Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Rázós ügyek. Aranyvackor: ötödik gyerekirodalmi- és illusztrációs pályázat.

2015.12.11

Új Művészet, 2015/12, december, 74-77.

 

Révész Emese

 

RÁZÓS ÜGYEK

Aranyvackor: ötödik gyerekirodalmi- és illusztrációs pályázat

 

Kezdetben van a képeskönyv. A világ közvetlen, tapasztalati megismerésének alternatívája, kapu az elvont, fogalmi gondolkodás felé. Idővel a rajzok szemet gyönyörködtető birodalmából mind több teret hódítanak el a betűk, a maguk értelmezhetetlen krikszkrakszaival terítve be az oldalakat. Ettől kezdve a kép mindinkább csak illusztráció, „pszichológiai könnyítés” az elbeszélés útvesztőjében ténfergő gyerek számára. A néző hallgatóvá válik, hogy hallgatóból olvasóvá legyen. A képek kitüntettet szerepe azonban még jó ideig vitathatatlan, hiszen a mese abban az interakcióban ölt formát, aminek éppúgy része a mesélő szülővel való, biztonságot nyújtó testi kontaktus, mint az olvasó hangja és a képek univerzuma.  Az olvasás elsajátítása előtt, tehát első hat-hét évében a kisgyermek elsődlegesen a képek révén lép be a mese birodalmában. A szülő által elbeszélt „hangzó” mese a rajzolt képekben ölt formát, a mese párhuzamos, akusztikus és vizuális élményekből kap alakot. Később az illusztrációk ismételt újra nézésével, a kisgyerek immár egyedül is képes „újra olvasni” az őt megragadó történeteket, saját ritmusa szerint böngészni, elidőzni a számára fontos részleteken. Martin Salisbury szavaival fogalmazva e korszakban „a szavaknak nagyobb szükségük van a képekre, mint a képeknek a szavakra.”[1]

            Az illusztrációk szerepét hajlamosak vagyunk lebecsülni, minthogy a képek értelmezését ösztönös, automatikus készségnek gondoljuk, szemben a betűk tanulásának sok gyakorlást igénylő folyamatával. Holott az újabb művészetpszichológiai kutatások figyelemreméltó eredményekkel bizonyították, hogy a „képolvasás” összetett kognitív, esztétikai, emocionális folyamat. Evelyn Arizpe és Morag Styles 2003-ban száz gyermek vizsgálatával folytatott kutatásai alapján rekonstruálható a gyermeki képértelmezés menete, amelyben a feltételezés, keresés, felfedezés, azonosítás, összehasonlítás, egyeztetés, osztályozás, kivetítés és képzelet intellektuális műveletei nyomán kap jelenést a képi kompozíció.[2] Mindezzel a mindennapokban és későbbi felnőtt létben egyaránt nélkülözhetetlen vizuális műveltség (visual literacy) alapjait is elsajátítja a képnéző. Jó esetben azonban a gyermekkönyvek illusztrációi nem csak a „vizuális ábécé” alapjait fektetik le, hanem belépőt jelentenek a képzőművészetek birodalmába is.

            Egy gyerekkönyv illusztrációjának nem feltétlenül van köze a képzőművészethez, ahogy egy gyerekkönyv szövege sem szükségszerűen része a szépirodalomnak. Amint arra Hermann Zoltán rámutatott: a gyerekkönyv piaci fogalom (gyermek közönségnek szánt kereskedelmi termék), a gyerekirodalom viszont esztétikai fogalom, amely esztétikai érdekű befogadást feltételez.[3] Ezzel összhangban a gyerekkönyvek illusztrációinak jó része az aktuális populáris kultúrából táplálkozó vizuális jelenség, amely része lehet a kultúratudományi, kommunikációs vagy képtudományi kutatásoknak, és jó esetben (de nem szükségszerűen) része lehet a kortárs képzőművészetnek is.

            Az irodalomtudomány már túl van annak bizonygatásán, hogy a gyerekirodalom szerves egysége a mindenkori kortárs irodalomnak, így vizsgálata, elemzése is csak annak szempontrendszerén belül adekvát. „A gyerekirodalom az irodalom egészének része, és elválasztani gyökereitől azt jelentené, hogy meggyengülne a gyerekirodalmi vizsgálódás színvonala” - állapította meg Kiss Judit tudományos alapvetésében.[4] Míg külföldön, felismerve a gyerekkönyv-illusztráció stratégiai szerepét, önálló kutatóintézetek vizsgálják annak múltját és jelenét, a magyar művészettörténet-írás és kortárs műkritika jobbára közönnyel figyeli azt. Az elszórt történeti kutatások csak akkor érintik, ha az alkotó olyan kanonikus szereplője a magyar művészetnek, mint Lesznai Anna vagy Bálint Endre. Helyzete többszörösen nehezített, mert itthon önmagában a szépirodalmi illusztráció pozíciója is gyenge, lévén nem autonóm, hanem alkalmazott kép. Ebből a többszörösen hátrányos helyzetből csak a (gyerek)irodalmi illusztráció rendszeres kritikai szemléje és szisztematikus kutatása nyújthat kiutat. Az Aranyvackor gyermekirodalmi és illusztrációs pályázat alkalom lehet e megújuló figyelemre.

            Az első pályázatot 2007-ben a Pozsonyi Pagony kiadó hirdette meg, kezdeményezői Kovács Eszter és Paulovkin Boglárka illusztrátor voltak. Mindez egybe esett a hazai gyerekkönyv-illusztráció kétezres évek elejétől tapasztalható megújulásával.[5] A két évente meghirdetett versenyt azzal a céllal hívták életre, hogy teret nyissanak új író- és illusztrátor tehetségek előtt, akiknek ígéretes könyvtervei itt találhatnak kiadóra. A kezdeményezés eredményességét jelzi, hogy az elmúlt négy pályázat munkáiból kiadott kötetek száma immár meghaladta a húszat. Az efféle versenyek világszerte nagy népszerűségnek örvendenek, hiszen kivételesen alkalmas színteret teremtenek az illusztrátorok, könyvkiadók, gyerekirodalmi szakemberek és a közönség találkozására. A magyar alkotók leginkább a nagy múltú és mára jelentős nemzetközi renomével rendelkező Bolognai Gyermekkönyvvásáron és a Pozsonyi Könyvillusztrációs Biennálén képviseltetik magukat.[6] Bár sem ezeknek, sem a „gyerekirodalom Nobel-díjának” tartott Hans Christian Andersen-díjnak nem volt még soha magyar fődíjasa.[7] A gyerekirodalom ügyének hazai képviseletét jól jelzi, hogy tavaly megszűnt a Magyar Gyermekkönyvkiadók Egyesülete, s a legfőbb nemzetközi egyesületnek (IBBY) több éves szünet után csak idén lett újra magyar tagozata. [8] A hazai illusztrátorok információs és kritikai fórumait emellett elsősorban a Csodaceruza című folyóirat és a gyerekirodalmat felvállaló internetes oldalak teremtik meg.[9]

            Az Aranyvackor szándéka szerint kifejezetten hazai, pályakezdő alkotókat kíván megszólítani, ezért a versenyre még nyomtatásban meg nem jelent könyvtervvel lehet jelentkezni. A szemle sajátossága, hogy kifejezetten illusztrált írásokat vár, ami feltételezi szöveg és kép átgondolt egységét. Emellett kezdettől fogva hívószavakat fogalmaz meg, sugallva bizonyos témaköröket az alkotóknak. Ilyen témakörök voltak eddig: a gyerekügyek, város, átváltozás, mítoszok – és idén a „rázós ügyek”. Utóbbi a hazai gyerekirodalomban különösen nehezen létjogosultságot nyerő, mindennapi vagy társadalmi konfliktushelyzetek, tabutémák felvállalását szorgalmazza, jótékonyan stimulálva egyúttal a hazai könyvpiacot is. E kategória legnagyobb hatású hazai alkotása Marék Veronika Laci és a kisoroszlán című kötete, ami 1974-es első megjelenése óta nemzedékek számára ad bátorságot ahhoz, hogy belépjenek egy sötét szobába. Azóta néhány újabb, grafikailag is igényesen megformált kötet vállalkozott tabu-témák feldolgozására: a gyász, emlékezés és elengedés a tárgya Dezső Andrea szürreális ceruzarajzainak (Mamuska, 2010), Szegedi Katalin pedig az iskolán belüli kirekesztést formálja képpé egy kislány és egy kisfiú szemszögéből (Lenka, 2010; Palkó, 2013). A Csimota-kiadó „Tolerancia-könyvek” címen egész sorozatot indított e témában. Emellett a külföldi fordítások között is megjelennek olyan, témáikban és grafikájukban is merész kötetek mint Serge Bloch Az ellensége a háborúról vagy Stian Hole szürreális montázsokkal dolgozó kötete, Garman nyaral, az elmúlásról és a változás szükségéről. Mindez azonban nyomában se érhet annak a gazdagságnak, amely a nyugat-európai vagy amerikai könyvpiacok kínálatát jellemzi, a meleg párok adoptálásától kezdve az autizmusig. Persze a merész témaválasztás még nem feltétlenül jelent művészi kivitelű grafikát. E kettő szerencsés találkozásának köszönhetően Jon Klassel The Dark című kötete 2013-ban a New York Times gyerekkönyves bestsellerlistájának élére került. Emellett az észak-európai szerzők bizonyulnak különösen érzékenynek a gyerekvilág problémáira: közülük is kiemelkedik a holland Kaatje Vermaire az élet végső dolgait firtató, költői szépségű grafikai világa (Mare en de dingen, 2009), vagy a norvég Svein Nyhus megrázó erejű, expresszív rajzai a családon belüli erőszakról (Sinna Mann, 2010).

            Hasonló, elsöprő erejű grafikákat ugyan nem hozott a hazai pályázat, a képek sok esetben inkább enyhítik az elbeszélések felkavaró érzelmeit. Szabó Imola fődíjas elbeszélésének (Júlia, a bársony nyúl) hőse egy napon arra ébred, hogy lebénult – mindezt Metzing Eszter szédületes terekbe szétszórt aprólékos tárgyrajzai teszik tapinthatóan jelenvalóvá, közel- és távolnézet, rendszer és káosz, mozdulatlanság és repülés ambivalens érzeteit mozgósítva a a pókháló finomságú rajzok által. A második díjat Wéber Anikó elbeszélése nyerte (A sárkány, aki nem tudott repülni), amelynek hőse az iskolai közösségekbe beilleszkedni képtelen cigány fiú. Gráf Dóra kísérő kompozíciói a folklór és a street art expresszív képi erejét mozgósítva teremtik meg a fantáziákba menekülő kamasz fiú világát. A zsűri harmadik díjával elismert kötetben Kertész Erzsi hőse (Nem-mese) az iskolai kirekesztés okait kutatja, s a fájdalmas témát Kasza Juli könnyed tollrajzai teszik könnyebben feldolgozhatóvá. Idén először a Magyar Grafikusművészek Szövetsége is díjazta a legjobb alkotásokat, jelezve, hogy a pályázat számot tarthat a kortárs művészeti figyelemre. Díját megosztva kapta két alkotó: Cselőtei Zsófia szecessziós gazdagságú, szimbolista erejű rajzaiért (Ráncok), Schuller Mária pedig merészen frappáns kép-könyvéért, ami az üldözést mutatja be a nyúl majd a róka szemszögéből (Hajsza).

            A beérkezett több mint 240 pályamű illusztrációi stilárisan és technikailag is igen nagy változatosságot mutatnak. Több munka követi az elmúlt másfél évtizedben domináns designer grafikai látásmódot, amely Pálfi György pedagógiájának köszönhetően a MOMÉ-n belül működő könyvtervezői műhelyben virágzott fel. Ezt a színpompás, gyakran az infografika hatásmechanizmusát követő, a populáris vizualitásból, komputergrafikából is merészen merítő látásmódot képviselik Niszler Katalin és Nagy Orsi könyvtervei. Blaha Magdi rajzainak egyéni hangvétele a designer-látásmód és az archaizáló képi hatások sajátos ötvözetéből ered. Mellettük azonban a hagyományos kézrajz kvalitásai is felcsillannak, köztük Baracsi Gabriella manga-hatású grafikáján, Boros Dorottya és Schmal Rozi részletgazdag álomvilágában vagy Endrődi Katalin szimbolikus erejű kompozícióin. Persze mindez nem jelenti a hagyományos, groteszk és meseszerű elemeket vegyítő gyerekkönyv-illusztrációk leáldozását: Bakos Barbara, Nikolausz Krisztián, Varga Vera vagy Rácz Nóra könnyed biztonsággal rajzol gyerekeknek, könyveikkel bizonyára találkozni fogunk majd a boltok poncain.

            Ha azonban azt a kérdést tesszük fel, mely művek ösztönzik a (gyerek)néző vizuális fantáziáját kalandra, melyek buzdítanak merész határátlépésekre, felborítva a szokványos illusztrációs móduszok biztonságos léckerítését, akkor is rálelünk néhány tabu-döntögető darabra. A magyar gyerekkönyv-piacról egyelőre teljesen hiányzó műfajra, történelmi traumák feldolgozására vállalkozott Molnár Krisztina, aki a Caucescu-rezsim éveiről készített képeskönyvet. Kötetében a visszaemlékező anya illatokat, ízeket és színeket idéz fel a gyerekként megélt történelmi időből, s ezt kísérik családi és dokumentumfotókat, riportképeket vonalas rajzzá átíró, különféle jelentésteli alapszínekre komponált jelenetei. Másutt inkább a rajzok egyéni stílusa vagy merész anyaghasználata figyelemreméltó. Hervé Tullet energikus ecsetrajzait idézi Büki Flóra Mézhörpentője, Radványi Mariann pedig extravagánsan groteszk kompozíciókban veti papírra egy mobiltelefon napjait, de találunk példát kollázsokra, kavicsokból építkező vagy bábokat animáló fotókra is (Balogh Tünde, Marosi Eszter, Molnár Eszter).

            Meglehet, hogy a leginkább kísérleti munkák egyhamar nem találnak kiadóra, de feltűnésük és kiállításuk (hiszen a pályázathoz a Pagony egyik könyvesboltjában megrendezett kiállítás is kapcsolódik) mégiscsak a nyilvános jelenlét ígéretét jelenti. S mielőtt mi magunk, a szülői előjoggal élve ítélkeznénk, vagy az öntelt műkritikus felnőtt szempontrendszerét erőltetnénk, hagyjuk a gyerekeket szemlélődni és választani. Számunkra is tanulságos lehet az a konvencióktól, előítéletektől mentes szabadság, amivel ők befogadják a képeket.

 

 

[1]     Martin Salisbury, Morag Styles: Children's Picturebooks. The art of visual storytelling. London, 2012.

[2]     Evelyn Arizpe, Morag Styles: Children Reading Pictures. Routledge, 2003.

[3]     Hermann Zoltán: Szerény javaslat. Szépirodalmi Figyelő, 2012/5, 25-33.

[4]     Kiss Judit: Bevezetés a gyerekirodalomba. Kolozsvár, 2000, 23.

[5]     A kortárs gyerekkönyv-illusztráció trendjeiről: Révész Emese: Piroska Kiberádiában. A kortárs gyermekkönyv-illusztráció új útjai. Műértő, 2014. január, 13.; Szereplőiről: Lovász Andrea: Felnőtt gyerekirodalom. Tanulmányok, kritikák és majdnem lexikon. Cerkabella, Budapest, 2015.

[6]     A Bolognai Gyermekkönyv-vásárt 1967 óta rendezik meg, ennek része az illusztrátorok kiállítása és díjazása. 2006-ban Magyarország volt a vásár díszvendége. A pozsonyi BIB (Biennial of Illustration Bratislava) 1967 óta kerül megrendezésre.

[7]     A Hans Christian Andersen díjat 1956-ban alapították, 1966-tól díjaznak illusztrátorokat is.

[8]     Az IBBY (International Board on Books for Young People) magyar tagozata idén kezdte meg újra működését. A Magyar Gyerekkönyv Tanács (HUBBY) néven 2015-ben alakult.

[9]     Sok kezdeményezés után ma is aktívan működik: Illusztrátor Pajtások, Bárka-Papírhajó, Prae.hu, Könyvmutatványosok.