Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Radák Eszter

2008.01.16

Radák Eszter kiállítása.

Székesfehérvár, Csók István Képtár, 2005. április – május

 

Kezdetben volt a kert

 

Radák Eszter képei elé

 

Az orvos gondterhelten lapozgat albumában, hosszan vizsgálja sápadt, lehangolt betegét. Arca egyszerre felderül, s egy nevet kanyarít a vényre. Kedélybetegünk rezignáltan veszi hóna alá a gyógyszertárban kapott csomagot. Otthonában kibontja, arca mosolyra derül, megnyugodva hátradől kanapéján és boldogan elmereng elnézi

Radák Eszter festményén…

 

 

Érdekes, nekem is pont ilyen cipőm van…

Ez a bárgyú utópia ötlött fel bennem Radák Eszter képei láttán. Ritka érzés ez, hogy a nézőt azonnal magával ragadja a kisajátítás vágya, a birtoklás ellenállhatatlan szenvedélye. (Bizony, vigyázni kell, nehogy újabb kiállítását tömegesen rohamozzák meg a képtolvajok!) Élvezetes, már-már kívánatos képek ezek, koloritjuk gyógyír a szemnek, tárgyuk balzsam a léleknek. Velük az otthon melege, a biztonság jóleső nyugalma költözik be a szobába. Nincs bennük semmi felkavaró, megrázó, nem akarnak meghökkenteni, sem ráébreszteni saját állatias esendőségedre, véges létedre. Zavarbaejtő módon hiányzik belőlük az avantgárd prófétikus elhivatottsága, morális fennsőbbsége, patetikus küldetéstudata. Első pillantásra oly könnyen “olvashatók”, hogy a néző már csaknem gyanakodni kezd, hogy amit lát, csak egy fatális véletlen folytán tévedt be a művészet magasztos csarnokába. Gyanakvása azonban idővel elcsitul. A kivitel mívessége, az utalások és idézetek finom szövedéke lassanként feltárul előtte. Megnyugodhatunk. Raffinált egyszerűség ez, mint Madame Pompadoure háziköntösben.

De ne térjünk ki a kihívás elől! Az elsődlegesen megragadó vizuális élmény maga is a bűbájos program része, az Eszter-féle boszorkánykonyha egyik legfőbb alapanyaga. A hívogatóan tetszetős felszín a párbeszéd megkezdésének első mozzanata. Radák Eszter számára ugyanis alapvető kihívást jelent a néző meghódítása, nem csak önnön érdekében, hanem a festészet elhagyatott irodalmába. Mindannyian tömegeket álmodunk a kiállítótermekbe és Dali ellen vagy Van Gogh mellett összecsapó feltüzelt tüntetőket. Ám a megoldás kulcsa mélyebben van elásva, mint a Bölcsek köve. (Ave Ceasar, ave Potter!) Lássuk be, pokolian nehéz ma olyat festeni, ami a reklámok, klipek és akciófilmek képi világán felnevelkedett nézőt leköti. Radák Eszter immár egy évtized óta ezen munkálkodik, angyali türelemmel. Fejébe vette, hogy szót ért a nézővel, megszólítja és meghódítja: maradsz, mert te sem érted, hogy tényleg, a boltaban miért nem ilyen csinik a cipők, te is úgy véled a vasalás halálosan idegesítő dolog, s te sem találod sosem azt a fránya táskát, pont mikor annyira rohanni kéne… Itt véget is érhetne a történet: végre megtaláltuk a magyar újfestészet Briged Jones-át (vagy Terézanyuját), maholnap Radák Eszter arcképe is ott mosolyog majd a Szár magazin címlapján, s talán még a Szulák-show-ba is meghívják. Mindez azonban csak az első lépés volt, csábos kis blúz vagy ha úgy tetszik, egy sláger-gyanús dallam.

            De művei szándékoltan “néző-barát képek”. Komolyan és átgondoltan azok. Ha úgy jobban tetszik, vérbeli programképek, az újfestészet nyilvánosságot követelő proklamációjának eszközei, megannyi kiáltvány egy frissebb és korszerűbb festészet életrehívásáért. Telítve az avantgárd minden elhivatottságával és reformer hitével. Mélyen demokratikus művek ezek, áthatva azzal a meggyőződéssel, hogy a kortárs festészet élvezete nem kiváltság, s a jó képnek nem cáfolata, hanem ismérve a közérthetőség. Alkotóként dacosan szembeszegül minden ködös esztétizálással és trendi filozofálással, kicsit kacéran, kicsit gúnyosan felvállalva esendőségét és halandóságát. Megnyugtató ez a közelség, amely a beavatottság és bennfentesség jóleső biztonságával burkolja be a nézőt.

 

Briged Jones kalandja Maleviccsel

Radák Eszter Maurer Dóra tanítványaként végzett a Képzőművészeti Egyetem. S ma már őmaga is tanít egykori iskolájában. Mindkét életrajzi adat fontos adalék az értelmező számára. A Maurer-növendékek mesterük révén betekintést nyernek az autonóm képépítés birodalmába, a színek, anyagok és formák önelvű eszköztárába. Indulásuk csaknem determinálja őket a választékos absztrakció és kifinomult konceptualizmus irányába. Semmi sem kevésbe összeegyeztethető mindezzel, mint a látványfestészet léhasága, a valóságközeli piktúra ledér reflexekbe és csalfa valőrökbe bújtatott koholmánya. Felért hát egy árulással, mikor Radák Esztert mégis engedett a csábításnak, s lefestette a teafőzőjét. Csodák csodája, nem kárhozott el. Mitöbb, egyre inkább belefeledkezett egy kevés reménnyel kecsegtető kísérletbe, amely nagyravágyóan az absztrakció és a figurativitás összebékítésére vállalkozott.

            Kiindulópontja mindenkor a valóság látványa, a szék alatt megbúvó hátizsák, az öreg fotel, a faluvégi erdő vagy a püspökszilágyi kert. A tárgyi világ olyan szigorú konkrétum, ami egyben kötöttség is. Egy csésze lefestése nagyfokú önfegyelmet, odafigyelést és alázatot követelő feladat. Cézanne almákkal folytatott sziszifuszi küzdelmére gondolván mondhatnánk kihívásnak is. A motívum végletes redukciója – ahogy a modernizmus hajnalán – ezúttal is a lényegkereső festői kísérletet szolgálja. A narratíva vagy az allegorizáló mellébeszélés aszketikus mellőzése pontos és szűkszavú fogalmazást eredményez. Hasonlóképp az önkorlátozó lemondásból kövekezik a látványfestészet olyan tetszetős eszközeinek elhagyása, mint az árnyékolás. A fény-árnyék plasztikus, térmélységet teremtő átmeneteit így egyedül a festői faktúrateremti meg. A rajzból eredő vonalperspektíva mellett (olykor azzal szemben) a festék textúrájának különféle kidolgozása, elkenése, simítása, borzolása teremti meg a tér és az anyag illúzióját. Rajz és szín különös vetélkedése veszi ekkor kezdetét. A lakonikusan tömör és távolságtartóan tárgyilagos vonalrajzot felolvasztja, bekebelezi az érzéki színmezők buja lüktetése. De kiszámított bujaság ez, mondhatni tudatosan űzött “szín-hajhászás”, amelyben minden társítás mesterien átgondolt.

            Így eshet meg, hogy az óvatlan nézőt Radák Eszter egy virágzó fa szemléléséből egyszerre csak a puszta színsíkok szemlélésére csábítja, ott feledve őt egy megnyugtató monokróm színmezőn vagy egy pezsgő mustrás felületen. Különös élvezet lel ebben a játékban, ahogy kibillent és átfordít, tájból a színbe, színből a képbe, képből a tájba. Virtuóz illuzionizmusát nem is leplezi, nem egy sorozatán (némi pedagógiai célzatosságtól sem mentesen) maga tárja fel vizuális trükkjeit. Rejtezik ebben némi cinkos összekacsintás, vegyítve egy csipetnyi kétkedésel: “c’est ne pas une pipe”. Episztemológiai szkepszise korunk embere számára megnyugtató, mert játékra csábít. Nem kategórikus, hanem jóindulatúan megengedő, derűsen kétértelmű.

 

A megfigyelő helye

Radák Eszter ikonokat fest. A szó számos értelmében teszi ezt. Vérbeli szimbolista, aki úgy képes kiragadni a hétköznapi tárgyi világ egy jelentéktelennek látszó szeletét, hogy átiratában az nemzedéki jelképpé lesz. Vagy lehetne, ha úgy akarná, ám hitelét éppen öniróniája adja meg. Ösztönös szubjektivitása megvédelmezi attól, hogy kollektív tudatalattink bevatott ismerőjeként lépjen fel. Puritán tágykészletét mégis átszellemíti festői eszköztára, amely új minőségbe emeli a látvány töredékeit. Már-már egy meditációs kép koncentrált képisége ölt formát némely művén, amely a tárgyból tiszta színmezőkké tisztult látvány által lehetőséget ad a nézőnek arra, hogy a közvetlen anyagi valóság mögé tekintsen be. Ebből a nézőpontból az apró virágokkal teleszórt rét megannyi mantra, a vörös padószőnyeg pedig az ortodox ikonok transzcendens aranyalapját idézi meg.

            Varázslatos tárgymisztika és földhözragadt realizmus, lírai szubjektivizmus és szigorú racionalizmus különös elegyéből bontakozik ki világa. Őmaga sohasem jelenik meg képein, pozíciója mindenkor a kívülálló megfigyelőé. Magatartását egyaránt jellemzi az aggodalmas önelemzés és az ellenőrző megfigyelés, nárcizmus és leltárkészítés. Én-lírájának személyességét éppen a távolságtartó önirónia teszi közérdekűvé. Tárgyainak túlhajtott szubjektivizmusát nagyfokú festői fegyelemmel ellensúlyozza. Noha a napló-hasonlat első pillantásra helytállónak tűnik, képei nélkülözik naplóíró kényszeres önelemzését. Nézőpontja inkább a dokumentaristáé, aki a krónikás csuhájába rejti saját személyiségét. Magatartása ismerős a tömegkultúra beszédmódjából, amely hasonló stratégiával építi istenségei köré az intimitás illúzióját.

            Látszólag mozdulatlan csendéleteinek közös alanya őmaga, a tárgyvilág élettelen mozzanatait a lírai-én egyes száma fűzi történések egységes sorává. Rejtett narratívája e töredékekből egy modern story-board képét ölti magára, olyan film vázát rajzolva fel, amely a mindennapok megható cselekménytelenségéből bontakozik ki. A képi narratíva szándékolt mellőzését radikálisan teszik semmissé a raffinált egyszerűséggel kifundált képcímek. Időhöz, helyhez, személyhez kötik a látottakat, nagyfokú érzelmi töltéssel telítik a semleges tárgyvilágot. Hangnemük jól ismert a női magazinok megejtően édeskés, pinkre mázolt világából. Mindez végletesen kiélezi a zsánerszerűség és felszín mögött lüktető absztrak váz kontraszját.

            E művek azonban egy tágabb történet szereplői is. Nem véletlenszerűn, a dolgok lényegéből fakadóan azok, hanem nagyonis tudatosan részei a műészettörténeti párbeszédnek. Radák Eszter enteriőr- és tájképeit megelőzően már több ciklusában is részesévé vált az “appropriation art” kilencbenes években ismét kiteljesedett diskurzusásnak. 1998-ban bemutatott művészettörténeti parafrázisai vagy későbbi komputer-képeinek kiindulópontja még konkrét művek voltak, egy klasszikus festmény reprodukciója vagy a monitor látványa. Újabb művein a korábbi korok stílusai már csak burkoltan, ám annál intenzívebben hatják át műveit. Csendéleteiben ott lappang a barokk “nature morte” szimbólumteremtő hagyománya, az érzéki matéria iránti olthatatlan hevülete és nemkülönben a bizarr térkivágatok iránti vonzalma. Enteriőr-képeiban ott rejtezik a biedermeier otthonossága, a kispolgári rend csendes békéje. Tájképeiben éppúgy felismerhető a romantika heroikus természetélménye és végletes individualizmusa, mint a szecesszió és szimbolizmus varázslatos kertje. Azé a kerté, amelyet a századfordulón képben és versben is oly hasonló átéléssel és szerettel énekelt meg Lesznai Anna:

 

Illatok lihegve szállnak

Zsúfolt zsályák kiabálnak

Virágok gyümölcsbe válnak

Kering a nyári bál…