Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szegedy-Maszák Hugó

2008.04.16

Fejezetek a magyar művészetkritikából. AICA-füzetek I. Budapest, 2002, 9-27.

RÉSZLET

 

Szegedy-Maszák Hugó (1831 – 1916)

 

 

Szegedy-Maszák Hugó a magyar műkritika egy kevéssé ismert korszakának figyelemreméltó egyénisége. Művészeti tárgyú munkásságának jelentős része a 19. század közepére, az 1860 és 1880 közötti időszakra esik. Ezt a két évtizedet a nemzeti művészet kibontakozása, a Bach-korszakot követő enyhülés és a századvég fellendülése jellemzi. Sok szempontból átmeneti, előkészítő jellegű időszak ez, amelyben a művészeti élet intézményes keretei, a műértő közönség még épp csak kialakulóban van. Ebben a környezetben jelentős szerepet vállal Maszák Hugó, aki az aktuális magyar művészet újabb alkotásainak bírálatakor egyszersmind a szerveződő közönség ízlésformálásának szerepét is felvállalja. Pályatársai között sok az irodalmár, bölcsész, jogász vagy teológiai tanultságú művészeti író. Henszlmann Imre vagy Pulszky Ferenc esztétikai-bölcseleti, műtörténeti felkészültsége kivételesnek számít közöttük. Ha a korszak napilapjainak vagy irodalmi és családi folyóiratainak művészeti rovatait vesszük szemügyre gyakorta találkozhatunk Ormós Zsigmond, Szokoly Viktor, Remellay Gusztáv, Prém József, Vadnai Károly, P. Szathmáry Károly, Majer István vagy Orlai Petrich Soma nevével. Az olyan egyéniségek mint Keleti Gusztáv vagy Pasteiner Gyula e korszakban még csak pályájuk elején vannak.[1] Közülük Ormós jelentős politikai-közéleti státusza mellett (alispán majd Temes vm. főispánja) foglalkozik művészettörténettel[2], többségük viszont – általában jogi végzettségű – újságíró. Szokoly, Remellay, Prém, Vadnai számos lap munkatársai, időnként szerkesztői, főhivatású zsurnaliszták, akik közírói munkásságuk részeként szentelnek kivételesen nagy figyelmet a honi művészet ügyeinek[3]. Akad köztük azonban képzőművész is: Orlai elsősorban ekként ismert, de kortársai közül talán az ő munkásságát jellemzi leginkább a művészetelméleti érdeklődés is.[4] Kivételnek számít persze a gyakorló képzőművészek közül Székely Bertalan, akinek viszont roppant méretű és szívvonalú teoretikus munkássága csak a halála utáni évtizedekben válik közkinccsé.[5] Maszák Hugó jól illeszkedik e sorba, hisz rövid képzőművészeti próbálkozásai után ő is az újságírásból él meg, majd néhány évig a művészeti tanárképzés aktív résztvevője, ezt azonban rövidesen felcseréli egy ígéretes és biztos megélhetést nyújtó országgyűlési állásért míg utolsó éveiben szabadidejében nyelvészeti kutatásokkal foglalkozik.[6]

 

Pályakép

Maszák Hugó 1831-ben Erdélyben, Nagyenyeden született, apja a kolozsvári zeneiskola igazgatója volt.[7] Az 1848-as forradalom a nagyenyedi református gimnázium utolsó éves diákjaként találtaa. Hamarosan az iskolai nemzetőri lövészkar tagja lett, később a szabadságharc végéig Dembinszky seregében tüzérként szolgált. Nemzeti-függetlenségi elveit nagyban meghatározták a szabadságharchoz kötődő fiatalkori évek. Tanulmányait 1851-től a nagyenyedi főiskolán folytatta. A művészetek iránti érdeklődése már ekkor jelentkezett: szépírást és rajzot tanított a gimnazistáknak. A főiskola befejeztével 1857-ben érkezett Pestre és nyomban be is iratkozott Barabás Miklós magániskolájába. Képzőművészeti gyakorlatát a Barabás mellett eltöltött évek alapozták meg. Itt sajátította el az elemi rajzi, gyakorlati, anatómiai ismereteket. Az 1858 és 1859-ben a Vasárnapi Ujságban megjelent országismertető cikkeinek illusztrációs előképeit minden bizonnyal maga készítette.[8] E néhány tájrajzon és viseletképen kívül kevés műve ismert, a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Képcsarnoka hét kőrajzát őrzi, valamennyi az 1860 és 1862 közötti években készült arckép.[9] Az utolsó ismert litográfia dátuma egybeesik azzal az időponttal, amikor feladva művészi ambícióit az újságírói pályára lépett.[10] Rövid ideig a Pompéry alapította Magyarország munkatársa volt, de Király Pál rövidesen meghívta a Pesti Napló szerkesztőségébe. Valószínűleg ehhez az időszakhoz kötődik az a csoportkép, amelyen a neves hírlap szerkesztőségi tagjait örökítette meg.[11] Az itt töltött évek alatt számos művészeti tárgyú cikket és műkritikát írt a lapnak.

1863-ban Maszák Kemény Zsigmond báróval beutazta Németországot és Dániát, 1865-ben Franciaországot és Itáliát, 1867-ben Párizs és London volt az uticélja. A hatvanas évek kalandozásainak élményeit kisebb útirajzok formájában adta közre.[12] Napilapok tárcáiként közölt utiélményeiben éppúgy helyet kaptak a praktikus tanácsok, mint a mindennapi élet epizódjainak leírása vagy a jelesebb műemlékek, gyűjtemények és műkincsek bemutatása.

Talán a külföldön szerzett tapasztalatok is szerepet játszhattak Maszák Hugó elhatározásában, hogy művészeti lapot alapít. A rövid életű Magyar Képzőművész 1864-ben indult és néhány hónap után megszűnt. 1865-ben itáliai utazásra indul, hazatérve megtanult gyorsírni és belépett az országgyűlés gyorsírói irodájába. A következő évben elvette mestere, Barabás Miklós – szintén festőművész – leányát, Barabás Ilonkát. Rá két évre kinevezték a főrendiház naplószerkesztőjévé. Ugyanebben az évben, 1868-ben újra művészeti lapot indított, de a Műcsarnok sem bizonyult elődjénél sokkal hosszabb életűnek. 1870-ben rövid ideig az állami tanítóképzőben szépírást és rajzot tanított, miközben számos hírlap és folyóirat számára írt cikkeket, köztük sok művészeti tárgyút is. 1878-tól 1889-ig a Magyar Képzőművészeti Tanács jegyzője volt, de tevékenysége a 80-as években már mindinkább a politikai újságíráshoz kötődött: 1880-ban Egyesy Gézával együtt létrehozta a félhivatalos Magyar Távirati Irodát (MTI), amely 1882-től már az osztrák irodától független magyar intézményként működött. 1887-ben a képzőművészeti nevelés területén elért eredményeiért nemességet és a “Szegedy” előnevet kapott.

 

A lapalapító és művészetpedagógus

Maszák Hugó némi művészeti írói gyakorlattal kezdett hozzá az első magyar művészeti szaklap, a Magyar Képzőművész megindításához.[13] A kétheti rendszerességgel megjelenő folyóirat első száma április 5-i keltezéssel jutott el az előfizetőkhöz, de a lap csak hat számot ért meg, az utolsó, június 20-ára keltezett lapszámban a folyóirat szerkesztője elbúcsúzott lapja eddigi (kevés számú) támogatójától. A Magyar Képzőművészet programja, felépítése több szempontból is figyelemreméltó: egyrészt, mert Maszák Hugó művészeti írásainak jó része itt jelent meg, másrészt, mert koncepciójából a hazai műkritika századközépi állása, programja is kirajzolódik. Maszák Hugó beköszöntőjében lapját a következő képpen határozta meg: “Olyan közlöny vagy folyóirat, mely hazánk pangásban sínlő műértelmét és műérzületét lendületbe hozá és mulattatva oktató olvasmányal képezi.” Mindebből kirajzolódik a szerkesztő-alapító azon szándéka, hogy folyóiratával a tágabb, művészetre még kevésbé érzékeny közönséget is meg kívánja hódítani. A továbbiakból kiderül, hogy a folyóirat éppúgy igyekszik ellátni a hivatalos szaklap feladatait, mint az “oktatva mulattató” feladatkört, bölcseleti szakcikkeknek és kiállítási beszámolóknak éppúgy helyt ad mint művészekről szóló anekdotáknak, könnyed modorú elbeszéléseknek, adomáknak, a gyakorló művészek és gyűjtők, vásárlók mellett számítva a női olvasóközönségre is. Az ígért közreműködők névsora a korszak hazai művészeti közélet csaknem valamennyi jelesét felsorolja, közülük többek valóban jelentkeznek írásaikkal a folyóiratban.[14] A folyóiraton belül Maszák Hugó – nevével vagy monogramjával jelzett cikkeiben – műkritikái mellett híres külföldi és magyar alkotókról ír népszerűsítő sorozatot. Ennek keretében Rembrandt, Michelangelo, Leonardo, Teniers, Coreggio és Markó Károly művészetét mutatja be.[15] Írásaiban a szoros értelembe vett lexikális, életrajzi adatokat tartalmazó egységeket művészetük értékelése követi. Stílusa gördülékeny, szórakoztató, élvezetes. Cikkeiben a klasszikusokat ugyanazzal az értékrendszerrel közelíti meg, mint a kortárs alkotásokat elemző kritikáiban. Szempontjaiban a szellemi tartalom megfelelő kifejtése, a drámai egység követelménye, a realizmus és idealizmus egyensúlyának megteremtése dominál.

            A Magyar Képzőművész kudarca nem töri meg Maszák Hugó lendületét. 1868-ban Műcsarnok néven újabb művészeti szaklapot indít, amely még mindig az egyetlen ilyen tárgyú folyóirata a hazai művészeti életnek.[16] A Műcsarnok már valamivel életképesebbnek bizonyul elődjénél: 1868 márciusa és 1869 januárja között 22 számot ér meg. Hosszabb fennállását talán az is magyarázza, hogy a Műcsarnok egyszersmind a Képzőművészeti Társulat hivatalos közlönyeként jelenik meg. Programja szerint továbbra is “ízlést nemesítő és műértelmet képző” kíván lenni, célja a közönség megnyerése, a műpártolás növelése.[17] Tervei szerint beszámol a Képzőművészeti Társulat üléseiről és tárlatairól, közöl bírálatokat, oktató cikkeket és művészeti tárgyú elbeszéléseket, és amint ígéri stílusában objektív, sem a realizmus, sem az idealizmus iránya mellett nem elkötelezett. A Műcsarnokban Maszák – néhány műkritika ill. műbírálat mellett – közöl egy tanulmányt az ókeresztény művészetről, Stornó Ferencről és Gustav Friedrich Waagenről is.[18] Egy kisebb tanulmányban részletezi a múzeumi képtárőr feladatait, másutt a képzőművészek elméleti képzettségének fontosságát hangsúlyozza, megint másutt a pesti kapu alól áruló képkereskedők ízlésromboló giccses ócskaságai ellen berzenkedik.[19]

            Ha Maszák Hugó további művészeti tárgyú írásait tekintjük, kirajzolódik személyes ízlése, azon művészek köre, akik műkritikáiban is kiemelt szerepet kapnak. Közöttük természetesen apósa, Barabás Miklós festészetét értékelte nagyra. Bár néhány általános dicsérő szón kívül nem elemzi részletesebben művészetét több rövid cikkben tárja fel életművének kevéssé ismert alkotásait.[20] E sorban egészen különleges műfajt képvisel az a költemény, amely – műveinek illusztrációival kísérve – Barabás ifjúkori éveit énekli meg.[21] Barabás mellett többször ír Kovács Mihályról, aki személyes jó barátja is volt, 1910-ben elsőként ad közre szemelvényeket a festő naplójából.[22]

            Különálló egységet képez Maszák Hugó munkásságában a művészetpedagógiai vonatkozású értekezések csoportja. Ezek egyik legkorábbika az az 1868-ben megjelent tanulmánya, amelyben az akadémiai művészoktatás múltját tekinti át.[23] Zárszavában úgy véli, a jelen akadémiák alkalmasak önálló művészegyéniségek képzésére, mert elsősorban a technikai oktatásra koncentrálnak, így az egyéni fejlődést nem akadályozzák. Az ezzel párhuzamosan működő magániskolák működését azért tartja problémásnak, mert ott a vezető mester stílusa inkább meghatározza a tanítvány művészetét. A művészeti akadémiákkal szemben felállított legfőbb követelményei az eredetiség és az egyéni arculat kibontakoztatása.  Ezen elveit rövidesen a gyakorlatban is alkalmazza: 1870-től néhány éven át az állami tanítóképzőben tanít szépírást és rajzot. Valószínűleg az itt szerzett tapasztalatai alapján állítja össze rajztanítók számára készített útmutatóját.[24] Ebben a kisgyermekek rajzoktatást felügyelő tanítók feladatát így foglalja össze: “A szem az ítélet alapja a rajzolásnak, a kéz csak ezek fonalán vezetett gép. A tanító tehát az értelem és ítélet fejlesztésére törekszik.” Útmutatójában a függőleges, átlós és vízszintes vonal játékos bemutatásától jut el a természeti formák ábrázolásáig, perspektíva, árnyékolás és rövidülések megformálásáig. Könyve a hetvenes évek hagyományos pedagógiai irányvonalát követi, amennyiben a geometria felől jut el a képzeleti rajzig. A századfordulón már Maszák is csatlakozik az újabb rajzpedagógiai irányzatok elveihez, amelyek a gyermeki ösztönös rajztudásra alapozva a gyermeki képzelet kifejezését tartják elsődlegesnek, bízva a rajz erkölcs- és személyiségfejlesztő erejében. Elutasítja a geometrikus mintakönyvek erőltetésének gyakorlatát, követeli a kötelező rajzoktatás bevezetését, a rajznak már óvodai, játékos gyakorlását, és az oktatási gyakorlatban a közvetlen, természeti környezet utáni szabadkézi rajz alkalmazását.[25]

 

Műkritikusi alapelvek

1864-ben Maszák Maszlaghy Xavér, azóta elfeledett művészeti írónkkal kerül polémiába.[26] A vita során Maszák élesen bírálja Maszlaghy az ókori művészetet tárgyaló cikkét, amelynek néhány számmal korábban szintén Maszák lapja, a Magyar Képzőművész adott helyet.[27] Ebben Maszák pályatársát főképp azért marasztalja el, mert választott tárgyáról a korszerű külföldi irodalom ismerete nélkül, pusztán az egy évszázaddal korábban működő Winckelmann írásaira támaszkodva értekezik. A vita zárszavában a pontosan megfogalmazza a kortárs magyar műkritika-műtörténet trásadalmi elismertségének perspektíváját: “Örömmel üdvözlöm önt e rögös és a hazai jelen műviszonyainkban oly hálátlan téren, a műtörténelem terén. E térnek igen kevés munkása van hazánkban, és ezen általában nem is lehet csodálkozni, mert e tér nálunk most csak töviset és dudvát terem a munkás fáradsága díjául. Ki nálunk e térre lép annak fáradsága jutalmát csak öntudatától kell várnia, mert anyagira éppen nem, szellemire csak igen kevesektől számíthat.[28]

Maszák mindezek ellenére tudatosan dolgozik az idehaza még kevesek által művelt műkritika műfajának tökéletesítésén. Klasszicista-idealista gyökerű értékrendjének alapjait már legkorábbi írásaiban rögzíti. 1863-ban Székely Bertalan a fényképészetről írott tanulmányára reflektálva Roger de Piles-re hivatkozva kifejti, hogy a festészet függetlenségét a fotográfiától épp a képzőművészet eredendően eszményítő hivatása biztosítja.[29] A jó festmény nem törekszik a természet másolására, mert “egyben ritkán nyújt a természet, sőt talán soha nem nyújt szép és a szépészeti szabályoknak megfelelő egészet, s a művész emelkedett ítéletének kell összeszednie, mint méhnek sok virágból a mézet, azon egyes szépségeket, melykeből művészi lelke művészi egészet alkot.” Szempontrendszere teoretikusan ugyan nem túlságosan megterhelt, de jól átlátható szabályok mellett rendeződik el, és a hatvanas-hetvenes években írt műkritikáiban meglehetős következetességgel alkalmazott. Második művészeti szaklapjában a Műcsarnokban két olyan kisebb tanulmányt is közre ad, amelyben a műelemzéseinek alapjait fekteteti le. Mivel ezek nem tudományos, hanem népszerűsítő céllal íródtak, bennük Maszák közérthető módon fejti ki kritikusi szempontjait. Célja nem a műkritika hazai tudományának meglapozása, hanem a szerveződő műértő közönség nevelése, e szempontrendszerrel eligazodásának elősegítése.

            A Műcsarnok első számában Hogy kell nézni a képet címen jelenik meg első ilyen tárgyú cikke.[30] Ebben három pontban foglalja össze egy festészeti műalkotás értékelésének legfontosabb aspektusait. Legelső lépésként az áttekintést nevezi meg. Eszerint egy alkotás akkor megfelelő, ha rendelkezik egy olyan főmotívummal, amely elsőre megragadja a tekintetet, ha a több szereplős kompozíció főalakjai első pillantásra kiválnak. Ehhez kapcsolódik a világosság követelménye: szükséges, hogy a kép tárgya és alapvető mondanivalója mindjárt egyértelmű és nyilvánvaló legyen. A főalakoknak mind a kompozíció, mind a színezés és a megvilágítás szempontjából is kiváljanak. A befogadás harmadik szintjét a részletek megfelelő kivitelezése jelenti, amely az egész céljának megfelelőképpen alárendelten kell hogy működjön. Színben a harmónia és egyensúly, rajzban a helyes perspektíva, mozdulatokban az anatómiai hűség jellemzi őket. A kép egésze akkor helyesen felépített, ha a részeket “összhangzó egész”, “ritmus és igazság” jellemzi.

            Szintén elméleti összefoglalásnak tekinthető A műítész kellékei címen közölt két részes értekezése.[31] Ebben a műkritikus feladatát és tevékenységének eszközeit igyekszik körbehatárolni Maszák Hugó. Úgy véli maga a kritika is (irodalmi) mű, és mint ilyen maga is megítélhető alkotás. Elsődleges feladata a közönség nevelése, a közönség ízlésének befolyásolása. Művelésének feltétele a személyes ízlés, esztétikai ismeretek és gyakorlati jártasság. A gyakorlati és teoretikus felkészültség mellett azonban szükségesnek tartja, hogy a műkritikus rendelkezzen “költői szellemmel” is, tehát azzal az irodalmi-retorikai eszköztárral, ami lehetővé teszi számára célkitűzésének teljesítését, vagyis szempontjainak megfelelő kifejezését és ezáltal a nézőközönség meggyőzését. Az ehhez szükséges megfelelően hatékony érvelést a józan logika, a látottak felismerésének és megnevezésének képességét pedig a gyakorlati ismeretek biztosítják, míg az esztétikai irodalomban (vagyis a szakirodalomban) való jártasság teremheti meg azt az összehasonlítási alapot, amelynek segítségével a műkritikus egy tágabb művészeti környezetben képes elhelyezni a tárgyalt művet. Végül – de nem utolsósorban – szükséges, hogy az e pályára tévedő műértő-kritikus rendelkezzen a részrehajlatlanság és a bátorság erkölcsi erényeivel is.

           

A Vigadó falképeiről – Than, Lotz és Wagner

Maszák művészeti ideálját leginkább két hazai mester, a bécsi akadémiai tanultságú klasszicizáló Than Mór és Lotz Károly alkotásai valósítják meg. Munkásságukkal több alkalommal is behatóan foglalkozik, részletesen bemutatva a festők újabb műveit.[32] Különös figyelemmel fordul az első nemzeti tárgyú falképciklusok felé. A Nemzeti Múzeum lépcsőházának Lotz által festett központi Fantázia-tondóját elemezve úgy véli ezek a magas művészi színvonalon kivitelezett épületdekorációk az egyiptomi piramisokhoz vagy az athéni Patrhenonhoz hasonlóan reményt nyújtanak arra, hogy a jelenkor is kiemelkedő műalkotásokat hagyhat az utókorra és nagy szerepetjátszhatnak a mindenkori közönség tudásának és művészi izlésének formálásában.[33] Az aktuális művészeti eseményekhez kötődő írásai közül több kapcsolódik az első hazai, világi tárgyú monumentális épületdekorációs együtteshez, a Vigadó falképfestményeihez. Lotz, Than és Wagner Sándor falképei a hatvanas évek művészeti vitáinak középpontjában állnak, a pályázat módja iletve a dekoráció tárgya, stílusa körül folyó diskurzus jelentős szerepet játszik a hazai művészeti közélet formálódásában.[34]

            Maszák első alkalommal 1863 áprilisában, az Ország hasábjain foglalkozik a Vigadó falképeivel.[35] Írása Than és Lotz az épület lépcsőházi falképvázlatainak ismeretében készült, a cikk megjelenése pedig néhány héttel megelőzi a pesti városi tanácsnak a dekorációt tárgyaló vitaülését. Maszák több kifogással is él a freskótervekkel szemben. Elhibázottnak tartja a fríz Tündér Ilona és Árgírus királyfi mondájára alapozott témaválasztását, mondván, a rege nem eredeti magyar monda, hanem olaszból átültett történet. Sokkal inkább egyetért a Csemegetár falképeinek az Attila lakomája témában kijelölt tárgyával. Úgy véli, a lakomajelenet jól illeszkedik a jövendő Redout feladatához. E tárgykörből még megfestére javasolja Ildikó nőül kérésének epizódját, illetve a magyar história további nevezetes díszmeneteinek, lakodalmi ünnepélyinek jeleneteit (Mátyás mennyegzője, Kinizsi tánca, Erdélyi fejedelmi dalidók). A lépcsőházi fríz vázlatai alapján elhibázottnak tartja azt, hogy a figurák arany háttér előtt jelennek meg. Az arany alapot Maszák azért tartja elfogadhatatlannak, mert a háttér ilyetén kiképzése a konzervatív, ortodox-bizánci ikonfestészethez kötődik, és mint ilyen a művészetnek egy olyan korszakát idézi fel, amelyben a kép a maitól gyökeresen eltérő funkciót töltött be. Maszák írása nyomán kisebb esztétikai vita kerekedik a Redout tervezett díszítése körül. Az Országban kifejtett ellenvetésekre Balogh Zoltán reflektál, aki több ponton megtámadja a cikkíró álláspontját.[36] Maszák rövidesen a Hölgyfutár lapjain védi meg állításait.[37] Válaszcikkének első részében Balogh azon véleményével száll vitában, miszerint “a rajz nem egyéb mint a szín edénye.” Megvédve Than és Lotz a vonalrajzra alapozott klasszicizáló formanyelvét, Maszák a színnel szemben a vonal elsősége mellett érvel: “Mi teszi a képet képpé, ha nem a rajz, mi alkotja a fogamzatot, a csopotulatot, ha nem a rajz, mi fejezi ki az érzelmet, mi önt lelket az alakba, ha nem a rajz.[38] A Tündér Ilona rege olasz eredetét kétségbe vonó Baloghnak felhívja a figyelmét arra, hogy a rege forrását éppen Ipolyi Arnold Magyar mithológiája jelöli meg az olasz mondakincsben.[39] Végül Johann Dominic Fiorillo, Raffael Mengs és Koeremons tanulmányaira hivatkozva hosszan érvel az arany háttér alkalmazása ellen, cáfolva Balogh azon állítását, hogy az arany alap nem csak a bizánci művészetében volt használatos, hanem az érett reneszánsz épületdekoráció körében is fellelhető.[40]

            Míg a Vigadó lépcsőházának díszítésére benyújtott tervvázlatok a műértő közönség egyöntetű elismerését vívták ki, a Csemegetár falképterveinek elbírálása már korántsem volt ilyen zökkenőmentes. Bár Than, Wagner Sándor és Heinrich Ede benyújtott pályaművei közül a neves műértőkből álló bíráló bizottság egyöntetűen Than Mór Attila lakomája kompozícióját találta a legsikerültebnek, Pest város tanácsa mégis Heinrich Ede vázlatát hírdette győztesként.[41] Ezt követően csak a Képzőművészeti Társulat és a sajtó nyomására ismételték meg a pályázatot, amelynek immár Than – némileg átalakított – vázlata lett a győztese. Maszák Hugó első alkalommal a Magyar Képzőművészben szólt hozzá az épp csak kibontakozó vitához. Tanulmányának egészét egyetlen pályaműnek, Than Mór kompozíciójának szentelte.[42] Műelemzése azért is figyelemreméltó, mert műkritikai alapvetéseinek olyan gyakorlati megvalósításának tekinthető, amely a hazai művészeti irodalomban is kivételesnek tekinthető módon törekszik egy kortárs műalkotás közérthető és részletes vizsgálatára. Áttekinthető felépítésű írásában először a falképek létesítésének körülményeit tekinti át. Ezután – idézve Priscus rétor vonatkozó leírását – meghatározza Than falképének közelebbi tárgyát. Harmadik lépésként Than jelenetének részletes leírása, a történeti epizód és a konkrét szituáció szereplőinek megnevezése következik. A falkép vázlataként bemutatott olajfestmény stílusa – Maszák meghatározása szerint – idealista, ami magyarázata szerint annyit tesz, hogy Than jelenetének középpontjában nem a cselekmény, hanem a kifejezendő eszme áll. Ezzel a megközelítésmóddal magyarázza a szerző azt is, hogy Than számára az öltözetek, a helyszín és a használati tárgyak történeti hűsége – bár nem mellőzött – de a kifejezendő szempontnak és az eszményítés szándékának alárendelt. Elemzésében Maszák kitér a kompozíció térábrázolására, értékeli az alakok “életszerű” “mozgalmas” és “természetes” megformálását valamint a kivitel választékos vonalrajzát. Azt, hogy Than műve nagyrészt Maszák személyes ízlésével egyezik az is jelzi, hogy Maszák csupán néhány apró részletet kifogásol a műben (véleménye szerint túl sok a kompozícióban a megkettőzött alak, nem korhű az ábrázoláson megjelenő könyv, és felfedez néhány rajzi és távlattani hibát is) összességében azonban az Attila lakomáját Maszák Than Mór eddigi legjobb műveként értékeli.

            1865-ben Maszák Hazai művészetünk és művészeink szemléje címmel indít sorozatot a Pesti Naplóban. Mivel úgy véli, most új lendületben van a magyar művészet, célja a számos fiatal tehetséggel gazdagodott hazai kortárs művészet minél szélesebb körű megismertetése és a műértő és műpártoló közönség számának gyarapítása.[43] A három részes sorozatban két olyan festőművészt mutat be, akik a Vigadó falképeinek is mesterei. Wagner Sándorról szólva kiemelten foglalkozik a Csemegetár Mátyás és Holubár falképével.[44] Wagner történeti festményét először a tárgyválasztás szempontjából vizsgálja meg, leszögezve, hogy a “Történelem fokára akkor emelkedik valamely mű, ha az esemény oly történelmi fontosággal bír, mely kiemeli a köznapi élet jelenetei köréből, s a történelem könyvében helyet foglal.” Mivel Maszák esztétikája szerint a “történelmi mű feladata: világos kifejezés, beligazság és történelmi hűség”, a továbbiakban e szempontok szerint vizsgálja a falképet. Úgy véli Wagner műve egyértelműen kifejti tárgyát, de Mátyás arca túlzottan eszményített. “Az eszményítésnek pedig csak addig szabad terjednie, míg eredeti hasonlatából ki nem vetkőzteti az illetőt” – jegyzi meg végül, javasolva, hogy Wagner az Ambrasse-i gyűjtemény ismert domborműve nyomán formálja karakteresebbé az uralkodó arcvonásait. Than Mór bemutatásakor szintén a Redout falképeinek elemzésére helyezi Maszák a hangsúlyt, jelezve, hogy a Tündér Ilona-fríz és az Attila lakomája a festő legsikerültebb műegyüttese, amelyet “magasabb eszmekörű képzelet, találó felfogás. átgondolt alakítás, szép részek, és erőteljes szép színezet” jellemez.[45]

            Az ezt követő években több elemzés jelenik meg a Vigadó falképeiről. A lépcsőházi frízek befejezését követően, 1866-ban adja közre tanulmányát Henszlmann Imre, amelyben az architektúrát és a festői és szobrászi díszítéseket egyaránt áttekinti.[46] Ugyanebben az évben jelenik meg Keleti Gusztáv cikke a Tündér Ilona-frízről.[47] Keleti 1867-ben, mikor a Csemegetár Than-falképe is elkészült, szintén külön írásban méltatja az Attila lakomáját.[48] Maszák Hugó ismételten 1868-ban szól hozzá az Attila-falképhez. Írásának apropóját az adja, hogy a Képzőművészeti Társulat 1867-ben Than immár befejezett falképe nyomán adta ki albumlapját.[49] A Magyarország és a Nagyvilágban – Than kompozíciójának Klics Károly által fába metszett reprodukciójával kísért – 1868-ban közre adott írás a négy évvel korábbi műelemzés kibővített változata.[50] Bevezetésként Maszák áttekinti a téma korábbi ikonográfiai párhuzamait, utalva Raffaello Leó pápa és Attila találkozása és Wilhelm von Kaulbach a Hunok csatája falképeire, valamint Orlai Petrich Soma Attila halála című festményére. A Thierry által Priscus rétor nyomán lejegyzett históriai epizód és a festmény leírása után Maszák megállapítja, hogy “az eszmét kifejezi a mű, s így legelső feladatának mely világos kifejezést követel, megfelelt.” A képelemzés ezt követő lépéseiben Maszák vizsgálja a kép fény-árnyék viszonyait, kompozicionális felépítését, a szerepelők mozdulatait és az egész térbeli megoldását. E kritériumok alapján az Attila lakomájának érdeme a centrális képépítés, az egyenlőszárú háromszög klasszikus kompozicionális sémájának alkalmazása, az egyenletes fényelosztás és a résztvevők természetes és fesztelen mozdulatainak megjelenítése. Némely rajzi hiba és a nem megfelelően szerkesztett perspektiva azonban rontja a hibátlan összképet. Elmélyült elemzését Maszák végezetül eképpen összegzi:  a felfogás helyes úton jár, az előadás világos, a kifejezés megvan, igazság és bensősé nem hiányzanak, de a végrehajtás több átgondoltságot, több szbadsságot igényelt volna.



[1] Pasteiner Gyula művészetelméleti, -történeti és kritikusi pályaképének rajzát és műveinek teljességre törekvő jegyzékét adja: Gosztonyi Ferenc: A “helyes” művészettörténeti álláspont kérdése Pasteiner Gyula írásaiban. Ars Hunarica, 27, 1999/2, 309-352.

[2] Keserü Katalin: Képlátás, képértelmezés a 19. század közepén Magyarországon – Ormós Zsigmond munkássága tükrében. Ars Hungarica 1985/1, 77-84.

[3] Prém (Peterdi) József Maszák Hugó két próbálkozása után 1874-ben harmadik művészeti szaklapunk megindítója. – Révész Emese: 19. századi magyar képzőművészeti folyóiratok repertóriuma II. Képzőművészeti Szemle, Magyar Műipar. Ars Hungarica 2000/2, 415-455.

[4] Keserü Katalin: Orlai Petrics Soma (1822-1880). Budapest, 1984, 49-50.

[5] Szőke Annamária: A kutató és elmélkedő Székely Bertalan-kép a kritikában és a művészettörténet-írásban. In.: Székely Bertalan (1835-1910). Magyar Nemzeti Galéria, Kiállítási katalógus, Budapest, 1999, 311-349.

[6] Szegedy-Maszák Mihály: A magyar helyesírás. Magyar Hírlap, 1891/92; Uő.: Sajtónk németes magyarsága. Élet, 1893; Uő.: Az új helyesírás. Magyarország, 1899/315; Uő.: Panaszok a nyelvrontás miatt. Levonatok az “Ujság” czimű hírlapból. Budapest, 1910.

[7] Maszák Hugó általam ismert legrészletesebb életrajzát – még Maszák információi alapján – Szinnyei József Magyar írók lexikona közli.

[8] Maszák Hugó: A nagyenyedi főiskola. Vasárnapi Ujság, 1858; Maszák Hugó: A toroczkói völgy. Vasárnapi Ujság, 1859, 327-330, 340-342.

[9] 1. Balázs Frigyes, 2. Sz. Maszák Hugó, 3. Péterfi Pál, 4. Zeyk Miklós, 5. Magyar királyok. Árpádház, 6. A Pesti Napló munkatársai, 7. Mikó Imre – valamennyi: MNM TKCS – Gerszi Terézia: A magyar kőrajzolás története a XIX. században. Budapest, 1960, 183-184.

[10] Saját lapalapításain kívül a Borsszem Jankó szerkesztőségének is alapító tagja: Szegedy-Maszák Hugó: A Borsszem Jankó alapítása. In.: A Budapesti Ujságírók Egyesülete Almanachja. Szerk.: Sziklay Lajos és Szatmári Mór. Budapest, 1906, 180-186; A későbbiekben többször említett folyóiratokon kívül a következő lapoknak dolgozik: Magyar Sajtó, A hon, Nemzet, Ország-Világ, Magyar Hírlap, Ország, Esti Lapok, Századunk, Wanderer, Pester Lloyd, Családi Kör, Egyetértés, Néptanítók Lapja, Borsszem Janó, Bolond Istók, Üstökös stb.

[11] A Pesti Napló Főmunkatársai (Pompéry János, Danielik János, Greguss Ágost, Kemény  Zsigmond, Salamon Ferencz, Dr. Falk Miksa, Királyi Pál) – Maszák H. 1860 – Nyom. Reiffenstein és Rösch – Kiadja Maszák Hugó – MNM TKCS; Ezekre az évekre egy későbbi írásában emlékezik vissza: Szegedy Maszák Hugó: Az ujságszerkesztés régi rendje. In.: A Budapesti Ujságírók Egyesületének 1901-ik évi Almanachja. Szerk.: Szerdahelyi Sándor. Budapest, 1909, 73-82.

[12] Maszák Hugó: Néhány nap Berlinben. Ország Tükre, 2, 1863/30, október 21., 356-357; Uő: Úti rajzok. A húsvéti nagy hét Rómában. Pesti Napló, 16, 1865/110, május 13., 1-2; Uő: Utirajzok. Olaszország műkincsei. Pesti Napló, 16, 1865/145, június 27., 2; Uő: Úti rajzok. Velencze. Pesti Napló, 16, 1865/162, július 18., 2-3; Uő: Úti rajzok. Olaszország műkincsei III. Pesti Napló, 16, 1865/182, augusztus 10., 2; Uő: A Párisba utazóknak. Pesti Napló, 18, 1867/172, július 27., 2; Uő: A Párisba utazóknak II. Pesti Napló, 18, 1867/185, augusztus 11., 1-2; Uő: a Párisba utazóknak III. Párisból Londonba. Pesti Napló, 18, 1867/201, szeptember 1., 2; Uő: Párisból. Július 15. Magyarország, 3, 1867/124, július 24., 2.; Uő: Külföldi levelek. Páris. Július 23. Magyarország, 3, 1867/130, július 31., 2-3; Uő: Külföldi levelek. London. Augusztus 5. Magyarország 3, 1867/140, augusztus 11., 2; 

[13] Révész Emese: 19. századi magyar képzőművészeti folyóiratok repertóriuma. I. Magyar Képzőművész. Műcsarnok. Ars Hungarica 1999/2, 461-483.

[14] Az közreműködők előzetesen közzétett névsora: Alexi Károly, Barabás Miklós, Greguss János, Gyulai Pál, Henszlmann Imre, Horváth Mihály, Jankó János, Jókai Mór, Kemény Zsigmond, Kovács Mihály, Ligeti Antal, Madarász Viktor, Marasztoni József, Orlai Petrich Soma, Rómer Flóris, Simonyi Antal, Székely Bertalan, Telepi Károly, Than Mór, Vadnay Károly, Wagner Sándor

[15] Maszák Hugó: Rembrandt van Ryn Pál. Magyar Képzőművész, 1864/1, 1-3; Uő.: Markó Károly. Uo. 1864/2, 17-19; Uő.: Michelangelo Buonarotti. Uo. 1864/3, 33-36; Uő.: Leonardo da Vinci. Uo. 1864/4, 49-51; Uő.: Ifjabb Teniers David. Uo. 1864/5, 65-66; Uő.: Coreggio. Uo. 1864/6, 81-83.

[16] Révész Emese: 19. századi magyar képzőművészeti folyóiratok repertóriuma. I. Magyar Képzőművész. Műcsarnok. Ars Hungarica 1999/2, 461-483.

[17] Maszák Hugó: Lapunk tervrajza. Műcsarnok, 1868/1, 1.

[18] M.: Waagen Gusztáv Frigyes. Műcsarnok, 1868/12, 97-98; M. H.: Az első keresztény kor művészete. Műcsarnok, 1868/20, 170-173; M. H.: Storno Ferencz. Műcsarnok, 1869/21-22, 181-182.

[19] Maszák Hugó: A muzeumi képtárőr. Műcsarnok, 1868/2, 13-14; M.: A művész és a szellem mívelése. Műcsarnok, 1868/12, 98-99; M.: A kapu alatt. Műcsarnok, 1868/16, 134-135.

[20] Maszák Hugó: Barabás Miklós. Uj Idők, 1898, 167-168; Szegedy-Maszák Hugó: Gróf Széchenyi István arcképe. Vasárnapi Ujság, 1908/14, 261-262; Szegedy-Maszák Hugó: Barabás Miklós (1810-1898) Vasárnapi Ujság, 1910/16, 329-330;

[21] Barabás művészi pályája. Verses elbeszélés. Írta Maszák Hugó. Különlenyomat az Ország-Világ 1887. évi 8-dik számából. Budapest, 1887.

[22]  Maszák Hugó: Kovács Mihály. Ország Tükre, 4, 1865/6, február 9., 51-52; Maszák Hugó: Kovács Mihály. Vasárnapi Ujság, 1893/8, 129-130; Szegedy-Maszák Hugó: Kovács Mihály. Művészet, 1910, 250-260;

[23] Maszák Hugó: A műiskolák egykor és ma. Műcsarnok, 1868/6, 44; 1868/7, 59-60.

[24] Maszák Hugó: Útmutató az elemei rajztanításban. Vezérkönyv néptanítók számára. Budapest, 1873; Ehhez kapcsolódnak oktatási segédeszközként falimintái is: Maszák Hugó: Fali rajzminták. 24 tábla, é. n.; Maszák Hugó: Kézi rajzminták. Budapest, 1880.

[25] Sz. Maszák Hugó: A rajztanítás a párisi kiállításon és teendőink. Műcsarnok, 1900/30, 525-528; Szegedy-Maszák Hugó: Fordulat a rajzoktatás terén. Budapesti Szemle, 1906/352. szám, 126. kötet, 127-143.

[26] Maszák Hugó: Nyílt levél Maszlaghy Xavér urhoz. Magyar Képzőművész, 1864/5, 70-71.

[27] Maszlaghy Xavér: Az ógörög festészetről. Magyar Képzőművész, 1864/4, 55-57; 1864/5, 68-70; 1864/6, 86-88.

[28] Maszák Hugó: Nyílt levél Maszlaghy Xavér urhoz. Magyar Képzőművész, 1864/5, 70.

[29] Maszák Hugó: Teremtő művészet, festészet és fényképelés. Pesti Napló, 14, 1863/138, június 19., 2; 1863/139, június 20., 2. – A cikksorozat válasz Székely alábbi tanulmányára: Székely Bertalan. Festészet és fényképezés. Koszorú, 1, 1863. május 31., 505-510. (Újra közölve: Székely Bertalan válogatott művészeti írásai. Vál.: Maksay László, Budapest, 1962, 45-51; Fotográfozásról. Szerk.: Bán András. Budapest, 1984, 38-46.); A vitába Maszák mestere, a témában ekkor már maga is gyakorlatilag is érdekelt Barabás is bekapcsolódott: Barabás Miklós: Festészet és fényképelés. Koszorú, 1, 1863/26, június 28., 612-626. (Részben újra közölve: Fotográfozásról. Szerk.: Bán András. Budapest, 1984, 46-53.) – A vitát részletesen ismerteti és elemzi: Szőke Annamária 4. jegyzetben i. m. 312-314.

[30] M.: Hogy kell nézni a képet. Műcsarnok, 1868/1, 5-7.

[31] M. H.: A műítész kellékei. Műcsarnok, 1868/3, 20-22; 1868/4, 26-27; Másodközlése: Uő: A műítész kellékei. A Hon, 1868/26.

[32] Maszák Hugó: Lotz Károly. Magyarország és a Nagyvilág, 4, 1868/45, november 8., 563-564; M[aszák] H[ugó]: Than Mór. Magyarország és a Nagyvilág, 4, 1868/37, szeptember 13., 437; Maszák Hugó: Hazai művészetünk és művészeink szemléje III. [Than Mór] Pesti Napló, 16, 1865/221, szeptember 27., 2;

[33] Maszák Hugó: A nemzeti múzeum falfestményei. Lotz Károly tervezete. Magyarország és a Nagyvilág, 5, 1869/16, április 18., 184; Uő: Lotz Károly múzeumi falfestményei. Vasárnapi Ujság, 1876, 6-7, 230, 806

[34] A Vigadó falképeinek legrészletesebb történeti összefoglalóját Ybl Ervin Lotz-monográfiája nyújtja. A szerző áttakintése azért különösen értékes, mert az azóta elpusztult levéltári forrásokra támaszkodik: Ybl Ervin: Lotz Károly élete és művészete. Budapest, 1938, 96-112, 473-480; Továbbá: Wilhelmb Gizella: Than Mór (1828-1899). Budapest, 1944, 22-29; Szvoboda D. Gabriella: A budapesti falképfestészet vázlatos áttekintése 1863-tól 1903-ig. Művészettörténeti Értesítő, 25, 1986/3-4, 137-139; Szvoboda Dománszky Gabriella: A budapesti falképfestészet. In: Egy nagyváros születése. Pest, Buda, Óbuda az egyesítés idején. Kiállítás Budapest egyesítésének 125. évfordulója tiszteletére a Budapesti Történeti Múzeumban. Tanulmányok Budapest Múltjából XXVII. Budapest, 1998, 165-167.

[35] Maszák Hugó: Néhány szó a redout-épületben alkalmazandó frescókról és szobor díszítményekről. Ország, 1, 1863/79-154, április 8., 2.

[36] Balogh Zoltán tanulmányára eddig nem sikerült rbukkannom.

[37] Maszák Hugó: Még egy szó a redout-épületi frescokról. (Válaszul Balogh Zotán úr cikkére). Hölgyfutár, 14, 1863/52, május 2., 413-414.

[38] Uo. 413.

[39] Ipolyi Arnold: Magyar mythologia. Pest, 1854, 61.

[40] A Maszák által hivatkozott külföldi szakirodalom: Fiorillo: Geschichte der Zeichenden Künste. Göttingen, 1798; Johann Dominik Fiorillo: Kleine Schriften artistischen Inhalts. Göttingen, 1803; Anton Raphael Mengs: Hinterlassene Werke. Halle, 1786; Koeremens: Natur und Kunst in Gemaelden. Leipzig & Wien, 1770.

[41] Az Attila lakomája falképtervek körül kialakult botrányról: Ybl i. m. 477-480.

[42] Maszák Hugó: Attila lakomája. A redout épületbe szánt falfestmény vázlata Than Mórtl. Magyar Képzőművész, 1864/5, 74-75.

[43] (M. H.): Hazai művészetünk és művészeink szemléje I. Pesti Napló, 16, 1865/159, július 14., 2.

[44] (M. H.): Hazai művészetünk és művészeink szemléje II. Pesti Napló, 16, 1865/166, július 22., 2.

[45] Maszák Hugó: Hazai művészetünk szemléje III. Pesti Napló, 16, 1865/221, szeptember 27., 2.

[46] Henszlmann Imre: A pestvárosi vigadó (Redout-épület). In: Az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat Évkönyve 1865-1866. Pest, 1867, 96-113 (Újra közölve: Uő: Válogatott képzőművészeti írások. Szerk.: Tímár Árpád. Budapest, 1990, 240-262); Uő: Die Wandbilder des neuen Redoutgebäudes in Pest. Zeitschrift für Bildenden Kunst, 4, 1866/1, 110-127 (Újra közölve: Uő: Válogotott képzőművészeti írások… i. m. 415-420); N. n.: A Pestvárosi Vigadó. (Redout-épület). In: Magyarország képekben. Honismertető album. Szerk: Nagy Miklós. II. kötet, Pest, 1870, 97-110. (Reprint: Békéscsaba, 1989)

[47] Keleti Gusztáv: Tündér Ilona regéje falfestményekben. Lotz Károly és Than Mór freskói a pesti Vigadóban. Fővárosi Lapok, 1866/281. (Újra közölve: Uő: Művészeti dolgozatok. Budapest, 1910, 297-310)

[48] Keleti Gusztáv: Attila lakomája. Than Mór falképe a pesti Vigadóban. Fővárosi Lapok, 1867/254. (Újra közölve: Uő: Művészeti dolgozatok…  i. m. 311-317)

[49] Attila lakomája.  Than Mór ereditije után kőre rajzolta Marastoni József. Nyomt. Reiffenstein & Rösch 1867. Az országos magyar képzőművészeti társulat albumlapja 1867 – MNM TKCS

[50] Maszák Hugó: Attila lakomája. Festette: Than Mór. Magyarország és a Nagyvilág, 4, 1868/37, szeptember 13., 442-443.