Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Paizs László

2008.01.16

 

Artmagazin, 2006/6, 72-75.

 

Egy hivatásos emlékező memoárja

Paizs László „tudatos kövületei”

 

 

Az olyan „hivatásos emlékezőket” mint Paizs László, egykor az uralkodói udvarokban nagy becsben tartották, hiszen a históriás örökítette a jövőre egy emberöltő jeles eseményeit. Napjaink kollektív emlékezete végzetesen széttagolódott, krónikásai annyi féle történelmet írnak, ahányan vannak. Paizs Lászlót – mint oly sok nemzedéktársát – már pusztán létideje is arra predesztinálta, hogy Mnemoszüné nehéz szolgálatába szegődjön: kiskamasz a második világháború befejezésekor, egyetemista az 56-os forradalom idején, felnőttfejjel megszenvedője a Kádár-kor álságos kultúrpolitikájának, mígnem elismert alkotóként megéli a rendszerváltás felemás változásait. Mindeközben fáradhatatlanul dolgozik jelenünk leleteinek megmentésén, közös emlékeink leltározásán.

Pályájának indulása a történelem poros szertára helyett hivatalos elismerést és anyagi megbecsülést ígér. Paizs 1959-ben az Iparművészeti Főiskola díszítőfestő szakán már végzős hallgatóként állami megbízásra jelentős épületdekorációs munkákon dolgozhatott. Ám a nyugat-európai új művészeti trendekről haza szivárgó hírek, majd a személyesen is megélt 1964-es Velencei Biennálé pop art özöne véglegesen eltérítették a pályakezdő művészt a hivatalos sikerek dicsőséges útjáról. A Fiatal Művészek Stúdiójának nevezetes 1966-os (csaknem zsürimentes) tárlatán már absztrakt textil- és bőrkollázsokkal lépett a nyilvánosság elé. Iparművész végzettsége a matéria különös megbecsülésére késztette, az alkotói nyersanyagok iránti szenvedélyes érdeklődése révén később is gyakorta vállalkozott fáradtságos és veszélyes technikai kísérletekre. Pályája első jelentős törése is a pop art hatását mutató talált tárgytöredékekből applikált „varrottas képekhez” kötődött, amelyeket 1967-ben néhány nap után kiparancsolt az Ernst Múzeum termeiből a kiállítás maradi versenybírósága.

            A deklarált művészet birodalmából való kitaszítás két év alkotói csendet eredményezett. Eredendően a pincében foszladozó varrott képek megóvása ösztönözte Paizsot arra, hogy mindennapi tárgyak plexibe öntésével kísérletezzen. Részben nyugati pop art művészek példája nyomán így talált rá a metil-metakrilát összetételű színtelen, átlátszó, törhetetlen, könnyű, alacsony hőfokon szilárduló plexitömbre. Csakhogy az elsősorban nagyipari felhasználásra készült nyersanyag itthon nehezen volt beszerezhető, ami a szobrászt a műanyag házilagos előállítására ösztönözte. A hozzáértők által lehetetlennek mondott vállalkozást elszánt kísérletek és életveszélyes kudarcok után két év után siker koronázta. A plexi esztétikai tulajdonságai, üvegszerű áttetsző tisztasága elszigetelt teret teremtett a benne foglaltak számára, önálló életre keltette mindennapi történelmünk tárgyait, lim-lomból ereklyévé avatta, kiválasztottaknak járó figyelemben részesítette a jelen teréből és idejéből kihasított töredékekeket. A Paizs által „tudatos kövületek” néven emlegetett plasztikai művek legjelentősebb sorozata az 1969 és 1971 közötti években született.

            Első darabjaik – mint a Zöld tömb és a Piros tömb – a történelemmé fagyasztott személyes sors mementói voltak. A házaspár vázukig visszabontott ünneplő ruhái félreérthetetlenül leleplezték a díszes felszín mögött lappangó selejtes valóságot, a Vörös Október Ruhagyár szabványosított nemi szerepekre szabott fakó kimenőit. Az egykorú szemlélők, köztük a hatalom cenzorai pontosan felismerték a mívesen megmunkált plexitömböket átmaró gúnyt. 1971-ben, a Műcsarnok Új művek tárlatán kiállított munkákat Oelmacher Anna szarkasztikusan csak „műanyag kockába fagyasztott szabóremeklésnek” titulálta. S talán a kor művészi viszonyait ismerve az sem meglepő, hogy a nem kevés dadaista felhangot pengető object-eket a tárlat rendezői – mint művészi szempontból nem értékelhető alkotásokat – rendhagyó módon nem árazták be. A nyilvánosság pellengérére állított személyes lét problémája egy esztendővel később A posztimpresszionista festő nyloninge című munka kapcsán ismét felszínre került. E munkájában Paizs vakkeretre feszítette szívtájékán feltépett fehér ingét – gesztusával ismét jelképes értelmezések sorával bástyázva körül művét. Szabályosra csiszolt plexitömbbe zárt installációja éppúgy utalt a hatalommal megalkuvó, műanyag valóságot pingáló posztimpresszionistákra mint a konszolidált kommunista rezsim által fondorlatosan megkonsruált „három T” szorításában vergődő művész meghurcoltatásaira, a személyes biográfia szintjén pedig benne foglaltatott egy csaknem végzetes infarktus emléke is. E példákhoz hasonlóan a személyes és a kollektív történelem összefonódása a tárgya a 6.80-as borotválkozó tükör-sorozatnak is. A legbelsőbb privát szférában honos, személyes vonásainkat őrző tárgy ezúttal kordokumentumként került „hibernálásra”. Igénytelen kivitele a tervgazdálkodás silány tárgyvilágának emlékét őrzi, míg fogyasztói árának kiemelése alig burkolt utalás az 1968-os csehszlovák forradalomra, éppúgy mint a tükör egyik sarkában a felhalmozott töltényhüvelyeket idéző gombostűk fémes tömege.

            A „tudatos kövületek” korai sorozatának másik ciklusa a 20. századi európai történelem nagyhorderejű eseményeire reflektált. Egy képzeletbeli iskolai történelem-szertár talán leginkább borzongató darabján Az Est című napilap 1914. június 28-i számának címoldala arról ad hírt, hogy a trónörökös párt Szerbiában meggyilkolták. A tölcsérré formált újságból kiáramló óriás szarvasbogarak megrendítő szimbólumai az első 20. századi világégés nyitányának. Ugyancsak egy közelgő katasztrófa szorongása hatja át Paizs háború-ellenes sorozatát, az atom-felhőt idéző tekergő gézköteg baljós látványát. Ez a jelképes gázfelhő adta meg a művész első, 1971-ben a Fényes Adolf teremben rendezett önálló kiállításának alapgondolatát. Katalógusában Lakner László prózaversbe tömörítette a Paizs-plasztikák egyik alapgondolatát: „Az ember plexibe önti, amitől fél, Művészetet csinál abból, amitől fél.” A művészet ősi, ördögűző közösségi hivatását éleszti újra szobraival a művész, mikor elfojtott kollektív szorongásainkat hibernálja plexibe, a szépség örök kategóriáiba fagyasztva sátáni arcukat.

            A nyolcvanas évek végétől újabb formában keltek életre Paizs sajátos zárvány-világának darabjai. Ösztönösen is reflektálva az ezredvég feléledő történeti érzékenységére, historizáló hajlamára, Paizs különös parafrázisok sorozatát alkotta meg. A színezett üvegszálas poliészter egyedi alakváltozatait kiaknázó nagy méretű pannók a posztmodern negatív utópiáinak lázában fogantak. Matériába öntött vízióik az európai festészet remekműveinek pusztulását vetítették vászonra, Botticelli Vénusza vagy az Avignoni Piéta szétroncsolt felületét idézve meg. A végítéletet is túlélő formáik örökös szépsége, elszenesedett színeik mögött felizzó ragyogásuk az enyészet melankóliájával itatja át a látványt. A túlélők gyönyöre és a halandóság borzongása egyszerre árasztja el a felkavaró látomásokat: ha lesznek még múzeumok a Szárnyas fejvadász birodalmában, bizonyára ehhez hasonló mementókat őríznek majd.

            Az ezredforduló évei Paizsot is arra késztették, hogy személyes számadást készítsen az egyetemes, közös kultúra emlékeiről. Saját „képzeletbeli múzeumában” kitüntetett helyet kaptak az antikvitás emlékei. A görög-római kultúra emberi testről alkotott szabályrendje napjainkig meghatározza szépségről alkotott fogalmunkat. Az arányok Polükleitosz által aprólékosan kidolgozott kánonja ott rejtőzik Vénusz megannyi alakváltozatában. Paizs az antikvitás jól ismert szobrainak monumentális lenyomataival, egyéni variációival gondolja újra a klasszicitás, hagyomány és kánon szerepét az ezredvég művészeti gondolkodásában. Egyéni technikával síkra transzponált monumentális alakjai a pogány és keresztény ikonográfia héroszait vetítik egymásra, a torinói lepelhez hasonlóan titokzatos módon konzerválva az egykor plasztikus test körvonalait.

            Legújabb munkáiban a művész ismét honunk szűkebb történetére reflektál. 1956-os sorozatában – személyes élmények sokaságát mozgósítva – visszatér a históriás, a „hivatásos emlékező” szerepéhez. A forradalom egyéni hősökben gazdag nagy narratívája helyett fiktív régészeti feltárásának eredményeit mutatja fel: golyók szaggatta faldöredékeket. Szubjektív leleteit az ikonok ezüstös, aranyos fényével konzerválja, a szakrális szépség fátylát borítva a szétroncsolt és megcsonkított áldozatok testének lenyomataira. Fővárosunk figyelmes vándorai a házak falaiba ékelődve fellelhetik az 56-os lövedékek nyomait: ahogy a város, úgy lakói is magukon hordozzák még az egykori sebeket. S a művész pedig nemigen tehet egyebet, minthogy gonoszűző mágiával képpé formálja a múlt félelmeit és fájdalmát.