Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Madarász Viktor

2008.01.20

 

Művészettörténeti Értesítő 47, 1998/1-2, 141-151

 

 

KURUC ÉS LABANC – KÉT TESTVÉR - ÉLETRAJZ ERDÉLY MÚLTJÁBÓL

 

MADARÁSZ VIKTOR ELSŐ TÖRTÉNETI FESTMÉNYE 1855-BŐL

 

 

 

            Madarász Viktor 140 év után külföldi magántulajdonból előkerült festménye több szempontból is figyelemreméltó alkotás. A kép Madarász életművén belül kulcsfontosságú műnek tekinthető, mint első reprezentatív történeti festménye. Lánya, Madarász Adeline elmondása szerint az idős festő maga is legjobb képének tartotta a Kuruc és labanc-ot.[1] Tárgyát a nemzeti történelem hősi korszakából, a 17-18. századi kuruc harcok korából meríti, mely Madarász későbbi műveinek is ihlető forrása. A festmény utóéletét épp merész, a bukott szabadságharcra reflektáló témaválasztása határozta meg, mely az abszolutizmus légkörében élő kortársak számára még egyértelmű jelképi erővel bírt. A Kuruc és labanc másfél évszázados lappangása  megakadályozta, hogy a mű elfogalja méltó helyét a magyar históriai festészet történetében, pedig Madarász képének mind kvalitása, mind a nemzeti történelemből merített tárgya méltónak bizonyult volna arra, hogy azt főműként tartsa számon az utókor.

            A kép restaurálása és kiállítása bizonyosan elősegíti majd, hogy a festmény ismét bekerüljön a művészeti köztudatba. A tárgy történetének pontos rekonstruálását, születésének, a cenzúra beavatkozásának  körülményeit, a mű konkrét témájának irodalmi, történeti és művészettörténeti forrásainak meghatározását, elhelyezését Madarász Viktor életművén és a magyar történeti festészet fejlődéstörténetén belül nem csupán Madarász alig feltárt és elemzett életműve, hanem a korszak hiányos művészettörténeti feldolgozása is akadályozza. Egyetlen mű kapcsán végzett “mélyfúrás” ezúttal  lehetővé teszi a kép “megtisztítását” az évtizedek óta rárakódott legendák és téves adatok szövevényétől, a nyitva hagyott kérdések pedig remélhetően további kutatások ösztönzői lesznek.

 

A Kuruc és labanc Madarász életművének szempontjából meghatározó, történeti festői működésének nagyszabású nyitánya. Bár a történeti téma már a szabadságharc előtt is foglalkozatja[2], pécsi éveiből csupán  müncheni tanultságú mestere, Pósa Gusztáv[3] irányításával készült néhány arcképe, egy önarcképe és egy tájképe ismeretes.[4] Első történeti képét Bécsben 1855-ben, akadémiai tanulmányai lezárásaként festi.[5] Nagyszabású művét még ez év októberében a pesti közönség elé viszi. A kép Életrajz Erdély múltjából címmel kerül kiállításra a Pesti Műegylet Diana-fürdőbeli helyiségében, ahol 1856 áprilisáig látható.[6]

A korabeli folyóiratok műtárlati szemléi kivétel nélkül nagy teret szentelnek az eddig ismeretlen, fiatal, honi festő történeti művének.[7] Bulyovszky Gyula, a Családi Lapok műkritikusa érzékletes módon eleveníti fel a drámai jelenetet, dicséri a kompozíció dinamikáját, az ellentétes csoportok és tartalmak kontrasztos megjelenítését, az egyes figurák kifejező gesztusait és mimikáját.[8] A lelkesedés, az apróbb rajzi, festői bizonytalanságok elnézése azonban elsősorban a témaválasztásnak, az oly hőn áhított nemzeti tárgyú históriai képnek szól: “Szívem dobog örömében, midőn azon jövőre gondolok, melly e fiatal művész előtt áll; és ő a mienk, névre, lélekre és gondolatra! Majer István, a korszak nagy népszerűségnek örvendő “István bácsija” a Magyar Sajtó műtárlati szemléjében szintúgy üdvözli az ifjú tehetséget, hosszasan méltatva a drámai jelenet karakteres szereplőit, elemezve a művön Waldmüller és Rahl együttes hatását.[9] A Délibáb szemlézője, látván az ifjú sokatígérő tehetségét, további tanulásra és utazásra buzdítja őt.[10] Egyedül a Hölgyfutár kritikusa mutatja ki lelkiismeretes alapossággal a mű kompozicionális hibáit, leginkább a természetességet és egyszerűséget hiányolva az előadásból[11]

Madarász Viktor bemutatkozó műve oly nagy feltűnést kelt, hogy a festmény további sorsa is közüggyé válik. A Hölgyfutár már novemberben arról ad hírt, hogy a Műegyletnek szándékában áll megvenni a képet, és javasolja, hogy azt, kisorsolás helyett, a társulat a Nemzeti Múzeumnak ajándékozza.[12] Hogy ez mégsem így történt, abban nem a kép művészi hiányosságai, hanem tárgyválasztása játszott közre.[13] 1856 áprilisában az Életrajz Erdély múltjából 350 forintos, igen alacsony áron kerül kisorsolásra a pártoló tagok között. A katalógus tanúsága szerint egy gyöngyösi műegyleti részvényes tulajdonába jut.[14]

Bár a kritikák gondosan leírják a látottakat, a kép közelebbi tárgyának meghatározása elől kitérnek: “a képet szerzője Életrajznak nevezi Erdély múltjából. Én sem akarom a fátyolt feljebb lebbenteni.”– szögezi le a Családi Lapok kritikusa.[15] A Pesti Napló cikkírója szintén csak sejteti a lényegi mondanivaló elhallgatásának körülményeit: “...Azonban e sorok határán túl esvén mind az, amit e részben el kellene mondanunk, halasztjuk azt akkorra, midőn majdan bővebben értekezhetünk... [16] Az események hátterét ötven évvel később Kacziány Ödön, Madarász retrospektív, Nemzeti Szalon-beli kiállítása alkalmából a Művészetben írt cikkében világítja meg: “Ámde a tárgy rebellis szinezete miatt Prottmann, az akkori rendőrfőnök, csak az esetben engedte a képet kiállítani, ha címe egyszerűen “két testvér” lesz, nem pedig az ominózus “kuruc és labanc”.[17] Annak ellenére, hogy a kényszerű címváltoztatás ténye forrásosan nem igazolható, Madarász és a korszak számos későbbi elemzője hivatkozik a történtekre.[18]

A szabadságharc leverését követő abszolutisztikus államhatalom korszakában a sajtószabadságot kihirdető 1848. évi XVIII. törvénycikk  nem kerül visszavonásra. A hivatalos álláspont szerint a cenzúra megszűnt, azt a sajtótermékek utólagos “rendőri ellenőrzése” váltotta fel.[19] Az 1852. szeptember 1-jén életbeléptetett új sajtórendtartás rendelkezéseit nemcsak a nyomtatott sajtó termékeire, hanem a képzőművészeteknek bármely sokszorosított formájára is kiterjeszette.[20] A végrehajtói hatalmat Pest-Budán a Magyarországi Cs. Kir. Helytartóság mellett a főváros nagyhatalmú csendőrfőnöke, Joseph Prottmann gyakorolta. Az osztrák rendfenntartók stratégiájának alapelve a lakosság teljes bizonytalanságban tartása volt, ezt szolgálták a sajtóvétséget körülíró tágan értelmezhető törvényi szövegek is.[21] Az eljárás hatékonyságát következménye, a kiadó-vállalkozók önvédelmi gesztusa, az öncenzúra bizonyította. Ez teszi érthetővé a Madarász-mű kényszerű átkeresztelésének teljes elhallgatását és érdemi tartalmi elemzésének mellőzését.

Sokszorosított képek esetében az ábrázolások lefoglalása illetve az ominózus lapszám elkobzása volt a büntető gyakorlat.[22] A Műegyletben bemutatni kívánt képeket a szervezők csak a cenzor jóváhagyásával vihették közönség elé. Valamely mű kiállításának megtiltásáról nincs adatunk, a kép címének kényszerű megváltoztatására viszont több példát is megőrzött az utókor. Közülük legismertebb Than Mór 1861-ben Bécsben készült, az erőszakos osztrák katonai  toborzásokra utaló festménye, melyet Újoncozás helyett csak a pontosított, Újoncozás az 1848 előtti időkből, címmel állíthatott ki Pesten. [23] 1856-ban, tehát az Életrajz Erdély múltjából első kiállítását követő évben maga Madarász is újra összeütközésbe kerül a rendőri hivatallal: az ifjú Thököly Imrét ábrázoló képe csak az általános, A bujdosó álma címmel kerülhet kiállításra.[24] Tíz évvel később, 1866-ban a Zrínyi és Frangepán egy részletét kifogásolja a cenzúra, így a képet kénytelen átfesteni.[25]

Az, hogy az utókor megőrizte emlékezetében Madarász Viktor elveszett történeti festményét, nagyrészt a cenzúra hírhedtté vált beavatkozásának köszönhető. A címváltoztatás legendája azonban számos félreértésnek is okozója lett. 1855-56 jelentős sajtóvisszhangját követően a kép lassanként feledésbe merül. Szana Tamás, a múlt századi magyar festészet történetének korai összefoglalója, és nyomában sokan mások,  a Bujdosó álmát  tartja Madarász első művének.[26] Madarász Viktor későbbi elemzői, így Kacziány Ödön, Lyka Károly, Radocsay Dénes majd legutóbbi monográfusa, Székely Zoltán úgy említik a képet melynek eredeti  címe a Kuruc és labanc volt, de csak Két testvér címen kerülhetett kiállításra.[27] Maga Madarász Viktor rövid, Lyka Károlynak írott, önéletrajzában Kuruc és labanc címen nevezi meg a festményt.[28] A címvariációkból eredően az Életrajz Erdély múltjából és a Kuruc és labanc mint két különböző mű élt a köztudatban.[29]

Mivel a festményről reprodukció nem maradt fenn[30],  az ábrázolás témája a későbbi elemzők számára is bizonytalan. Először Ernszt Lajos írja le részletesen a festményt 1910-ben.[31] A képet Ernszt a Madarász életmű-kiállítás szervezésekor legnagyobb igyekezete ellenére sem tudja felkutatni.[32] 1918-ban Madarász Adeline úgy tudja, a festmény Grácban van.[33] Az 1997-ben, Madarász Viktor halálának 80. évfordulójára rendezett emlékkiállítás katalógusa már említi a Kuruc és labanc – Két testvér címen ismert, eddig lappangó kép felbukkanását.[34]

 

Az abszolutisztikus hatalom “szellemi inquisitio”-jának[35] hatására alkotó és közönség egy sajátosan kifinomult “virágnyelvet” fejlesztett ki, mely bonyolult utalásokkal, gyakorta történelmi párhuzamokkal mondott véleményt a fennálló viszonyokról.[36] Ilyen körülmények között a művészetekre hárult mindazon érzelmek és eszmék megfogalmazása, melyek a kor emberének gondolkodását meghatározták.[37]  A nemzeti szuverenitás reményét a nemzet fennmaradásának hite váltja fel, a sérelmi tudat “illúziós kompenzálása”[38], a megtépázott önérzet visszaállítása létkérdéssé válik. A történeti tudat megerősítése, a nemzeti történelem hagyományainak felelevenítése, a közösségi értékek előtérbe helyezése az önbizalom helyreállításának leghatékonyabb eszközei.

A szabadságharc bukását követően a magyar történeti tárgyú festmények jelentős, számszerű gyarapodása figyelhető meg. Tárgyukat zömében az Árpád-házi királyok és a Hunyadiak korából merítik.[39] Tartalmukat tekintve többnyire a bukott szabadságharc emlékművei, felelevenítve a küzdelmeket /Mohácsi csata, Kenyérmezei csata/, hősi önfeláldozást /Dezső vitéz önfeláldozása, Dugonics András önfeláldozása/, végül a bukást, közvetve a nemzethalált /II. Lajos holttestének megtalálása, Perényiné eltemeti a mohácsi halottakat, Hunyadi halála/. A bosszú gondolata közvetve csak  Zách Felicián történetének feldolgozásában jelenik meg. A nemzeti ellenállás hősi korszakát, Thököly Imre és II. Rákóczi Ferenc Habsburg-ellenes felkeléseit, a XVII. század kuruc harcait egyedül Madarász Viktor választja következetesen képei témájául. A Rákóczi szabadságharcnak csupán egyetlen epizódja örvendett közkedveltségnek, a Habsburg-trónfosztást kimondó Ónodi országgyűlés, melyet Than Mór egy korai, 1848-as akvarellje, 1867-ben /!/ olajképe, az 1850-es években Orlai Petrich Soma és Szemlér Mihály, majd 1879-ben Madarász is megörökít.

A Madarász család osztrákellenessége egészen a 17. századig visszavezethető. A családi hagyomány két rebellis Madarász-ősről is tudott, egyikük a Thököly-felkelésben vett részt, másikuk Rákóczi seregében harcolt.[40] Az apa, Madarász András, már a reformkorban szakított a hagyományos birtokos nemesi életformával, 1843-ban Pécsett vasgyárat alapít. A család közeli rokonai, a Madarász testvérpár, József és László a forradalmi események tevőleges résztvevői, ismert liberális politikusok, utóbbi a forradalmi kormány rendőrminisztere. Madarász Viktor 1848-ban, öccsével, Andrással együtt beáll honvédnek és a szabadságharc bukásásig harcolnak. Madarász ezért a megtorlás idején hónapokig bujdosni kényszerül.[41]

 Madarász bemutatkozó történeti képének tárgyválasztása az egész életművön végighúzódó gondolat első, nagyszabású kifejezése. Legkorábbi ismert történeti tárgyú műve Kiss Bálint 1846-os, az abszolutizmus korában különösen népszerű festménye, a  Jablonczai Pethes János búcsúja után készült 1851-es évszámot viselő másolat. [42] Kiss Bálint festménye témáját a 17. századi protestánsüldözésekből meríti, de aktualitását a Bach-korszakban nem csupán osztrákellenessége adja, hanem a történeti tárgy életképi megfogalmazása révén felidézi a kortársakban az önkényuralom által bebörtönzött, kivégzett rokonok, ismerősök sorsát, áttételesen a bukott magyar szabadság ügyét. A festmény másolása Madarász részéről tehát egyértelmű politikai gesztus, Habsburg-ellenes állásfoglalás.

Történeti festményeinek mindvégig legfőbb ihletője a kuruc, Habsburg-ellenes szabadságharcok története. A Kuruc és labanc-ot követő képe, a Thököly álma, majd az 1859-ben Párizsban festett Zrínyi Ilona a vizsgálóbíró előtt egyaránt a függetlenségi harcok egy-egy epizódját eleveníti fel. Párizsból való hazatérése után, működésének második szakaszában majd késői korszakában is Madarász egy fiktív kuruc kori arcképcsarnokot hoz létre: többször megfesti II. Rákóczi Ferenc portréját[43], Vak Bottyán[44] és Bercsényi[45] arcképét. Lelkesedése a korszakért és merész tárgyválasztása szinte egyedülállónak tekinthető az 1850-es évek történeti festészetében.

 A három részre osztott Magyarország függetlenségének utolsó védőbástyája, Erdély 17. századi története számos párhuzamot mutatott az 1850-es években Habsburg-önkény alá vetett Magyarországgal: “Idegen nemzetre szállott szép országod,/ Tűled elvétetett arany szabadságod.” – panaszolja hazája állapotát egy 17. századi kurucdal.[46] Az osztrák és török elnyomás kettős szorítása között egyensúlyozó birodalom egyaránt küzd a külső hódítók és belső érdekellentétek, vallási és társadalmi megosztottság ellen. A külső nyomás viszont megerősíti a nemzeti identitástudatot, kialakul a nemesi nemzet és haza fogalma.[47] A hatalmi harcok szabdalta Erdélyben a belső széthúzás, árulás és megtorlás káosza a század folyamán függetlenségi mozgalmak sorát szüli: Bocskai, Bethlen Gábor, a Wesselényi összeesküvés, Thököly Imre felkelése végül a Rákóczi szabadságharc – közvetve valamennyi az 1848-as forradalom és szabadságharc előzményei, és reménytadó, buzdító példaképei egy elkövetkezendő felkelésnek.[48] Az erdélyi fejedelemség időszaka túlságosan is egyértelműen, adott esetben közvetlen buzdító, mintaadóként volt vonatkoztatható mind a forradalmat megelőző, mind a Habsburg elnyomás korszakára. A Kuruc és labanc konkrét történeti vagy irodalmi forrása egyelőre még ismeretlen, de a mű kulturális hátterét, jelentésrétegeit a kuruc kor 19. századi értékelése is megvilágítja.

A kuruc kor tudományos feldolgozását épp ellenzéki, osztrákellenes színezete akadályozta. “A kuruc-világ története még nincs megírva: mert a történelem, mint a növény a szabad légben, csak szabad sajtó hatálya alatt virul. Sokat nem szabad, sokat nem merünk, sokat nem akarunk megírni.” – fogalmazza meg 1860-ban egy kortárs a kutatók félelmeit és a hatalom aggályait.[49]  A kuruc szabadságküzdelmek korszaka ennek ellenére már a negyvenes években nemzeti szabadságszimbólummá válik, kialakul a Rákóczi-kultusz, felvértezve a fejedelmet és korát a romantikus hőskultusz eszköztárával.[50] 1846-ban adja elő Pesten Berlioz Rákóczi-indulóját, és ugyanebben az évben játssza el Liszt Ferenc pesti diadalútjának betetőzéseképpen a XV., Rákóczi-rapszódiát. A Rákóczi-nóta nyomtatásban először csak 1847-ben jelenik meg,[51] ezt megelőzően a rebellis kurucénekek csak röpiratokban terjedtek. Arany János, aki 1849-ben a “Bocskai hajdúcsapat” önkéntes katonája, frappánsan fogalmazza meg a kor közgondolkodásában élő kuruc-labanc ellentétet: “Kuruc nevet viselt a jó hazafi,/ Labanc volt a hazaáruló kurafi.[52] Madarász történeti képének ez volt a közönség számára elsődleges, egyértelmű üzenete.

Ha a 19. századi szépirodalom és humán tudományok viszonyát tekintjük a kuruc korhoz, feltűnik Madarász tárgyválasztásának korszerűsége és merészsége. A forradalom előtt a 17. századi Erdély kedvelt színtere romantikus történeti regényíróinknak. Jósika Miklós és Kemény Zsigmond több regényének anyagát is az erdélyi fejedelmek korából meríti.[53] A forradalom alatt pedig fergeteges sikerrel adja elő a Nemzeti Színház Szigligeti Ede II. Rákóczi Ferenc fogsága című darabját. Az abszolutizus korában a történeti regény és elbeszélés eddig sosem látott reneszánszát éli.[54] Jósika örökösének P. Szathmáry Károly bizonyul, aki 1855 után számos 17. századi erdélyi témájú regényt és színdarabot ír. Legjellemzőbb azonban Jókai Mór működése: a Forradalmi és csataképek 1848-49-ből című elbeszéléskötetét követően /1850/, ugyanis ő is számos romantikus története színhelyéül a fejedelmek korát választja,[55] bevallottan a cenzúra megkerülése végett. Az irodalomtörténetírás azonban csak Thaly Kálmán fellépésével, az 1860-as évektől kezdi /kezdheti/ meg a kuruc kor gazdag irodalmának közlését, majd az 1880-as évektől tudományos feldolgozását, adatszerű felülvizsgálatát.[56]

A szépirodalom és képzőművészetek számára elsődleges ihlető alapanyagot azonban elsősorban a hiteles történeti források illetve azok történeti feldolgozásai jelentettek. A forradalom előtt csak kevés, a korszakra vonatkozó forrás került kiadásra. Figyelemreméltó Aranyosi Rákosi Székely Sándor 1845-ben kiadott forrásválogatása[57], mely a Rákóczi-szabadságharc bukásáig követi nyomon Erdély történetét érzékletes leírásokkal kísérve. Népszerű formában, versbe szedve mutatja be a fejedelmek tevékenységét Györke geographiája és históriája Erdélyről /Kolozsvár 1847/. Jelentős előrelépés e téren azonban csak az 1850-es években történik. Ekkor indítja meg Kazinczy Gábor, Kemény Zsigmond és Szilágyi Sándor Újabb Nemzeti Könyvtár sorozatát, melynek első köteteként a Rákóczi-kortárs Cserei Mihály históriája jelenik meg 1852-ben.[58] Cserei fordulatos előadásmódja Jókai e korabeli történeti regényeinek is ihletője.

Az események értelmezője, a történettudomány álláspontja a kuruc kor értékelésében hagyományosan elutasító. Az udvarhű, jezsuita történetírás jellemző példája a nemzedékek számára tankönyvként szolgáló Hármas Kis Tükör, Losontzi István szerkesztésében.[59] E téren fordulatot Horváth Mihály fellépése jelent, aki a liberális eszmeiség képviselőjeként Erdély 17. történetét mint a nemzeti forradalmak, nemzeti és vallási szabadságért vívott harcok időszakát jeleníti meg.[60]

A “kuruc - labanc” fogalompár ellenzéki jelentése a kortársak számára tehát egyértelmű kellett hogy legyen. A kép hivatalos, kiállítási címe, az Életrajz Erdély múltjából, a cenzorok minden igyekezete ellenére is tartalmazott egy újabb “hívószót”, Erdélyt,  mely az aktuális politikai események révén is sokatmondó lehetett a közönség számára. Erdély nemcsak a három részre szakadt ország nemzeti függetlenségének mentsvára, hanem a szabadságharc után is a szellemi megújulás legtisztább forrása a kortársak szemében: Hivatva van ismét egy nagy szellemi hadjáratra kelni a testvérhon felé, hogy azon nemzeti szellemet, melyet oly hűn megóvott keblében, újra felébressze és elárassza a társaság fölött – írja 1857-ben Mocsáry Lajos.[61] Úgy tűnik, Erdély beváltja a hozzá fűzött reményeket. A Kossuth által megszervezett magyarországi ellenállás fő központja Erdély. A székelyföldi mozgalom számos támogatóra talál. A Makk József és Török János vezette összeesküvést azonban Bíró Mihály vallomása alapján rövid idő alatt felgöngyölítik. 1852 őszén tartóztatják le a mozgalom vezetőit, majd 1854 márciusában Marosvásárhelyen kivégzik Török Jánost, Horváth Károlyt és Gálfi Mihályt.[62] Az osztrákellenes mozgalom elfojtása nem volt kevésbé kíméletlen, mint a Wesselényi összeesküvés megtorlása. Erdély így a kuruc szellemű ellenállás abszolutizmus kori örökösének bizonyul. Madarász festményének “hivatalos” címe közvetve tehát az 1850-es években vérbefojtott osztrákellenes összeesküvésére is utal, a testvérharc tragikus mementója.

Madarász 1850-1860-as években készült történeti képeinek vezérmotívuma az árulásnak áldozatul esett összeesküvő szabadsághősök sorsa. Megtört és  kiszolgáltatott, magányos és elszigetelt állapotuk a bukott szabadságharc utáni magyarság allegóriája. Thököly István, Frangepán Ferenc, Zrínyi Péter egyaránt a Wesselényi-összeesküvés részesei. Utóbbi elárulja társait, 1671-ben mégis kivégzik. Lelki vívódásának Madarász 1857-ben külön képet szentel /Zrínyi Péter a börtönben/, mely kapcsolódik a szabadságharcot követő több börtönképhez.[63] Zrínyi Ilona, II. Rákóczi Ferenc anyja, Thököly Imre hitvese is árulás miatt kényszerül Munkács várának feladására. A Kuruc és labanc két ellentétes oldalon álló testvér tragikus találkozását eleveníti meg. A sebesült férfi éppúgy családját féltő, kiszolgáltatott menekülő, mint  haldokló apjától elszakított, még szinte gyermek Thököly Imre. Hadserege a bujdosókból verbuválódik, mely a Világos utáni emigránsoknak is reményt ad egy új, győztes felkelés eljövetelére. A párhuzam nyilvánvalóvá válik a Thököly álma és Kiss Bálint alvó honvédet ábrázoló műve, A vándor álma /1951/ révén.

A Kuruc és labanc közeli párhuzama Kovács Mihály egy, 1875-re datált festménye.[64] Madarász művéhez hasonlóan tárgyválasztása ennek is bizonytalan: Menedékhely. /Korkép a XVI. századból/ az ismert címvariációk. A megörökített jelenet helyszíne, számos szereplője és maga a drámai alapkonfliktus azonban számos egyezést mutat Madarász művével, mely feltételezi, hogy mindkét mű irodalmi-történeti forrása azonos.

Madarász Viktor első, 1855-ös történeti képe korabeli jelentős sajtóvisszhangja ellenére is a feledés homályába merült. Mindez, az Életrajz Erdély múltjából sikere majd elhallgatása, a kép tárgyának és a korszak történelmi hátterének ismerete nélkül csak nehezen értelmezhető. A mű stíluskritikai elemzése, bécsi és párizsi képi forrásainak kimutatása a további kutatásokra vár. Mindazonáltal a Kuruc és labanc előkerülése biztosítja, hogy a mű újra Madarász életműve és az abszolutizmus kori magyar történeti festészet szerves részeként kerül elemzésre.

 



[1] Katonáné Madarász Adeline: Madarász Viktor. /1830-1907/. In.: Holló Barnabás, Madarász Viktor, Zemplényi Tivadar és Pataky László hátrahagyott műveiből rendezett kiállítás. OMKT Műcsarnok 1918.13.o.; Madarász Adeline emlékiratai. 1953 /kézirat/ - MTA Művészettörténeti Kutatóintézetének Adattára: MDK-C-I-10./2477-1-21.34-35.o.; Madarász Adeline levele Lyka Károlyhoz 1958 márciusában – MTA Művészettörténeti Kutatóintézetének Adattára: MDK-C-I-17./948.1.o.; Mivel a művet Kuruc és labanc címen említi maga Madarász Viktor, majd lánya, Madarász Adeline, is a későbbi szakirodalomban is ez a címvariáns rögzült.

[2] Radocsay Dénes: Madarász Viktor. 1830-1917. Bp. 1941.9.o.; Pusztai József: Madarász Viktor Pécsett. Dunántúli Napló 1955.december 21.

[3] Pósa Gusztáv /1825-1900/ az 1840-es években főleg arcképeket állít ki Bécsben /Lyka Károly: A táblabíró világ művészete. Magyar művészet 1800-1850. Bp. 1981.3 153.,156.o./, majd 1844-től a Müncheni Képzőművézseti Akadémia hallgatója /Somogyi Miklós: Magyarok a Müncheni Képzőművészeti Akadémián. 1824-1890. Művészet 1912. 179.o.;

[4] Női tanulmányfej /1850 – lappang/, Férfi tanulmányfej /1850 - lappang/, Önarckép /1854 – lappang/, Csoboka látképe /1850 k. – magántulajdonban/  - Radocsay D. – 1940.i.m. kat. 1.,2.,3.,5.; Fiú  arcképe /1852 – MNG/ - Székely Zoltán: Madarász Viktor. Bp. 1954. 12.o.; Női arckép /1855 k. – Debreceni Déri Múzeum/; 

[5] “1853 októberében iratkozott be a festészeti előkészítő szakosztályba, majd a történeti festészeti szakosztály növendéke volt 1855 áprilisáig.” – Fleischer Gyula: Magyarok a bécsi Képzőművészeti Akadémián. Bp. 1935.66.o.;  A festmény szignálva jobbra lenn: “Madarász  Viktor 1855”, de későbbi gyakorlatától eltérően a készülés helyét itt még nem jelzi.

[6] 1855 okt.-nov. 14.sz., nov.-dec. 65.sz., 1856 jan.-febr. 92.sz., febr.-márc. 78.sz., márc.-ápr. 10.sz.; A kiállítás tényét a vászon hátoldalán található Műegyleti pecsét is igazolja.

[7] Említések, rövid méltatások: Vasárnapi Újság 1855.320.o., Pesther Lloyd 1855.231.sz.3.o., Hölgyfutár 1856.92.sz.373.o.

[8] Bulyovszky Gyula: II. Az állandó képműkiállítás. Családi Lapok 1855.II.337-338.o.

[9] M[ajer] I[stván]: Műtárlat. Magyar Sajtó 1855.84.sz.okt.10.1.o.

[10] D. M. I.: Állandó Műtárlat. Délibáb 1955.26.sz.dec.9.311o.

[11] n.n.: Műtárlati Közlemények. Hölgyfutár 1856.93.sz.ápr.22.377.o.

[12] Hírharang. Budapest. Hölgyfutár 1855.260.sz.nov.14.1037.o.

[13] Az 1855-ben kiállított művek közül a Műegylet Molnár József lojális tartalmú képét, a Dezső vitéz önfeláldozását sokszorosítja műlapként. – Turcsányi Erzsébet: Molnár József. 1821-1899. Bp. 1938. kat.53., 130.o.; Aranyérmek, ezüstkoszorúk. Művészkultusz és műpártolás Magyarországon a 19. században. MNG kiáll. kat. 1995. kat. II.3a.11., 256.o.;

[14] Sorsolási jegyzéke a pesti műegylet által 1856. évi april 17-kén kihúzott műveknek. 10.sz. – Mintzér János, Gyöngyös. In.: A Pesti Műegylet Évkönyve 1855-re. Pest 1856.16.

[15] Bulyovszky Gy. – i.m. 337.o.

[16] n.n.: Pesti Műtárlat. Pesti Napló 1855. okt.8.

[17] Kacziány Ödön: Madarász Viktor. Művészet 1904.250.o. – A szerző értesülésének forrását nem jelöli meg. Elképzelhető, hogy az Madarász Viktor szóbeli közlésén alapul. Mindenesetre a képcenzúra ténye korabeli vagy levéltári forrásokkal nem bizonyítható.

[18] Bruckner Győző: Madarász Viktor művészete történeti megvilágításban. A miskolci jogakadémia tanári Almanachja. 1922-23. Pécs 1923.4.o.; Berzeviczy Albert: Az ötvenes évek képzőművészete. Magyar Művészet 1925.522.o.; Radocsay D. – 1941. i.m. 10.o.;  Lyka Károly: Nemzeti romantika. Magyar művészet 1850-1867.Bp. 19421, 19822.101.,105.o.;  Székely Z. – 1954.i.m.13.o.

[19] A korszak cenzúra gyakorlatáról: Buzinkay Géza: A magyar irodalom és sajtó irányítása a Bach-korszakban. /1849-1960/. Magyar Könyvszemle 1974.3-4.269-293.o.;

[20] Az 1852. évi sajtórendtartásról. Pesti Napló 1852. június 5.;

[21] Vét a törvény ellen, aki “ a trón, a monarchiai kormányformára, a birodalom álladalmi egysége s épsége, a monarchai elvre, a vallásra, a közerkölcsiségre vagy általában az álladalom s társadalom alapjaira nézve... ellenségesirányt követ. – Az 1852. évi sajtórendtartásról – i.m.

[22] 1861-ben a Budapesti Képes Újság 5. számát Kossuth arcképe és Budavár 1849. évi ostromát ábrázoló képek miatt foglalja le a hatóság. Tiltakozásképpen Vahot Imre lapját beszünteti. – Új Idő 1861.3.sz.16.o.

[23] Az eljárásra több más példát is hoz: Lyka – 1982. i.m. 101.o.

[24] júl.-aug. 12.sz, aug.-szept. 12.sz., szept.-okt. 10.sz.; Kacziány Ödön úgy tudja ezúttal Madarász személyesen ment el Prottmann-hoz a kép engedélyeztetése ügyében  -  Kacziány Ödön: Pesti művészélet az ötvenes és hatvanas években. Művészet 1910. 13.o.

[25] Bruckner Gy. – 1923. 15.o. /Madarász  szóbeli közlése alapján/; Székely – 1954. 42.o.

[26] Szana Tamás: A magyar művészet századunkban. Bp. 1890.95.o.

[27] Ezredéves Országos Kiállítás. Képzőművészeti csoport képes tárgymutatója. Bp. 1896.121.o.: Kurucz és labancz - /téves, 1862-es dátummal; átvesz: Radocsay – 1941.10.o./;  Ernszt Lajos: Madarász Viktor. In.: Madarász Viktor történmeti festő művei. Nemzeti Szalon. Bp. 1904.60.o.: Kuruc és labanc;  Kaczány Ödön – 1904.i.m.250.o.: Kuruc és labanc – Két testvér- /téves, 1853-as dátummal; átveszi: Radocsay – 1941.i.m.10.o./; Ernszt Lajos: A magyar történeti festészet. Bp. 1910.54.o.: Kuruc és Labanc;  Madarász Adeline – 1918. i.m. 13.o.: Kuruc és Labanc;  Lyka Károly: Madarász Viktor élete és művei. Művészeti Pantheon II. Bp. é.n. [1922]. 8.o.: Kuruc és labanc;  Bruckner Gy. – 1923.i.m. 4.o.: Kuruc és labanc – Két testvér; Berzeviczy A. – 1925.i.m. 522.o.: Kuruc és labanc- Két testvér – Egyedül Berzeviczy Albert veti fel, a korabeli műkritikákbanb felbukkanó Életrajz Erdély múltjából címet.; Radocsay – 1941.i.m.10.o.: Kuruc és labanc – Két tesvér; Madarász Adelin – 1953.i.m.34-35.o.: Kurucz és Labancz – Két testvér; Székely Z. – 1954.i.m.12-13.o.: Kuruc és labanc – Két testvér;

[28] Madarász Viktor levele Lyka Károlyhoz 1899.III.13.: Kurucz és labancz; - MTA Művészettörténeti Kutatóintézetének Adattára: MDK-C-I-17/949;  Az önéletrajz nyomtatásban megjelent: Lyka K. – 1922.i.m.3-5.o.

[29] Radocsay Dénes életműkatalógusában a Kuruc és labanc 4.szám alatt, 1853-as évszámmal /átvétel: Kacziányi – 1904.250.o./, míg 6.szám alatt, 1855-ös évszámmal az Erdély múltjából című festmény szerepel. /Forrása: Vasárnapi Újság 1855.320.o./ - Radocsay D. – 1941.i.m.11.,74.o.

[30] Leánya is csak apja elbeszléséből ismerte a művet: Madarász A. – 1948.i.m.1.o.; - Madarász A. – 1953.i.m. 34-35.o.

[31] A leírás feltehetően Madarász Viktor vagy lánya szóbeli közlésén alapult. -  Ernszt – 1910.i.m.54.o.;  Idézi: Székely Z. – 1954.i.m.12.o.

[32]Igazán nagyon sajnálom, hogy nem sikerült ezen művét megszereznem e kiállítás részére, daczára annak, hogy tíz éve járok már utána.” – Ernszt – 1904.i.m.6.o.

[33] Madarász A. – 1918.i.m.13.o.

[34] Matits Ferenc: Madarász Victor élete és működése. In.: Madarász Victor halálának 80. évfordulójáranak emlékére szervezett kiállítás... Nyíregyháza 1997.5.o.

[35] Újabb kori ismeretek tára. Tudományok és politikai társas élet encyclopeadiája. Cenzúra címszó. Heckenast, Pest  II.köt. 1852. Pest 114.o.

[36][36] Számos anekdotával szolgál erre nézve: Szilágyi Sándor: Rajzok a forradalom utáni időkből. Bp. 1876.139-146.o.

[37] A korszak művészetének összefoglalása: Keserű Katalin: A KÉPzőművészetek szerepének érzékelése a nemzeti jelleg reprezentálásában. In.: Forradalom után – kiegyezés előtt. A magyar polgárosodás az abszolutizmus korában. szerk.: Németh G. Béla. Bp. 1988.215-234.o.

[38] Németh G. Béla: Az abszolutizmus korának néhány főbb jellemvonása. In.: Forradalom után – kiegyezés előtt. A magyar polgárosodás az abszolutizmus korában. szerk.: Németh G. Béla. Bp. 1988.7-40.o.

[39] A történeti tematika vázlatos áttekintését adja: Cennerné Wilhelmb Gizella: A történeti festészet ábrázolási típusai. In.: Művészet Magyarországon 1830-1870. MNG kiáll.kat. Bp.1981.I.47-57.o.

[40] Székely Z. – 1954.i.m.7.o. – Madarász János és Tamás működése forrásososan is bizonyítható.;

[41] Madarász A. – 1953.i.m.;  hosszan idézi: Székely Z. – 1954.i.m.9-11.o.;

[42] olaj, vászon, 93x74cm, jelezve jobbra lenn: Madarász Viktor 1851 – magántulajdonban; A kép mérete feltűnően egyezik a már kiállítása évében, ajándékozás révén, a Magyar Nemzeti Múzeum Nemzeti Képcsarnokába került Kiss Bálint mű paramétereivel /olaj, vászon, 93x75cm – MNG/. Mivel Madarász neve nem szerepel a MNM másolási naplójában, a kép valószínüleg a litografált változat nyomán készült.; Zádor Anna: Kiss Bálint. 1802-1868. A Magyar Művészettörténeti Munkaközösség Évkönyve 1952. Bp. 1953.37-38.o.; Csernitzky Mária: Jablonczai Pethes János búcsúja... Kiss Bálint festményének történeti háttere. Művészettörténeti Értesítő 1994.1-2.sz. 137-143.o.

[43] 1879,1905: Rákóczi lovas arcképe – Radocsay D. – 1941.i.m.kat.76.132.; - 1870-1900, 1908, 1913: Rákóczi arcképei – u.o. kat.-92.,93.,151.,152,166.; 1905: II. Rákóczi Ferenc bécsújhelyi börtönében a a hattyúkat eteti – u.o. kat.129-131.;

[44] u.o. – kat.78. - 1879

[45] u.o. – kat.121.,153.,182.  – 1904,1908

[46] Ének a porcióról. In.: A kuruc küzdelmek költészete. II. Rákóczi Ferenc születésének 300. évfordulójára. Szerk.: Varga Imre. Bp. 1977.380-81.o.

[47] Szűcs Jenő: A nemzet historikuma és a történelemszemlélet nemzeti látószöge. (Hozzászólás egy vitához). Bp. 1970. 61-74.o.;  Nagy László: “Kuruc életünket megállván csináljuk...” társadalom és hadsereg a XVII. századi kuruc küzdelmekben. Bp. 1983.213.o.

[48] “...a nemzet emlékezetében a kuruc világ bukásának emléke összeolvadt az 1849-ki bukás emlékével.” – Ferenczi Zoltán: A kuruc költészet. Bp. 1879

[49] Hornyik János: Kecskemét város története oklevéltárral. IV. Kecskemét 1860-66.216.o.

[50] A XIX. századi Rákóczi-kultuszról: Szitás Ilona: II. Rákóczi Ferenc a magyar irodalomban. Bp. 1937; - Benda Kálmán: A Rákóczi-nóta és a Rákóczi induló reformkori életéről. Irodalomtörténeti Közlemények 1953.1.sz.

[51] Erdélyi János: Népdalok és mondák. Pest 1847

[52] Arany János összes költeményei. Bp. 1955.I.85.o. – A szabadságharban létezett Rákóczi-hadtest is, ebben szolgált pl. Vasvári Pál is.;

[53] Jósika M.: Abafi /1836/, Az utolsó Báthori /1837/, A két Barcsai /1843/;  Kemény Zs: Gyulai Pál /1847/

[54] Az abszolutizmus korának irodalmáról: Szinnyei Ferenc: Az irodalmi élet a Bach-korszakban. Irodalomtörténeti Közlemények 1937.245-259.,341-353.o.

[55] Erdély aranykora /1851/, Török világ Magyarországon /1853/, Kétszarvú ember /1852/;

[56] A kuruc kori mondák közlése már a század elején megindul Dugonics András, Kisfaludy Sándor és Mednyánszky Alajos révén – Ferenczi Imre: A kuruc kor mondavilága. In.: Néprajz és Nyelvtudomyány 1969.31-43.o.;  Az irodalomtörténetírás szempontjából Thaly Kálmán kuruc versgyűjteménye meghatározó: Régi magyar vitézi énekek és elegyes dalok. XVI-ik,XVII-ik és XVIII-ik századbeli eredeti kéziratokból...Pest 1864

[57] Aranyosi Rákosi Székely Sándor: Erdélyország történetei hiteles kútfőkből. Kolozsvár 1845

[58] Cserei Mihály históriája. Szerk: Toldy Ferenc. Pest 1852;  A sorozat második darabja: Szalárdy János siralmas krónikája. Szerk.: B. Kemény Zsigmond. Pest 1853;  A Rákóczy és Thököly-kor további forrásai, a vonatkozó históriák, levelezések és naplók kiadása csak az 1860-as évektől élénkül meg.

[59] Sinkovits István: Rákóczi a következő nemzedékek megítélésében. In.: Rákóczi-tanulmányok. A II. Rákóczi Ferenc születésének 300. évfordulója alkalmából rendezett tudományos ülésszak előadásai. ELTE BTK, szerk: Sinkovics István és Gyenis Vilmos. Bp. 1987.

[60] Horváth Mihály: A magyarok története. Pápa 1842-46. I-IV.köt.;  Fenyő István: A demokrácia történetírója. In.: Haza és tudomány. A hazai reformkori liberalizmus történetéhez. Bp. 1969.33-125.o.

[61] Mocsáry Lajos:A magyar társasélet. Pest 1856.81-82.o.

[62] Lukács Lajos: Magyar függetlenségi és alkotmányos mozgalmak 1849-1867. Bp. 1955

[63] Legközelebbi párhuzama Zichy Mihály: Fogoly a börtönben című, 1857 körüli festménye /MNG/

[64] olaj, vászon, 51x74cm, jelezve az imazsámolyon: Kovács M. – Eger, Dobó István Múzeum ltsz. 55.107; Ludányi Gabriella: Kovács Mihály /1818-1892/ Bp.1987. kat.371.sz., 65. kép;