokásrendje a XIX. század közepén. Bp. 1998.

[19] Boros Judit – Szabó László: Munkácsy Mihály hazai ünneplése, temetése és hagyatéka. In: 1995 MNG, 86-93.

[20] E. Csorba Csilla: Szederinda. (Jókai írói jubieluma.) In: Tények és legendák… i.m. 57-67.

[21] Az ünnepség az Iparművészeti Múzeumban kerül megrendezésre. Főbb eseményei: Keleti Gusztáv nyitóbeszéde – Zichy Mihály üdvözlő levelének felolvasása – Rákóczi-induló – 14 küldöttség hódolata a mester előtt, emléktárgyaik átnyújtása (a magyar művészek nevében Feszty Árpád, a magyar építészek, az Országos Képtár, Képzőművészeti Társulat, Műbarátok köre, Mintarajziskola és Iparművészeti iskola képviselői) – majd ifjú hölgyek nyújtanak át egy-egy szál virágot a festőnek; Az ünnepség emlékére a Képzőművészeti Társulat Lotz-díjat alapít. – Lotz Károlyt a Képzőművászeti Társulat alelnökévé és a Magyar Mérnök- és Építész-Egylet díszelnökévé választják – az ünnepély emlékére megjelenik a Lotz-album. - Mindennek részletes, képekkel illusztrált leírását ld. Vasárnapi Ujság 1898. 9-10.sz. – valamint: Ybl Ervin: Lotz Károly élete és művészete. Bp. 1938.  60-61.

[22] Zichy Mihály üdvözlete Székely Bertalanhoz : Vasárnapi Ujság 1900. március 22. 47. évf. 13.sz. 205.

[23] Felirata: Székely Bertalannak hálás tanítványai. – Az album állapota igen rossz. Egy kivételével valamennyi albumképe hiányzik. Az egyetlen megmaradt kép egy Kozmata Ferenc műtermében készült fotográfia, mely Székely női tanítványait mutatja egy műteremben. – Az album egykor az aszódi Petőfi Múzeum állományába tartozott. Aszódi ltsz.: 76. 136.1.

[24] Ybl i.m. 50. és 414.

[25] Lyka 1902

[26] Pesti Napló 1904 – A belső borítón: középen Munkácsy – körben Madarász – Zichy – Benczúr és Székely arcképe.

[27] Híradás: Rajzoktatás 1906. február 1. IX. évf. 1-2.sz. 1-2. (Személyi változásak.) - n.n.: A főiskola ötven éve. Az Orsz. M. Kir. Képzőművészeti Főiskola Évkönyve az 1921-22., 1922-23., 1923-24., 1924-25. tanévekről. Bp. 1926. 11-12. – Bence Gyula: A Képzőművészeti Főiskola története. In: Száz éves a Képzőművészeti Főiskola 1871-1971. Bp. 1972. 257-261.

[28] Lándor 1905, 857.

[29] Magyar Rajztanárok Országos Egyesületének Értesítője. 1904. VII. 78-79.

[30] Tardos Krenner 1905

[31] u.o. 1905. 3.sz. 128.

[32] 1903-tól megbízott, 1911-től rendes tanárként boncalaktant és alakrajzi mozdulat-kompozíciót (tehát a korábban Székely által oktatott tantárgyakat) tanít. – Lyka Károly : Tardos Krenner Viktor. Magyar Művészet 1928. 64-65.

[33] Tardos-Krenner 1906, 7.sz. 301.

[34] Gyászjelentés Szadán kiállítva.

[35] Végrendelete nem ismert, de tartalmára többen hivatkoznak – pl. Kölber 1910. 208.

[36] Rajzoktatás, 1910. szeptember 15. XIII.évf. 7.sz. (Székely Bertalan emlékének.)

[37] Körösfői 1910

[38] Lándor 1910 – Kölber 1910

[39] Ott van a kormány részéről Molnár Viktor, államtitkár és Majovszky Pál miniszteri osztálytanácsos. A II. számú Mesteriskola tanári kara és növendékei, a szobrászati Mesteriskolák képviseletében Stróbl Alajos, a Képzőművészeti Főiskola szinte teljes tanári kara, az Iparművészeti Főiskola képviseletében Czakó Elemér. Az Iparművészeti Társulat részéről Györgyi Kálmán igazgató, a Képzőművészeti Társulat, a Rajztanárok egyesületének elnöke, a Nemzeti Szalon és a Fészek klub képviselői. A művésztársak közül a régi harcostársak köréből Schulek Frigyes, Madarász Viktor, Ujházy Ferenc, a fiatalok közül Körösfői Kriesch Aladár, Nagy Sándor és a gödöllői művésztelepről mások is.

[40] Vasárnapi Ujság 1910. 36.sz. 748-749.

[41] Kölber 1936.5.

[42] Magyar Rajztanárok és Rajztanítók Országos Egyesületének választmányi ülése. 1910, szeptember 9. (Hollós Károly, elnök beszéde) – Rajzoktatás, 1910. szeptember 15. XIII.évf. 7.sz. (Székely Bertalan emlékének.) 232.

[43] Dr. Pipics Zoltán: 100 magyar festő. Bp. 1944. 146-147.

[44] Felirata: A szadai sírnál. – J.j.l.: Rakssányi Dezső

[45] Schauschek 1910. 226.

[46] Magyar Rajztanárok és Rajztanítók Országos Egyesületének választmányi ülése. 1910. szeptember 9. – Rajzoktatás 1910. szeptember 15. XIII. évf. 7.sz. 232.

[47] Művészet 1910. 313.o. – Felirata: In memoriam sempiternam

[48] Lappang  – Felirata: Rávetem egész testemet, hogy megvédelmezzem az ideákat, amelyekért vagyok.Repr.: Magyar Iparművészet, 1909. 24. – Gellér Katalin - Keserü Katalin: A gödöllői művésztelep, Bp. 1987. 147.o. 87.kép

[49] Lándor 1910. 7.

[50] Schauschek 1910. 212.

[51] Schauschek 1910.

[52] Körösfői 1910.

[53] u.o. – A gödöllői iskola és Székely késői munkáinak művészettörténeti párhuzamai ismertek : Basics 1982 Eredetmonda – A személyes kapcsolatot a földrajzi közelség és Székely Árpád Körösfőivel kötött barátsága teremtette meg: Dénes Jenő: Körösfői Kriesch Aladár. A budapesti kir. Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem Művészettörténeti és Keresztényrégészeti Intézetének dolgozatai. 61. Bp. 1939. 16-18.