Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Közelítések Árkádiához. [Filp Csaba kiállítása.]

2016.05.14

Közelítések Árkádiához. [Filp Csaba kiállítása.] Élet és Irodalom, 2016. május 13., 22.

 

Közelítések Árkádiához

 

Árkádiába eljutni manapság nem nagy kunszt. Ha pszichedelikus rásegítéssel nem számolunk, az utazó akkor is válogathat Peloponnészosz sziklásabb theokritoszi idillje vagy a szicíliai olajfák hűs ligetei között, ahol Vergilius nyomán még Daphné alakját őrző babérfa is megcsodálható; a kevésbé rusztikusabb örömök kedvelői pedig menedékre találhatnak a pécsi dzsámi közelében meghúzódó Hotel Árkádia légkondicionált vendégszobáinak valamelyikében. Sok is ez Árkádiából, túl könnyű és túl konkrét.

            Filp Csaba azon kevesek közé tartozik, akik még tudják: Árkádia „nem-hely”. Egyik lehetséges elnevezése az emberiség vágyképének békéről, ősi tisztaságról, gondtalan paradicsomi létről. Természete szerint múltban volt, időben elveszett, térben elsüllyedt sziget. Ahogy Jacopo Sanazzaro pásztori költeményének hősei, ha rá is lelnek, miután egyszer elhagyták, soha nem találnak vissza hozzá. Megragadásának egyetlen lehetséges módja az emlékezés, nincs benne lét, csak közelítés.

            Idomul ehhez a kiállítás eklektikus töredékessége is. Aki ma Árkádiáról beszél, az szükségszerűen interpretál, utat vág a vélemények azon dzsungelében, ami az elmúlt kétezer évben Árkádia földjét benőtte. Filp három ösvényt tapos ki a susnyásban: látogatója indulhat a vágyakozás, a szembesülés vagy az emlékezés útján. Három képi modus ez: allegorikus, látványelvű és konceptuális tárgyalkotás. Az első csapást követve Guercino 1620 körül készült festményéhez jut, ahonnan pár évvel korábban Filp Csaba is elindult, a római Galleria Nazionale kiállítótermében, az eredeti mű előtt állva. Ezt a találkozást játszhatjuk most újra, az általa készített pontos másolat előtt, ami a kortársi közegben szokatlan módon nem modernizált átirat, nem szubjektív parafrázis, hanem az eredetit hűen és alázatosan követő kópia. E nemben olyan műtípus leszármazottja, amely évszázadokon át a tanulás, stiláris azonosulás, végső soron a tradíció fenntartásának eszköze volt. A festőmesterség tekintetében merész húzás, amely feltételez türelmet, alázatot, festői tudást, s utóbbi révén némi vetélkedésre kész hübriszt is. Ám mesterünket nem féltjük, tudjuk róla, hogy megfelelőképpen felvértezett az efféle bajvívásokra, hisz ecsetjét gyakorta járatja maga is a reneszánsz és barokk nagymesterek módjára. A másolat emellett arra is utal, hogy Filp tisztában van az ókor óta bonyolódó Árkádia-vitákkal, tudja, hogy Sanazzaro 1504-ben megjelent pásztori idilljének elsőként Guercino adott képi formát, utat nyitva (a pár évvel későbbi) Poussin-féle interpretációnak.

            Eddig lenne a bizonyosság (már ha egy másolat annak tekinthető), innen csak a kérdések száraz avarkupacai halmozódnak. Ha kigyönyörködtük magunkat a barokk mester allegorikus zsánerében, Filp egy hat méter széles, ceruzával aprólékosan megrajzolt, antikizáló betűkkel megformált „Et in Arcadia ego” felirathoz vezet bennünket. Ehelyütt lehetünk a pásztorok, léha római ifjak, akik az erdőben tekeregve rálelnek a feliratra, s elmélkednek jelentése felől. Hiszen ahogy Árkádia helye, úgy a nevezetes mondat értelmezése sem konszenzusos. Guercino művén a koponya, s az abból kirajzó apró állatkák azt sugallják, a beszélő a Halál, ő él még Árkádiában is. De amint ezt Erwin Panofsky és Hans Belting kutatásaiból tudjuk, ez a jelentés a 18. század végén elhomályosult, a beszélő immár nem a Halál, hanem a halott, aki egykor maga is Árkádia lakója volt. Ahogy Poussin sír előtt merengői számára, úgy számunkra sem egyértelmű a szituáció, amire mindenképp rávetül az elmúlás árnyéka. Filp grafittal megdolgozott felülete maga a zarándoklat, útkeresés, vezeklés, a satírozás meditatív mantrája. A rajz monoton ismétlésében lassan feloldódik a tartalom tragikuma, a halál gondolata ismerősebb annak, aki maga faragja sírkövét.

            Ám nem csak a rá vonatkozó állítás, de maga Árkádia mineműsége is bizonytalan. Fazekas Mihály és Kazinczy Ferenc késhegyig menő vitát folytattak arról, hogy Árkádia mezőit írástudatlan tehénpásztorok vagy versben beszélő költők lakják-e. Mi már aligha mernénk vitatni, hogy a paradicsomi mezőket, ki-ki kedve (világnézete és szexuális orientációja) szerint népesítheti be. A magyar művészek külön ösvényt tapostak ki arrafelé: Szőnyi István nyomában egy egész hadosztálynyi fiatal festő cserélte le a poszttrianoni magyar valóságot az árkádiai álomvilágra. Filp Csaba tizenhárom kis méretű, olajfestésű tájképben tárja elénk saját leleteit, fűvel benőtt, üres aszfaltozott terekről, egykorvolt lakótelepi játszóterek nyomairól. Utak, elágazások, átjárók: az emlékezet labirintusában bolyongó utazó emlékkönyvének képkockái. A gyermekként megélt szabadság és teljesség szabad terei. Szürkére és zöldre hangolt vásznain a növényi televény lassan felemészti az épített környezet geometrikus vázát. Úgy vonzzák ezek a tájak tekintetünket, ahogy Csernobil romjai a turistákat. Bensőnkben jól esően árad szét a túlélők szemérmes derűje. A festményeket elnézve a pusztulás melankóliáját felülírja a rátalálás megnyugvása. Ha visszaút nincs is, egykor ott voltunk, benne voltunk; a rakéta csúcsán vagy fejjel lefelé lógva a gömbmászókáról. Törmelékei most egybe hordva a Csepel Galéria neutrális tereiben: mindössze kilenc percre a belvárostól, túl a Közvágóhídon és Szabadkikötőn, egy lakótelep tízemeletes betonházainak tövében, mai magyar kis Árkádia.

 

Révész Emese