Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kortárs gyermekkönyv-illusztráció

2014.02.08

 piroska kiberádiában

A kortárs gyermekkönyv-illusztráció új útjai

 

Vlagyimir Propp, a modern mesekutatás úttörő alakja a varázserdőt olyan helyként jellemzi, amely a hőst foglyul ejti, előle az utat elzárja és amelynek rejtekében titkos szertartások zajlanak. A gyermekkönyv-illusztráció erdejébe merészkedő (hős) művészettörténész hasonlóképp érezheti magát: a tündöklő rengeteg bűvkörébe vonja, odabenn járható ösvényekre alig lel, a szabadulás útja pedig csak a titkos beavatás révén nyílik meg. A kutató elveszettsége érthető: olyan terepre tévedt, amelyre művészettörténész alig merészkedett. A hazai történeti háttérkutatások, az azokhoz nélkülözhetetlen adatbázisok éppúgy hiányoznak, mint az elemzésekhez nélkülözhetetlen korszerű fogalomkészlet. Az évtizedes elmaradásokat olyan magányos hazai hősök igyekeznek pótolni, mint Papp Júlia és Gellér Katalin, avagy a könyvillusztráció esztétikai teóriáiban itthon szinte egyedüliként járatos Varga Emőke. A nem létező kutatóműhelyeket pedig a tatabányai kiadású Art Limes folyóirat pótolja, amely 2004 óta immár tíz tematikus számot szentelt a gyermekkönyv-illusztrációnak. A Roehampton-i gyermekirodalmi kutatóintézet vagy a párizsi Charles Perrault Intézet mintájára 2012-ben nálunk is megalakult a Magyar Gyermekirodalmi Intézet, ám annak programja csak érinti az illusztráció-kutatást.

            A művészettörténet és művészetkritika saját pozíciójának tisztázása azért is sürgető, mert ez a „varázserdő” az elmúlt évtizedben sosem látott virágzásnak indult. 2000 óta Magyarországon a gyermekkönyvek teljes piaci részesedése háromszorosára nőtt. A robbanásszerű növekedés minőségi áttörést is eredményezett: a hetvenes évek óta nem volt olyan jó a magyar gyermekkönyv-illusztráció, mint az elmúlt tíz évben. A gyermekkönyvek területén tapasztalható „képi fordulat” egyértelműen az ezredfordulóhoz kötődik, szimbolikus kezdődátumaként kijelölhető a Csimota kiadó 2003-as indulása, amely mai napig az egyik legmeghatározóbb szereplője a modern hazai piacnak. Alapítását gyors egymásutánban követte több, színvonalas gyermekirodalom kiadására specializált kiadó, a Pozsonyi Pagony, Naphegy, Cerkabella vagy a Két Egér. A nemzetközi nyitás és elismerés jeleként Magyarország volt a 2006-os Bolognai Nemzetközi Illusztrációs Kiállítás és Gyermekkönyv-vásár díszvendége. A gyermekkönyvek növekvő minőségi képigénye 2007-ben pedig életre hívta az Aranyvackor pályázatot, amelynek két évente megrendezett szemléje azóta is a fiatal tehetségek hazai bemutatkozásának legfontosabb fóruma. A műfaj új reneszánszát szaporodó szakmai intézmények, kutatóműhelyek, internetes kritikai fórumok kísérik. Irodalomtörténészeink immár évek óta kitartóan munkálkodnak a gyermekirodalom történeti és kritikai szempontrendszerének kidolgozásán. Munkájuknak szakmai folyóiratok (Új Forrás, Szépirodalmi Figyelő) és a gyermekirodalom újdonságaira naprakészen reflektáló webes irodalmi oldalak (Prea, Bárka, Könyvmutatványosok) adnak nyilvános teret.

            Az irodalomtörténet számára már rég nem kérdés az, ami a hazai művészettörténetnek még igen: vajon része-e a kortárs művészetnek a gyermekkönyv-illusztráció? A gyermekirodalom és az illusztrált gyermekkönyv azonban távolról sem ugyanaz, irodalminak aligha nevezhető szövegeket olykor kiváló illusztrációk kísérnek, vagy fordítva. A két fogalom elágazása legtisztábban a dominánsan képes „picture book” típusa révén nyilvánvaló. A művészet/nem művészet határvonalai azonban az irodalomhoz hasonlóan nehezen meghúzhatóak. Ha a művészet történetének része az első magyar képes gyermekkönyv, a több tucat kiadást megért Flóri könyve, akkor mi jogon iktatnánk ki abból napjaink legnagyobb példányszámban kiadott, kultikus gyermekkönyv-sorozatát, a Bogyó és Babócát? A művészettörténet e téren tapasztalható tehetetlenségét csak fokozza, hogy a történeti alapkutatásokkal és a kortárs kritikai érdeklődéssel egyaránt adós. Amíg nem rendelkezünk a történeti kanonizáció konszenzusos fogalomrendszerével, és amíg nem tisztázzuk a kortárs kritika szempontrendszerét, addig csupán a „vizuális kultúra” térfelére söpörjük a nyugtalanító kérdéseket.

Így eshetett meg, hogy alkalmazott volta idővel a művészi grafika területéről az iparművészet, pontosabban a design kategóriájába sodorta a gyermekkönyvek képeit. Felsőfokú művészképzésünkben az első Illusztrációs Tanszék 1946-ban jellemző módon az Iparművészeti Főiskolán, Hincz Gyula vezetésével állt fel. A hatvanas évek „nagy generációja” (Kass János, Reich Károly, Würtz Ádám) az ő köréből, klasszikus rajzi tudását követve léptek színre. A hazai kortárs illusztráció legjobbjai ma is az utódintézmény MOME tervezőgrafikai képzéséből, jellemzően Pálfi György műhelyéből kerülnek ki. Míg a (gyermek)könyvillusztrációnk a századfordulótól kezdve jellemzően képzőművészeti szemléletű volt, az ezredfordulón a hazai megújulás ösztönzője elsősorban az alkalmazott grafika. Ennek köszönhető a leíró jellegű, „szép rajz” mellett a tömegkultúra emblematikus, tömör, frappáns ötletekre alapozott vizualitásának térnyerése a gyermekkönyvekben.

            Gyerekkönyvet azonban jellemzően a szülők választanak, s többségük a képeken is azt az idilli, problémamentes világot keresi, amilyennek a gyermeki világot látni szeretné. Kortárs gyermekkönyv-illusztrációnknak ezt a domináns szeletét, a „kerekítő” stílust Kállai Nagy Krisztától Agócs Íriszig sokan, hibátlanul művelik. A klasszikus rajzstílus legjelentősebb, nemzetközileg is elismert képviselője ma kétségtelenül Szegedi Katalin, akinek aprólékosan megmunkált, mívesen megformált figurái a meseirodalom legnagyobbjait, Ózt, Alice-t „állítják színpadra”. Hozzá hasonlóan Rofusz Kinga kötetei is képzőművészeti albumnak tűnnek, hiszen szürrealisztikus olaj-akril kompozíciói az irodalmi szövegekkel összhangban működő, autonóm festményekként hatnak. Álombéli tájakon mozgó képzeletbeli lényekkel benépesített festői világa először Irjám és Jonibe 2009-ben megjelent történetével nyílt meg az olvasók előtt, hogy újabban Máté Angi prózájának kísérőjeként öltsön formát. Hozzá hasonlóan szuggesztív festői világot alakított ki Kun Fruzsina Sárkány a lépcsőházban kötete 2008-ban, amely újszerű módon az elsők között rendelte alá a szövegeket a könyv teljes felületét betöltő festményeknek. Egyénien újszerű képi világ jellemzi az alkalmazott grafikusként igen elismert Herbszt László köteteit, akinek Finy Petra Varázslatos szemüvegéhez készített kompozíciói a szecesszió nosztalgikus poézisét abszurd retró elemekkel ötvözik.  E művek egyaránt azt bizonyítják, hogy a szürreális képzettársítás vagy az absztrakció nem csak a rajzoló, hanem a képet befogadó gyermek számára is természetes élményforrás. Gévai Csilla illusztrációi a gyermekrajz elvont téri formáiból kiindulva teremtenek önálló világot. A Nagyon zöld könyv repetitív, archaizáló rajzi elemekből fejlesztett térképszerű diagramjai úgy képesek a környezetvédelemhez kapcsolódó elvont folyamatokat megjeleníteni, hogy közben a gyermeki szemlélő részleteket böngésző figyelmét is lekötik.

            Az elmúlt évek gyermekkönyv-illusztrációs folyamataiból két mozgásirány rajzolódik ki világosan. Az egyik a képek fokozatos térhódítása, ami immár az idősebb korosztályoknak szánt könyvek szokványos kép-szöveg arányait is felülírja. A másik trend a szöveget szorosan követő, leíró illusztrációk mellett mind nagyobb teret enged az emblematikus, önelvű képi elbeszélésnek. Mindkét jelenség felerősödésében úttörő szerepet játszott a Csimota kiadó Design-könyv sorozata. 2006-tól kezdődően négy klasszikus mese (Piroska és a farkas, Három kismalac, Hófehérke és a hét törpe, Csizmás kandúr) jelent meg oly módon, hogy az egyes meséket öt-öt grafikus önállóan interpretálta. A kötetek minden szöveget következetesen kiiktattak, egyedül csak a borítókon jelent meg a cím, ám az is különböző nyelveken, némelyik oroszul, némelyik arabul. Mindez világosan kifejezte a sorozat vállalását, miszerint az egyetemes kultúrában élő archetipikus történeteket a képek internacionális, önálló nyelvén meséljék el. A fiatal grafikus generáció legjobbjai kaptak lehetőséget a szabad munkára, így a képsorozatok között akad vektoros, pixeles mű, archaizáló, fotós, képregényes és folyamatábra is. A szülők legnagyobb meglepetésére kiderült, hogy már a négy-öt éves gyermekek is folyékonyan értik a tisztán képi elbeszéléseket, gond nélkül értelmezik a különféle, elvont képi kifejezési formákat. A legfontosabb azonban talán az, hogy e könyvek által a „képolvasó” gyerekek szembesülhettek azzal, hogy egyazon történetnek számtalan (képi) interpretációja lehetséges, s a maga módján mindegyik hiteles és teljes.

            A Csimota „Ötkönyve” mozgósította azt a fiatal grafikus generációt, amely mai napig a hazai gyermekkönyvek progresszív képi műhelyeit alkotják. Ezt az irányt legmarkánsabban Baranyai (b) András, Kárpáti Tibor és Stark Attila művei képviselik. Ők a mai magyar gyermekkönyv képteremtő fenegyerekei, akik nem tesznek úgy, mintha Gumball és az Angry Bird-ök nem léteznének. Munkásságuk forrásvidéke a hazai punk-design nagy hatású képviselője, a 2005-ben indult Roham-magazin, ahol képregényekkel, dadaista hangulatú rajzokkal tűntek fel. A hazai gyermekkönyvekben általuk nyert belépést a groteszk, a tömegkultúrától átitatott (de nem megfertőzött) képiség. Street artos festményeiről és alkalmazott grafikai munkáiról ismert Stark Attila a Csizmás kandúrt írta át képregénnyé. Baranyai (b) András retrós, a hatvanas évek munkavédelmi tablóinak sematikus formáit megidéző világa a hazai kortárs festészetben is virágzik, elég ha Hecker Péter vagy Horror Pista műveire gondolunk. Kárpáti Tibor a korai Commodore-játékok pixeles figuráiból építette fel illusztrációit, minimal artos, groteszk lényei pedig nem csak a hazai gyerekkönyveket, hanem immár a New Yorker Magazin közönségét is meghódították. Friss látványviláguk térnyerését mi sem bizonyítja jobban, mint Baranyai és Kárpáti elmúlt években kapott jelentős könyvszakmai elismerései.

            E folyamatok iránya a művészkönyvek, az autonóm könyvtárgyak felé mutat. Az ezeket forgató kisgyermekek remélhetőleg később sem zárkóznak el a „képkönyvek” elől. A tengerentúlon igen elismert grafikus, Bányai István Zoom-ja jellemző példája annak, hogy van átjárás a gyermek- és felnőtt képeskönyv között. A kamaszok vizuális meghódítására tett progresszív kísérlet Molnár Jacqueline Kapjátok el tüdőgyuszit című idei kötete, amelyben Lackfi János tabu-témákat merészen érintő verseit a „street art” és az „art brut” szellemiségét megidéző kompozíciói kísérik. Hasonlóképp új irányt nyit Takács Mari A londoni mackók című frissen megjelent kötete, amely Tóth Krisztina verseit a különféle képi modus-ok közt szabadon átjáró ábrákkal kíséri. Grafikái nem egyszerűen a szöveg képi fordításai, hanem egy párhuzamos vizuális világ sejtjei, alkotórészei annak a vizuális együttesnek (tipográfia, design), amelyben mint könyvtárgyban a vers testet ölt. Az ily módon létrejövő „képszöveg” olvasója szabadon közlekedik a vizuális és verbális elemek szövevényes ösvényein. Barátságos varázserdő ez, amely valóban új világot nyit.