Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Bakos - Weber interjú

2008.01.22

 

Műértő, 2002. február, 6.

Vágy 13.

Beszélgetés Bakos Gábor és Weber Imre legújabb Vágy-képéről

 

Az első vágy-képeket Bakos Gábor, Lakner Antal és Weber Imre 1999-ben készítette. E művekből emlékezetes válogatást láthatott a közönség a Műcsarnokban megrendezett Áthallás című kiállításon. 2000-ben Lakner Antal kivált, az utolsó négy munkát Bakos és Weber közösen jegyzi. “Ha egy kívánsága teljesülhetne – legyen az bármi -, mit kívánna? Válasza alapján szeretnénk a teljesült vágyképében megjeleníteni Önt.” – foglalja össze a sorozat programját az ez idáig elkészült műveket közreadó prospektus bevezetője. A kész kép nagyméretű digitális print. A legújabb, 13. vágy-kép modellje Hermann Péter, fogorvos, aki azt kívánta, hogy újra találkozhasson a közelmúltban elhúnyt édesapjával. Bakos Gábor és Weber Imre a mű befejezését követően, 2001. decemberében egy kávéházi beszélgetésre invitáltak néhány művészettörténészt és gyűjtőt. A találkozón az alkotókon kívül jelen volt Hermann Péter, a kép modellje, Spengler Katalin, gyűjtő és művészeti író, Révész Emese, művészettörténész, valamint Einspach Gábor, műkereskedő és gyűjtő. Az alábbi szöveg az akkor elhangzottak érdekesebb részleteit tárja a szélesebb nyilvánosság elé.

 

Weber Imre: Szeretnénk hagyománnyá tenni azt, hogy minden újabb vágy-kép befejezését követően az alkotók és az érdeklődők közreműködésével párbeszéd kezdődjön a legfrissebb képről. Ezek a találkozók lehetőséget teremthetnek arra, hogy közvetlen visszajelzést kapjunk a közönség és a szakma köréből, ugyanakkor a meghívottaknak is módjuk van arra, hogy többet tudjanak meg a vágy-képek születésének körülményeiről.

Révész Emese: A sorozat egyfajta szolgáltatásként működik, a megrendelők keresnek meg titeket, vagy ti választjátok ki az újabb művek modelljeit?

Hermann Péter: Nem én kerestem meg őket. Én legfeljebb engedtem, hogy médiuma legyek az ő fantáziájuknak. Kezdetben próbáltam valami magasztos, nyilvánosan is vállalható, társadalmilag is előrevivő vágyat kitalálni. Eközben édesapám meghalt. Ezután már egyértelmű volt, hogy mit szeretnék: újra találkozni vele. Weber Imrével, akit már korábbról személyesen ismertem, sokat beszélgettünk, ezek az interjúk adták a munka alapját. Menet közben egyre jobban kezdett érdekelni, hogy mi fog kisülni az egészből. Ami engem személyesen motivált, az a méltó emlék állításának lehetősége. 

W. I.: Itt kiválasztott megrendelők vannak, és mi igyekszünk minél jobban tiszteletben tartani személyes érzéseiket. Ez egy barátságos játék. Fontos, hogy a vágy-képek az alkotók és a “vágyakozók” szoros együttműködése révén jönnek létre. A kép akkor készült el, mikor Péter azt mondta, hogy igen, teljesült a vágyam. 

Spengler Katalin: A modellek nem hagyományos értelembe vett megrendlők, mert nem ők maguk, hanem a kívánságuk jelenik meg a képen.

Bakos Gábor: Valóban. A középpontban nem Péter személye, hanem a vágya áll. Bár a személye természetesen nem választható el vágyától. Az alany vágya alapján, a vágy képében megjelenítődik ő maga is.

R. E.: Az egész sorozatnak lényeges vonása, hogy mindez nem fikció, hiszen képeiteken létező személyek valóságos vágyai jelennek meg.

W. I.: A vágy alapvetően immateriális dolog, amiből nehéz képet csinálni. Különösen így volt ez Péter esetében. Épp ezért érdekes, hogy míg a sorozaton belül ez a legmegfoghatatlanabb téma, mégsem volt szükségünk technikai manipulációra.

B. G.: A feladat annál is inkább nehéznek ígérkezett, mert mi a vágy valóságos teljesítésére törekszünk. A képi manipuláció nem jelentett volna megoldás, mert az pusztán illuzió, ami csak látszólag rokon ezzel a vággyal. Feladatunk az volt, hogy létrehozzuk az apa és fiú közti párbeszédet. Az első ötlet egy géntérkép megalkotása volt. Tudjuk, hogy az ember génkészletének egy részében tetten érhetőek a szülői gének, a fiúban az apa génjei. De ez a változat Péternek nem tetszett.

H. P.: Bár apám is orvos volt, ahogy én is, ezt a megoldást kezdettől fogva elleneztem. Nem lett volna számomra hiteles, mert mi egymás között orvosi dolgokról soha nem beszéltünk.

B. G.: Ez után egy fiktív film kimerevített kockájaként képzeltük megvalósítani a találkozást. Ehhez Szederkényi Júlia Paramicha című filmje adta az ötletet, amelynek középpontjában egy emlékkép áll, amelyet tudósok sora igyekszik előhívni egy idős ember emlékezetéből. Új irányt adott a munkának egy Esterházy Péter idézet, amit Imre talált a Harmonia caelestis-ben. Az elkészült plakáton is megjelenő idézet így hangzik: “Mi a különbség édesapám és az Isten közt? A különbség jól látható: Isten mindenütt ott van, ezzel szemben édesapám is mindenütt ott van csak itt nincs.” Ez arra indított minket, hogy míg eddig az apa-fiú viszonyból indultunk ki, addig most Péter és az ő fiainak kapcsolata kerüljön a középpontba.

H. P.: Apám halálával én kerültem az ő korábbi szerepébe, így lépett mindenki eggyel előrébb. Ez az esemény alapvetően megváltoztatta az apa-fiú helyzetet, döntéshelyzetbe hozott, több olyan dolgot kellett most már családfőként megtennem, amire korábban nem kényszerültem, és egyre világosabb lett számomra, hogy apámmal a saját fiaimon keresztül kerülhetek kapcsolatba. 

B. G.: A képen az apa hiányként van jelen. Ugyanakkor összpontosítás folyik irányába. Egyfajta megidézés ez, a kapcsolatteremtés kísérlete, a kommunikáció irányába tett lépés. Noha fizikailag sohasem lehet már jelen, de mindig ott van valahol. Ez a kép is a hiányról szól, illetve azt próbálja megoldani. És ezt a megoldást jelenti az apáról fiúra szálló hagyomány, hiszen Péternek az apjához fűződő viszonya végső soron azonos Péternek a fiaihoz fűződő kapcsolatával.

Einspach Gábor: Úgy gondolom a kép az idézet ellenpontját jelenti: azt sugallja, hogy apám sehol nincsen már, csak itt van. Képileg nem a hiány, hanem egy zárt egész jelenik meg.

S. K.: Ez a vágy-kép azáltal teljesítette a vágyat, hogy rámutatott arra a valóságos szituációra, amiben az apa jelen van. A kép az itt és ott állapotát feszegeti. Péter édesapja nincs jelen a képen, de jelen vannak létezésének jelei, tárgyi bizonyítékai, rekvizítumai.

B. G.: Az apa áttételes módon többszörösen is jelen van a képen: fotója megjelenik a háttérben és neve ott van a képen látható személyek felsorolásában. Ilyen módon az apa mégis jelenlévő szereplő. És nekünk voltaképpen ennek a jelenlétnek a megteremtése volt a feladatunk.

R. E.: Nekem úgy tűnik, a “vágyteljesítők” a sorozat egészében egyfajta transzcendens szerepkörben jelennek meg. Tevékenységük nem a létező leképezése, hanem új létező teremtése. Ezáltal az alkotóművész olyan irracionális hatalom birtokosaként lép fel, amely élet-halál határainak átlépésére is képes. Műfaját tekintve ez a kép zsáner, látszólag köznapi családi fotó, amely egy bensőséges családi pillanatot örökít meg és emel jelképi szintre.

W. I.: E tekintetben szándékosan a háttérben maradtunk. Arra törekedtünk, hogy a szereplők mindennapi, családias környezetben jelenjenek meg. Mikor már világos volt, hogy a kép Péter és fiai kapcsolatára épít majd, egy olyan tárgyat kerestünk, amely az édesapjához kapcsolódik.

H. P.: Így esett a választás apám órájára. Ez annál is inkább megfelelt céljainknak, mert Imréék olyan tárgyat kerestek, amely kifejezi a generációk közti átvezetést és folyamatosságot.

R. E.: Ebben az összefüggésben az óra egy szimbolikusan erősen telített tárgy, egyfajta memento mori, az idő, az elmúlás és egyben az álandóság jelképe. Ezt a jelentést erősíti az egész képi kompozíció szabályos, centrális felépítése is, a kör mint a folytonosság és befejezettség szimbóluma. Bár a kép témája voltaképpen az elmúlás, egészében mégis megnyugvást és bizakodást sugároz.

E. G.: Ahogy az Eszterházy-idézet is mondja, édesapám mindenütt ott van, itt is itt van, attól kezdve ahol én vagyok az nem ott, hanem itt, mert ott van ő, ahol te is ott vagy. Mindez pedig azt jelenti, hogy a kép alkotóinak valóban sikerült teljesíteniük Péter vágyát.

S. K.: Úgy gondolom, a vágy-képek sorozata, illetve az itt lezajlott beszélgetés nagyban hozzájárul a közönség és a kortárs művészet közti távolság csökkentéséhez. Szerencsésnek tartom, hogy visszavettetek a korábbi harsány képi nyelvből. Az eszközök finomodása számomra azt jelzi, hogy a közönség a visszafogottabb megszólításokra is fogékony lehet. Számomra ezek a képek éppen azért érdekesek, mert azt dokumentálják, hogy egy adott évben mi volt a megszólítottak vágya, és azt sugallják, hogy az itt megjelenő különböző foglalkozású és életkorú emberek élményei és vágyai végsősoron közösek.