Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ornamentika mintalapok

2010.12.15

A korszellem mintázata

Műértő, 2010. december, 16.

 

Noha első pillantásra az ornamentikai mintalapok nem sok izgalommal kecsegtetnek, sorsuk valójában kalandos, utóéletük fordulatokban gazdag. A Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtárának ritkasáiból válogató tárlat és a kiállítás kapcsán megjelent kötet valóban rejtett kincseket hozott napvilágra, számos meglepetést tartogatva az új vizuális benyomásokra vadászó számára. A tárlat olyan lapokat állított a figyelem középpontjába, amelyek fölé művészifjak nemzedékei hajoltak odaadó figyelemmel, fáradtságos munkával másolva rombuszok és indák szövevényes síkdíszítményeit. Ezek a nagy méretű nyomatok eredendően oktatási segédeszközök voltak, az iparművészeti, az építészeti és a geometriai tantárgyak tanítása során egyaránt hasznukat vették. Díszítményeik legfőbb és legtisztább hordozói voltak annak a stílustárnak, amelyből a historizmus alkotója építkezett. Vesztüket épp e nemes hivatásuk okozta, hiszen a modernizmus képviselői szemében az ornamentikai mintalapok testesítették meg a szolgai mintakövetést, a lélektelen rajzi dresszúrát. Ezzel az iskolai gipszmásolatokkal egy kategóriába kerültek, és vélhetően csak a mintalapokat magukba foglaló albumok díszes kivitele (valamint szerény helyigényük) mentette meg a „historizmus bűnbakjait” a fizikai megsemmisítéstől.

A lassú enyészet félhomályos zegzugaiból csak az ezredforduló bányászta elő újra az ornamentikai mintakönyveket. Az ezredforduló újszerű empátiával fordult a historizmus mintakövető gyakorlata felé, és magára ismert a történeti tradíciók iránti érzékenységében. A díszítménytan elméletíróinak (Gotfried Semper, Karl Bötticher, Owen Jones, Alois Riegl) értelmező olvasata magyarázatot adott az ornamentika évszázadokon átívelő diadalútjára. A historizmus ugyanis az ornamensben nem pusztán dekoratív ékítményt látott, hanem azt a korszellem, stílus és nemzeti jelleg legtisztább kifejezőjeként értékelte nagyra. A téma kutatásának hazai úttörője Sinkó Katalin elsőként tárta fel azt a bonyolult kulturális-ideológiai hálót, amelyben a 19. század magyar ornamentika-elméletei mozogtak. Nyomában sorra születtek a témát boncolgató vállakozások, így 2006-ban az Ernst Múzeum Ornamentika és modernizmus címen közre adott konferenciakötete és azzal párhuzamosan a Néprajzi Múzeum Huszka József munkásságát bemutató kiállítási katalógusa.

Az újabb vállalkozás más tekintetben is egy hosszabb folyamat újabb állomása. Az egyetem múzeális értékű könyvtárának vezetője, B. Majkó Katalin a „hivatásos értékmentők” személyes elszántságával az elmúlt években rég elfeledett értékek sokaságát porolta le, mentette meg az enyészettől. Mindehhez társult az a következetes eltökéltség, amivel a gyűjtemény újonnan felfedezett egységeit tudományos igényű tárlatok és katalógusok sorával tette közkinccsé. A muzeális értékű fotográfiák, szecessziós plakátok és Ligeti Antal elveszettnek hitt tanulmányrajzai után ezúttal a könyvtár eldugott polcain évtizedek óta zavartalan nyugalomban heverő ornamentikai mintakönyvek kerültek sorra.

A kiállítást kísérő kötetet jegyző Katona Júlia és György Judit csaknem fél ezer kötet mintaszerű tudományos, könyvészeti leírása és áttekintése nyomán nyújt lenyűgözően gazdag képet e kevéssé ismert és értékelt műfajról. (Ha más tekintetben még változhat is az utókor nézőpontja, e könyvkatalógus garantálja a kötet időtállóságát.) Katona Júlia bevezető tanulmánya világos felépítésével, letisztult nyelvezetével segít eligazodni az ornamentika-dzsungelében. A hatalmas anyagon belül kiemelten tárgyalja azokat a mintakönyveket, amelyek a történeti stílusok díszítményeit gyűjtötték össze, kitérve a távol-keleti és iszlám motívumkincs bemutatására is. A gyűjtemény feladatköréből eredően részletesen kitér az ornamentika rajzoktatásban betöltött szerepére, azon belül pedig a rajzoktatási mintakönyvekre. E kevéssé méltányolt terület áttekintése annál is inkább indokolt, mivel az intézményben tanulók egy része rajztanárként dolgozott tovább. Márpedig a dísztímények másolása sokáig alapvető részét alkotta az elemi és középfokú rajzoktatásnak, iparosképzésnek és geometriai tárgyaknak. Egyes megoldásait, formai szekvenciáit napjaink rajztanítása is haszonnal alkalmazhatná. Mindemellett a díszítménytant a századfordulón azért övezte kivételes figyelem, mert a kortársak a népművészeti formakincsben remélték fellelni a nemzeti formanyelv alapjait. Ismerete és széleskörű alkalmazása tehát „létkérdés” volt, csaknem olyan jelentőséget kapott mint Kazinczy idejéna nemzeti nyelv fenntartásának ügye.

A mai néző persze már aligha olvassa az ékítményt „kulturális enigmaként.” Napjaink művészifjait nem terhelik már palmetták és szalagfonatok másolának rabszolgamunkájával. Mégis elgondolkodtató az a heves érdeklődés, amellyel a közönség a tárlat kifüggesztett mintalapjait vizsgálgatta. Lenyűgözően pompás technikai kivitelük a mai nézőt is ámulatba ejti. A kromolitográfiák tiszta vonalrajza, szinezése, az egymás mellé társított különféle minták harmónikus együttese a mai trevezőgrafikusok számára is tanulságos. Ahogy napjaink alkotói számára is irigylésreméltó az a biztonság, amivel a historizmus művésze közlekedett stíluskorszakok, hagyományok, anyagok és minták szövevényes őserdejében. A végeredmény pedig őket igazolja: hiszen látszólag abszurdum ugyan a historizmus földrajzi tájakat, korokat, matériákat felhalmozó elájárása, ám stílusteremtő ereje éppen abban rejlett, hogy felismerte azt a közös nevezőt, amely mindebben összhangot teremtett.