Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A Magyar Képzőművészeti Egyetem épületei

2014.02.23

 tömbben emelkedett a Mintarajztanoda (későbbi Képzőművészeti Főiskola), a Műcsarnok és a Zeneakadémia impozáns épülete. Utóbbi három, neoreneszánsz palota példás gyorsasággal, 1875 és 1879 között került tető alá, ami egységes megjelenésüket is megmagyarázza. A három épület közül ma kettő a Magyar Képzőművészeti Egyetemnek ad otthont.

            A magyar felsőfokú művészképzés 1871-ben alapított iskolája kezdetben a Király utca közelében, a Rombach utca egyik magánházában bérelt ideiglenesen helyiségeket. A hallgatói szám gyors növekedésével a bérház hamarosan szűknek bizonyult, így a kultusztárca 1874 nyarán megvásárolt egy jó fekvésű saroktelket a Sugárúton. Trefort Ágoston kultuszminiszter nyílt pályázat nélkül az iskola tanári karát kérte fel a jövendő épület terveinek kidolgozására. A tanári kar a huszonéves, stuttgarti származású Rauscher Lajost kérte fel a munkára, aki folytatott ugyan építészeti tanulmányokat Németországban, komolyabb gyakorlati tapasztalata azonban nem volt. Korábban Lechner Lajos vezetése alatt részt vett ugyan a főváros szabályozási terveinek kidolgozásában, de ez minden. A Mintarajziskolába sem építészeti, hanem az „ékítményes rajz”, azaz a dekoratív, iparművészeti rajz oktatására kérték fel. Az építészettel az iskola tervei után fel is hagyott, valódi tehetségét később az ornamentika és a grafika területén bontakoztatta ki.[1] Vázlatai alapján a technikai építészeti tervezés és a kivitelezés felügyelete már nem rá, hanem Kolbenheyer Ferencre hárult. Utóbbi neve az idők folyamán teljesen feledésbe borult, pedig Gábor Eszter kutatásaiból tudjuk, hogy az egykorú építési iratokban még mindenütt ő szerepelt felelős építészként.[2] Kolbenheyer komoly építészeti tapasztalatokkal rendelkezett, számos fővárosi középületet tervezett, köztük a Markó utcai főgimnázium impozáns épületét is.

            Az iskola rajztermeinek, műtermeinek elrendezését a tanárok közösen határozták meg, hiszen ezek elhelyezését praktikus szempontok alakították. A nagyobb súlyok mozgatása megkönnyítésére a földszintre kerültek a szobrászok mintázó műtermei, az igazgatói irodák vigyázó tekintetének sugarában helyezték el a női hallgatók műtermeit; az első emeleten kapott helyet a szobormásolatok másolására szolgáló „antik-terem”, mellette (a haladóbbaknak fenntartott) élő modell rajzolására berendezett „akt-terem”; a művészhallgatók által legkevésbé kedvelt látszattani, geometriai, valamint építészeti és ékítményes rajzoktatás a legfelső, második emeleten zajlott.[3]

            Az iskola arculatát, esztétikai programját a legteljesebben a homlokzat díszítése fejezte ki. A historizmusban egy történeti stílus választása mindig szimbolikus gesztus volt: az eltérő színű vakolatokba vésett, homlokzatot díszítő sgrafitto-technika jellemzően az itáliai reneszánszhoz kötődött. Az iskola épülete, ahogy a szomszédos két ház is, itáliai reneszánsz stílusban épült, ezzel is visszautalva a művészetek egykor volt virágzásának idejére és helyére. Az antikvitás mellett ez volt az a formakincs, amely a művészképzés legfőbb kánonját jelentette. Ahogy „ékítményes rajz” címen az ornamensek tervezése is szerves része volt az oktatásnak. (Rauscher éppen e tárgy tanára volt.) A századvég korántsem tekintette kiüresedett, unalmas díszítménynek az ornamentikát, hanem úgy tekintett rá, mint egy korstílus és nemzeti karakter legtisztább hordozójára.[4] Mivel Mátyás király egykori udvari művészetének emlékei jórészt elpusztultak, a felvidéki építészetben fennmaradt sgrafitto-díszítmények mint a magyar reneszánsz kivételes emlékei, a nemzeti formakincs őrzői jelentek meg. „A magyarság életében és ízlésében, e stílus virágzása korában volt a legtöbb nemzeti tartalom” – állapította meg Divald Kornél 1904-ben.[5] A Mintarajziskola homlokzatán a különféle művészeti ágakat felidéző díszítmények között a reneszánsz művészet nagyjainak Székely Bertalan által tervezett arcképei idézik fel a művészképzés kanonikus életműveit.[6] Pár évvel később Rauscher és Székely újabb sgrafittos épületdíszítésre kaptak megbízást. A Kodály Köröndön álló MÁV Nyugdíjintézet bérházának reneszánsz ornamensei és táncoló nőalakjai mai napig is e különleges technika alkalmazásának legszebb példái.[7]

            A Képzőművészeti Főiskola története szorosan összefonódott a szomszédos Műcsarnok épületével, amelynek immár több mint fél évszázad óta szintén lakója. Az iskola mai látogatója azon a bejáraton lép be, amely egykor a Műcsarnok nézőit fogadta, és a Barcsay-terem kiállításainak nézői az egykori Műcsarnok pompásan díszített termein haladnak át. A reneszánsz palota az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat megrendelésére, évi rendszerességgel megrendezett kiállításainak befogadására épült. Az impozáns épület homlokzatán ma is díszes felirat hirdet: „Épült MDCCCLXXVII az Országos Képzőművészeti Társulat Műcsarnoka Közadakozásból.” Építési költségeit valóban jórészt magánemberek teremtették elő, köztük volt a királyi pár, Rudolf trónörökös, báró Sina Simon és gróf Esterházy Pál. A művészek saját műveiket ajánlották fel egy jótékony célú árverésre, ahol többek között Benczúr Gyula, Lotz Károly, Munkácsy Mihály, Székely Bertalan és Zichy Mihály képeit vásárolhatta meg az ügy pártolója. Az új palota építésére pályázatot hirdettek, amit Adolf Lang, egy huszonéves, prágai születésű, bécsi tanultságú építész nyert meg.[8] Terve sikeresen hidalta át azt a dilemmát, hogy miként lehet egy szűk telekre elhelyezni tágas kiállítótereket igénylő kiállítási épületet: a földszintet az alagsorba süllyesztette, így növelve meg a maradék két szint belmagasságát. A végeredmény egy reprezentatív megjelenésű, arányos és elegáns palota lett (mintája a veronai Palazzo Bevilaqua volt).

A kortárs magyar művészet első otthonának belső terei méltó díszítést kaptak. Az előcsarnok három hajós boltozatára maga az építész tervezett gazdagon áradó ornamentális díszítményeket. A belső dekorációban a kor legkiválóbb mesterei vettek részt, az ornamentális festést Scholz Róbert, a színes üvegablakok kivitelezését Róth Zsigmond végezte, a díszlépcső öntöttvas kapuzata Jungfer Gyula műhelyében készült. A ház szellemi programját azonban legteljesebben Lotz Károly falképei fejezték ki. Lotz ekkor a hazai monumentális falképfestészet legjobb művelője volt, olyan jeles munkák álltak mögötte, mint a nem sokkal korábban befejezett Magyar Nemzeti Múzeum vagy a Markó utcai gimnázium falfestményei. A Műcsarnok emeletre vezető lépcsősora mennyezetére mindazon művészeti ágakat megfestette, amelyek bemutatására az épület szolgál. A lunettákban a Rajz, a Rézmetszet, a Műtörténet, az Iparművészet, a Szobrászat, a Festészet és az Építészet klasszikus szépségű nőalakjai kerültek. (E falképek állapota ma, a folyamatos beázás miatt kétségbeejtő. Restaurálásuk sürgető.) A díszfolyosó mennyezeti nyolcszögletű mezőibe pedig az akadémikus művészet esztétikájának alapfogalmai kaptak alakot. A művészi alkotás kiindulópontja eszerint a szárnyaló Képzelet, ezt kell az alkotónak ötvöznie a Valósággal és a Szépséggel, az alkotás pedig a köztük létrejövő Összhang eredményeként születik meg. Ezek az elvont fogalmak Lotz kompozícióin öltenek testet: a pompeji vörös háttér előtt ülő éteri szépségű nőalakok közül a Valóság tükörben szemléli magát, a Szépség Vénusz almáját tartja kezében, míg az Összhang lantját pengeti.

A ma is megcsodálható építészeti összkép akkor vált teljessé, mikor a sorban harmadikként, 1879-re felépülő Zeneakadémia épülete is elkészült. A szintúgy Adolf Lang tervezte neoreneszánsz homlokzat stílusában igazodott a Mintarajziskola szigorúbb, reneszánsz tömbjéhez. A Zeneakadémia pár évvel korábban, 1875-ban kezdte meg működését. Az új épületet a Képzőművészeti Társulat eredetileg bérháznak építtette, hogy kiadásával fedezze tetemes kölcsöneinek törlesztését. A kultusztárca ismét nagyvonalú gesztust gyakorolt, mikor az épületet a felsőfokú zeneoktatás számára a Társulattól bérelte ki. A legfelső emeleten Liszt Ferenc magánlakosztálya kapott helyet. (Utóbbi ma Liszt Ferenc Emlékmúzeumként működik.) Ezzel a korban egyedülálló kulturális épületegyüttes teljessé vált, három művészeti ág (képző-, ipar- és zeneművészet) képzését egyesítve az egységes kivitelű, neorenszánsz palotasorban.

A reprezentatív díszítés azonban aligha feledtette, hogy a Műcsarnok terei kezdettől fogva szűknek, és kiállítási célra alkalmatlannak bizonyultak. Az alagsort és a földszint egy részét eleve az iparművészeti gyűjtemény kiállításai töltötték be. A felső szint hét kiállítási terme egyre kevésbé volt alkalmas az évről évre rohamos ütemben gyarapodó műtárgyak befogadására. Idővel a rendezők már kénytelenek voltak négy sorba akasztani a rendes évi tárlat festményeit. A mind nagyobb méretű szobrok pedig egy idő után kiszorultak a földszinti fogadócsarnokba, sőt arra is volt példa, hogy a bejárat előtt állították fel a legnagyobb méretű alkotásokat. Így mindkét kényszerűen összezsúfolt intézmény fellélegezve hagyta el az épületet 1896-ban, mikor a Hősök terén felépült az új Műcsarnok, a Nagykörút mentén pedig az Iparművészeti Múzeum.

Alig húsz évig tartott tehát a Műcsarnok fényes időszaka, ezt követően a helykeresés keserves évei következtek. Lotz falképeinek éteri szépségű nőalakjai aligha gondolták, hogy rövidesen háremhölgyekkel és dizőzökkel kell megosztaniuk a művészet magasztos csarnokait. Az Ezredéves Kiállítás egyik legnépszerűbb látványossága volt a Régi Műcsarnokban megnyílt „Plasticon” kiállítása. A mintegy másfélszáz élethű viaszfigura térben és időben megannyi bizarr érdekességet keltett életre: ott volt Chang, a kínai óriás, Blaha Lujza, Apponyi Albert miniszterelnök és Munkácsy Mihály élethű mása. Ám a legnagyobb szenzáció a „a Kalifa tündérkertje” volt, egy „négyszázszoros sokszorosító tükörteremben”.[9] 1907-től az alagsori termek is a népszórakoztatás szolgálatába álltak, az egykori múzeumi és hivatali tereket színházzá alakították és 1907-től itt nyitotta meg kapuit Nagy Endre „Modern Színház Kabaréja”. A századforduló legszínvonalasabb kabaréjának belső tereit Márkus Géza, pannóit Márk Lajos tervezte. „Az utcán finom magánfogatok, az előcsarnokban libériás inasok várakoztak gazdáikra. A társalgóban nagyszerű vacsorára volt megterítve. Francia ételek borok, tarka coctailek, amelyek keverékében valóságos tudomány volt elkigazodni.[…] És mindennek tetejébe azok a finoman surranó pincérek, azok az öblös karosszékek, az ernyős lámpáknak tompa, vörhenyes világítása.” – idézte fel később a hely hangulatát Nagy Endre.[10]

1897 telén ugyan a Régi Műcsarnokban nyílt meg a nagybányai művészek első közös tárlata, ám az épületben hosszú időn át csak alkalmilag rendeztek képzőművészeti kiállításokat. Régi renoméját a két világháború közt egy időre azonban visszanyerhette, mikor 1928 és 1935 között termeiben kapott helyet a Szépművészeti Múzeum modern magyar művészetet bemutató tárlata, a Petrovics Elek által rendezett Új Magyar Képtár kiállítása.[11] “Nemcsak európaivá, hanem magyarrá is tette múzeumunkat. Olyan remek történetét állította benne össze a magyar képzőművészetnek, amely minden írásnál ékesebben hirdeti festészetünk és szobrászatunk kíválóságát.” – méltatta a tárlatot farkas Zoltán a Nyugatban.[12] Ezzel a kivételes kultúrával és tudással összeállított nagyszabású kiállítással búcsúzott első Műcsarnokunk régi hivatásától – hogy azt egy éppoly nemes, másik feladat szolgálatába állítsa. 1949-ben két felső szintjét birtokba vette a folytonos helyhiánnyal küszködő Képzőművészeti Főiskola, az alagsor színházi tereiben pedig megnyílt az Állami Bábszínház. Így került vissza a Régi Műcsarnok ismét az élő művészet vérkeringésébe. Méltóbb teret aligha kaphatna a hazai felsőfokú művészképzés legnagyobb múltú intézménye.

A három épület együttese egy olyan kor gondolkodását őrzik, amely számára a kultúra támogatása nem csak tetszetős frázis volt, amely tetteivel a gyakorlatban is a korszerű nemzeti kultúra megteremtésén fáradozott. Eötvös József szavaival: „Én részemről egyszer-mindenkorra kimondom, hogy a magyar nemzet jövőjét tisztán kultúra-kérdésnek tartom, ennélfogva a nevelési ügyet, a közoktatási ügyet a nemzet legfontosabb ügyének tekintem; mindent mit ez ügy előmozdítására tehetek, úgy tekintek, mint legfontosabb teendőt, melyet elmulasztva, a nemzetnek jövőjét kockáztatom.”[13]



[1] Felvinczy Takács Zoltán: Rauscher Lajos. Művészet, 1910, 99-108.

[2] Gábor Eszter: Kolbenheyer Ferenc építész (1841-1881). Művészettörténeti Értesítő, 2009/2, 181-223.

[3] N. n.: Az intézet történelmére és statistikájára vonatkozó adatok. In: A Magyar Kir. Országos Mintarajziskolának és Rajztanárképzőnek Értesítője az 1878/1879. évről. Budapest, 1878, 10-14.

[4] Katona Júlia, György Judit: Díszítmények és ideák vonzásában. A Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtárának díszítőművészeti könyvritkasággyűjteménye. Budapest, 2010.

[5] Divald Kornél: Régi és modern sgraffito díszítés. Művészet, 1904, 214-244.

[6] Michelangelo, Raffello, Tiziano, Dürer, Leonardo és Jan Kupeczky

[7] Lájer Vera: Székely Bertalan és Rauscher Lajos sgraffitói a Kodály Köröndön a MÁV nyugdíjintézetének bérházán, 1881. (Székely Bertalan Műteremház Füzetek 5.) Szada, 2008.

[8] Az épület történetének részletes összefoglalása: Vadas Ferenc: Budapest, VI. Andrássy út 69. Tudományos dokumentáció. Budapest, 1998. (Kézirat)

[9] Kovács Ákos: A magyar panteon. Mozgó Világ, 1997/10, 3-42.

[10] Nagy Endre: A kabaré regénye.  Nyugat, Budapest, é. n. Idézi: Molnár Gál Péter: A pesti mulatók. Helikon, Budapest, 2001, 289.

[11] Az Országos Szépművészeti Múzeum Új Magyar Képtárának katalógusa. Budapest, 1928.

[12] Farkas Zoltán: Petrovics Elek. Nyugat 1935/8.

[13] Eötvös József: Kultúra és nevelés. Budapest, 1876, 236.