Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Mutter és a dzsinnek. Kun Fruzsina illusztrációi.

2015.08.17

Hol lehet az Ilike.

[Mutter és a dzsinnek. Kun Fruzsina illusztrációi. Csimota, 2015] 

http://www.barkaonline.hu/futtyoges-es-nahatozas/4802-a-muter-meg-a-dzsinnek-illusztracioirol

 

A képzőművészet történetének számos alkotása született a szorongás, fenyegetettség vagy a párkapcsolati krízis kifejezéséből. Ezek rendre a saját félelemeivel tudatosan szembesülő felnőtt nézőhöz szólnak. A rázós témákat mára a gyermekirodalom elfogadni látszik, de képi megjelenítésük módjában csak ritkán találkozik a lélektani-pedagógia jó szándék és a magas színvonalú művészi megformáltság. A rajzoló előtt a képi elvonatkoztatás különféle lehetőségei állnak nyitva, lehet humoros, karikaturisztikus, mint Pernilla Stafelt tabu-könyvei (a Vivandra kiadó jóvoltából magyarul is olvashatóak) vagy lehet expresszíven drámai, mint a neves norvég grafikus, Svein Nyhus, aki a családon belüli erőszakról rajzolt nagy erejű könyvet (Sinna Mann, 2007). Az újabban megjelent, hazai művek közül Tóth Krisztina Hitka Viktória képeivel kísért Anyát megoperálták című, a Móra Kiadó gondozásában megjelent kötete komoly tárgyát tetszetősen stilizált kompozíciókba oldja. Vele szemben Kun Fruzsina elvonatkoztat ugyan, de nem eufemizál. Grafikái se nem kerekek, se nem „cukik”, nem szépek a szó gyerekkönyves értelmében – csak jók. Ebből nyerik hitelességüket, mert nem egy felnőtt gyermekded rajzai, hanem a képzőművész irodalmi mű mellé rendelt kompozíciói.

Kun Fruzsina rajzai kivételes összhangban állnak Elekes Dóra szövegével, amely egy tíz éves kislány szubjektív nézőpontjából mesélik el alkoholista anyjával megélt mindennapjait. A naplószerű írás szerencsés módon elkerüli a pátosz, szentimentalizmus vagy olcsó didaktika buktatóit. Ehhez maradéktalanul illeszkednek az illusztrációk: naplószerűen személyes nézőpontból fakad a képi töredékessége és szubjektivitása, a tragédiát túlélni segítő finom humor pedig visszacseng a rajzok groteszk alaphangjában. Szöveg és kép stiláris egységét a könyv egészének átgondolt tervezése erősíti meg, amely Nagy Norbertnek köszönhetően betűt és képet egymást támogató ritmusban adagol. A történet kibontakozásában a tipográfiának is szerves része van, a dráma kifejezésében szerepet játszik a szeszélyesen változó betűméret, a változékony oldalszámozás vagy az, hogy a szöveg a lapsík mely részére kerül és hol szakad meg.

Ebben a könyvtérben nincs biztos pont, számok, betűk és dolgok a szenvedélybetegség örvényébe szédülnek. Ez ad vizuális formát a kislány érzelmi labilitásának, a stabil szülői háttér hiányának. A kötet egyik kulcsszava a bizonytalanság, ami megjelenik a részeg anya tántorgó járásában éppúgy, mint a kiszámíthatatlanul váltakozó képek és szövegek halójában, az irányjelző nyilak kétes iránymutatásában, a lapsíkon lebegő számok irracionális szédületében. Ez a sejtelmesség hatja át a tárgyi világ ábrázolását is, amely nélkülöz minden konkrétumot. A történetnek egyaránt bizonytalan a helye és ideje. A szöveg utalásából kiderül ugyan, hogy a kislány a budai Sasadi úton gördeszkázik, de ez képileg nem jelenik meg, ahogy a főhős alakját övező miliő sem. A tárgyak csak a mindennapokból kiragadva, jelképes erejüknél fogva kapnak helyet e fiktív napló lapjain: egy tányér, a csonka család ebédjét megidézve, egy filctoll-csonkokkal kiszínezett villanykörte a magányt, egy fordított „Murder” feliratot hordozó ajtó a lappangó agressziót, egy villanykapcsoló az otthon remélt biztonságot szimbolizálva. Egy beszűkült, elhallgatásokkal, elfojtásokkal teli belső világ jelentőségteljes alakzatai.

A szöveghez hasonlóan a képek sem konkretizálják az anya alakját. Elekes Dóra több interjúban is kifejtette, hogy az anya szó helyett tudatosan használta az érzelmileg eltávolító mutert. Az anya Kun Fruzsina rajzain is csak töredékesen van jelen, egy magas sarkú cipő képében, amely önmagában hordozza ingatag állapotainak racionális magyarázatát. Ez a töredékesség a képi világ másik fő motívuma. A kezdő kép „a nagy bumm” megjelenítése, a gyerek szétcsúszott életének kezdete, mikor a nagy veszekedést az apa elköltözése követte. Kun Fruzsina kompozícióján egy gomolygó füstfelhőből csak a végtagok tűnnek elő: beáll a káosz állapota, a család szétesése, amikor az egykori teljesség darabjaira hullik szét. A karakteres, sziluettes végtagokban tűnnek fel a történet főszereplői, akik arcukkal a továbbiakban sem jelennek meg, csak részlegesen vannak jelen. Ez a torzó-lét mint hiány-állapot képileg a veszteség, sérülés, csonkolás fogalmaihoz kötődik.

Ebben összefüggésben kap jelentést Kun Fruzsina grafikáinak sajátos dörzsölt, kapart felülete. Ez a stíluselem lehetne pusztán hatásos manír, ha a történet összefüggésében nem kötődne hozzá a horzsolás, a felület felsebzésének, az anyag meggyötrésének fizikai aktusa. A figuratív képek ettől az eljárástól némiképp az art brut és a street art világát idézik. Mindkettő egyfajta „antiművészet”, perifériára szorult alkotók kifejezési formája: előbbi a lelki betegek, szenvedélybetegek képeiből inspirálódott művészeti irány, másik a nagyvárosok szabad szellemiségű utcai művészete. A figurák elrajzoltsága, a felületek hevenyészett, fésületlen kivitele efféle szubkulturális jelenségekkel rokon, ahogy a jeleneteken feltűnő feliratok ügyetlen, hibás betűsorai is a graffiti ősrétegeihez kötődnek.

A részleges jelenlétnél még traumatikusabb élmény a hiány, a veszteség és nélkülözés fenyegető lehetősége, az anya (tudat alatt vágyott) kilépése, az apa fájdalmas eltávolodása, és a belső elszigetelődés üressége. A könyv alkotói bravúros módon alkalmazzák a csend és üresség vizuális elemeit, a drámának azt a fokát, mikor elfogynak a szavak, és nincsenek már képek. A kötetben több helyen kap hangsúlyos szerepet a figuratív motívumok hiánya: a józanodás fásult állapotában bámult, villódzó képernyő fehérje vagy az öndestrukció megnyugtató mélységének fekete örvénye. A képek csendje. Másutt a pecsétes, piszkos felület, a felületi sérülés, a ki nem mondott dolgok gusztustalan, taszító nyomai tűnnek fel a lapokon: az elkóborolt anya keresésére indulva az ujjlenyomatok, majd a kocsmák bűzös, mocskos tereit idéző foltok.

A bizonytalanság, töredékesség és hiány képi szövevénye után egyenesen megnyugvást nyújt az utolsó kép motívuma, ahol a sztendert villanykapcsolót a tapéta ornamensének biztonságot ígérő, kiszámítható, derűs mintázata öleli körbe.

A Muter meg a dzsinnek a Csimota Kiadó részéről nem szeszélyes kitérő, hanem egy következetes program újabb fejezeteként része a 2008 óta épített „Tolerancia-sorozatnak”, amelynek immár tizenharmadik darabja. Bizonyosan állítható, hogy képileg a leginkább újító erejű. A bátor témához, tehát bátor képi világ társul, a kettő együttműködése révén létrejött kötet pedig remélhetően segítségére lesz mindazoknak, akiket gyermekként érint vagy valaha érintett a családon belüli alkoholizmus.

 

Révész Emese