Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Rembrandt nyomában. Rézkarcolók a Magyar Képzőművészeti Főiskolán 1921-1929

2015.02.21

Révész Emese

Rembrandt-óvóhely

 

Élet és Irodalom, 2015. február 20., 22.

 

Fájdalmasan szép. Tömött sorokban sorjázó rézkarcolt lapok, némelyik tekintélyes méretű kompozíció. Csupa tragikus pátosz, megrendítő dráma, bibliai mártírok fájdalmas tömege, szentek heroikus önfeláldozása, fájdalomba roskadt, gyönyörbe feszült alakok. Semmi sem engedi sejteni, hogy a húszas évek elején járunk, túl bukott háborún és forradalmon. Időtlen tájak közt szivárványos fénypászmák hasítanak, dombok előtt bukolikus parasztok reggeliznek, erdei tisztáson árkádikus aktok nyújtózkodnak. Ki gondolná, hogy ezt a lenyűgöző szépségű vonalhálót, ezeket a derengő fény-árnyék tónusokat hadviselt férfiak karcolták a rézlemezbe. E nemzedék eszmélésének alapélménye volt a háború, épp hogy elkezdték a Képzőművészeti Főiskolát, a fronton találták magukat. Megjárta a harctereket Szőnyi István és az iskolát kezdő szinte teljes évfolyam, köztük Aba-Novák Vilmos, Patkó Károly és Tarjáni Simkovics Jenő egyaránt. Visszatérve megnyugtató menedéket nyújtott számukra Olgyai Viktor 1921-ben újra induló grafikai szaktanfolyama, amelyen a fiatal festőnövendékek is elsajátíthatták a rézkarcolás nemes technikáját. Tették azt abban a reményben, hogy a sokszorosítható grafikai lapokat majd könnyebben értékesíthetik, mint monumentális olajfestményeiket. De ennél fontosabb, művészi ok lehetett annak lehetősége, hogy a klasszicizáló rézkarcolás választ kínált egy nemzedék művészeti kérdéseire.

            Dadaizmuson és absztrakción túl, a klasszikus formaalkotás teljességét ígérte. Az elveszett harmónia vissza nyerését, a háborúban elsüllyedt századfordulós aranykor újra álmodásának esélyét. Ezt a párhuzamos valóságot kifinomult karcoló eszközökkel, tónusgazdag vonalhálókkal szőtték érzékeny rézlemezekre ezek a fiatal művészek. Az Olgyai-műhely titkos idő-alagútja egyenesen a 17. századi Németalföldre vezetett, békés holland síkságokra, közvetlen átjárót biztosítva Rembrandt leideni műtermébe. A Szépművészeti Múzeum kiállításain és gyűjteményében megcsodált Rembrandt-lapok enigmatikus erővel hatottak e fiatal grafikusokra. „Kegyetlenül élveztem” – kezdte a múzeum grafikai kiállításáról szóló levélbeszámolóját Kaveczky Zoltán, aki nagyítóval felszerelkezve igyekezett optikailag rögzíteni a csodált holland mester vonalait.

            A Magyar Képzőművészeti Egyetem kiállítása ennek a rendkívüli találkozásnak állít emléket. Zsákovics Ferenc rendezésében a nagyterem felső sorában a Rembrandt művek (19. századi heliogravűr másolatai), alattuk pedig a húszas évek „rézkarcoló nemzedékének” lapjai haladnak. A két képi-stiláris időzóna közötti kapcsolat nyilvánvaló. Ám a huszadik századi művek sosem epigonjai az ösztönző forrásnak, sokkal inkább egy párbeszéd megkezdett sorai. Vagy más olvasatban: egy tragikus történeti korszak sajátos lenyomatai. Csupa elfojtás, hallgatás a megélt jelenről, mitikus szépségbe szublimált fájdalom, árkádikus távlatokba álmodott veszteség. Miközben Otto Dix Weimarban hátborzongató erővel analizálta a háború természetét, mialatt a magyar emigránsok konstruktivista utópiákkal próbálták egy új világ alapjait lefektetni, ezalatt az Andrássy úti iskola rézkarcoló műhelyében a holland aranykor ragyogása öltött testet. Csupa nagy lélegzetű, komoly kompozíció – a végső dolgokról.

 

Rembrandt nyomában. Rézkarcolók a Magyar Képzőművészeti Főiskolán 1921-1929. Magyar Képzőművészeti Egyetem, Barcsay Terem, február 28-ig