Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Mucha és társai

2013.12.16

 Szecesszió az egyetemen

 

Ha egy iskola százötven éven át egyazon épületben működik, rejtett zugaiból idővel rég elfeledett tárgyak bukkanhatnak elő. Mivel esetünkben ez az intézmény a Magyar Képzőművészeti Egyetem, nagy esély van rá, hogy ezek a tárgyak műkincsek. Évtizedeken át sem a növendékek, sem tanáraik nem sejtették, hogy iskolájuk egyúttal múzeum is. Raktáraiból, könyvtárának eldugott polcairól, szekrényeiből az ezredforduló óta európai összehasonlításban is párját ritkító műtárgy kollekció került elő. Több száz egyedi és sokszorosított grafika, távol-keleti metszetek, fotó- és könyvritkaságok mellett több mint félszáz plakát is e rendkívüli lelet együttes része. A többihez hasonlóan egykor a plakátok is oktatási segédeszközként kerültek az iskolába. Beszerzésük gyaníthatóan a századfordulóra tehető, amikor a grafikai művészetek a képzőművészeti oktatásban is mind nagyobb teret hódítottak. Egy részük vélhetően egyenesen az 1900-as párizsi világkiállításról került az intézménybe, hogy ott (eredeti céljai szerint)  az „ékítményes rajz és festés” oktatását szolgálja. A karácsonyig nyitva tartó kiállítás különlegessége az az elmúlt években előkerült tizennégy újabb plakát, amelyet a hazai közönség még nem láthatott. Bécs, Genova, Róma és Bologna közönsége után így végre Budapest is megcsodálhatja ezt a kivételes kollekciót.

            Ami egykor a nagyvárosi utcakép efemer kelléke volt, mára nagy becsben tartott műtárggyá nemesült. Az egyetem Andrássy úti Barcsay-termében bemutatott művek immár keretbe illesztve, a kiállítótér semleges terében élvezik kiváltságaikat. Vonzerejük forrása nem pusztán lehengerlő erejű képi minőségük, nem egyszerűen intenzív rajzi szépségük. Napjaink nézője egyúttal sűrű szövésű szociokulturális mezőként érzékeli jelenlétüket. Olyan médiumként tekint a plakátokra, amelyek saját koruk társadalmi, gazdasági, művelődési viszonyainak sajátos tükrözői. Alois Rigel a századelőn úgy vélte, az ornamentika világos kifejezője egy kor művészi arculatának. Ugyanez igaz a plakátra is, mely saját kora vizualitásának egyik legtisztább hordozója. Kiállításunk ezúttal a századforduló Párizsának megannyi emblematikus helyét és szereplőjét idézik meg: Samuel Bing L’Art Noveau Galériáját, a szimbolista Salon de Cents kiállításait vagy Sarah Bernhard talaját Médeia szerepében. Elődeink választékos ízlését dicséri, hogy a kollekció reprezentatív képet nyújt a századforduló plakátművészetéről. A modern plakát atyjaként számon tartott Jules Chéret-től két alkotás is szerepel, de mellette Alfons Mucha vagy Eugéne Grasset is jelentős művekkel van jelen a gyűjteményben. Noha az összképet tekintve a franciák dominálnak, mellettük a századfordulós német és angol plakátművészetből is ízelítőt kaphatunk. Az összképből a nemzeti iskolák eltérései is jól kirajzolódnak. A preraffaelliták nyomdokain haladó francia plakátokon ugyanazon vörös hajzuhatagba burkolt, réveteg arcú nőtípus reklámozza a kiállításokat és az ásványvizet. Íriszek, pipacsok és mákvirágok arabeszkjeiből felderengő alakjuk a szimbolizmus laudanumba bódult démoni nőtípusának közvetlen leszármazottai. Olyan kor szereplői ezek a plakátok, mikor az esztétikusan megformált kép még fontosabb mint a reklámozott termék – és mikor a fülledt erotikával ötvözött dekadencia a fogyasztás hatékony kedvcsinálója lehetett. A „néplélekről” mi sem árulkodik találóbban, mint Ludwig Hohlwein és német kortársainak plakátjai, amelyeket fülledt erotika helyett a groteszk és a humor ural, ahol egy csomag zsírt kedves kis pingvinek reklámoznak, az emésztésre üdvös hatással bíró malátasört pedig egy bűbájos kisgyermek ajánlja a vásárlók figyelmébe. Némelyik darab napjaink utcaképében is megállná a versenyt, mint például John Hassal mesebeli Piroskája, akinek bódító pipacstenger fölé boruló vörös perelinje egykor a ködös londoni utcákon is magára vonta a figyelmet.

            Mindez azonban nem csak önmagáért szép. A felsőoktatást fojtogató megszorítások közepette ez a kiállítás puszta jelenlétével tüntet. Ez a lenyűgöző gazdagságú és értékű kollekció ugyanis egy egyetemi gyűjtemény része, s mint ilyen jól példázza azt, hogy egy művészeti egyetem nem pusztán iskola, hanem olyan komplex kulturális intézmény, amely egyszerre archívum és műhely.

             

Révész Emese