Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


V. Nemzetközi Művészkönyv Kiállítás

2013.06.30

 Read&Roll: így olvasunk mi

 

Miközben a város főterén rézfúvósok csinnadrattája emeli a könyvvásár ünnepi hangulatát, pár utcával távolabb kolostori csendben simulnak egymáshoz a művészkönyvek. Bár manapság már a nyomtatott könyv is amolyan szubkulturális vircsaftnak tűnhet, hozzá képest az önmaga szemlélésébe feledkező művészkönyv színtiszta dekadencia. Senkiföldjén tétovázó műfaj, ami a nagy művészethez túl kicsi (lásd: „kisgrafika”) és túl kötött (érsd: „alkalmazott”), az irodalomnak viszont túl vizuális és túl autonóm. Arisztokratikus távolságtartása a könyvkiadás piaci küzdőterétől önmagában demonstratív kritikája a könyvtermelő iparnak. Olvasója maga a szerző, témája a tárggyá formált könyv maga. Nem fogyasztásra gyártott termék, hanem egyedi kivitelű műalkotás. Alkotói szerzetesi odaadással iparkodó kézművesek, akik papírt öntenek, fadúcot metszenek, gondos mívességgel, mint Gutenberg kora előtt a kolostori szkriptóriumok szorgos munkásai.

            Az efféle eltökélt anarcho-anakronisták többen vannak, mint gondolnánk. Amint azt a kiállítás kurátorától, Izinger Katalintól tudjuk, az immár ötödik székesfehérvári kiállítás hírére mintegy 220 művész küldte be alkotásait Jordániától Hollandiáig. Habár a művészkönyv világszerte népszerű műfaj, gyűjtők féltve őrzött kincse, nálunk e hagyomány egyetlen ápolója és fenntartója a Szent István Király Múzeum. Mint minden fehérvári történet, ez is Kovalovszky Mártával és Kovács Péterrel indul, akik 1987-ben hirdették meg az első nemzetközi művészkönyv kiállítást. Akciójuk kezdetben (Perneczky Géza hathatós közreműködésének köszönhetően) még a mail arttal rokon, a vasfüggönyön újabb szakadást ejtő avantgarde gesztus volt. Mára lassanként ismét azzá válik. Kellőképp elszigetelt, elhallgatott és jócskán szubkulturális ahhoz hogy annak tekintsük, hiszen az e-könyv korában apránként már minden nyomtatott könyv művészkönyv rangjára tarthat számot.

            Az elszigeteltség ezúttal a szabadság biztosítéka: a műalkotásként megformált könyv minden paramétere fölött maga az alkotó rendelkezik: ő a tipográfus, az illusztrátor, a könyvkötő, olykor maga a szerző és a felelős kiadó is. Mindebből fakad a létrejövő könyv-tárgy gondolati és vizuális egysége és féktelenül szabad kísérletező ereje. Van aki újra írja és punkos képmontázsokkal újra értelmezi kedvenc kötetét, más papírszobrot formál belőle, és van aki csak bizonyos szavakat metsz ki egy terjedelmes regényfolyamból. Egyikük póréhagyma száraiból önt átható illatú lapokból álló kötetet, más a hófehér lapra hófehér cérnával hímez betűsorokat imitáló lineákat, míg egy másik könyv lapjain apró tűszúrások, épp csak sejthető karcolások alakzatai bontakoznak ki. A formák vagy a megformálás maga olykor a szöveg értelmezése, reflexiója, máskor viszont önmagában a gondolat vagy történet hordozója. Ismerős ötvözet is, hisz az új képkorszakban magunk is folytonosan kép és szöveg közt oszcillálunk. A művészkönyvek vadul ölelkező mediális hibridje maga a szinergia, színtiszta imagetexte – csakis önálló artefaktumként értelmezhető képszöveg.

            Elnézve a százával sorjázó poétikus vagy önfeledten kísérletező munkákat mégis olyan érzésünk támad, hogy elenyésző az írott szó erejét kihasználó agitatív vagy a jelen mediális átalakulására reflektáló provokatív alkotás. Ebben a kifinomult kortárs milliőben ütősen hat a törökországi Ipek Duben munkája, amelyben olyan újságcikkeket nyomott textilre, amelyek agresszió áldozatává vált nőkről szólnak, arcukat hevenyészve felvarrt foltokkal takarva ki. Ezt a dokumentatív, fésületlen szamizdat jelleget őrzi a lengyel Maciej Linttner egy bezárt bánya emlékére készült szénfekete könyve. Hazai közéletünk susnyása bőven nyújtana lehetőséget a kulturális gyomirtásnak, mégis csak elvétve akadunk olyan ironikus munkákra, mint Varga Gábor Farkas Honfoglaló „foglalkozató füzete” vagy Eperjesi Ágnes privát protestálásait dokumentáló kötete.

Úgyszintén kevés alkotás reflektál a könyv átalakuló mediális hátterére. Kétségtelenül a könyvművészek számára ez a legfájdalmasabb pont, hiszen az e-könyvek olvasói felületét a néző alakítja, ebben az új játéktérben pedig még keresi a helyét a margókkal és betűtípussal bíbelődő tipográfus éppúgy, mint a szöveg közé szorgosan rajzokat biggyesztő illusztrátor. A könyv változó státuszával régóta tudatosan foglalkozó Lengyel András alkotása több rétegű értelmezését nyújtja ennek a viharos erejű átalakulásnak: egy reklámfotón életvidám ifjak tabletet olvasnak, teszik mindezt a festészet hagyományos „Majális” képtípusának koreográfiáját követve. Elnézve a különböző hordozókra nyomtatott képet, úgy érezhetjük: még sincs minden veszve. Az olvasó megmarad, ahogy az olvasás örömszerző, közösségteremtő ereje is. Már csak arra kell várnunk, hogy az új digitális térben egymásra találjon író és képalkotó.

 

Révész Emese