Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Orlai Petrich Soma kiállítása

2011.12.21

Orlai – először

Orlai Petrich Soma gyűjteményes kiállítása Békéscsabán

 

Igencsak elgondolkodtató tény, hogy Orlai Petrich Sománk még sosem volt gyűjteményes kiállítása. Azóta, hogy 1852-ben Debrecenben maga a mester mutatta be eddig elkészült munkáit, műveit nem láthatta együtt a hazai közönség. Ez a sajnálatos körülmény vélhetően kevésbé oka, mint következménye változó megítélésének. Noha saját korának elismert művésze volt, 1880-ban bekövetkezett halála után neve gyorsan feledésbe merült, Szana Tamás 1890-ben pedig már értetlenül állt művei előtt: „Orlai jóhangzású nevet szerzett az ötvenes évek alatt, compositióival azonban mélyebben meghatni sohasem tudta a műértőket sem a nagyközönséget. Nemcsak a berendezés, a csoportosítás volt színpadias; nemcsak az alakok rajzában mutatkoztak szembeszökő fogyatkozások: koloritjából is csaknem mindig hiányzott az élet melege és lüktetése. Képei egyhangúakká, unalmasakká váltak a hideg és nyers tónusok használata miatt.” A századvég új festői irányzatai felől tekintve Orlai művei valóban nélkülözték az oldott festésmódot, eleven koloritot, alakjai pedig nem a mindennapi világban, hanem a történeti hősök színpadán mozogtak otthonosan. Festészete ma sem tartozik a könnyen fogyasztható kategóriába, nevét jószerivel csak a historizmus szerelmesei ismerik.

Napjaink közönyének egyik oka gyaníthatóan festészetének az a sajátossága, amit egy kortársa találóan így jellemzett: „eszmetömött”. A nemzeti festészet hajnalán, az 1840-es években fellépő Orlai és kortársai számára ugyanis a műalkotás közösségi hivatása elsősorban gondolatiságában nyilvánult meg. Ami viszont természetszerűleg feltételezte a befogadó jártasságát azon humán tudományok körében, amelyek megadták az értelmezés keretét: Kazinczy és Kisfaludy találkozásának jelentősége tudott volt, ahogy a Mária és Erzsébet bebörtönzésének előzményei is. Akkoriban még a női lapok is régvolt históriai hősök kalandjaival szórakoztatták olvasóikat, ma mindez a tágabb és szűkebb történeti kontextus ismeretét feltételezi.

            Megéri pedig a fáradtságot! Az elmúlt évtizedek művészettörténete sorra feltörte a 19. század művészetének „titkos kódjait”. A mostani kiállítás főkurátora, Keserü Katalin egyike az úttörőknek, aki Orlairól 1984-ben írott monográfiájában már megadta annak a sok szempontú elemzésnek a kereteit, amelynek e kiállítás méltó folytatása. Ezúttal az ELTE Művészettörténeti Intézet általa vezetett hallgatóival értelmezték új szempontok mentén az életművet. Ebből a nézőpontból Orlai művészete és pályája kiválóan modellezi az éledő hazai művészeti szcéna jellegét, törekvéseit és közállapotait. A békési cipész fiának pályaválasztásában nagy szerepet játszott a pápai iskolai években kötött barátsága Jókai Mórral és Petőfi Sándorral. (Jókai ekkor még festőnek, Petőfi színésznek, Orlai pedig írónak készül.) Miután a festészet mellett döntött szisztematikus akadémiai képzésben nem részesült, hiányzott hozzá a támogató állami ösztöndíjrendszer. Miután főúri támogatói révén 1846 és 1853 között Münchenben Kaulbach magániskolájában, majd Bécsben Karl Rahl mellett tanult, végleg elkötelezte magát a neoreneszánsz formavilág mellett. Ennek világos kompozíciós tagolása, summázott formaképzése, visszafogott koloritja különösen alkalmasnak tűnt a közérthető „közösségi művészet” eszményének hordozására.

Orlai kiváló érzékkel egyensúlyozott „ideál és reál” határmezsgyéjén. Arcképein az egyéni „jellemzetes” jegyeit elmosta az elvárt eszményítés fátyola. Rokona és jó barátja, Petőfi így nyerte el Orlai ecsetvonásai révén azon vonásait, amelyek távol estek ugyan az ismert daguerrotípia szikár, szúrós tekintetű sihederétől, de közel álltak a rajongók álmodozó, angyalarcú poétájához. Orlai biztos kézzel konstruált emblémát a tényanyagból, világos tőmondatokká absztrahálva a megidézett személyiséget. Életképi szituációba helyezett Petőfi-portréi átgondolt kultusz-képek, a Költő és a Katona ikonikus megjelenítései.

            Orlait kevéssé érdekelte a lélekrajz, hivatása nem az analízis, hanem az időtálló értékek képpé formálása volt. Az ő Zách Felíciánja cselekvő hős – Madarász Viktoré kételyek közt örlődő, féltékeny és bosszúvágyó hitves. Az emblematikus képi sűrítmény olykor még a történeti hitelesség parancsát is felülírta. A Csele patakba fulladt II. Lajos holttestét nem páncélban, hanem tiszta, fehér gyolcsban ábrázolta, mártíriuma ugyanis csak a halott Krisztus szakrális kerettémája révén nyerte el a nemzethalálra utaló jelképi értelmét. Történt mindez 1851-ben, az osztrák önkényuralom legsötétebb esztendejében, mikor a történeti képek szemlélői még nagy gyakorlattal rendelkeztek az aktuálpolitikai utalásokkal átszőtt virágnyelv megfejtésében. Müncheni tanulmányai idején megismert támogatói, a hazai reformértelmiségi elitjéhez tartozó Eötvös József és Toldy Ferenc a jó históriai kép ismérvei közé sorolták a méltó tárgyat, történeti hűséget, lélekábrázolást, világos kompozíciót és egyértelmű elbeszélést. Orlai festészetét mindezen elvek jegyébe a közjó szolgálatába állította. Az Európa-szerte ismert „hős halála” kerettéma a szabadságharc bukása után a közös gyász feldolgozását segítette. Ezzel párhuzamosan képpé formálta az ármánnyal szembeszegülő, cselekvő hős alakját: Hunyady János a rablókkal, Rákóczy Ferenc a cselszövőkkel, Martinuzzi orrgyilkosaival kelt birokra. Nőalakjaival egy új nőtípus lépett színre: a nemzet közösségéért felelősséget viselő anya/gyermek alakja. Zrínyi Ilona, Perényiné, Mária és Erzsébet királynők tragédiájában a kollektív veszteség nyert szimbolikus alakot.  

Közönsége jól ismerte Orlai hőseinek gesztusrendszerét, hiszen a karaktereket jellemző deklamáló mozdulatokat, a figurák elrendezését a kortárs színházművészetből emelte át festett szcénáiba. Műveire a szöveg raszterhálóját borítják a kortárs drámairodalom és költészet alkotásai. Ahogy megfordítva, Orlai – egykori irodalmi ambíciója emlékeként – maga is többször ragadott tollat elmélkedéseiben és műbírálataiban összegezve képelméleti megfontolásait. (Művészetelméleti írásainak gazdagsága ismét felveti, hogy milyen nagy szükség is lenne a 19. századi magyar művészet legfontosabb írott forrásainak egybegyűjtésére.) Írásai vitathatatlan bizonyságai annak, hogy Orlai a század derekán aktív és ismert szereplője volt a hazai művészeti közéletnek. A magyar képzőművészeti élet később irányadóvá vált szervezetét, a Képzőművészeti Társulatot művésztársaival együtt az ő lakásán hívták életre. Nevét és műveit azok az igényes kivitelű, nagy méretű kőrajzok is közkeletűvé tették, amelyek a hatvanas években a társulat és képes újságok révén jutottak el az olvasókhoz, majd bekeretezve a közterek és magánterek falaira. E míves kivitelű grafikák annál is inkább jelentősek voltak, mivel Orlai festményei csak elvétve kaptak nyilvánosságot. A Magyar Nemzeti Múzeum Nemzeti Képcsarnokában 1870-ben egyedül a Zách Felíciánt láthatta az érdeklődő. Egykor oly nagy reményekkel megalkotott történeti vásznai múzeumi raktárak mélyén, vagy magángyűjtemények rejtekében lappanganak ma is.

A békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeum tárlata éppen azért jelentős, mert ami aktuálisan bemutatható Orlai festészetében, azt elénk tárja. A pompás, nagy méretű vásznak vagy az intim családi portrék eredeti auráját nem pótolja egyetlen reprodukció virtuális jelenléte sem. Csak a múzeum méltóképp reprezentatív terébe lépve válik világossá, hogy a Corniolanus és a Sappho festőjének ott van a helye nemzeti festészetünk dicsteljes üttörői között.

 

(Munkácsy Mihály Múzeum, Békéscsaba, 2011. szeptember 16 – 2012. január 8.)