Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


XXVI. Miskolci Grafikai Triennálé

2014.08.22

Élet és Irodalom, 2014. augusztus 22., 22. 

Miskolc újratöltve

 

Egy body halvány körvonalai, rajta mintaként alak: játékba mélyült kisgyermek rajza. Mindez két plexi lapon, egyiken a ruhadarab rajzának pókháló finomságú lenyomata, másikon a kis figura egy vonalas karca. Az összkép a két rajz együtteséből rajzolódik ki, csupa derengő simogatás, szomorkás emlékezés, a gyermekség személyes hangú ikonja. Födő Gábor műve egyike annak a sorozatnak, amellyel az alkotó az idén huszonhatodik alkalommal megrendezett Miskolci Grafikai Triennálé nagydíját érdemelte ki. Művei jól reprezentálják azt a lassú változást, ami az ezredforduló óta a kortárs grafikát felfrissítette. Ismeri a sokszrosított grafika alkímiáját, monotípiát készít és karcol, máskor linómetszettel vagy szitanyomattal dolgozik, de választott hordozóanyagai szokatlanok: viaszos vászon terítő, műanyag szatyor, zuhanyzófüggöny vagy egy iskolapad felülete. Profán nem csak technikájában, hanem tárgyválasztásában is: képei mindennapi ügyes-bajos dolgainkból, csetlő-botló szereplőinek gesztusaiból, elkapott félmondataiból építkeznek. Blaszfémia ez a javából, a nemes technikák magaslatából mindenképpen szentségtörés. A magyar sokszorosított grafika nemzedékeken át őrizte nemesi kiváltságait, előképeit Szőnyi István mesteri rézkarcaiban és Kondor Béla összetett szimbolikájában jelölve ki, a képalkotás folyamatát pedig az anyag mágikus metamorfózisaként tálalta. A képsokszorosítás demokratizálódása, az új képalkotó médiumok gyors térhódítása azonban súlyos szerepzavarba és önértékelési válságba sodorták a műfajt. Mélységesen atavisztikusnak tűnt az ezredvégen linómetszettel vagy rézkarccal pepecselni, mikor a trend a látványos videóinstallációk virtuális képfelületeiben, de legalábbis az elektrografikában öltött testet.

            Mint minden egzisztenciális válság, utólag ez is hasznosnak bizonyult, hiszen arra kényszerített a sokszorosított grafikát, hogy újra definiálja és pozicionálja önmagát. Az idei miskolci szemle annak bizonysága, hogy az újratöltés sikeres volt, van itt muníció bőven. Lehet fanyalogni egy efféle technikai szemle vagy a technikai különállás létjogosultságán, de csak addig, amíg nem szán némi időt az utazó a kiállításra. 130 alkotó mintegy 400 műve nem nyújtja a hazai sokszorosított grafika reprezentatív képét, ám arról határozott képet ad, hogy e nagy hagyományú (több mint fél évszázada működő) bemutató hívószavára ki, miként reagál. A pályázók sora épp oly beszédes, mint a távolmaradóké. A magyar grafika klasszikusai ezúttal épp csak beköszönnek a Rákóczi-házban (közéjük sorolható Pásztor Gábor, akinek életműve előtt emlékkiállítással tiszteleg a MissionArt Galéria). A középnemzedék távolmaradásában sértettség, közöny és kiábrándultság egyaránt szerepet játszhat. Így viszont szabaddá vált a pálya a fiatalok számára, akiknek hangsúlyos jelenléte egyértelműen jelzi a kortárs grafika területén lezajló nemzedékváltást. Mi sem jelzi ezt jobban, mint a tucatnyi díjazott sora, akiknek többsége frissen végzett grafikusművész. Válságtünetnek is gondolhatnánk az ifjak előretörését, ha nem látnánk munkáik mögött azt a magas fokú mesterségbeli felkészültséget, gondolati megalapozottságot, ami minden kétkedőt meggyőzhet arról, hogy életképes-e ma a sokszorosított grafika.

            Igen az, látva Födő Gábor intellektust, humort, filozófiát és apai szeretet összesűrítő, emblematikus erejű munkáit. Igen az, látva Hordós Boldizsár neoszecessziós, szédületesen jól megrajzolt Tinédzser-triptichonját. És aligha temetném azt a grafikát, amiből Koós Gábor monumentális budapesti házfalait vagy Juhász Tamás exodus-rakétáját emeli. Kétségtelenül csalódni fog, aki a sokszorosított grafika hívószóra tetszetősen fodrozott felületeket, illedelmesen paszpartuzott nyomatokat vár. A kortárs grafika új nemzedéke rég lebontotta a falakat, amelyek a szomszédos művészeti ágaktól őt elválasztották, szabad átjárást biztosítva fotó, komputer print, térplasztika és installáció felé. Berentz Péter papírplasztikája vagy Jagicza Patrícia és Gallov Péter közös installációja épp az utóbbit példázza. Ahogy a legutóbbi triennálé nagydíjasa, Szíj Kamilla önálló kiállítása is a klasszikus rajzzal párbeszédbe kezdő vonal-labirintus szövevényéből építi archaikus, monumentális meditációs képtereit. Számukra egyértelmű, hogy a sokszorosított grafika csakis akkor találhat vissza a kortárs művészet centrumába, ha válságára nem elszigetelődéssel, hanem nyitással válaszol. Innen nézve a karc, nyomat vagy rajz nem öncél, hanem jelentésteli médium, jó esetben olyan közvetítő, amely egyúttal maga az üzenet is. Így válhat Gaál Katalin munkájában maga a gondosan megmetszett dúc alkotássá, így kaphat a technika önelvű jelentést Mórocz István ipari tájakat megidéző alumínium metszetein vagy Méry Beáta archaikus szőnyegmintáiban a parafa henger ismétlődő lenyomata. A komputer és fotó egyenesen rémisztő zabigyerek a nemes technikák körében, a grafika fundamentalista ága csak lassanként fogadta be a nagy múltú versengésbe. Dér Adrienn díjnyertes munkái, finoman kivarrt, színezett, aranyozott régi családi fotói épp a kézimunka személyességével sajátítják ki a mechanikus fénynyomatokat. Hozzá hasonlóan a privátfotókra tömegkulturális emblémákat montírozó Daradics Árpád is a „határátlépők” közé tartozik. Az efféle kalandvágyó dezertőrök kifejezetten jót tesznek a köldöknéző „szép nyomatoknak”, közéjük tartoznak az infografika ütős képi nyelvét a nemes technikákba plántálók, köztük Kovács Olivér Artúr vagy Moravszky Kata munkái.

 

            Ezen a ponton tűnik fel, hogy a képgrafika a maga nemes szabadságharcában éppen csak legősibb hivatásáról feledkezett meg, információközvetítő és illusztratív szerepéről. A velük szembeni viszolygás érthető, hiszen nemzedékek nőttek fel úgy, hogy a multiplikált kép leginkább demokratikus képet jelentett, eszméket és hitet terjesztő, nevelő ábrázolást. Pedig ideje lenne már nem ördögi kísértésnek, hanem kihívásnak tekinteni a nyomtatott kép tradicionális szerepkörét, olyan tartománynak, amelyre a kortárs képalkotó tudatosan is reflektálhat. A nyomtatott kép a reformáció kora óta az ideológiai manipuláció eszköze volt, s mint ilyen, mélységesen politikus. Ma ezt a potenciálját csak kevesen vállalják fel, e kevesek közé tartozik Dobó Bianka és Gaál Imre. A képgrafika másik ingoványos területe a könyvillusztráció vagy finomabban fogalmazva: a szöveges narrációhoz kapcsolódó képi ábrázolás. Ezt a hiányt a tárlat néhány művészkönyve sem pótolja (lévén különálló műfaj, önálló könyvobjekt). Ha valahol vérfrissítésre szorul ma a képgrafika, az a könyvillusztráció. Mai kiváló grafikusaink társulása a kortárs irodalommal bizonyosan kölcsönösen előnyökkel járna, rajzolónak és írónak egyaránt. Ha akad kiadó, aki csak azért nem vállalkozott eddig képekkel társított mű megjelentetésére, mert nem talált utat az alkotókhoz, akkor íme az alkalom: Miskolcon még néhány hétig látható a magyar grafika aktuális krémje.