Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kiss Adél

2014.05.21

 Tükör által homályosan

 

A portrét festő művész kiszolgáltatott: kitett a modell és rokonai gyanakvó tekintetének, elvárások hálójában igyekszik valami olyasmit létrehozni, ami megközelíti a valóság képlékeny fogalmát. Évszázadokon át a portré volt az a műfaj, ahol művész és megrendelő találkozott, ahol a művészetekben járatlan, hétköznapi ember beléphetett az alkotó varázslatos boszorkánykonyhájába. E közeli viszony ára az volt, hogy a megrendelő feljogosítva érezte magát arra, hogy beleszóljon a mű formálódásába. Mindez az alkotás autonómiájának megsértéséhez vezetett, ami az arcképet a műfaji hierarchia alsóbb fokaira száműzte. Az így alkalmazott műfajjá degradált arckép a fénykép elterjedésével még megmaradt érdekességét is elveszítette. A 20. századi modern művészet újra felfedezte a portrét, de korábbi reprezentatív-dokumentatív feladatköréből kivonva már egészen  mást várt el tőle: lélektani ábrázolást, tudatos művészettörténeti reflexiót, legfőképp pedig az egyén tükrében társadalmi, nemi szerepek világos megfogalmazását.

Kiss Adél arcképei jól illeszkednek a műfaj kortárs meghatározásához. Mestere, Maurer Dóra hatására már diplomamunkájában is megjelent ez a tudatosság. Léleklenyomatok (2007) címen kiállított festményinstallációja rokonai, családtagjai, fotólenyomatokkal a vászonra vitt, elfelezett arcmásaiból jött létre. Együttesen egy családi ősgalériát idéztek meg, olyan műfajt tehát, amely hosszú időn át a portré egyik legjellegzetesebb területe volt. Az otthonok falára helyezett ősök arcmásai évszázadokon át a család genealógiai közösségének megerősítését szolgálták, segítségükkel az egyén emlékezetébe idézhette őseit, s egyúttal elhelyezhette magát e közösség védő hálójában. Napjainkra ezt a vérségi kötelékkel megerősített szövetet virtuális hálók váltották fel. Kiss Adél munkája egyszerre utal tehát a portré történeti gyökereire, reflektál a családi közösség megváltozott pozíciójára. Lenyomatai őrzik a „hiteles képmás” szakrális auráját, ugyanakkor a fotóhasználat révén a képmás valósághoz kötött karakterét is kiemelik. Hasonló program jegyébe született későbbi portrégalériája: a Kis történetek (2009) már tudatosan utal a közösségi oldalak hálózatának struktúrájára, amiben rokonok, barátok és távoli ismerősök személyisége keresztezi egymást. Ezúttal az arcképek mozaikja saját természetes ritmusát követve, puzzle-szerűen rendeződik egymás mellé. A portrék sem a hagyományos értelembe vett arcmások, sokkal inkább az emlékezés metódusát megidéző módon töredékes gesztusok, felvillanó arcrészletek sorozata. Birkás Ákos felezett, tükrözött portrésorozata nyomán a töredékesség ezúttal a személyiség megismerhetőségének, képi megragadhatóságának korlátaira is int.

Kiss Adél portréi rendre kimozdulnak az arckép hagyományos szerepeiből, az individuum reprezentálása helyett jellemző gesztusokból, töredékekből villantják fel az ábrázoltat. Kompozíciós metódusát áthatják a technikai médiumok, a fotó kíméletlen és szabálytalan látásmódja, amelynek a jólfésült szerepeinket szétziláló véletlen expozíció éppúgy része, mint a szabályos és szimmetrikus hivatalos arcmás.

A környezet társas viszonyainak leírása után Kiss Adél 2012-ben festett önarcképein a portré önvizsgálat eszköze lesz. A Trauma és a Valami történt nem a személyiség „fő tengelyét” igyekszik megragadni, hanem egy szélsőséges lelkiállapot kíméletlenül pontos leképezése. Miközben ő maga testvére elvesztésének sokkját igyekszik feldolgozni, képileg újrafogalmazza a gyász, a siratás lélekállapotát. Képi kultúránkban a halálnak, a személyes gyásznak nincsenek biztonságot adó, hagyományos formái. A közösségi rítusok kiüresedésével a veszteség feldolgozásában gyászoló magára utalt. Kiss Adél párképe épp e tabunak számító lélekállapot megmutatására vállalkozik: rögzíti és ezáltal feloldja. Önvizsgálat és kitárulkozás ez, a veszteség felmutatásának és feldolgozásának hiteles dokumentuma. Mindennek a pop artot megidéző erős színekkel, a test zavarba ejtően valóságos részleteivel, emocionálisan felkavaró premier plánnal ad monumentális formát.

Portréi más része eltérő úton ugyan, de szintén eltávolodik a hagyományosan leíró arcképtől (Engedj be, Laura, Hideg és nedves). E sorozatán a pontosan megformált arcmásokat párás, csöpögő vízfelületek zilálják szét, mossák el. Eltűnésük, lassú megsemmisítésük folyamata hasonló az emlékezetnek a részleteket lassan felőrlő, elmosó munkálkodásához. Mindez festőileg is sajátos kettős kódot eredményez: a tárgyi reprezentációt szolgáló ábrázoló felszínt lassanként elvonatkoztató, önelvű képi eszközök párhuzamos jelenlétét. Leíró figurativitás és gesztusokból építkező absztrakció párhuzamosságát. A víz, és annak megannyi megjelenési formája Kiss Adél egyéni szimbólumvilágának egyik kulcsa. Az őselem egyetemes jelképét ugyanakkor saját világába vonja, hitelessé és megélhetővé téve annak összetett jelképrendszerét. Önarcképein, portréin a víz olykor a megtisztulás jelképe, néhol szakrális utalásokkal gazdagítva (In my Mind, 2011; Lábmosás, 2011); máskor eső vagy pára alakjában a dolgok stabil testiségét feloldó, felemésztő anyag; a távozás, elmúlás természeti jelképe.

Születés és halál egyszerre kötődik tehát az őselemhez, ahogy Kiss Adél különös portréinak alakjai is egyszerre érkeznek és távoznak. Elmosódott körvonalaik egy párás ablak üvegén át derengenek fel, még határozottabban elkülönítve a kint és bent világát. Az üveg tükröződő felülete e portrékon jelképes zóna, valóság- és időrétegek találkozásának mezsgyéje. Erre reflektált Kiss Adél egy kiállítás megnyitóján Pethő Anikóval megformált performansza. A két művész a kiállítóterem kirakatüvegére, komplementer színekkel vázolta fel egymás körvonalait, majd a látogatók kontúrjait. Akciójuk több rétegben utal a képalkotás folyamatára: egyrészt a festészet születésének Pliniusi által megörökített legendájára (amelyben eltávozó szerelmese lényét a lány úgy őrzi meg, hogy falra vetülő árnyképét körbe rajzolja) másrészt a látvány változó optikai képét minduntalan síkba vetíteni igyekvő festészet heroikus, ám hasztalan igyekezetére.

Az üveg látványt átengedő felülete ebben az esetben egyszersmind tükröződő felület is. A tükör már korai munkáiban is része Kiss Adél személyes jelképrendszerének: családi portrégalériájának felezett arcmásai csak a tükörkép egyik oldalát mutatják. Később amorf tükröződő felületeken fotózott önarcképei pedig épp a tükörkép egyszerre játékos, csalfa és torzító természetét állítják előtérbe. Gesztusa vissza utal a festészet történetének Parmigianino-ig visszanyúló számos tükrös önarcképére éppúgy, mint a tükörre mint a képalkotás mimetikus karakterének nagy múltú metaforájára, vagy a tükörre mint a személyiség önvizsgálatának és önreprezentációjának eszközére.

Látványelvűség és elvonatkoztatás hasonló kettőse jellemzi Kiss Adél tájképeit. 2006-ban a tihanyi művésztelepen készült sorozatában még lépésről lépésre követte nyomon a természeti látvány elvonatkoztatásának képi metamorfózisát. 2010-ben festett akvarelljein a behavazott erdő már kétértelmű módon jelenik meg: a lírai tájképekre lelki tájak vetülnek. Kék-fehérre hangolt, visszafogott koloritja a századforduló szimbolizmusának spirituális tájait idézi meg. Kifinomult ecsetrajza ugyanakkor a távol-keleti tusfestők elmélyült tájszemléletével rokon. Téli erdői így válnak a belső meditáció rezzenéstelen, hangtalan színtereivé.

Poétikus táj-etűdjeit olajfestményein kicsiny, sziluettes figurák népesítik be. Síkszerű árnyalakjaik eltérő anyagban és dimenzióban mozognak, mint az erdő. Mozgásuk iránya és célja bizonytalan, jelenlétük fojtogatóan nyugtalanító. Hozzájuk hasonló, a környezetüktől eltérő dimenzióban mozgó lények már korábbi festményein is feltűntek (Az utca, 2008; A bálvány, 2009), de ott Kiss Adél a populáris kultúra képtöredékeit montírozta a nagyváros kihalt tereibe. Az Érkezők-cikluson azonban nyoma sincs ezek bohém játékosságának, a téli erdő tisztásán bolyongó álomszerű szellemalakok egy melankolikus, szürreális világ káprázatai. Bizonytalan érkezésük oka, titokzatos tárgyalásuk célja, és nyugtalanító a rájuk leselkedő veszély, ahogy nehezen meghatározható a megfigyelő pozíciója is.

Ilyen fajta emlékképek, érzetek és benyomások finomra szőtt hálójából rajzolódik ki Kiss Adél festői világa. Finoman egyensúlyozva látványelvű ábrázolás és szimbolikus elvonatkoztatás között. Jelképrendszere mindezek ellenére megélhető és világosan értelmezhető marad napjaink nézője számára is.

 

Révész Emese