Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Nagy Gabriella

2011.03.18

A hegy tetején állva

Nagy Gabriella új festményeiről

 

„Tájkép ez avagy a tájkép képe?” A kétségektől gyötört kortárs néző eképp elmélkedhet Nagy Gabriella festményei láttán. Merthogy műfaja szerint művei tájképek ugyan, ám hiába keresnénk festményein a látott vidék topografikusan hű leképezését. Az atmoszférikus hatások illanó benyomásainál sokkal inkább foglalkoztatja őt maga a táj által nyújtott élmény képpé formálása. Művei voltaképpeni tárgya így nem más mint maga a tájélmény, az a felkavaró, megrendítő és megindító őserejű érzés, amit Edmund Burke a fenséges fogalmával határozott meg. A romantikus áthallás esetünkben nem puszta bölcselkedő asszociáció, hanem e festészet meghatározó esztétikai vonatkozási pontja. Nagy Gabriella tájfestészetének feszültségét éppen az a mélységesen tudatos gesztus nyújtja, amivel elegánsan megkerülve a látványelvű tájábrázolás évszázados ágabogát, művei voltaképpeni tárgyául magát a romantikus tájképi toposzt választja. „Hunyd le a testi szemed, hogy először lelki szemeiddel lásd meg a képet” – idézheti emlékezetünkbe újra és újra Caspar David Friedrich hitvallását a látvány. A személyes benyomások emlékképeiből szőtt lelki tájak ezek is: a végtelen melankólikus pátosza oly ismerős, ahogy az eget és földet összemosódó horizont is, a felhők lábunk alatt hullámzó tengere. Ámde ki merné képpé formálni ma a natura emelkedett poézisét, ugyan ki vállalja fel manapság a reklámfilmeseken kívül a pátosz megindító erejét? Úgy tűnhet, a romantika egykor oly forradalmian új tájlátomásai a populáris kultúra kelléktárába költöztek. Csakhogy: az élmény változatlanul rabul ejt: hiszen ki ne érezte volna már némely látvány szemlélésekor a természet fenséges hatalmát?

            A romantika 1800 körül kidolgozott eszköztárának továbbélése, 20. századi és kortárs alakváltozatai folyvást foglalkoztatják napjaink gondolkodóit. 1995-ben, Ernste Spiele címmel a müncheni Haus der Kunstban megrendezett kiállítás meggyőzően bizonyította mindezt. Ezzel párhuzamosan a romantika ezredfordulós reneszánsza a kortárs újfestészet területén is éreztette hatását. Nagy Gabriella tájképei jól illeszkednek a hazai látványelvű tájképfestészet tradícióhoz, Csók István, Egry József vagy Bernáth Aurél balatoni szín-fény látomásaihoz.

            Olybá tűnhet, a pátosz csak két esetben elfogadható képi elem: ha szándékos közhely vagy ha idézet. Nagy Gabriella tájképei éppen azért méltóak a kortárs néző figyelmére, mert olyan patetikus, heroikus tartalmak, képi toposzok újraértelmezésére (újjáélesztésére) tesznek kísérletet, amelyek más kontextusban menthetetlenül blaszfémiába süppednének. A romantikus kerettéma „újrahasznosításának” csapdáit azzal kerüli ki, hogy képei középpontjába a megfigyelőt helyezi. Friedrich képeiről oly jól ismert szcenikai eljárás az ezredfordulón új olvasatokat nyer, nem csupán mint önmagára visszautaló művészettörténeti kerettéma, hanem mint a látvány eredendően reflektív karakterére való utalás. A látvány tükrözésének programját felváltja a nézés aktusának elemzése. Míg maguk a tájképi helyek meglehetősen általánosak (domboldal, hegyvidék, vízpart), drámai fényhatásokban gazdag pátoszformulákból építkező „fogalmi tájak”, a figurák karakteresen a jelen időhöz kötött alakok.

            Ők azok, az archaikus természetélmény időtlen horizontján álldogáló figurák, akik bekapcsolják a nézőt a saját időnkbe. Általuk lesz a tájkeret heroikus létélménye személyessé, ismerősen familiárissá. Őket szemlélve válik a kollektív tudatban őrzött fenséges természet naplószerűen megélhető. Amint egy csendes nyári estén barátaiddal együtt megállsz a móló végén, amint kedveseddel együtt felérsz a dombtetőre, amikor a Balaton partján kezedbe siklik gyermeked puha kis keze… Testtartásuk, gesztusaik, viseletük jólesően ismerős, látványuk már magában hordozza az általuk rögzített képet: a jelenlét emlékét.

            A tárgyszerűség és elvonatkoztatás kettőssége Nagy Gabriella festői eszköztárának is sajátja. Jellemzi egyrészt egy sajátosan drámai, dinamikus térstruktúra, ami a barokkosan mély terekhez olykor a repülés-zuhanás asszociációját köti, máskor pedig meditatívan kisimult, hullámzóan ringató síkságokat hoz létre. Mindemellett képei eredendően ábrázoló, figurális karaktere mellé rendelődik a szín-sík felületek monokróm jellegű, absztrakt kidolgozása, ami a szélesen húzott gesztus dinamikájának terét nyitja meg. Ebben az absztrakt, monokróm jellegű dimenzióban a lefokozott koloritból eleven szín-fények lobbannak fel, amolyan meditációs pontok. E meditatív színmezőkkel, végsősoron a festésmóddal magával sikerül tehát megidéznie azt a szemlélődő tájélményt, amit eredendően maga a látvány hordozott. Ezen a ponton pedig visszatérünk a kiindulóponthoz, ezúttal Friedrich tanítványa, jó barátja, Carl Gustav Carus szavai révén: „A hegy tetején állva, elmélkedve a sziklák tövében, figyelve az áradó folyókat odalent. Mit érzel? Néma imádság ez, elveszted magad a végtelen térben, egód szétárad, semmi vagy. Isten minden.” (Levelek a festészetről, 1825)