Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ferenczy István

2008.01.16

 

Műértő, 2007. december, 2.

Orfeusz Pannóniában

Ferenczy István kiállítása a Magyar Tudományos Akadémia Képtárában

 

A magyar művészet történetének legmegrázóbb dokumentumainak egyike az az 1846-ban, Ferenczy István (1792-1856) szobrászművészről készült dagerrotípia, amelyen a mester önmaga által megsemmisítésre ítélt márványszobrai gyűrűjében áll. Rómából hazatérve, a kor legjava klasszicista műtermeinek tudásával felvértezve Ferenczy nem kevesebbre vállalkozott, minthogy megteremtse a magyar szobrászatot. Roppant elhivatottsága, makacs elszántsága is megtört azonban a közöny és gáncsoskodás torlaszain. Az értetlen elutasításra dacos kivonulással válaszoló művész életetútjának „forgatókönyvét” nem kevesen követték, Szinyeitől Gyárfásig megannyi tragikus művészregényt ihletve.

            Ferenczy hátrahagyott életműve szűkölködik fennmaradt művekben, a nemzeti szobrászat megteremtéséért vívott heroikus küzdelmét jobbára tervek, egykori jelentőségét a kortársak parázs vitái őrzik. Máig ható kétértelmű megítélése Meller Simon 1905-ben kiadott monográfiájából eredeztethető, amely Ferenczyt műveletlen lakatosinasként mutatta be, aki mesterségbeli hiányosságai folytán okkal részesült oly sok elutasításban. Művészettörténetírásunk őt követve gyakorta rótta fel neki rajzi ügyetlenségeit, technikai fogyatékosságát, hiszen mindez oly jól illeszkedett nemzeti szobrászatunk fejlődésregényébe.

            A Magyar Tudományos Akadémia Művészeti Gyűjteményében Bicskei Éva által rendezett Ferenczy-kiállítás legnagyobb erénye, hogy leszámol e magát makacsul tartó negatív mítosszal. Ferenczyt igen művelt, korának művészeti, technikai és tudományos kérdéseiben naprakész alkotónak mutatja be, aki européer értékrendjével, széleskörű tájékozottságával párját ritkította reformkori művészeti köreinkben. Misem igazolja ezt világosabban, mint a kiállításra rekonstruált könyvtára, amelyben mértékadó történeti és művészetelméleti munkákon kívül népszerű természettudományos művek és enciklopédiák szerepeltek. Gyűjtőszenvedélyét Ferenczy különleges kagylók mellett antik szobrainak kollekciójával elégítette ki. Utóbbiakat javarészét itáliai tanulóévei alatt vásárolta, olyan kiváló érzékkel, hogy az egykori gyűjtemény némely darabja – mint például a Leonardonak tulajdonított bronz lovasszobor – ma is a Szépművészeti Múzeum büszkesége. Számára könyvei, azok képes mellékletei, műtárgyai nem pusztán felhalmozott kincset, hanem saját alkotásainak ihletet és mintát nyújtó közvetlen forrást jelentettek. A kiállítás számos meggyőző példán szemlélteti hogyan helyezte működésba Ferenczy e gazdag szöveges és képi forrásanyagot.

            Figyelembevéve a Ferenczyt ért későbbi kritikákat, nem kevéssé elgondolkodtató, hogy ő volt a Magyar Tudományos Akadémia első művész tagja. (A tárlatnak ez a 175 éve történt jeles esemény ad aktualitást.) E megtisztelő gesztus arra inti a könnyen ítélő utókort, hogy nagyobb figyelemmel és megértéssel forduljon egy alkotó egykorú megítélése, sajátszerű kulturális közege felé. Tulajdon, az eredetiség bűvköréből nehezen szabaduló korunk hosszú időn át művészi fogyatékosságként minősítette a másolást. Holott a – Ferenczy számára mindvégig irányadónak tekintett – klasszicizmus a másolást a mintakövetés szükséges és hasznos eszközének tekintette. Kazinczy Ferenc példának okáért többre tartott egy jó másolatot egy gyenge eredtinél, a másolást az irodalmi fordításhoz hasonlította, mely első lépés a még szunnyadó nemzeti sajátosságok kibontakoztatásához. E gondolatok jegyében érthető csak, hogy Ferenczy szobrai előkészítéseként finom rajzvázlatokat készítette, amelyek mögött gyakorta metszetes előképek közvetlen példája állt. A tárlat több alkalommal is utal e kölcsönzések izgalmas hálózatára, miközben a szobrász igen gazdag grafikai munkásságába is betekintést enged.

            Ferenczy munkássága lényegesen ismertebb volt a reformkor művelt olvasója előtt, mint manapság. Népszerűségét javarészt a sajtó nyilvánosságának köszönhette, amely műkritikák közreadásával sokat tett közönség ízlésének csizsolásáért. Támogatásában kulcsszerepet játszott befolyásos baráti köre. A tárlat külön kitér arra az elit értelmiségi társaságra, amelynek legbelső körében Ferenczy jó barátai, Vörösmarty Mihály és Fáy András álltak. Ők hárman Fóton is egymás szomszédságában vettek szőlőt, így közös borozgatásaik egyúttal a nemzeti irodalom és művészet ügyét is előmozdították. Társaihoz hasonlóan még Ferenczyt is mélyen áthatotta az a hit, hogy a művészet szerepe a nemzet életében sorsdöntő, a művész tevékenysége pedig csak a közösség szolgálatában teljesedhet ki. Művésztársai vonásait megörökítő portrébüsztjei egy jövendőbeli nemzeti pantheon trevéhez kapcsolódtak, ahogy Társas kötelezések címen tervezett, történeti tárgyú grafikai sorozata is e küldetés jegyében született.

            Rimaszombati elvonulását követően Ferenczy továbbra is aktív maradt, de tevékenysége már alig terjedt túl a lokális érdekeken. Művészete újólag családjának köszönhetően került vissza a köztudatba. Hagyatékának gondos ápolója, kultuszának fenntartója unokahúga, Jánosdeák Andrásné Káposztás Zsuzsanna volt. Az ő jóvoltából meglepő gazdagsággal maradtak fenn a leszármazottaknál Ferenczy életének dokumentumai. A jelenlegi kiállítás jórészt ebből a kultúrtörténetileg is roppant értékes gyűjteményből válogat, számos eddig ismeretlen vázlat, levél, szerződés, fénykép bemutatásával – azzal a nem titkolt reménnyel, hogy a dokumentumok idővel az Akadémia gyűjteményét gazdagítják majd.

A képtár állandó kiállításának termeiben elhelyezett tárlók figyelmes szemlélőt igényelnek, és az elmélyült megfigyelő apró kincsek sokaságára lelhet. Ezek egyike az a két fénykép, amely Ferenczy Haldokló Euridiké szobráról készült, azt követően, hogy a művésszel elhantolt, széttöredezett alkotást 1909-es rimaszombati újratemetése alkalmával rekonstruálták. Euridiké alakjában testet ölt az az antik szépségeszmény, amelynek bűvkörében Ferenczy alkotott, ahogy az alkotás sorsa a „szépmesterségek” meghonosításáért akár pokolra is szálló magyar művész szimbolikus emlékműve is lehetne.