Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Zichy Mihály

2008.01.19

 

Zichy Mihály. Szerk.: Róka Enikő.

Occidental Press, Zichy Mihály Alapítvány,

Budapest, 2001, 64-96, 228-233

 

RÖVDÍTETT VÁLTOZAT

 

 

“ARANY – ZICHY”

Zichy Mihály illusztrációi Arany János balladáihoz

 

Az a mintegy 180 kompozíció, amelyet Zichy Mihály 1892 és 1897 között Arany János balladáinak illusztrációjaként készít nem csak az Oroszországban élő idős mester grandiózus életművének záróköve, hanem a 19. századi magyar könyvillusztráció egy fejezetének is ünnepélyes fináléja. Zichy nagyszabású vállalkozása négy évtizedes művészi pályafutásának összegzése, de egyszersmind a korszak irodalmi illusztrációról vallott felfogásának is összefoglalása.

Bár Zichy művészetének valamennyi értékelője egyetért abban, hogy az Arany-illusztrációk az életmű legkiemelkedőbb darabjai, az ábrázolások ezidáig egyetlen részletes elemzője Zichy monográfusa, Berkovits Ilona.[1] Zichy Arany-illusztrációinak valamennyi eredeti lapja a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményében található és ismeretesek a Ráth-féle kiadások is.[2]

 

Az illusztrátor Zichy

Zichy utolsó nagy festményei – A béke áldásai és a Kísértetek órája – 1880-as magyarországi tartózkodása során készülnek. E művek értetlen kritikai fogadtatása után Zichy élete hátralevő két évtizedében már alig fest olajképet, végleg a grafika és ezen belül az irodalmi illusztráció felé fordul. Az illusztrátor rá osztott szerepkörét nehezen fogadja el, monumentális “emberiségképeihez” viszonyítva némileg degradálónak érzi. A Nemzeti Szalonban 1901-ben megrendezett gyűjteményes kiállítását követően a Művészet lapjain Lándor Tivadar elemzi Zichy alkotásait, de nem a “gondolatfestő”, hanem az illusztrátor művészetét.[3] Lándor meglátása szerint Zichy ugyan “filozófus művész”, a legjobbat mégis a zsáner műfajában nyújtja, a számára legmegfelelőbb irányzat az “eszmefestészet”, amelyen mégis átüt alapvetőn realista látásmódja, művei nagyvonalú gondolati építmények, de kivitelezésük mégis kisszerűen aprólékos, virtuóz rajztudásához nem társul színérzék és nagy erejű “formaképzeletét” teljességgel alárendeli az irodalmi gondolatnak. Eszerint Zichyt eredendően grafikusi-elbeszélői vénája determinálja az irodalmi illusztráció területére.

            Zichy Arany-illusztrációi abban az időszakban jelennek meg a hazai könyvkereskedésekben, amikor a közönség részéről is mind nagyobb igény mutatkozik illusztrált irodalmi művek iránt. Több olyan vállalkozás indul, amely az irodalom mellett a magyar művészet pártolását és népszerűsítését is felvállalva élvonalbeli hazai művészeket kér fel a kötetek illusztrálására. Kapcsolata a hazai művészeti élettel párizsi tartózkodása alatt erősödik meg, az 1870-es évek második felétől mind gyakrabban kérik fel magyar irodalmi művek illusztrálására. Ezek sorát Petőfi verseihez 1875-ben és 1880-ban készült hét képe nyitja meg, amely a költő összes verseinek 1878-as és 1889-es képes díszkiadásában jelenik meg.[4] 1879-1880 telén Nizzában Zichy Géza költeményéhez, a Leányvári boszorkányhoz készít 13 rajzot.[5] Zichynek ezt az első önállóan illusztrált magyarországi művét 1880-ban Hubay Jenő dalaihoz készített három kompozíciója, majd Bartalus István népdalgyűjteménye számára 1881-1882 fordulóján készült rajza követi.[6] Az Arany-balladákat megelőző legnagyobb vállalkozása Madách Imre Az ember tragédiájának illusztrálása. A sorozat első 15 lapját a Műcsarnok 1886 őszi tárlatán mutatja be a publikumnak, a tragédia kiegészített 20 illusztrációt tartalmazó képes díszkiadása 1888-ban jelenik meg.[7] Ez év májusában nyílik meg önálló tárlata a Műcsarnokban, amelyen Zichy az elmúlt évek irodalmi illusztrációival lép a hazai közönség elé. Itt mutatja be Lermontov Mary hercegnőjéhez, Rusztaveli Párducbőrös lovagjához és – a hazai tárgyúak közül – Madách tragédiájához és Jókainak az Osztrák Magyar Monarchia Írásban és Képben sorozat számára A magyar nép címmel megjelent írásához készült kompozícióit.

Zichyt Arany balladáinak illusztrálása már az 1880-as évek végétől foglalkoztatja, de a témát csak 1892-től emlegeti rendszeresen leveleiben. A balladaillusztrációkra vonatkozó szerződést is ebben az évben köti meg a költő fiával, Arany Lászlóval. A ballada-illusztrációk egyik legnagyobb vonzereje Zichy számára éppen az a lehetőség, hogy ezúttal művészi elképzeléseit kompromisszumok nélkül érvényesítheti. A munkát 1892 második felében kezdi meg. Mivel a rajzok többsége datált, a képek elkészülésének sorrendje is rekonstruálható. 1892 és 1897 között Arany János 24 balladájához mintegy 180 rajzot készít. A költemények szövegét maga írja le, ami lehetővé teszi, hogy kép és szöveg harmónikus egységét teremtse meg. Képeinek egy része a szövegbe tördelt kisebb ábrázolás, néhány pedig egész oldalas kompozíció. A versekhez készült illusztrációk száma változó, az Egri leányt például 17 rajzzal díszízi, míg a Both bajnokot csupán egy illusztrációval kíséri.

 

Kép és szöveg egysége

Arany János balladáit kísérő ábrázolások a szó-kép viszonyok tárgyi szintjét tekintve másodlagosak, mivel a szöveg születése időben megelőzte a képek elkészülését.[8] Zichy képei ezért Arany szövegéhez fűzött kommentárok egyikének tekinthetők. Mivel az illusztrációk összefüggő képsort alkotnak, ezért a rögzített helyzetű képciklusok típusába sorolódnak. Fokozott narratív jellegük nagyrészben e ciklikus jellegből adódik. Formai szempontból az illusztrációk és a versek közötti viszony interreferenciális, mivel a kettő vizuális megjelenése párhuzamos. Végül megállapítható, hogy a szó-kép viszonyok hierarchiája változó, a kép olykor a szövegnek alárendelten mutatkozik, egyes esetekben viszont a kép válik dominánssá és a szöveg csak azt kommentáló képfeliratként jelenik meg. Befogadói szemszögből az illusztrációk felerősítik a szöveg egyébként alig észrevehetően jelen lévő optikai jellegét, a vers akusztikus benyomásait vizuális élményekkel gazdagítják. A vers a hozzá szervesen kapcsolódó illusztrációkkal egy új minőséget hoz létre: a szövegbe integrált képsor saját erővonalait “rajzolja rá” a szöveg struktúrájára kibővítve annak jelentéskörét, miközben szó és kép kölcsönösen rögzíti, konkretizálja is egymás jelentését, a szó szemléletesebbé, a kép még inkább elbeszélővé válik.

Zichy Arany-illusztrációi több szempontból is egyedülállóak a századvég magyar könyvillusztrációjában: kivételes a költeményekhez fűzött képek nagy száma, különleges a versek szövegének kézirata, újszerű a kép és szöveg összehangolásának szándéka és végül szokatlan az illusztrált lapok sokszorosítási technikája, a fakszimile. Az Arany-illusztrációkat meghatározó koncepció minden bizonnyal menet közben is alakul, de az elképzelés alapelvei már Zichy korábbi munkáiban is fellelhetőek, és mindezek megvalósítását az tette lehetővé, hogy Zichy az Arany balladák esetében “szabad kezet kapott” megrendelőitől.

Szöveg és illusztráció vizuális egysége megteremtésének igénye a 19. századi könyvillusztráció egyik domináns tendenciája. E művészi szintézis kialakítása az ún. második rokokó és az angol “gothic revival” egymástól különböző, de időben párhuzamos könyvillusztrációs törekvéseiben ölt formát. Zichy Arany-balladáinak sajátos megjelenése mindkét áramlat eredményeiből merít. Zichy Arany-illusztrációi csaknem évre pontosan az 1891 és 1898 között fennálló Kelmscott Press működésével párhuzamosan készülnek. A kozmopolita műveltségű, gyakran utazó Zichy ismerhette a középkori illuminált kéziratok nyomán kibontakozó új könyvművészeti szándékokat, a londoni Caxton Exhibition idején maga is megfordult Angliában.[9] Az Arany-balladák egyes illusztrációinak stílusa ugyan távol áll a morrisi kiadványok illetve a szecesszió stilizáló, az ornamentikára nagy sújt fektető, síkszerű látásmódjától, de a kép-szöveg dekoratív egysége, az oldalpárok művészi harmóniájának megteremtése rokonítja Zichy művét a legmodernebb könyvművészeti törekvésekkel.

            A balladák kézírásos szövege Zichy számára e szintézis egyik legfontosabb eszköze. Csak a középkori szkriptor szerepében nyílik lehetősége arra, hogy kép és szöveg általa kívánt látványi egységét és tartalmi párhuzamosságát megteremthesse. Autográf szöveg beillesztése a kép kompozíciójába a felvázolt stíluskör jellemző jegye.[10] A Faust illusztrálásakor Zichy a tollrajzokat a költemény vonatkozó, kézzel írt soraival kíséri. Az 1880 körüli években mind határozottabbá válik Zichy illusztrációs munkáiban a szöveg-kép egységének igénye: a Leányvári boszorkány, néhány Petőfi versillusztráció és Bartalus István kottacímlapjának címfeliratait a rajzokhoz illő betűtípussal és elhelyezésben már maga rajzolja meg. A balladák sorait egy sajátos, az antikva kézírásos változatából kialakított, keskeny, magas betűtípussal jeleníti meg. Ettől eltérő, egyedi, szabadon alakított betűtípusokat használ Zichy a címfeliratokban, amelyek önmagukban is tükrözik a ballada hangulatát.

Szöveg és kép összehangolása a 19. századi művészi könyvtervezésben nem csak a historizáló irányzatokat jellemzi. Zichy ballada-illusztrációinak legközelebbi párhuzamai a francia könyvillusztráció “mise-en-page” stílust követő művek között találhatóak. Ez a Schälike által “harmadik rokokóként” aposztrofált, jellegében a folyóiratok aktuális riportképeihez hasonló könyvművészeti törekvés a század második felében válik igazán népszerűvé főleg a francia illusztrátorok és az angol “Sixties” csoport körében.[11] Miután a xilográfia lehetővé teszi a kép “beemlését” a nyomtatott szövegtestbe, a szöveg tördelésével párhuzamosan a kép korábbi szigorú határai is feloldódnak. A keretbe zárt kompozíciót felváltják a lapsíkon szabadon “lebegő” kisebb képek, amelyek alapterét már a oldalsík egésze képezi. A fehér lapsík ily módon az ábrázolás részévé, szerves térképző elemévé válik. Mivel ez a könyvillusztrációs stílus elsősorban a szórakoztató regényirodalom körében jellemző, ahol a fő hangsúly a cselekményen és a karaktereken van, a kisebb jelenetekre tördelt illusztrációk is csak a szöveg leglényegesebb elemeire, néhány alakra vagy környezeti impresszióra redukáltak. Ez a lapidáris, a cselekmény főbb szereplőire, csomópontjaira koncentráló, a környezeti vagy táji elemeket csak jelzésszerűen használó jelenetezés Zichy szövegbe tördelt illusztrációinak egyik legjellemzőbb vonása. Zichy eredendően narratív vénája, karakterformáló képessége, gyakran kifogásolt “irodalmiassága” az Arany-balladák szaporán váltakozó, “gyors vágásokkal” dramatizált, emocionálisan telített illusztrációban teljesedik ki. Arany-illusztrációi a szöveggel összehangolt, feszesen megkomponált oldalképek, amelyek nagy biztonsággal képeznek teret az oldalsíkban, olykor virtuóz módon használva ki a lapsík térképző erejét. Ennek legszebb példái a Mátyás anyja és a Vörös rébék illusztrációi, ahol Zichy a repdeső madarak megjelenítésével a lapsík teljes felületét bevonja a kép terébe.

Az Arany-balladák Ráth-kiadásának sikerében nagy része volt az illusztrációk fakszimile sokszorosítási módjának is. Bár Zichy csak korai munkáinak sokszorosításában vett részt, grafikái másolásának technikai részleteire mindenkor nagy gondot fordított. Az Arany-illusztrációk kézírásos szövege és tussal lavírozott tollrajzai azonban olyan reprodukciós eljárást követeltek, amely külső személy közbeiktatása nélkül Zichy oldalképeinek pontos, vonásról-vonásra hű reprodukcióját nyújtja.[12] A fakszimile sokszorosítási technikájának 17. századi elterjedése és 19. századi népszerűsége szorosan összefügg a művész személyes kézjegye iránti növekvő tisztelettel. Az egyedi grafika, vázlatrajz illetve autográf kéziratok gyűjtésének és megbecsülésének hátterében az a meggyőződés áll, hogy az alkotó személyiségét, művészi zsenialitását a leginkább az e rajzokban és írásokban megfigyelhető spontán kézvonások hordozzák.[13] Az Arany-balladák fakszimile sokszorosítása a hazai könyvkiadás kivételes kezdeményezés, amennyiben elsőként vállalkozik kortárs képzőművész rajzainak hasonmás kiadására. Az album páratanul igényes kivitele a szentpétervári mester művészete és Arany balladaköltészete iránti rendkívüli megbecsülést egyaránt kifejezi, olyan gonddal sokszorosítva Zichy rajzait, amely korábban csak írói kéziratok és kódexek esetében fordult elő.

 

 A ballada

Zichy szinte valamennyi illusztrációja romantikus irodalmi művek ihletésére jön létre. Az általa illusztrált írók között a romantika irodalmának olyan jelentős képviselői találhatóak mint Byron, Schiller, Goethe, Puskin, Lermontov vagy Victor Hugo.[14] A ballada lényegénél fogva titokzatos, rejtélyes, homályos, drámai fordulatokban gazdag, cselekményes költői műfaja jól illeszkedik Zichy alapvetően romantikus festői világához. E műfajilag az epika, dráma és líra jellemzőit keverő költői forma Németországban Herder, Goethe, Schiller, Uhland és Heine, Lengyelországban Miczkiewich, Oroszországban főként Lermontov és Puskin balladái nyomán válik népszerűvé. A balladák titokzatos, komor, rémtörténeteinek – rendszerint népi eredetű – alaptípusai Európa különböző nemzeti irodalmaiban egyaránt fellelhetőek. Arany János holtából feltámadott, menyasszonyát magával ragadó Bor vitéze fő motívumaiban megegyezik az egyik legismertebb német ballada, Gottfried August Bürger Lenorájának (1771) történetével. E kölcsönzések természetszerűleg a balladák kísértetekkel teli, titokzatos és borzongatóan rejtélyes világa által megihletett romantikus festészetben is megtalálhatók. A Lenora a 19. század első felében kedvelt festői téma, a lován nyargaló páncélos kísértetet többek között megfesti Moritz Reztsch, Ary Scheffer és Horace Vernet is. Utóbbi félelmetes, éjszakai ködbe burkolt temetői hangulata részletmegoldásaiban is visszatér Zichy Bor vitézének képein. A századelő legnépszerűbb balladáinak számos romantikus festői interpretációja születik. Goethe Erlkönigjének kísérteties világa Zichyt is megragadja, a költeményéhez készült illusztrációja az apjával lovon vágtató gyermek vízióit jeleníti meg.[15] E szellemektől üldözött lovas később Arany Walesi bárdjának záróképében, a bárdok árnyaitól hajszolt Edward király alakjában bukkan fel újra Zichy ballada-illusztrációi között.

            Mivel a műfaj európai virágzása egybeesik a magyar nemzeti költészet kibontakozásával, a ballada kiemelt szerepet nyer a hazai irodalmi életben is. Arany János első, 1846 és 1850 között született balladáit még a népies tárgy túlsúlya jellemzi, ám az ezt követő korszakában, amely az abszolutizmus éveire esik a nemzeti sorskérdéseket elemző történeti tárgyú balladák száma növekszik meg. Arany hazafias tárgyainak középpontjában olyan hősöket helyez akik alkalmasak a sérült nemzeti öntudat kompenzálására, de egyúttal az egyén morális dilemmáira is választ nyújtanak. Arany balladái már nem sokkal megjelenésük után igen népszerűek lesznek – a hatvanas-hetvenes évek közönsége főleg hazafias, zsarnokellenes költeményeit kedveli – sőt e versek a hetvenes években már a középiskolai irodalomoktatás részét képezik. 1877-ben készül Arany balladáinak utolsó csoportja. Az előzőeknél komorabbak, ridegebbek, tömörebbek és talányosabbak ezek a költemények. A korábbi nemzeti gondolatkört és közvetlen tanító jelleget egy archaikus valóságtudat irracionális összetevőinek kibogozhatatlan szövedéke váltja fel, a ballada műfaját jellemző szaggatott, kihagyásos előadásmód itt a végletekig fokozott. Az Arany-balladák vonzerejének egyik összetevője e költemények végletesen tömörített, néhol a félszavas utalásokra csupaszított nyelvezete. Míg a szűkebb kisközösség számára énekelt népballadák esetében elegendő volt a közismert történetek jelzése, Arany művei az olvasók fokozott figyelmét és háttértudását igénylik. Zichy illusztrációira ennél fogva a szokásosnál nagyobb szerep hárul, képei nem csupán megjelenítik a szöveg által elmondottakat, de a homályos vagy elhallgatott momentumokat is megvilágítják és magyarázzák. Ebben az értelemben az illusztrátor összetett szerepkört lát el, hiszen egyszerre értelmező olvasó, kommentáló irodalmár, interpretáló színész és egyenrangú társalkotó.

           

 

Téboly, látomás

Riedl Frigyes meghatározása szerint a ballada “nem leíró, nem is retorikus színezetű költemény, hanem egy lelki katasztrófa rajza.”[16] Arany balladáinak egyik legmodernebb vonása éppen az, hogy megbomlott lelkületű hősein keresztül képes a századforduló emberének újfajta feszültségeit érzékeltetni, formát adva a gyorsan változó korszak morális krízisének, a modern személyiség kaotikus, meghasonlott, otthontalan állapotának. Aranynak ez a különös vonzalma őrület képei iránt már a 19. századi elemzőknek is feltűnik, korabeli elemzői szerint míg orvosilag a tébolyt mindig fiziológiai elváltozása váltja ki, “a költészetben azonban az őrültség oka mindig erkölcsi és más nem is lehet.”[17] Ez a megközelítés lényegében megegyezik a romantika művészetének értelmezésével, amely az elmebetegséget az individuum és társadalom, az erkölcsi kötelességek és a szabad akarat végzetes és feloldhatatlan ellentétéből vezeti le, de amíg a romantika hajlamos az őrültet a látnok kiválasztott szerepkörével felruházni – és ily módon a művész saját szerepét is azonosítani vele – Arany balladáinak hősei számára a téboly nem váteszi adomány, hanem morális bűntetteik sorsszerű megtorlása.

Zichy különös érdeklődést mutat a “lélek örvényeinek” káprázatai iránt. Illusztrációiban kiemelt szerepet kapnak a balladák azon mozzanatai és hősei, amelyek a megbomlott öntudat vízióihoz kapcsolódnak, Ágnes asszony, Tuba Ferkó, Edward király vagy Bende vitéz pszichopatológiai esettanulmányai Zichy képei révén öltenek formát, látomásaik az illusztrációk által nyernek anyagi alakot. Szerencsésen találkozik itt a festő vonzalma a diabolikus, bizarr tárgyak iránt a költő pszichológiai érzékenységével és a századforduló újfajta lélektani érdeklődésével. Zichy azzal, hogy illusztrációiban ily módon is érvényre juttatja sajátos művészi érdeklődését új hangsúlyokat teremt a balladákban, a művek valódi interpretátoraként a képek meggyőző erejével hívja fel a figyelmet a költeményeknek erre az irracionális, a tudat mélységeit feltáró tartalmaira. A “furor” iránti romantikus érdeklődés az illusztrációkon belül is kiemelt nyomatékot jelentő albumlapok megoszlási arányaiban is megfigyelhető: a 9 albumlap közül Zichy 5 kép tárgyát a káprázatok, kísértetek, démoni-babonás jelenetekből meríti.

            Arany szereplőinek lélekállapotát, megrendülését a metakommunikáció pontosan megfigyelt eszközei, testtartások, gesztusok, arckifejezések révén jeleníti meg.  Különösen igaz ez a szélsőséges lélekállapotok esetében, amikor Arany a belső meghasonlást a külső fizikai jegyekkel fejezi ki. Aranynak ez a “élettani realizmusa” Zichy alakjainak megformálására is hatással van, annál is inkább, mert Zichynél a narratíva hordozója egyébként is elsősorban az emberi figurák testtartása, gesztusai, mimikája. A téboly állapotának az egyik stádiuma a víziók okozta rémület: Edwárd király minden erejével menekülni igyekszik előlük, Bende vitéz bénultan bámulja vetélytársa előtte megjelenő szellemét, Ágnes a falhoz lapulva igyekszik szabadulni látomásaitól, Tuba Ferkó szenvedélyesen átadja magát nekik. A téboly eluralkodását, a racionális kontroll elvesztését több képen is ugyanaz a mozdulat, a fejhez emelt kezek jelképezik, így jelenik meg a Hídavatás kártyavesztes ifjúja, Ágnes a bírák előtt és Kund Abigél is “odakap, hol fészkel az agy.” Az elmebajok e gazdag tárházában az egyik legpontosabb kórkép azonban az, amit Zichy az Árva fiú kegyetlen édesanyjáról nyújt az önkívületi, mondhatni katatón állapotban a temetőben bolyongó nő rajzával.

            Az események figyelemreméltó egybeesése, hogy Zichy a lélektani aspektusokra különösen érzékeny Arany-illusztrációi Sigmund Freud fellépésével, illetve a pszichoanalízis kibontakozásával párhuzamosan készülnek.[18] Bár ezeknek a gondolatoknak a közvetlen hatása nem mutatható ki az alapvetően későromantikus szemléletű művész alkotásaiban, az abnormális lelkiállapotok felé forduló figyelme párhuzamos a századforduló fokozott pszichológiai érdeklődésével. A korszak lélektana az érzékcsalódásokat az elmebajok legfőbb kórtünetének tekinti. Arany ballada hőseinek kórképében követi ezt a felfogást és a látomások mint az elmebetegség legfőbb tünete és az erkölcsi büntetés eszköze jelenik meg verseiben: kínzó hallucinációk gyötrik Edward királyt, Bende vitézt, Ágnest, Tuba Ferkót, V. Lászlót, a Hídavatás öngyilkosát, Bor vitéz menyasszonyát és az Árva fiú anyját. A ballada műfaji jellemzői folytán azonban Arany elsősorban a víziók lélektani hatására koncentrál, a látomások Zichy illusztrációiban kapnak konkrét formát. Zichy vonzalma a romantikus rémregények, a ponyvák “temetőköltészetének” borzongató világához leginkább olyan festményein érhető tetten mint a Kísértetek órája vagy a Boszorkánykonyha, de a látomások kultúrhistóriai, bölcseleti allegóriáiban is nagy szerepet kapnak (Luther látomása, Petőfi: Jövendölés, A művész és a halál). Az Arany-illusztrációk látomás-jelenetei közvetlenül levezethetők Goya, Blake, Füssli, Abildgaard vagy Wiertz koraromantikus festményeiből – Ágnes asszony látomásának analógiájaként szinte önként adódik Füssli Lidércnyomás sorozata – de Zichy közvetlen képi forrásai gyaníthatóan időben közelebb, főként a párizsi szalonok művei között, a társasági festészet körében lelhetők fel.

Zichy Arany-illusztrációinak érdeklődését a fantasztikus, démoni, misztikus, babonás jelenségek iránt azonban nem magyarázzák csupán a későromantikus hagyományok, hátterében éppúgy fellelhető az 1890-es években már mind nagyobb teret hódító szimbolizmus áramlata is. Vonzalma a különös lélekállapotok, a káprázatokban testet öltő valósággal párhuzamos másik világ, a tudatossal parallel létező tudattalan iránt, továbbá olyan női hősei mint szerelmi szenvedélyéért őrülettel bűnhődő Ágnes vagy mint a “femme fatale” típusát megtestesítő Kund Abigél, Zichyt a szimbolizmus mestereivel rokonítják. Ám lényeges különbség, hogy az irracionális nála sosem áll önmagában, nem oldódik általános létszimbólummá, hanem mindig cselekménybe ágyazottan, lélektanilag megindokolt helyen és alakban jelentkezik. Rajzain a hallucinációk mindenkor határozott alakot öltenek, bár a valóságos világgal azonos formában, de attól világosan elkülönülve jelennek meg, ha a szellem alakok a vizionálókkal egy térben, velük azonos méretben és formában tűnnek fel, csak Zichy vázlatosabb rajzstílusa tesz egyértelmű különbséget a két féle valóságsík között.

 

Képi elbeszélés

Zichy Arany-illusztrációi alapvetően a balladák cselekményére koncentráló, elbeszélő jellegű képek. Narratív karakterüket a ballada műfaji sajátosságai, a korszak jellemzően elbeszélő, irodalmias művészete és Zichy illusztrációinak ciklikus felépítése egyaránt magyarázza. Arany balladái a költői műfajból eredően olyan cselekményes történetek, amelyek többnyire követik a lineáris elbeszélés klasszikus szabályait, az expozíció – bonyodalom – végkifejlet hagyományos drámai szerkezetét. Zichy összhangban a 19. századi irodalmi illusztráció követelményével, feladatát elsődlegesen abban látja, hogy a szöveggel párhuzamosan képi eszközökkel megjelenítse, kifejezze és pontosítsa a leírtakat, megvilágítva a belső logikai összefüggéseket és konkrét formát adva szituációnak, helynek, alakoknak. Képei erős “szöveghez kötöttsége” egyúttal a leginkább magyarázó jellegű narratív mozzanatok kiemelésével jár együtt.

Zichy nyitóképei többnyire a cselekmény első momentumát ragadják meg, más esetben – a mesélők megjelenítésével – bemutatják a történet előadásának körülményeit (Tengerihántás, Endre királyfi) vagy az allegória eszközeivel összefoglalják a történet mögött meghúzódó alapszituációt (Rákócziné), olykor pedig visszautalnak az előzményekre (V. László) vagy előrejelzik az eseményeket (Tetemrehívás). Míg a nyitóképek a költemény cselekményében az expozíció szerepét tölti be, a záróképek az egész elbeszélés tanulságának hordozói. Hangsúlyos elhelyezésük kiemeli e képeket az összefűzött jelenetsorból és érvényüket kiterjeszti minden megelőző momentumra, a korábbiak szükségszerű, végzetszerű okaként tűntetve fel azokat és visszamenőleg értékelve át a képciklus egészének jelentését; ugyanakkor a záróképek helyzetüknél fogva alkalmasak arra is, hogy az e képekben megjelenő büntetést időben is kiterjesztett, örökös vezeklésként mutassák be, így válik Edward vágtája, Ágnes mosása vagy az Árva fiú édesanyjának bolyongása véget nem érő bűnhődéssé.

Zichy illusztrációi olyan sajátos narratív struktúrát alkotnak, amely olykor csak nagy vonalakban egyezik Arany verseinek belső szerkezetével és a magyarázó, interpretátor önálló értelmezéséből eredő új “erővonalakat” rajzol rá a szövegekre. Ezek körébe tartoznak azok a megoldások, amikor Zichy a kezdő- és záróképei egymásnak tudatosan megfeleltetett keretes szerkezetet alkotnak. Az V. László kezdőképén a kíséretével büszkén lovagló uralkodó jelenik meg, a vers végén ugyanez az önhitt király megelevenedett bűnei, saját képzeletének démonai elől menekülve vágtat lován. A Hídavatás nagyvárosi haláltáncának látomását a Margit-híd forgalmas nappali és kihalt éjszakai képe kereteli, azt érzékeltetve, hogy a borzalmas éjszakai színjáték csak a városi élet egy epizódja volt, hajnalra a híd kiürül, a Duna hullámai lecsendesednek.

Az egész oldalas illusztrációk a képi elbeszélés legnagyobb hangsúlyt adó eszközeit jelentik. Zichy képi elbeszéléseiben az albumlapok három funkciója figyelhető meg: a cselekmény dramaturgiai csúcspontját jelenítik meg, összefoglalják a történet egészének leglényegesebb monentumait vagy kiemelnek abból egy epizódot. Narratív szempontból helyzetük alapvetően különbözik az egymásba fűzött, egymást értelmező kisebb jelenetektől. Az albumlapok olyan autonóm kompozíciók, amelyek önmagukba sűrítik a cselekmény egészének lényegi értelmét, s így alkalmassá válnak a történet hiánytalan felidézésére. Míg a szöveg közti, gyorsan váltakozó, csak egymás viszonyában értelmezhető képek csupán a történéseknek puszta akcióra lecsupaszított töredékeit villantják fel, a teljes oldalas képek részletes környezetrajzzal bíró, kompozicionálisan is zárt és befejezett ábrázolások. Feladatuk többnyire a narratív csúcspont képi megjelenítése.

            Arany nyelvi bravúrjaiban megjelenő többrétegű jelentéseket csak ritkán tudja közvetíteni. Zichy cselekményre koncentráló képi eszközei nem alkalmasak a ballada nyelvezetét jellemző ismétlések, refrének visszaadására. Kivételt jelent ez alól a Vörös rébék, ahol a vers varázsigeként ismételt – “Hess madár” – mágikus erejű refrénjét a lapsíkon szálló fekete hollók minduntalan visszatérő, nyugtalanító alakjával érzékelteti. Rajzainak zöme azonban a lineáris történetmesélés szabályait követi, illusztráló stílusának sokkal inkább a cselekmény kisebb epizódokra bontott előadása felel meg. Ennek egyik legjobb példája a Pázmán lovag, amelynek fordulatos cselekményét sűrűn egymásra következő képekben, gyors jelenetezéssel mutatja be. Előadásában a történet csaknem valamennyi momentuma képi formát nyer. Lényegretörő képi elbeszélése a filmnyelvvel rokonítja eljárását, hiszen Arany történetének pörgő cselekményvezetését Zichy gyors “vágásokkal”, “kistotálok” és “félközelik” szaporán váltakozó sorával élénkíti.[19]



[1] Berkovits 1964, 277-286.

[2] A Magyar Nemzeti Galéria tulajdonában található Arany-illusztrációk részletes adatai: Berkovits 1964, 359; valamint: 1977 MNG, kat. 94-115.

[3] Lándor 1902

[4] A Petőfi illusztrációkról: Lázár 1927; Nagy 1953; Szegi 1949 – valamint jelen katalógusban 33. szám előtti bevezető szöveg

[5] A Leányvári Boszorkány. Költői beszély. Írta Gróf Zichy Géza. Zichy Mihály tizenhárom rajzával. Budapest, Athenaeum Társulat, 1881.

[6] Bartalus István népdalgyűjteménye számára készült illusztrációja a Gyere haza édes Anyám – Berkovits, 1964, 232. Rep. uo. XCVI. t.

[7] A Madách-illusztrációkról: Berkovits 1863; Berkovits 1964, 236-244. – valamint jelen katalógusban 32. szám előtti bevezető szöveg

[8] Az alábbiakban Kibédi Varga Áron szó-kép viszonyok leírására javasolt kategóriáit használom: Kibédi Varga Áron: A szó-kép viszonyok leírásának ismérvei. In: Kép, fenomén, valóság. Szerk.: Bacsó Béla. Budapest, 1997, 300-320.

[9] Gellér 2000, 75.

[10] William Blake leginkább ismert példája mellett megjelenik Ludwig Richter Volksmärchen der Deutschen (Lipcse, Gustav Mayer, 1843) kötetében, vagy később a Walter Crane által illusztrált Flora’s Feast: Masques of Flower középkori lovagregényt utánzó albumban (London, Cassel, 1889) vagy az amerikai Elihu Vedder által Omar Khayam verseihez készült illusztrációin (The Rubaiyat of Omar Khayyam, the Astronomer-poet of Persia, Boston, Houghton Mifflin, 1894). – Repr.: John Harthan: The History of the illustrated Book. The Western Tradition. London, 1981, 189, 231, 237.

[11] Bernd Schälike: Geschichte als Reportage oder die Spontaneität des Dritten Rokoko. In.: The Art of Illustration. Englische illustrierte Bücher des 19. Jahrhunderts. Aus der Sammlung Dr. Ulrich von Kritter. Wolfenbüttel, Ausst. Kat. 1984, 92-94.

[12] A fakszimile nyomtatás lényege, hogy a másolás a mű fotókópiája nyomán történik. A fotónegatívot ezután fadúcra (fotoxilográfia), rézlemezre (heliogravür), litográfiai kőre (fotolitográfia) vagy zselatinnal bevont üveglapra (fénynyomat) másolják, és ezekről készítenek levonatokat. Ráth az illusztrációkat fénynyomatokban sokszorosította.

[13] Sinkó Katalin: A vázlat mint a nemzeti géniusz kézjegye. In.: Sub Minervae Nationis Praesidio. Tanulmányok a nemzeti kultúra kérdésköréből Németh Lajos 60. születésnapjára. Budapest, 1989, 192-202.

[14] Byron: Don Juan, 2 lap, Berkovits 1964, 60, 37. tábla; Schiller: Orleans-i szűz – Uo: 61, 196. jegyzet; Goethe: Faust; Puskin: Bahcsiszeráji szökőkút, Uo.: 61., 200. jegyzet; Puskin: Anyegin, Uo: 61., 201. jegyzet, Puskin: Vizitündér, Uo: 306.; Victor Hugo: Notre-Dame-i toronyőr, Uo: 88., 95.; Lermontov: Démon;

[15] Rep.: Lázár 1930, 17.

[16] Imre 1988, 233.

[17] Jancsó 1885, 325. – A téma későbbi elemzője a költő neuraszténiás alkatából értelmezi a balladák egyes vonásait: Boda István: Arany János ’különös természete’ és az Arany-balladák megrendült lelkű hősei. Klny. az Egyetemes Philológiai Közlöny 1927/8-9. füzetéből. Budapest, 1927.

[18] Freud első jelentős munkája a Tanulmányok a hisztériáról 1895-ben, az Álomfejtés 1900-ban jelenik meg Bécsben.

[19] A könyvillusztráció hatását a korai filmművészetre több példával is megvilágítja: Rolf Söderberg: French Book Illustration 1880-1905. Stockholm, 1977.