Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Székely Árpád

2008.01.16

Székely Bertalan Műteremház Füzetek I. Szada, 2003.

(Jegyzetek nélküli, rövidített változat!)

 

 

Egy elfeledett életmű

Székely Árpád (1861-1914)

 

Mikor 1956-ban a Székely Bertalan Emlékmúzeum megnyitotta kapuit, az első állandó kiállítás egyik kistermét Székely Árpád rézkarcai és akvarelljei töltötték meg.[1] Míg Székely Bertalan emlékét nemzedékeken át ápolta a község, fia művészete, szadai kötődései feledésbe merültek. Műveit a közönség sem életében, sem halála után nem láthatta együtt, rézkarcainak egyetlen bő válogatása halála után nyolc évvel, 1922-ben került a budapesti közönség elé.[2]

Rejtőzködő életmű Székely Árpádé. Nagy hírű, zseniális édesapja, Székely Bertalan mellett a fiú mindvégig árnyékban maradt. Noha maga is művészpályára lépett, folyvást visszahúzódva működött. Visszanézve úgy tűnhet, szándékolt volt ez a félreállás, s annak tudatát tükrözte, hogy a fiú sohasem léphet apja nyomdokaiba. Székely Árpád túlontúl is tisztában volt saját képességeivel. Sohasem versenyzett apjával, tudatosan kitért mindazon műfajok elől, amelyekben a külvilág összemérhette volna őket. A tájfestés és a sokszorosított grafika művészeti ága kellőképp távol volt Székely Bertalan gondoltilag súlyos, formailag összetett festői problémáitól. Ezen a területen úgy mozoghatott a “nagy festő fia”, hogy nem kellett a folytonos összehasonlítástól tartnia. Ugyanakkor habitusából adódóan a lázongás is távol állt tőle. Noha működése nagyrészt a századforduló formabontó kísérletekben, művészeti forradalmakban bővelkedő időszakára esett, Székely Árpád sohasem fordult szembe az apa generációja által hordozott művészeti eszményekkel. Kísérletező hajlmait tisztán technikai területen, a sokszrosított grafika körén belül gyakorolta. Drámai fordulaktól mentes pályaképe jellemző példája azon művészi magatartásnak, amely számára a műalkotás nem filozófia, s nem társul forradalmi-agitatív hévvel, hanem mindenekelőtt a szépség szolgálatába állított, nagy technikai tudással űzött mesterség. Az életmű nagy részét kitevő tájképek kiművelt rajztudásról, érzékeny természetlátásról és az európai tájábrázolás nagy hagyományainak belsővé tételéről tanúskodnak. Gondos megmunkálásuk, a részletek aprólékos kivitelezése a jelenkori szemlélő figyelmét is joggal keltik fel.

           

Pályakezdés

Székely Árpád 1861 február 28-án született a csehországi Marschendorfban, ahol ekkoriban apja az Aichelburg grófoknál dolgozott rajztanítóként. A családhoz Székely Bertalan egyik első megrendelője, Schulpe Ágost őrnagy közvetítése révén került. Nem sokkal az után, hogy a bécsi akadémiai tanulmányain alighogy túljutott fiatal festő 1858 júliusában a birtokra érkezett, beleszeretett az intéző lányába, Kudrna Janette-be, akit 1860-ban feleségül is vett. Székely még az év őszén beiratkozott a müncheni akadémiára, és Karl von Piloty vezetésével megfestette első nagy történeti kompozícióját, a II. Lajos holttestének feltalálását. A következő év első hónapjaiban visszatért várandós feleségéhez, aki február 28-án adott életet első fiúknak, Székely Árpádnak.[3] A kisfiú másfél éves volt mikor a család 1862 augusztusában végleg Magyarországra költözött. Székely Bertalant ekkor már mint a II. Lajos holttestének feltalálása és a Dobozi Mihály és hitvese festőjeként ünneplete hazai művészeti közélet. Az elkövetkezendő években a család még két fiú és egy leánygyermekkel gyarapodott.[4] Gyermekeit Székely több arcképen is megörökítette, egy 1870 körül készült portréja Árpádot alacsony horizontú tájháttér előtt, melankólikus tekintettel jeleníti meg.[5]

            Az elsőszülött fiú művészi hajlmai korán felébredtek. Rajzi, esztétikai nevelését kezdetben természetszerűleg apja vezette. Székely Árpád még alig múlt tíz éves, mikor az 1872-1873-as tanévben a Mintarajziskola és Rajztanárképző növendéke lett, ahol vélhetően főképp édesapja bevezető kurzusain vehetett részt.[6] Középiskolai tanulmányait a nagynevű, középszintű rajzoktatásáról különösen híres pest-belvárosi főreáliskolában végezte.[7] Rajztanára itt kora egyik legnépszerűbb életkép- és történeti festőjeként ismert Szemlér Mihály (1833-1904) volt.[8] Szemlér 1862-től több mint három évtizedet töltött Eötvös József Reáliskola rajztanári székében. Pedagógiai gyakorlatához kapcsolódóan számos kiadást megért, széles körben használt rajzoktatási mintalapokat rajzolt.[9] Székely Bertalannal kezdettől fogva baráti kapcsolatban állt, s vélhetően Szemlér hívta fel kollegája figyelmét a Pest környéki kisközségre, Szadára is. Az 1860-as években a rézkarc technikájában is kísérleteket folytatott.[10] Székely Árpádra gyníthatóan hatott tanárának a magyar vidék és népélet iránti vonzalma, s talán technikai kísérleteibe is beavatta tehetséges növendékét.

Miután a pest-belvárosi főreáliskolában leérettségizett, Székely Árpád 1879-ben a Mintarajziskola és Rajztanárképző rendes hallgatóinak sorába lépett. Rajztanári oklevelét öt év után, 1885-ben szerezte meg.[11] Székely Árpád ezt követően 1889-ig, három tanéven át mint vendéghallgató folytatta tanulmányait.[12] Eközben az 1887-1888-as tanévben édesapjával együtt a betegeskedő Greguss Jánost is helyettesítette az alakrajz oktatásában.[13] Ezekben az években a Mintarajziskola és Rajztanárképzőn mind a gyakorlati, mind az elméleti tantárgyakat kitűnő tanárok oktatták. Székely Bertalan az alakrajz és festést oktatta, a művészettörténetet Henszlmann Imre adta elő, Schulek Frigyes az ékítményes és építészeti rajzot, valamint az ábrázoló geometriát és látszattant tanította. Tőle vette át 1873-ban az ékítményes és iparművészeti rajzot Rauscher Lajos építész, akinek évtizedekkel később Székely Árpád a Műegyetemen tanártársa lett. Székely Árpád iskolai tanulmányrajzai nem maradtak fent. Egyik legkorábbi ismert rajza az a historizáló, középkori szerelmi jelenetet ábrázoló ceruzarajza, amely az intézet Ifjúsági Társaskörének 1882-es évkönyvében szerepel.[14]

A sokszrosított grafikai technikák elsajátítására már mintarajziskolás évei alatt módja volt, hisz az intézetben 1872-től Morelli Gusztáv vezetésével működött grafikai tanfolyam.[15] A később fametszési (xilográfiai) szakosztályként működő egység 1883-tól az újonnan létesített Iparművészeti Iskolában működött, hasonlóan a rézmetszeti szakosztályhoz, amely Doby Jenő vezetésével állt fel 1884-ben. Székely vélhetően már a nyolcvanas évek végén gyakorolta magát e területen, hisz a források szerint mikor 1889-től két évet a müncheni akadémián töltött, ott a tájfestészetet mellett rézkarccal kapcsolatos tanulmányokat is folytatott.[16] Noha az Iparművészeti Iskola nyilvántartása szerint Székely hivatalosan csak 1901-ben vett részt a rézmetszési szakosztály munkájában, a Mintarajziskola hallgatójaként már korábban is módjában állt áthallgatni a társintézetbe.[17] Ám a korábbi kísérleteknek nincs nyoma a ma ismert művek között, Székely Árpád első rézkarcai 1901-ből származnak.

 

Iparművészeti tervek

Münchenből hazatérve édesapja mellett, majd 1893 és 1897 között, négy tanéven át a Mintarajziskola és Rajztanárképző gyakorló festészeti osztályán folytatta tanulmányait.[18] Az 1890-es évektől Székely Árpád mind élénkebben kapcsolódott be a hazai művészi közéletben. Munkásságát ezekben az években műfaji és stílusbeli útkeresés jellemezte. Nyilvános tárlaton első ízben 1894 telén, a Műcsarnok kiállításán szerepelt, ahol egy olajfestésű tájképét állította ki.[19] Ettől fogva haláláig csaknem minden évben szerepelt a Képzőművészeti Társulat éves, tavaszi és téli bemutatóin. Az 1890-es évek végéig a műcsarnoki tárlatokon olajfestésű, romantikus tájképekkel jelent meg.[20] 1897-ben a képzőművészek jelmezes ünnepélyén kulisszaként romantikus tájkép-pannót festett, előterében középkori lovag alakjával és a Strobl Alajos által tervezett “rejtelmes kúttal”.[21] Sokirányú felkészültségét jelzi, hogy mindezzel párhuzamosan festett oltárképeket, tervezett templomi üvegablakokat, készített könyvillusztrációkat, könyvdíszeket, iparművészeti tervezeket és épületrajzokat, egyaránt járatosnak bizonyulva az ékszerművészet és a könyvtervezés területén.

Főiskolai tanulmányai mellett 1894-től tanársegédként dolgozott a Műegyetemen rajz és ornamentika tanszékén. E poszton egyik elődje korábbi évfolyamtársa, Kriesch Aladár volt, aki ott az 1888/1889-es tanévben és 1890 őszén mint a műszaki rajz és ornamentika tanárának segédje működött.[22] Kriesch Aladár és Székely Árpád a Mintarajziskola II. évétől évfolyamtársak voltak. Az iskolai évek alatt Kriesch Székely Árpáddal kötött barátsága révén közeli kapcsolatba került a Székely-családdal. Székely Bertalan Kriesch műegyetemi tanár apja révén is kapcsolatban állt a családdal. A főiskolai évek alatt a Székely-fiúk, Ákos ás Árpád gyakran látogatják meg Kriesch-ék Nap utcai lakását, míg Kriesch Aladár nyaranta többször ellátogatott Szadára, talán a közeli Gödöllőt is ekkor ismerte meg.[23] A tanszéket 1884 óta Rauscher Lajos, Székely Árpád korábbi ékítményes rajz-tanára vezette. Székely haláláig a Műegyetem kötelékében maradt, 1907-től már adjunktusként. Tanártársai között volt a Székely-család közeli barátja, a rajzot oktató Schauschek Árpád[24], az alakrajz tanáraként Háry Gyula, a mintázást oktató Moiret Ödön, az építészettörténeti előadásokat tartó Nagy Virgil, Schulek Frigyes, Hauszmann Alajos és Hütl Dezső, valamint az iparművészet előadójaként Radisics Jenő.[25]

Míg korábban mindenekelőtt a táj- és állatfestés vonzotta, az 1890-es évek közepétől Doby Jenő és Rauscher Lajos hatására mind komolyabban kezdett foglalkozni a rézkarcolással. Elismerését jelezte, hogy 1895-ben a Szilágyi Sándor szerkesztésében megjelenő reprezentatív A Magyar Nemzet Történetének szerkesztőbizottsága illusztrációk rajzolására kérte fel.[26] A Millenniumi Történet címen ismert kötetsorozat Székely huszonkét rajzát közölte.[27] Közülük kettő az ezredéves kiállítás történeti főcsoportjában kiállított tárgyak nyomán készült.[28] Többségük azonban tájrajz, az a műfaj, amelyben Székely Árpád láthatóan otthonosan mozgott. Tájképeinek egy része – amint azt Visegrád képének felirata jelzi is – helyszíni tanulmányok nyomán készült. Az egykori véres ütközetek színhelyei Székely átiratában olyan békés helyként jelennek meg, amelynek történeti vonatkozását csupán a múlt históriai eseményei adják meg. A segesvári, kenyérmezei vagy isaszegi csatatér, életképi mozzanatokkal elevenné tett valóságának heroizmusa Székely rajzain nem a múltból, hanem a nagy távlatú, széles horizontú természeti látvány szépségéből fakad.

Az Ezredéves ünnepségek egyik csúcspontját jelentő képzőművészeti kiállításon Székely Árpád nem vett részt. A millenniumi megrendelésekhez kötődött azonban egy megbízása. A Főváros Lapok 1896 januárjában arról adott hírt, hogy a debreceni városi tanács Székely Árpádot kérte fel arra, hogy a város monumentális középületeinek homlokzatait akvarellben és alaprajzokban bemutassa.[29]

A hazai műipar reprezentatív folyóirata, a Magyar Iparművészet indulásakor, 1897-ben címlappályázatot hirdetett. A zsüri az első díjat Horti Pál tervezetének ítélte meg, de a beérkezett 33 vázlat közül kiemelte Székely Árpád pályaműveit. A folyóirat által reprodukált öt címlapterve jól dokumentálja stíluskísérleteit, a dekoratív, ornamentális mustrákkkal díszített mustrák részben a neoreneszánszhoz kötődnek, részben a magyaros szecesszió hatását tükrözik.[30] Székely alkalmazott grafikai tevékenységéhez kapcsolódnak azok a groteszk, olykor a szecessziós-szimbolista stílusú fejlécek és záródíszek is, amelyek a Magyar Iparművészet első évfolyamaiban jelentek meg.[31] Az előbbiekkel rokon, historizáló, neoreneszánsz felfogás jellemzi az Andrássy Tivadar gróf által meghírdetett iparművészeti pályázatra beküldött majolika dísztálának és díszburkolatának terveit is.[32] Andrássy a hazai művészi ipar fellendítését kívánta elősegíteni pályázatával. Műpártolói tevékenységének egyik legkiemelkedőbb teljesítménye, a Rippl Rónai József által tervezett ebédlőjének kivitelezése szintén ezekben az években folyt.[33] A siker azonban a kiírás bizonytalan megfogalmazásai miatt ezúttal elmaradt. A zsüri nem osztotta ki a felajánlott pénzdíjat. A floreális szecesszió hatása Székely Árpád tervein csak közvetve jelentkezett, indás ornamensekkel, putókkal és groteszk figurákkal telehintett felületeinek ihletői kevéssé a kortársi modern törekvésekben, mint inkább az érett reneszánsz díszítőművészetében lelhetők fel. Székely néhány évvel később az ékszertervezés területén is próbálkozott. Az általa és Hirschler Mór által tervezett zománcos fülbevalók és brosokat Wisinger Mór és Hibján Samu ötvösmesterek kivitelezték. Tárgyaik az Iparművészeti Társulat karácsonyi kiállítását követően szerepeltek az 1900-as párizsi világkiállítás magyar anyagában.[34]

 

 

Épületdíszítő munkák

1899-ben Székely Árpád felvételt nyert a Lotz Károly által vezetett II. számú Festészeti Mesteriskolába, amelynek két tanéven át, 1899-ig volt növendéke. Társai többségével már korábban is együtt látogatták a Mintarajziskolát. Lotz vezetése alatt külön műzetemben dolgozott Körösfői-Kriesch Aladár, Vágó Pál, Tardos Krenner Viktor és Székely Árpád, közös műteremben pedig Juhász Árpád, Pap Sándor, Barsy Adolf és Reinhard Károly.[35] Vágó Pál már mesteriskolás évei alatt hírnevet szerzett a Bem-Petőfi körképpel, majd a párizsi világkiállításon bemutatott huszár-pannóval; Tardos Krenner rövidesen átvette Székely Bertalan alakrajzi kurzusát, Körösfői és Juhász pedig néhány évvel később megalapították a gödöllői művésztelepet. Szemben a Benczúr Gyula vezetésével alapított I. számú Mesteriskolával Lotz kurzusának középpontjában a monumentális épületdekoráció állt. Tanítványai ennek köszönhetően a gyakorlatban is bekapcsolódtak a mester falképmegbízásainak kivitelezésébe. Ezek közé tartozott a pannonhalmi ezredéves emlékmű 1898-ben elkészített dekorációja, amelynek históriai kompozícióit teljes egészében Lotz mesteriskolás növendékei tervezték és kivitelezték. Az emlékmű része volt az Árpád és Szt. István-kultuszt párhuzamosan szolgáló “országos hét emlékoszlopnak”.[36] Székely Árpád mellett e munkában részt vett Tardos Krenner Viktor és Körösfői-Kriesch Aladár is.[37]

Lotz hatására Székely Árpád ezekben az években több monumentális épületdekorációs munkába is bekapcsolódott. A pannonhalmi falképekkel páhuzamosan, 1897-ben két históriai kompozícióval pályázott az új Országháza díszítésére. Az Aranybulla kihírdetését és a Vitam et Sanguinem (Moriamur) jelenteket ábrázoló oljavázlatai a Főrendiház üléstermének dekorációjához készültek. Vetélytársai közt ott voltak a Lotz-iskola növendékei is. Spányik Kornél, Zemplényi Tivadar, Reinhardt József, Bellony László és Székely Árpád e két témára benyújtott vázlatai közül Jantnyik Mátyás kompozíciójának ítélte meg a zsüri a kivitelezés jogát.[38] A pályaműveket – köztük Székely két olajvázlatát – 1898 júniusában a közönség a Műcsarnok egyik kiállítótermében is megtekinthette.[39] Ennek apropóján Lovas Imre több cikkében részletesen elemezte a pályaműveket.[40] Az Aranybulla-kompozíciók kapcsán részletesen kitért Székely Árpád pályaművére.[41] A tervezet legfőbb erényének a téma eredeti felfogását tartja, Székely ugyanis szakítva a tárgy ábrázolásainak korábbi hagyományaival az aranybulla átadójaként nem az uralkodót – hanem a történeti eseményeknek megfelelően – a nemességet állítja középpotba. Ez a hangsúlyváltás jól érzékelteti a festményen, hogy a nevezetes dokumentum az uralkodó ellenében, a nemesség jogainak megerősítését jelentette. Bár Lovas Imre kompozícionálisan a kép számos mozzanatát megoldatlannak találja, Székelytben a múlt eseményeit elemző “elmélkedő történész” magatartását nagyra értékeli.

Székely épületdíszítő munkáinak záróakkordját a ferencvárosi (Bakáts téri) római katolikus templom üvegablakainak tervezése jelentette. Ybl Miklós neoromán épületének 1879-1881 között Lotz Károly és Than Mór által festett falképei és oltárképei a korszak megújuló egyházművészeti törekvéseinek jelentős dokumentumai.[42] A templom ó- és újszövetségi tárgyú üvegablakaihoz elsőként Storno Ferenc és Than Mór készített terveket.[43] A ciklus folytatására csak a századfordulón került sor. A további üvefestmények programját ekkor Czobor Béla határozta meg, eszerint – a falképekhez igazodva – az üvegablakok magyar szenteket jelenítenek meg. Az egyes kompozíciók kidolgozására Glaser János és Székely Árpád nyert megbízást. Czobor az elkészült műveket ismertető írásában jelezte, hogy Székelyt azért tartotta különösen alkalmasnak a feladatra, mert az egyházművészet terén már rendelkezett tapasztalatokkal, beható művészettörténeti ismeretekkel rendelkezett és látásmódja mentes volt az aktuális stíuskísérletek – mindenekelőtt a szecesszió – hatásától.[44] Székely a tizenkét magyar szent alakját megjelenítő szénkartonjait az Iparművészeti Társulat 1900. évi karácsonyi kiállításán is bemutatta, négy vázlatát pedig a Magyar Iparművészet is közölte.[45]

 

 

A grafikus Székely Árpád

Székely Árpád számára sem az iparművészeti munkák, sem az épületdekorációs megbízatások nem hoztak igazi sikereket. Alkatától távol állt a nagy megrendelések elnyeréséhez szükséges közéleti szereplés, s festői egyéniségét sem jellemezte a monumentalitás. Vélhetően e felismeréseknek köszönhetően a század fordulójára visszahúzódott a látványos megbízatások elől, s figyelmét mindinkább a tájábrázolásra és visszafogott habitusának jobban megfelelő grafikai kifejezései formákra összpontosította. A tájábrázolás már korábban is foglalkoztatta, már első nyilvános fellépésein is e műfaj köréből mutatott be műveket. Ám e vadregényes színhelyekhez kötődő korai festményeket még romantikus felfogásmód jellemzte. Egy újfajta, intimebb, látásmódjában pedig realistább látásmód megjelenése 1900 körül figyelhető meg. 1898-ban még az Országházba szánt históriai képekkel szerepelt a Műcsarnokban, ám a következő két évben már falusi parasztudvarokat megjenítő tollrajzokat küldött be a Képzőművészeti Társulat éves seregszemléire. E leheletfinom, érzékeny vonalvezetésű, falusi témájú tájpanorámák közül kettőt ma a Magyar Nemzeti Galéria grafikai gyűjteménye őríz.[46] Székely az ezt követő években már nemigen tért el e tárgykörtől, a düledező faluvégi viskók, patakparti tyúkudvarok vagy az erdőszélen békésen legelő nyájak haláláig kedvelt témái maradtak.

            Grafikusként Székely magáratalálását a rézkarc technikájának felfedezése hozta meg. Legkorábbi rézkarcain 1901-es dátum szerepel. A falusi utcákat, baromfiudvarokat, árokparti füzeseket megelevenítő tájrajzokon feltűník az erdély-bihari Rézbánya és a nagyküküllői Segesvár neve is. Székely erdélyi barangolásait mindenekelőtt a család székelyföldi származása magyarázza, de látogatásait sejthetően egykori mesteriskolás festőtársai, Kriesch Aladár és Juhász Árpád is ösztönözték, akik az 1890-es évektől már rendszeresen látogatták a Torockó vidékét. Székely 1901 tavaszán még vidéki tájrészleteket felvillantó akvarellekkel jelent meg a társulati kiállításon, de a téli bemutatón már négy eredeti rézkarccal lépett a közönség elé. A következő évből szintn ismerünk rézbányai jeleneteket, és 1902-ben tűnik fel először a rézlarcokon Szada neve is. Az ez évi tavaszi és téli műcsarnoki tárlatokon bemutatott rézkarcai már a szakmai elismerést is meghozták számára. Tahi Antal a Studio nyári számában a modern grafikáról írott cikke mellé Székely Árpád két rézkarcát is reprodukálta.[47] Az Képzőművészeti Társulat 1902-1903-as téli kiállításáról pedig az állam vette meg négy sokszorosított grafikáját.[48] 1903-ban rézbányai, szadai és felgyógyi részleteket állított ki Székely Árpád a Műcsarnok tárlatain. Ez év végén az állam további két rézkarcát vásárolta meg.[49] 1904-ben a tavaszi tárlaton két, Est és Tölgyek című akvatintával is szerepelt. Ez időtől fogva mind nagyobb érdeklődéssel fordult Székely Árpád a technikai kísérletek felé. 1905-ben Márkus László a rézkarcról írott összefoglaló tanulmányának egyik illusztráiójaként Falu vége címmel a Művészet reprodukálta falusi jegenyesorát.[50] Mint a Magyar Grafikusok Egyesületének alapítótagja 1903-tól rendszeresen részt vett annak grafikai tárlatain. Az egyesület negyedik, 1906-ban a Nemzeti Szalonban megrendezett vízfestmény-, rajz- és metszetkiállításán egyik rézkarcával elnyerte a tárlat második, 250 koronás díját.[51] Ugyanebben az évben szerepelt a Milánói Világkiállítás magyar iparművészeti csoportjában is, ahol rétkarcait a zsüri díszoklevéllel jutalmazta.[52]

            Esztétikai, művészetpedagógia elveibe nyújt betekintést az a cikksorozata, amelyet a Magyar Rajztanárok Országos Egyesületének hivatalos lapja, a Rajzoktatás 1906-ban kezdett el közölni.[53] Székely írásában csatlakozott azokhoz a művészetpedagógusokhoz, képzőművészekhez, akik a hazai művészeti oktatás gyökeres változását sürgették. Elvei összhangban voltak a századforduló nemzetközi reformpedagógiai mozgalmával.[54] Gondolataira kétségtelenül hatással voltak saját pedagógia tapasztalatai, valamint azon eszmék, amelyeket e területen a gödöllői művésztelep vezető mesterei is több alkalommal is megfogalmaztak.[55] Értekezésének közelebbi tárgya a VIII. osztályosok művészettörténeti oktatása. Bevezetőjében pontos látleletét adta kora művészeti helyzetének, mikor rámutatott, hogy az elmúlt években épp a művészeti túltermelés, a kiállítások és új törekvések sokasága felelős a közönség közönyéért. Az érdektelenség feloldását épp az ifjúság nevelésétől remélte, s meggyőződése szerint ezt a célt a művészet közérthető, fogyasztható, humoros tálalása segítheti. Ennek érdekében a művészet ábrázoló geometria és perspektíva révén közvetített tudományos, racionális oldala mellett fel kell mutatni a fiataloknak a szépművészetek érzelmeket megmozgató, szenzuális oldalát is. Jellemzően a filozófiai idealizmusban gyökerező meghatározása szerint a művészetet a szép alakba öntésének vágya hívta életre, s épp ezért a “szép alkotása főleg a szép kedvéért létezhet; a hasznossági szempont e ténynél csak alárendelt szerepet játszik”.[56] A művészet e gondolatmenet szerint nem egyéb, mint gyönyörforrás: “Mi is a művészet: Az ember által létrehozott szép dolog, mely gyönyörűséget szerez úgy a szerzőjének, mint embertársainak”.[57]

            A következő évek mind több hazai és nemzetközi elismerést hoztak Székely Árpád számára. 1908-ban hatodmagával szerepelt a berlini Amsler és Ruthardt műkereskedésben megrendezett reprezentatív magyar grafikai tárlaton, majd ugyanebben az esztendőben a londoni Earl’s Court magyar kiállításának Olgyai Viktor által rendezett grafikai szekciójában.[58] 1909-ben új technikával, a litográfiával kísérletezett.[59] Új rézkarcaival szerepelt a Műcsarnok nemzetközi akvarell, pasztell és grafikai kiállításán. Tárlatszemléjében a Vasárnapi Ujság reprodukálta egyik rézkarcát és Olgyai Viktor kiemelte falusi életképeit.[60] “Székely Árpád grafikai művészetünk szintén régibb képviselője nagyméretű lapjainak hatásos sorozatával szerepelt. Tűjét többnyire a magyar falu motívumai foglalkoztatják, a borzas nádfedelek, düledező ólak, fonott sövények csöndéletei, melyek anyagszerűsgébe lelkiismeretes, részletező szeretettel tud elemerülni” – írta a tárlat kapcsán Olgyai.[61] Ebben az évben nyitotta meg kapuit a Maróti Géza által tervezett, Körösfői-Kriesch Aladár és Nagy Sándor által dekorált Velencei Magyar Ház épülete is. A Magyar Képzőművészek Egyesülete zsürije által a reprezentatív magyar kiállításra beválogatott 145 akotás között Székely Árpád rézkarcai is helyet kaptak.[62] Munkái később szerepeltek Rómában 1911-ben megrendezett nemzetközi kiállításon és az 1914-es New York-i és buffalói átfogó magyar grafikai kiállításon is. 1910 januárjában a Magyar Grafikusok Egyesülete a Művészház új palotájában kapott bemutatkozási lehetőséget.[63] Az itt beutatott anyag kapcsán Erdey aladár igen meleg szavakkal szólt Székely Árpád munkáiról: “A magyar falu poétája Székely Árpád. Nem akar választékos lenni, mesteri rajztudásával az igazi falut keresi föl; a parasztviskót, a pajtát, a szemétdombot az aprómarhákkal, a Parasztudvart, azt a tipikus magyar falusi képet, mely már-már eltűnőben van smelynek Székely az egyetlen művésze. Rajza  gondos, lelkiismeretes, mint mindig. Megbecsülhetetlen érdeme, hogy igazán magyar.”[64]

            Rövid egy heti betegeskedés után, 54 éves korában 1914 május 10-én halt meg Székely Árpád. Alig négy évvel élte túl nagy hírű édesapját, Székely Bertalant. A napilapok rövid nekrológokban foglalták össze életútját.[65] Temetésén megjelentek a Műegyetem professzorai, Róna József elnök és Zádor István vezetésével a Képzőművészek Egyesületének küldöttei. A Műegyetem tanári kara nevében Rados Gusztáv rektor, a Magyar Grafikusok Egyesületének képvisletében Olgyai Viktor búcsúztatták, végezetül Schauschek Árpád, Székely műegyetemi tanártársa emlékezett meg barátjáról. A Művészet hosszabb, illusztrált cikkek emlékezett meg Székely Árpádról.[66] “Kegyelettel iktatjuk ide e képeket, csöndes, meghitt órák szép emlékeit. – kommentálta falusi életképeit a cikkíró – E motívumok egyszerűsége szépen összecsendül élete elvonultságával. Mint boldogult atyja, ős is szerette a kis pestmegyei Szadát s annak házai, udvarai, fészerei, utcái készen adták neki azt, amit karcolótűje számára keresett: magyar levegőt, eredeti formákat. Szinte egészen elmerült ezekben s szíve minden szeretetét pazarolta ezekre az egyszerű, szép lapokra, amelyek fönntartják nevét”.[67]

 

 

Székely Árpád és a hazai művészi rézkarc első nemzedéke

“Mily bársonyos a vonala, mily omlósnak érzi a szem, mily mély-erejű az árnyéka, mily sugárzó afénye! Figyeljünk még valamit: a jó lenyomatokon egyetlen vonal sem fut végig kopáran, kietlen-magányosan, hanem egy finom árnyék kíséri, szinte csak elsuhan mellette. A felkarcolt réz gyenge kidudorodásának nyoma ez, s hatása merőben zenei. Úgy viszonylik a pusztán odahúzott vonalhoz, mint a zongorán megütött hang egy teljes akkordhoz. Lám, a vonal mellékzöngéket szólalta meg, színt, különleges hangulatot nyerve általa. Gazdagabb, dúsabb zamatú műfajt eddig nem ismerünk a grfaikában a remek karcnál” – írta körül érzékletes zenei hasonlatokkal Lyka Károly, az új magyar grafika egyik legelhivatottab támogatója a rézkarc szépségeit.[68] Az akvarellek, pasztellek és grafikai művek nemzetközi kiállításának katalógusába írott bevezető szavai már egy olyan közönséghez szóltak, amely mind inkább érzékenyen értőként fordult a művészetek olyan intimebb hangulatú technikái felé, mint a grafika. Több éves csendes harc eredménye volt ez a figyelem.

1901-ben, abban az esztendőben, mikor Székely Árpád újult erővel fordult ismét a sokszrosított felé, Olgyai Bertalan szólalt fel a Műcsarnok lapjain a művészi rézkarcolás érdekében.[69] Írásában sorra vette mindazon sajátosságokat, amelyek a technika újraértékelését indokolják. Szükségesnek tartotta leszögezni, hogy az “eredeti rézkarc”, azaz a művészi grafika lényegileg különbözik a reprodukciós céllal készült sokszrosításoktól. Olyan egyedi, eredeti műalkotás, amely kifejezetten e technika révén kel életre. Finom vonalrajza, árnyalt tónusértékei kizárólag a rézlemezről készült nyomatokon érvényesülnek. Emellett felhívta rá a figyelmet, hogy a viszonylag magas nyomatszám gazdasági és morális szempontból is előnyös, hisz biztosíthatja az alkotó megélhetését, míg a művészet demokratizálásának eszközeként a művészetet a korábbinál szélesebb közönségrétegekhez juttatja el. Olgyai Bertalan érvei olyan időszakban kaptak nyilvánosságot, mikor a művészi sokszrosított grafika Magyarországon is megújulás előtt állt. A századfordulóra a fotóalapú reprodukciós eljárások kiszorították e területről a hagyományos technikákat, fametszetet, rézmetszetet és litográfiát. Mindez felszabadította e technikákat a korábbi kötöttségek alól, s megnyitotta az utat az autonóm művészi grafika felé.[70] Székely Árpád működése e nagy hordejű változással esett egybe. Egyike volt azon úttörőknek, akik munkálkodásukkal sokat tettek azért, hogy a sokszrosított grfaika hazánkban is művészi rangra emelkedjen. “Szigorúan véve Rauscher Lajos, Olgyai Viktor és Székely Árpád, a mai művésznemzedék e kiváló tagjai… az eredeti grafika első magyar művészei” – állapította meg 1910-ben Erdey Aladár.[71] “A magyar rézkarcolásról akkor még nem lehetett beszélni. Kevés képviselőjének, mint Székely Árpád vagy Rauscher Lajos műegyetemi tanárok munkái inkább saját szeretetüket elégítették ki a műfaj iránt, mint a műértő közönség igényeit” – emlékezett vissza a “hőskorra” Beron Gyula.[72]

Székely Árpád mint az 1908-ban Rauscher Lajos elnökletével megalakult Magyar Grafikusok Egyesületének művészválasztmányi tagja tevékeny részese volt e munkának.[73] 1900-tól megszaporodtak azok a tárlatok, ahol a megújult magyar művészi sokszrosított grafika nyilvnosságot kaphatott. E bemutatóknak komoly része volt abban, hogy a közönség néhány esztendő elteltével elfogadta és megszerette a korábban mellőzött technikákat. Székely 1903-tól rendszeresen résztvett e hazai és külföldi bemutatókon, a Nemzeti Szalon grafikai tárlatain, a Magyar Grafikusok Egyesületének és a szintén 1908-ban alakult Magyar Akvarell és Pasztellfestők kiállításain, valamint a Szépművészeti Múzeum Térey Gábor által rendezett úttörő jelelntőségű metszetkiállításain.[74] Metszetein szereplő ajánlásai szerint Székely személyes kapcsolatban állt a hazai rézkarcolás olyan iskolateremtő személyiségeivel, mint Doby Jenő, Rauscher Lajos és Olgyai Viktor.

Székely Árpád első mestere a rézkarc területén Doby Jenő volt. Az általa vezetett rézmetszési tanfolyamon 1901-ben vett részt, s egy évvel később meleg tanítványi hálával e szavakkal dedikálta egyik szadai részletét mesterének: “Nagys. Doby Jenő tanár Úrnak kiváló tisztelet és hálája jeléül Székely”.[75] Doby Jenő még annak a nemzedéknek a képviselője volt, amely a sokszrosított grafika hivatását elsősorban egyedi művek reprodukálásában lelte fel.[76] Életműve nagy részben épületábrázolás, portrémetszet valamint jelentős festészeti alkotások reprodukciója. Ám élete utolsó időszakában már gyakorta metszette rézbe saját tájrajzait is, és tanári gyakorlatában azonban már igazodott az új kor kihívásaihoz. Három évtizedes tanári gyakorlata alatt jelentős hatással bírt a századfordulón induló fitalal rézkarcos nemzedékre. “Egyaránt mesterüknek tekintették azok, akik a rézmetszés régi és újabb irányaihoz tartoznak. (…) tőle vették leckéiket azok is, az az újabb rézkarcoló csoport, amely saját ideáit, ötleteit, témáit közli velünk. Amelynél ez a grafikus műfaj túlmegy a sokszrosító szerepen s önálló játékba kezd: külön problémák, szépségek kifejtésébe” – foglalta össze Doby hatását egyik nekrológja.[77]

A rézkarcoló Székelyt a kortársak Rauscher Lajos tanítványaként tartották számon. Így említi őt Schauschek Árpád, Rauscher és Székely közeli barátja, s később a hazai rézkarc történetét összefoglaló Varga Nándor Lajos is.[78] Rauscher az 1870-es évek elejétől közeli kapcsolatban állt a Székely-családdal. Mint az ékítményes rajz oktatója a Mintarajziskolán Székely Bertalan tanártársa és Székely Árpád tanára volt. Székely Bertalan és Rauscher több épületdíszítői megbízáson is közösen dolgoztak. A Mintarajziskola és Rajztanárképző Raucsher által tervezett iskolaépületének homlokzati díszítményeit Székely tervezte, s később a köröndi MÁV palota sgraffitóit is együtt készítették.[79] Rauscher 1884-ben került a Műegyetemre, ahol néhány év alatt magasan képzett oktatógárdával alapozta meg a rajzi tanszék színvonalát. 1894-ben tanársegédként maga mellé vette Székely Árpádot, akinek halálig kollegája maradt. Rauscher építészeti és iparművészeti munkái mellett az 1880-as évektől foglalkozott komolyabban rézkarcolással, amelynek nem csak művészeti, hanem technikai lehetőségei is érdekelték.[80] E területen 1902-től komoly technikai kísérleteket folytatott, kidolgozva a pozitív tónus- és vonalmaratás eljárását.[81] A pozitív tónusmaratás voltaképpen az akvatinta eljárásnak egyszerűsítését jelentette. Célja az volt, hogy az eredendően nem vonalas, hanem tónusos akvatinta minél közvetlenebbül adja vissza az eredeti vázlat tőnusértékeit. Korábban az akvatinta készítésekor minden tónusfokozat külön maratást igényelt, Rauscher újítása lehetővé tette, hogy a lemezre festett kép lenyomata egyetlen maratással jöjjön létre. Kísérleteinek másik része a vonalas rajz területén folytak, arra törekedve, hogy a kézrajzot minél közvetlenebb módon vigye át a rézlemezre. A vernis mou (lágyalap) eljárására alapozva egy speciális rajzeszköz segítségével sikerült elérnie, hogy az alapozott lemez ne korlátozza a rajzolót szabad mozgásában. Rauscher technikai újításairól a kortársak csak a tárlatokon bemutatott rézkarcai által kaphattak képet. Találmányait összefoglaló könyve csak jóval halála után, 1938-ban jelent meg.[82] Városképei, tájábrázolásai többnyire külföldi utazásai során szerzett élményeihez és budapesti motívumokhoz kötődtek, falusi jeleneteit felvidéki, zebegényi vázlatok nyomán dolgozta ki, de ismeretes néhány Szadán készült rézkarca is.

Székely Árpád fogékony volt a rézkarccal kapcsolatos technikai kísérletek iránt. Ennek jellemző példája Tövisi fatanulmánya, amelynek alsó szegélyén hosszú feliratban rögzítette a rézmaratás vegyi összetevőit és időtartamát.[83] 1904-ből két nagy méretű akvatintája is ismeretes. Ezeket Est és Tölgyek címen a Képzőművészeti Társulat tavaszi tárlatán állította ki.[84] Rauscher Lajos neve 1912-ben tűnik fel Székely vernis mou rézkarcainak feliratain. Egy bokortanulmányán ez a kéziratos szöveg szerepel: “Első kísérlet Rauscher Lajos pozitív eljárásával 1912 márc. 15.”. Ugyanebből az évből egy öreg tölgyet ábrázoló metszetén jelezte: “Rauscher Lajos módja”. 1913-ban egy fej- és alaktanulmányokat ábrázoló lapjának sorai szerint Rauscher pozitív vonalmaratásával kísérletezett. Ennek felirata: “Rauscher Lajos módja szerint lemezre tollal rajzolva”.[85] Szintén 1913-ból fennmaradt egy kettősfatanulmánya is, amelyen a képek egyike “Rauscher mód szerint tollal rajzolva” készült, míg kidolgozottab párdarabja felirata szerint “a felső összeegyeztetése a régi modorral”.[86]

 Székely Árpád, Rauscher Lajos és az 1920-as évek elején színre lépő “Ifjú rézkarcoló nemzedék” között Olgyai Viktor jelentett összeköttetést. Noha stílsuában, felfogásában a modern áramlatokra is fogékony Olgyai már jelentősen különbözött Székely Árpád felfogásától, kettejük kölcsönös tiszteletét jelzi Székely Árpád egy ajánlása. A korábban mesterének, Doby Jenőnek dedikált Szadai részletének egy másik példányát Székely e szavakkal ajándékozta Olgyainak: “Nagys. Olgyai Viktor tanár Úrnak kiváló tisztelete jeléül Székely Árpád”.[87] E sorokban különösen figyelemreméltó az Olgyainál egy évtizeddel idősebb Székely Árpád tisztelete a “tanár úr” iránt, aki nem sokkal korábban, 1906-ban indította el a Mintarajziskola és Rajztanárképzőn nagy hatású grafikai szaktanfolyamát.[88]

 

 

Székely Árpád és Szada

Az országot járva életképeihez témát gyűjtő Szemlér Mihály hívta fel Székely Bertalan figyelmét a főváros közeli kis községre, Szadára.[89] Ettől fogva Székely néhány nyarat a Rudnyánszky és Táborszky családok nyaralójában töltött.[90] Mikor megtudta, hogy a várhidi káptalan egykori ispánlaka eladó, 1889-ben megvette az épületet, s ettől kezdve rendszersen itt töltötte a nyarakat. A szép fekvésű falu a század utolsó évtizedeitől valódi menedéket jelentett a főváros művészeti csatározásaiban megfáradt festőnek. Miután elkészült barátja, a Halászbástya építője és a Mátyás-templom rekonstrukciójának vezetője, Schulek Frigyes által tervezett pártázatos műteremháza, Székely családjával mind gyakrabban tartózkodik Szadán. Itt született számos falkép-vázlata, ide kötődik a falut és környékét megörökítő több tájképe is. A család számára lakóépületként az egykori ispánsági kert övezte nyaraló szolgált. 1910-ben, Székelyt végakaratának megfelelően Szadán kísérték utolsó útjára művésztársai és a helybeliek.

            Székely Árpád gyermekkorától kötődött Szadához. Rézkarcain már 1902-től feltűnt a község neve. Számos akvarelljén és metszetén örökítette meg a falu részleteit. Székely Árpád tájképfestészete (olajfestményei és akvarelljei) erősen kötődtek édesapja természetlátásához. Korai, romantikus tájképei Székely Bertalan fiatalkori munkáit idézik, de későbbi, a realizmus hatását mutató falusi képei is mind motívumválasztásukban, mind látásmódjukban Székely Bertalan munkáival rokonok.[91] A faluvégi viskók, bedőlt kerítésű szérűk, rendetlen tyúkudvarok, elhagyott kacsaúsztatók és patakparti füzesek mindkettőjük tájképeinek jellemző elemei.[92]

            Szada és vidéke mindkettőjükre felszabadítólag hatott. Székely Bertalan számára menedéket jelentett a nagy lelki terhet jelentő tanítás és hivatalos megbízások után. Székely Árpád visszahúzódó alkata pedig igazi otthonra lelt a vidék csendjében. A környéken tett kötetlen séták, az itt készült gyors vázlatok a szabad és önmaga győnyőrűségért való rajzolás örömét nyújtották számukra. Ezt az “örömfestészetet” nem befolyásolták külső elvárások, épp ezért nyílt, személyes hangon szólt, mellőzve minden pátoszt és szofisztikált filozofálást. A természet közvetlen élménye szabad teret engedett kísérletezésnek. Székely Bertalan festői eszköztára leginkább szadai képein mutat rokonságot a kor modern, plein air és impresszionista törekvéseivel. “Amin Barbizon nem egy világhírű tájképfestője fáradozott, megoldotta azt Székely is Szadán.” – fogalmazta meg Lyka Károly tömören.[93] Míg másutt így írt Székely és Szada kapcsolatáról: “Itt nyílt először alkalma tanulmányozni a tiszta levegőn átszűrődő verőfény hatását és azt a különleges esetet, mikor a szabadban a levegő leheletes finomsága fátyolként körülövez mindent, a tájat, a falu házát, az embereket.”[94] Szavai éppúgy érvényesek Székely Bertalanra, mint fiára, Székely Árpádra.