Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Könyv Kata festményei

2014.05.21

 Budapesti capriccio

Könyv Kata képei elé

 

„A szürrealizmus magában a realitásban van, nem pedig fölötte vagy alatta vagy rajta kívül.”

André Breton: Szürrealista kiáltvány, 1924

 

Az ókor öröksége évszázadokon át a szépség elveszett teljességét testesítette meg. Ez a harmónia Piranesi metszetein törik szilánkjaira, Róma antik töredékei roppant monstrumként magasodnak a jelen túlélői fölé, romjaikat a diadalittas birodalmi ragyogás helyett az enyészet félhomálya járja át. Ami a „grand tour”-ra érkező turistáknak a sóvárgott klasszikus szépség volt, az a bennszülötteknek csak pusztuló rom, amely naponta szembesítette a benne (túl)élőket saját kicsinységükkel és múlandóságukkal. Piranesi tanított meg minket arra, hogy saját jelenünkre képesek legyünk úgy tekinteni, mint a jövő múltjára. Az ő leszármazottjai a negatív utópiák megálmodói, John Martin monumentális világégései éppúgy mint a Szárnyas fejvadász víziója. Az ezredforduló közeledtével mind jobban szorongó nyugati ember különösen nyitottnak bizonyult Piranesi látomásos realizmusa iránt. Főként, ha a közelgő naptári fordulatot a változásoknak kiváltképp kitett Közép-Európában kellett megélnie. „Piranéző” címmel 1994-ben a Szépművészeti Múzeumban megrendezett kiállítás kortárs reflexiók, parafrázisok sorozatával bizonyította Piranesi nyugtalanító aktualitását.[1] Egy évtizeddel később hasonló párbeszédre hívta hallgatóit a Magyar Képzőművészeti Egyetem.[2] Könyv Kata itt szerepelt munkáján már e képi világ valamennyi jellemző eleme feltűnt: érzékeny rezonancia a múltra, monumentális képi hatások alkalmazása, figuratív, mi több szimbólumokban gazdag képi nyelv.

            Múlt és jelen hasonlóképp bizarr keresztezése jellemzi Könyv Kata festményeit mint nagy itáliai elődjét. Saját romjainkat kiürült gyártelepeken leli fel. Megélt pusztulás ez, hiszen szülővárosa, a simontornyai bőrgyár bezárásának lélekromboló következményeit közvetlenül is megtapasztalta. Minden jelenvalóságuk ellenére mégis elvont terek ezek, üresen tátongó csarnokaik egyszerre keltenek ünnepélyes és szorongó érzeteket. Funkciójukkal egyúttal értelmüket is elvesztették, folyósóik a semmibe futnak, csöveik, vezetékeik hasztalan igyekeznek egymás felé. Ami egykor a produktív értelem helye volt, most irracionális és passzív tér; ami egykor a teremtő termelés helye volt, most mozdulatlan és kihűlt üresség. Egyedüli lakói szürreális kőszobrok, imádkozó angyalkák, pihenő puttók. Sírszobrokról ide társított figurák, az elmúlás szépséges melankóliájának megszemélyesítői. Ahogy a vedútafestőként indult Piranesit, úgy őt sem elégíti ki a látvány puszta leírása, ösztönösen is rátalál a felszín mögött lappangó szimbolikus magra. Így válik a bőrgyár enyészete az ipari világ pusztulásának jelképévé, így lesznek a személyes halálhoz kötődő sírszobrok a nyugati civilizáció monumentumaivá.

            Meglepő erővel és intenzitással tárja ki előttünk ezt a képi világot Könyv Kata: vállaltan patetikus, heroikus és jelentésteli. A nézőnek nem pusztán intellektusára, de érzékeire, érzelmeire is hatást akar gyakorolni: megrendít, megindít, magába szippant. Mindehhez szabadon felhasználja a festészet történetének teljes fegyvertárát. Barokk pátoszformulákkal ötvözi a klasszicista szépségeszményt, szabályos egy enyészpontos perspektivikus tereket szerkeszt, magabiztosan és hatásosan komponál. Otthonosan közlekedik a történeti stílusok labirintusában: „Néha úgy érzem, hogy magam is végig járom a művészet történetét” – vallja. Tartalmi sűrűsége, tárgyi elvonatkoztatása a szürrealistákkal,  szuggesztív festői gesztusaival párosuló pátosza a transzavantgarde festőivel rokonítják műveit. Tudatosan vállalt rokonság ez, Hegyi Lóránd szavaival „stílus-metaforák” alkalmazása, amelyek stiláris hivatkozások körébe, a történeti kontinuitás finom hálózatába helyezik el a művet. Korábban El Kazovszkij vagy Koncz András a nyolcvanas években kidolgozott patetikus színjátékában kaptak ilyen szerepet a képalkotás szuggesztív festői eszközei. A transzavantgade felszabadult festői pátosza, olykor heroikus máskor játékos énközpontúsága ott visszhangzik Könyv Kata festészetében is. Oly sok nemzedéktársával együtt őt is az foglalkoztatja leginkább, miként lehet a művészettörténeti tradíció ismeretével és alkalmazásával létrehozni a jelen személyes és hiteles képét. Hiszen a hivatkozások origója, a történeti kalandozások végpontja mindenkor ő maga: „a személyiség válik a művészi cselekvés centrumává, s a személyiség kulturális környezete, a művészi Én mindent maga köré rendező esztétikai önkénye válik a műalkotás forrásává.”[3] A történeti idő tudatos megélését jelzi Könyv Kata szignatúrája is, amely nevének kezdőbetűi közé a képek befejezésének dátumát illeszti: Időbe helyezett Én.

            E történeti hivatkozásrendszer fő gyújtópontja a szürrealizmus, azon belül is Giorgio De Chirico és Carlo Carra által képviselt metafizikus festészet. „A világ összes jelenségét úgy kell megfestenünk, mint rejtélyeket. A sugallatnak, melyet egy műalkotás közöl velünk, egy kép érzetének valami olyat kell tartalmaznia, aminek önmagában van értelme, mindenfajta tárgy és az emberi logika értelmébe vett jelentés nélkül” – vallja De Chirico.[4] Az első világháború után felnövő nemzedék, az olasz „Valori Plastici” vagy a német „Neue Sachlichkeit” képviselői dermesztőnek látták a mindent eluraló gépvilágot. De Chirico néptelen olasz utcáira Karl Völker kihalt ipartelepei válaszoltak. A magyar festészetben Farkas István vagy később Román György képein kap képi formát ez a szorongó létélmény. Az ötvenes években Ország Lili a háborús üldöztetéseket, a fenyegetettség és bezártság élményét fordítja át fenyegetően szűkülő tereibe. Könyv Kata indusztriális terei hasonlóan átláthatatlan labirintusok, a külső és belső utazás zárt folyosói. Szobortorzói alapzatként olykor áramkörök szolgálnak, olyan technikai tudás olyan elemei, amelyek Ország Lili festészetében a történeti idő, a kollektív hagyomány nagy ívű szimbólumaként kap jelenést.[5] Utazás ez a történeti időben, a kollektív emlékezés elvont terében, ahol a közös kulturális örökség monumentumait az antik szobortöredékek testesítik meg. Ezek az elveszett teljesség, a sérült szépség alakzatai, torzók, amelyek csonkolt állapotukban is hordozzák az egykori harmónia emlékét (Elégia, Sérült korok). Utazás ez ugyanakkor a személyes múltban, bolyongás a tudatalattiban, főhajtás a személyes veszteségek individuális emlékművei előtt (Szívgyár).  

            Könyv Kata festészetének van azonban egy másik elágazása is, olyan művek ezek, amelyek szorosan a jelenhez kötődnek. Csendéletein elszánt makacssággal veszi számba mindennapjaink tárgyvilágát. Naplójegyzetek ezek, megindítóan személyesek és felkavaróan aktuálisak. Jelalkotó képessége itt is érvényesül, tálalásában a legjelentéktelenebb hétköznapi dolgaink is egzisztenciális szimbólummá válnak. Csendéletei nem a modernizmus tisztán formanyelvi, analitikus szemléletét követik, gondolkodása e tekintetben inkább rokon a barokk csendéletfestők képalkotó gyakorlatával. A 17. századi Németalföldön a csendéletnek több rétegű szimbolikus olvasata volt: önmagában a tárgyak, élelmiszerek együttese a teremtett világ, a földi létezés gyönyörűségének bizonysága volt, a szenzuális szépség ugyanakkor a prosperáló németalföldi gazdaság, a gyarapodó polgárság anyagi erejét is reprezentálta.[6] Könyv Kata e képi hagyomány körébe helyezi el saját csendéleteit. A lakás mérőórájára helyezett égő gyertya vagy Buddha-szobor eredeti és hiteles módon ötvözi a vanitatum vanitas ikonográfiai tradícióját az egzisztenciális csendéletek modern törekvéseivel. A mérőóra a kontrolláló hatalom megfigyelő objektuma, intim terünkbe helyezett idegen test, tabu-tárgy, amelynek érintését (buherálását) a hatalom szigorúan bünteti. (Amint ezt a a Becsomagolt villanyóra fanyar humorú csendélete is dokumentálja.)  A mérőóra a (kötelező) állampolgári fogyasztás mércéje, amellyel egyetlen ajánlott viszonya a passzív megfigyelés (leolvasás). Pergő számsorai csak növelik szorongását, felidézve az idő múlását. E kíméletlen megfigyelő gépezet alternatívái az égő gyertya vagy az ülő Buddha alakja, dacos jelképei az ellenállásnak. A csendéleti helyzet létrehozása egyúttal az adott élethelyzet feldolgozását is segíti. Derkovits Gyula, Vajda Lajos és nemzedéktársai számára hasonló egzisztenciális szimbólumot jelentett a nélkülözést jelképező, tányérra helyezett hal, kenyér és kés.[7] A dolog megfestése apotropaikus erővel bír, mágikus erejű gesztus, a szembesítés és kioltás eszköze. Képpé formálása a fenyegető ellenség megszelídítésének lehetőségét rejti, hisz festése közben Könyv Kata elénk tárja a gépezet mechanikus szépségeit, alakzatának lágy körvonalait, csöveinek áramló kapillárisait. A klasszikus nagymesterekhez hasonló odaadó figyelemmel, festői alázattal teszi mindezt.

            Újságos csendéleteinek jelképi ereje még világosabb és még határozottabban felvállalt. Az újság szintén kiemelt szerepet kapott a két világháború közötti magyar festészetben: Kmetty János, Szobotka Imre vagy Vörös Géza csendéletein gyakorta tűntek fel a világnézeti hovatartozást is jelző művészeti újságok (KÚT) vagy napilapok, Derkovits Gyula csendéletein pedig a kiterített napilapra helyezett tárgyak a helyzet jelenhez kötöttségét hangsúlyozta. Könyv Kata hasonlóképp látszólag véletlenszerű képzettársításokkal él mikor csirkelábakat egy perselymalacot vagy a Búsuló juhász szobrát helyez az újság oldalaira. A különféle valóságszférák, képi reprezentációk keresztezése és ütköztetése élesen és határozottan reflektál közéletünkre. Ez a közéleti szerepvállalás különösen rokonszenves vonása a fiatal festőnemzedéknek. Távol áll ez az avantgarde harcos ellenállásától, heroikus ellenzékiségétől, inkább együttérző közösségvállalás a jelennel.

            Ahogy kortárs diskurzushoz csatlakozik akkor is Könyv Kata, amikor a nemzeti identitás kérdésére reflektál. Izsó Miklós Búsuló juhásza után készült porcelán másolat több képén is feltűnik. A motívumnak kitüntetett helye van a nemzeti jelképrendszerben, hiszen az 1870 körül készült eredeti szobor emblematikus tömörséggel ragadta meg a magyar nemzeti karakter két olyan alapvonását, amelyet az alföldi pásztorban vélünk fellelni: a kívülállóságot és a melankóliát. Az alföldi pusztaságon napjait többnyire magányosan töltő juhász típusa az egykorú felfogás szerint amolyan „künn-lakó” volt, szabad, ám kívülálló tagja a polgári társadalomnak. Azzal, hogy Izsó a melankólia antikvitásból ismert pózát társította alakjához egyúttal a magyarsághoz kötődő búskomorság sztereotípiájának adott képi formát. Könyv Kata ezt az alakot társítja a számítógép képernyőjén megjelenő figurával, Ferenczy Károly Józsefet eladják testvérei festményének főalakjával. Ferenczy festészete a modern magyar piktúra egyik fő vonatkozási pontja, József története pedig a testvéri árulást, féltékenységet és haszonlesést példázza. Mindkettő a populáris kultúra más-más szintjének lakója. A szobor és a festmény egymásra vonatkoztatása több szinten értelmezhető szimbólum, amely éppúgy érinti a műfajok közt évszázadok  óta zajló paragone-vitát, mint kollektív képzeteink megismerését, közös kulturális örökségünk megőrzésének eltérő módozatait.

            Könyv Kata képei odaadóan felkínálják magukat a különféle olvasatokra: élvezik, ha festői kidolgozásuk szenzuális gyönyörűséget vagy izgalmat nyújt a nézőnek, ugyanakkor nem zárkóznak el a szöveges narratív interpretációtól sem, jelképek, metaforák újabb és újabb rétegei nyílnak fel a figyelmes néző előtt, kalandozásra csábítva személyes és közös múltunk labirintusaiban.

 

Révész Emese



[1] Piranéző. Piranesi parafrázisok. Kiállítási katalógus. Szerk.: Czéra Andrea. Szépművészeti Múzeum, Budapest, 1994.

[2] Giovanni Battista Piranesi. Kiállítási katalógus. Szerk.: Lázár Eszter, Kőnig Frigyes.  Magyar Képzőművészeti Egyetem, Budapest, 2005.

[3] Hegyi Lóránd: Élmény és fikció. Jelenkor Kiadó, Pécs, 1991, 22.

[4] Giorgio Chirico: Die Offenbarung. In: Realismus. Zwischen revolution und Reaktion 1919-1939. München, 1981, 71.

[5] S. Nagy Katalin: Ország Lili. Arthis, Budapest, 1993.

[6] A csendélet. A műfaj (európai) fejlődéstörténete, kiemelkedő alkotásai. Alexandra, Pécs, 1999.

[7] Molnos Péter: Derkovits Gyula: szemben a világgal. Népszabadság, Budapest, 2008.