Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hajdú Kinga

2008.09.07

Múzeumban érlelt édes befőtt

Hajdú Kinga festményei

 

Sétáljunk erdőben, gyűjtsünk mezei virágot, menjünk ki a szántóföldekre, rágcsáljunk ’tejes’ búzát, papsajtot, irtsunk parlagfüvet… vagy menjünk ki a kertünkbe (ha van), és vessünk magokat, palántáljunk, kapáljunk, gyomláljunk, öntözzünk, és kívánjunk jó, csendes esőket” – írta Hajdú Kinga a Start Galériában 2004-ben megrendezett kiállítása elé. Szavaiból ugyanaz a gondoskodó, teremtő női ösztön sugárzik, ami valamennyi képét áthatja. Ez az ösztön nem valamiféle harcos-hangos feminizmus, hanem csendes létezés a nőiség teljességében, amit végső soron figyelem, átélés, gondoskodás és a természetes jelenlét megannyi hasonló fogalmának szálaiból font szövet alkot. Hajdú Kinga pozíciója festészetében azé a hallgatag megfigyelőé, akit a látható (és a mögötte húzódó láthatatlan) világ megannyi apró rezdülése is elvarázsol. Szemlélődő, a dolgokra rácsodálkozó attitűdje mélyen idegen napjaink világától, amely irtózik a lassú megismerés fáradtságától és értetlenül áll a vidéki élet vagy a gyermeki létezés kontemplatív „semmittevése” előtt. Hajdú Kinga időfogalma más dimenziókba visz, oda ahol van idő a veteményre, ahol van idő egy új hajtás szemlélésére – és ahol van idő a fájdalomra is.

            Festészete első pillantásra bűvkörébe ejti nézőjét, apró olajképei delejes erővel vonzzák a tekintetet. Némelyik úgy ágyazódik bele emlékezetünk mélyébe, ahogy egy régi sanzon refrénje. Egyszerűsége azonban csak látszólagos, valójában roppant kifinomult, minden ízében átgondolt alkotói folyamat eredménye, amelynek ritka ötvözete tudatosan épített képi naivitás és nagyfokú mesterségbeli tudás egyedi vegyülékéből fakad. Férje, Kósa János művészetével csupán egyetlen momentum, az olaj-vászon festészet tisztelete köti össze. Hajdú Kinga mikrokozmosza e szűkre szabott, két dimenziós keretben bontakozik ki, apró méretben, olyan míves kivitelben, amely csak a középkori miniatúra-festők művészi alázatával rokonítható. Amint azt a Strabag 1999-es festészeti első díja is  visszaigazolta, munkálkodása a hazai újfestészeti szcénában olyan kivételesen tiszta hangot üt meg, amelyet éppen míves komolysága, kulturált visszafogottsága különböztet meg a párhuzamos kísérletek olykor slamposan nagyhangú ágálásától.

            A „kézműves festészet” ideája kezdettől fogva jelen volt művészetében. A kilencvenes évek elején formázott „Fehér-képein” a monokróm felületen hajszálvékony festékszálakból sodort emberi figurák plasztikus hálózata rajzolódott ki. Első, 1994-ben a Tűzoltó utcában megrendezett egyéni tárlatán már színes, trompe l’oeil festményeket mutatott be. E műveken saját, iskolai stúdiumait, korai munkáit másolta újra. Erős önreflektív hajlama később is meghatározó maradt, ahogy az a különös képessége is, ahogy absztrakt és figurális látásmód, konceptualizmus és illuzionizmus határvonalán egyensúlyoz.

1997-es Stúdió Galériás egyéni tárlatán már teljes gazdagságában bontakozott ki festészete. Festményei a képi közhelyek, sablonok, tradíciók porlepte vidékére kalauzolták el nézőiket. Ahogy egykor a modernizmus hajnalán, az ezredforduló alkotója is a leghagyományosabb műfajok mentén kezdte újragondolni a festészet mibenlétét és hivatását. Olajfestményein tájak, portrék és csendéletek keltek életre, látszólag nélkülözve minden másodlagos jelentést vagy körmönfont elméletet. Valójában éppen e már-már blaszfémikus témák sallangmentes felmutatása önmagában felért egy összetett konceptuális vízióval. Hiszen széles távlatú városi vedutái, a lemenő nap fényében fürdő erdő belseje, egy újszülött tekintete vagy öt szem cseresznye provokatívan és dacosan állt ki a képalkotás tradicionális formái mellett. Ám kezdetben úgy tűnt, mintha Hajdú maga is zavarba jött volna „természetellenes” vonzalmától a hagyományos képcsinálás iránt: a vegytiszta látványt apró fénypontokkal bontotta meg. E pontok rácsozata radikálisan és félreérthetetlenül falat emelt a néző és az imitatív látvány közé, megakadályozva, hogy a szemlélő végképp a képillúzió fogságába essen. Túl vizuális elidegenítő szerepkörén e fény-rács a természeti látvány mögött (előtt/alatt) meghúzódó másik valóság szüntelen jelenlétére is utalt. Ez a fénnyel teli valóságsík tör utat magának az elsődleges tapasztalás durva szövetén. A festészet pedig hozzásegít ahhoz a kegyelmi pillanathoz, mikor a spirituális mögöttes láthatóvá válik.

Hajdú Kinga festészete minden ízében a hagyományhoz kötődik, női példázattal élve: múzeumban érett édes befőtthöz hasonlatos. A történeti stílusokhoz kötődő szálai különösen a kilencvenes évek végén festett csendéletein válnak láthatóvá. A csendélet az európai piktúra több évszázada virágzó műfaja: a barokkban éppúgy szimbolizálta az anyagi jólétet mint az élet mulandóságát. Később az „eszmetelített látványt” preferáló klasszicizmus oly kevésre becsülte, hogy a műfaji ranglétra legalsó lépcsőfokára száműzte. Rehabilitálására csak a modernizmus hajnalán került sor, mikor Cézanne és követői felismerték, hogy radikális képnyelvi újításokat csak a lehető legegyszerűbb képtárgyakon keresztül folytathatnak. Hajdú elődeihez hasonlóan elemi képnyelvi kísérletek folytat, mikor vászna elé csupán öt szem cseresznyét vagy egy tejes poharat helyez. A látszat ellenére nem kis bátorság kell mindehhez: a képtárgy puritán leegyszerűsítése ugyanis végtelenül kiszolgáltatottá teszi az alkotót, akinek se cselekmény, se szimbólum nem nyújt immár kibúvót, aki egyszerre szemtől szembe találja magát a tárgyak csupasz valóságával, kockáztatva, hogy kisded mutatványait a néző könnyedén leleplezi. Hajdú csendéletei mégis, minden eszköztelenségük ellenére is megőrzik anyagi szépségüket, titokzatos jelenlétüket és a festői illúzió káprázatos bűvkörébe vonják nézőjüket.

Ám a szenzuális gyönyör önmagában talán kevés lenne, de Hajdú saját helyét mindenkor a művészettörténeti folyamatban határozza meg. Csendéletei éppúgy utalnak az akadémiai stúdiumokra (és a festőnő saját napi pedagógiai gyakorlatára) mint a műfaj olyan zseniális gyakorlóira, mint Zurbaran, Chardin vagy Cézanne. Városképei vagy a svájci Alpok panorámája olykor későbarokk vedutákat, máskor Friedrich aranyos fényben fürdő romantikus tájait idézik meg. Mesebeli tájat imitáló, finom vérerekkel átszőtt aktjai a reneszánsz Vénuszok egyszerre zárkózott és kitárulkozó pozitúrájában hevernek el. E tudatos mintakövetés legvilágosabb példája a Rózsák szimmetrikus elrendezésben, amely egy római ösztöndíjnak köszönhetően, a barokk festészet ösztönzése nyomán született. Zavarba ejtő szimmetriája, magával ragadó szépsége Hajdú esztétikájának alapgondolatait tömöríti, mely szerint a kép – dísz, mely mielőtt még tükörkép, vallás vagy filozófia volna, elsődlegesen dekoráció. Ebből a szemszögből nézve a lakásdísz szerepkörébe kerülő kép nem a műtárgy degradálása, hanem nemes és funkcionális hivatásának egyik lehetséges beteljesülése, hiszen az alkotó számára nem csekély elismerés, ha kortársai úgy vélik, szívesen töltik egy térben mindennapjaikat képeivel.

Újabb munkáin a táj és a csendélet hagyományos témáit új kontextusba, képciklusokba rendezi. Sorozata hónapokhoz kötődő címadása egy sajátos hóráskönyv kibontakozását sejteti, ahol egy szál hóvirág vagy egyetlen szem alma az idő ciklikus forgásának jelképévé válik. Nagy távlatú tájai lunetták, kupolás terek foglalatában, önmagába zárt univerzumként tárulnak fel. Perspektívájuk elidegenítő, hiszen a néző pozícióját egyértelműen a látvány terén kívül jelölik ki, azt a benyomást keltve, hogy a feltáruló vidék egy olyan valóság része, amely kívül esik saját terünkön. A romantika tájfestészetének hagyományait követve ezek a tájak szépséges vagy fenyegető, de mindenképpen különös természeti jelenségek színterei: néhol szivárvány feszül a vidék fölé, másutt tornádó kerekedik a távoli horizonton, olykor pedig egy rózsaszínbe játszó szappanbuborék körvonalai rajzolódnak az égboltra. Az illúzió csalóka teljességét csak az a szürkére hangolt kolorit zavarja meg, amely Hajdú legújabb képeinek alaphangját adja meg. A látható világ színei ezekből  a bársonyos szürkékből bontakozik ki, színességük csak a „se-szín szürke” viszonylatában kel életre. Éppúgy igaz ez a Hárs-hegy alkonyati panorámájára mint a nemzeti trikolór témájára komponált legújabb sorozatra, amely a műtörténeti kalandozásokba immár a nemzeti festészet toposzainak olyan szövevényes képtárgyait is bevonja, mint a nemzeti táj vagy a nemzeti karakter.