Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Új magyar gyermekkönyvek illusztrációi

2015.01.08

„Soha nem is volt”. Gyermekkönyvek képvilága. Art Limes, 2014/3, 49-53

 

„Soha nem is volt”

 

Illusztrációs tekintetben nem sok újító szándékú művet kínál az idei gyermekkönyvkiadás. Mintha mára egy évtizede tartó lendülete kissé megtört volna, s jobbnak látnák a kiadók a bejáratott minták alkalmazását, mint a kockázatosabb kalandozást. Alábbi példáim közül kettő műfajilag hagyományos, meséket és verseket illusztráló kötetek, a harmadik viszont műfaját tekintve is rendhagyó. Közös viszont bennük, hogy mindháromhoz merészen újszerű képi világ kapcsolódik.

            Lackfi János és Ijjas Tamás A világ legrövidebb meséi címmel valóban meghökkentően rövid meséket kínál az olvasónak. A pár soros írások felváltva két szerző munkái, személyük azonosításában a szöveg változó színe segíti olvasót. A színeknek és képeknek egyébként is szokatlanul nagy teret enged a Móra iadó kötete, hiszen arányaiban az oldalak mintegy kétharmadát Molnár Jacqueline kompozíciói uralják. Mindez a szokásostól eltérő olvasási metódust igényel a befogadótól, minthogy feltételezi hogy a nyelvi bűvészkedésben, abszurd humorban gazdag szöveget (ahogy a verseket) újra olvassa, ízlelgeti, miközben elidőz a hozzájuk lazán kapcsolódó képeken, kiélvezve a szavak és képek társításából születő különös ízkombinációkat. Kevés olyan jól együttműködő szerző-illusztrátor párosa van a kortárs gyermekirodalomnak, mint Lackfi János és Molnár Jacqueline, akinek varázslatosan sokszínű kollázsai hasonló fesztelen játékossággal rendeződnek mesebeli lényekké, ahogy az író szózsonglőrködik, képtelenül valóságos mesevilágában. Molnár Jacqueline ezúttal inkább a szövegek lerögzítésében mint eloldásában segít, konkrét lényekké formálva a két zabolátlan író titán extrém mesemutatványait. Jó példája ennek Ijjas Tamás meséje, aminek főhőse egy szúnyog, aki „barbár berkekben borongó, borbarát berberek vérebeinek vérereibe szúrt”, és akit épp olyan rutinos természetességgel kelt életre a grafikus, mint a szóról szóra a mese többi részét: a varázslatos textúrákból szőtt dzsungelt, benne a bennszülöttel, előtte pedig a csípős ellenségtől kissé megrémült vérebbel. A tetszetősen modernista illusztrációk ügyesen megzabolázzák tehát a szertelenkedően csapongó, szemtelenül nonkonformista meséket, amelyek képeskönyvként immár valóban minden korosztály számára élvezetes kalandozást nyújtanak a szabad művészetekben.

            Amíg az előbbi példán az illusztráció a szöveg jelentésének rögzítésében segített, Nagy Norbertnek Kollár Árpád készült munkái konzseniális módon szövik tovább a szerző verseit. Ez a szabadság persze nem meglepő látva az elmúlt évek gyermekvers köteteit (a kiadó Csimota élen jár e téren), amelyek úgy tűnik a leginkább nyitottak a képi invenció felé. Kollár Árpád versei a gyermeklélek szokatlan mélységeibe hasítanak, szavait átitatja a lehetséges veszteség melankóliája, gyermekhőse pedig a versek sorjázásával egyszerre csak a szerző egykorvolt gyermeki énjének változik, ami borongós elvágyódással telíti a sorokat. Nagy Norbert kiválóan beleérzett ebbe a csendes szomorúsággal teli gyermekvilágba, és nem félt annak vidékét némi nosztalgikus mélabúval, no meg olykor szürreális és dadaista elemekkel társítani. Már a kötet indulása is rendhagyó, hiszen fellapozva, még az első vers megjelenése előtt két teljes képes oldallal indul: egyiken egy mélyfekete erdőben egy ajtókilincshez kötött fog, másikon egy fa tövében csokornyakkendős, pipázó nyúl, s a pipafüsttel elúszó mondattöredék: „soha nem is volt”. Ez a két kompozíció, sajátos fád színkombinációival, nyugtalanító képzettársításaival kínál tehát belépést a versek világába. A szavak hozzá kötődő köre (és nem jelentése) csak oldalakkal később, a „Mondó” című versből rajzolódik ki, ami egyike a felnőtté válás és a szülő elvesztésétől való szorongás felkavaróan szép megfogalmazásának. Nagy Norbert képei sosem tolakodóak, viszont olykor kiemelik a versek néhány konkrét elemét, máskor előre- vagy visszautalnak szövegekre, így értelmük csak lassanként a verseskötet egészének egységéből rajzolódik ki. Figurái nem pusztán a versek kiemelt, tárgyszerű elemei (ahogy azt többnyire megszokhattuk) illusztrált versesköteteinkben, hanem sajátos színhasználatuk és szereplőik révén a költeményekkel párhuzamos, azzal termékeny együttműködésbe kezdő világot építenek fel. Itt van példának okáért a nyúl, amiről maga Kollár Árpád nyilatkozta, hogy utólag csak azért emelte be egyik versébe, hogy mégiscsak legyen már nyúlt a szövegbe, ha a képeken ilyen domináns. Nagy Norbert képi világában a nyúl a versek gyermek alteregója, részint a szerző gyermeke, részint az író saját gyermeki énje. Ez a többszörös én-tükrözés magyarázza, hogy ez a nyúl koravén, időtlen teremtmény, aki cilindert és nyakkendőt hord, meg pipázik, ugyanakkor öltönyéhez lazán sportcipőt húz és biciklire pattan. Rajzi megformálásában közvetlen leszármazottja Lewis Caroll teremtményének, Alice-t a Csodaországba  csábító fontoskodóan okoskodó, zsakettes, sétapálcás Fehér Nyúlnak.

            Minden szempontból kuriózum a hazai könyvkínálatban Serge Bloch Az ellenség című kötete, amely mintegy tucat külföldi kiadása után a Csimota jóvoltából immár magyarul is olvasható. Kuriózum, mert a hazai szerzők ritkán hagyatkoznak ilyen bátran a képek kifejező erejére – főként ha már az idősebb, olvasni tudó korosztályt is megcélozzák. És kuriózum, mert a könyv tárgya nem mese, nem fikció, hanem nagyon is létező probléma a háború, azon belül pedig a szemben álló felek ellenségképe. Aligha van a világnak olyan tájéka, amely elmondhatja magáról, hogy a kötet tárgya nem aktuális feléjük. Nem csak az Oroszországban vagy Dél-Koreában, de nagyon is húsbavágó mifelénk, Közép-Európában is. A neves gyermekkönyv szerzővel, David Cali-val társuló zseniális grafikusnak minden csapdája ellenére sikerült egy olyan művet létrehozniuk, amely mentes a didaktikus moralizálástól. Erre leginkább Serge Bloch személye a garancia, aki azzal teremtett iskolát, hogy utánozhatatlan könnyedséggel és humorral társítja képein hétköznapi tárgyak fotóit karikaturisztikus vonalrajzaival. A könyv lapjait ezúttal is önálló terepnek tekinti, a háború jelzésszerűen a papír lapjának felszakításával, megsértésével indul. Ezen „lyukak” némelyike lesz aztán a két egymással szemben álló katona, az „Ellenségek” menedéke. A szerző előbb arra készteti olvasóját, hogy azonosuljon a „mi” magányos és félelemmel teli katonánkkal, aki fokozatosan jut a felismerésre, hogy a gyűlölt és rettegett ellenség semmiben sem különbözik tőle – azaz tőlünk. Serge Bloch merészen minimalista, rajzilag roppant takarékos és lényegre törő eszköztárral ad formát ennek a nehéz témának, messze kerülve minden patetikus vagy drámai felhangot. A dráma ugyanis vaskosan áthatja magát a témát, azt még rajzilag is fokozni fölösleges. Ahogy a háború után az Art brut művészei egyedül a naiv kifejezőerőt és bárdolatlan közvetlenséget tartották alkalmasnak saját jelenük kifejezésére, úgy Bloch gyermeteg vonalrajzaiban is megrázó tud lenni egy tömegmészárlás képe. Sajátos abszurd humorral ötvözött stílusa ugyanakkor némi távolságtartást is jelent tárgyával szemben, ami kétségtelenül segíti a paternalista igehirdetéstől ódzkodó gyermekolvasók közeledését a téma felé. Az ellenség azért is igen tanulságos kötet a számunkra, mert példát mutat arra, hogy az olyan fajsúlyos témákról mint a háború, nemzet vagy rasszizmus hogyan lehet korszerű módon beszélni. Nagy szükség lenne erre a nagyvonalú, görcsmentes hangnemre a hazai történelem vagy közélet kényes pontjait feltáró ifjúsági kötetekben.

 

Révész Emese