Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Modernizmusok alapfokon

2008.01.16

 

Balkon, 2004. november

 

MODERNIZMUSOK – ALAPFOKON

A kis magyar grafika kalandja a nagy Európában

 

“A grafika nem polgári műfaj. E finom művészet inkább arisztokratikus jellegű.” E szavakkal kezdte Rózsa Miklós a századforduló grafikájának áttekintését 1914-ben.[1] Megállapítása ma sem vesztett érvényéből. Amikor 1973-ban a Magyar Nemzeti Galéria birtokba vette a Várpalotát, a tervezők a harmadik szinten külön teremsort jelöltek ki a grafikai kiállítások számára, míg a földszinti reprezentatív teret fenntartották a festészeti bemutatóknak. Elszigeteltsége jól jellemezte a műfajjal kapcsolatos fenntartásokat: a festészetnél kevésbé látványos, nehezebben befogadható s éppen ezért várható közönségsikere csekély. A Stuttgarti Staatsgalerie és a Magyar Nemzeti Galéria együttműködésében Modernizmusok. Európai grafika 1900-1930 címen megrendezett kiállítás elsőként vívta ki annak jogát, hogy a jelentős grafikai anyag a múzeum földszinti teremsorában kerüljön elhelyezésre. Harminc évnek kellett hát eltelnie, hogy a grafika a “padlásról” a “szalonba” költözhessen. A kiállítás rendezői – élükön a magyar kurátorral, Bakos Katalinnal – vállalták a kihívást, a kétkedő vezetők és szponzorok meggyőzését, a fanyalgó műbarátok visszahódítását. Bátran állíthatjuk, vállalkozásukat siker koronázta. Bámulatosan közérthető, képről képre új felfedezéseket kínáló tárlattal álltak elő.

 

Egy titkos társaságról

Valódi revelációt jelent e válogatás, méltó megünneplését az uniós csatlakozásnak, nívós vendégvárót a turistáknak. Ám ha nem vezényel fel csoportvezető kis színes zászlóval a “Burg”-ba, a tikkasztó hőségben loholó, a művészetek iránt közömbös őslakost ismét csak a véletlen veti el a Galériába. Míg a “szomszédvár” néhány Miró vázlatát és Picasso nyomatát harsány csinnadrattával hirdeti, s nem szégyelli óriásplakáton, villamoson és fél perces frappáns rádióreklámban kínálni portékáját, addig a Galéria visszafogottan a kulturális rétegműsorokra összpontosít. Három vezető művészeti folyóiratunk egyikében sem reklámozza magát, az egész oldalas hirdetéseken a Szépművészeti Múzeum, az Ernst Múzeum és a Ludwig Múzeum osztozik. A kiállítás plakátja visszafogottan elegáns, már-már “halkszavú”, csak a beavatottak számára értelmezhető. Pedig a bemutatott művészek névsora önmagában is szenzációt ígér: Munch, Degas, Renoir, Picasso, Toulouse-Lautrec, Cézanne, Matisse, Picasso, Modigliani, Klimt, Kokoschka, Schiele, Malevics, Kandinszkij, Duchamp… Egyszóval az európai modernizmus teljes élvonala, a szecessziótól az absztrakcióig. Sebaj, mondhatnánk, a reklám nem minden. Van így ennek valami különös bukéja, olyan mint egy titkos társaság, forródróton értesíted a rokonokat, barátokat, hogy a Galériában megint történik valami, s tapasztalatból tudjuk már, hogy akkor menni kell…

 

Bevezetés az izmusok történetébe

Szögezzük le mindjárt: a kiállítóteremig vezető út “kikövezése” nem a művészettörténész-rendezők dolga, az akadályokért nem ők felelősek. Birodalmuk az üvegajtókon belül kezdődik. Odabent templomi félhomály fogad, tágas teremsor falain derengő képek. A kevés fény tudvalevőleg nem hangulati elem, hanem műtárgyvédelmi szükség. Az installáció tervezői felszámolták az “U” alakzat hagyományos kettős osztását, így a fő teremsorhoz nem társulnak oldalsó kabinetek. Kevés kivételtől eltekintve a műveket nem vitrinben, hanem a falakon helyezték el. E következetesen alkalmazott megoldás teljes összhangban van a kiállítás fő gondolatával: az autonóm művészi grafika kialakulásának bemutatásával. A grafika hagyományosan “vitrines műfaj”. Gondoljunk csak a Szépművészeti Múzeum grafikai termére vagy a Magyar Nemzeti Galéria 20. századi állandó kiállítására, ahol a látogatók az üvegezett tárlók fölé hajolva úgy vizsgálódnak, akár egy ritkaságokkal teli természettudományos tárlaton. A többszörös elzártság és a vízszintes elhelyezés a műtárgy intimebb közelségébe húzza a szemlélőt, bensőséges viszonyt és fokozott figyelmet követelve tőle. A rendezők tudatos döntése révén a grafikák ezúttal a festményeknél megszokott elhelyezést kapták, az egyes művek körül levegős teret, s ezzel együtt a távolnézet és panoramikus áttekintés lehetőségét.

            A falon függő képek egyhangú síkját szerencsésen mozgatják meg térben az egyes gondolati egységeket elválasztó zászlók. Ezek az ízlésesen kivitelezett kellékek jól tagolják a teret, elegáns alternatívái a kabineteknek, s tömör címfelirataik a félhomályban is tisztán olvashatóak. Ahogy az a kiállításrendezők nagy könyvében áll: a szöveges információk következő két szintjét az egységenként megjelenő rövid összegzések és az egyes művek ismertetése jelenti. Utóbbiak ugyancsak példaszerűek: a technikák szabatos leírását az adott ciklus jellemzése és az egyes művek értelmezése kíséri. Tegyük hozzá: háttérinformációkat ad továbbá az ingyenes leporelló és a kiállítást kísérő termetes tudományos katalógus.

A kiállítás egyik legnagyobb erénye azonban, hogy alapvető művészettörténeti ismeretek birtokában a magyarázó szövegek böngészése nélkül is világos. Tizenegy egysége a realizmustól az absztrakcióig vezeti a szemlélőt, találó példákkal illusztrálva a századelőt behálózó irányzatok és izmusok szerteágazó törekvéseit. Az egyes áramlatok többnyire legfontosabb képviselői által jelennek meg, ha nem is főművek, de kvalitásos és jellegzetes alkotások láncolatában. A kitűnő rendezésnek köszönhetően feszült képi és gondolati párhuzamokra bukkanhat a figyelmes szemlélő. Ezek közé tartozik “az izmusok transzformációját” tisztán érzékeltető aktok sora, Vaszary János, Kirchner és Brancusi egy-egy alakjának találó párosítása, az “expresszionizmusok” címszó alatt Nemes-Lampérth és Otto Mueller figuráinak feszültséggel teli kettőse vagy Kokoschka, Schiele és Berény Róbert portréinak sorozata.

Mindeközben a századforduló grafikájának csaknem valamennyi fontos technikai válfaja feltűnik, az egyedi kézrajz különféle változataitól a sokszorosított nyomatokig és kísérleti technikákig. Általuk jól nyomon követhető, hogy az egyes áramlatok hogyan találtak rá a formai törekvéseiket leginkább szolgáló rajzeszközökre, a realizmus a tónusgazdag krétára, szénre, a szerkezetet kutató kubizmus az érdesebb tollra, az expresszionizmus az éles kontrasztokat teremtő tusra. Hasonló gazdagsággal tárulnak fel a sokszorosított grafika technikái is: a dekoratív irányzatok számára oly kedvelt litográfia, a külön egységben bemutatott, találóan “a lázadás nyelveként” aposztrofált fametszet, az elementáris kifejezőerővel bíró linómetszet vagy a meglepően gazdag felületeteket eredményező sablonnyomás. Valódi technikai csemegét jelentenek a dadaista kollázsok vagy Man Ray szórópisztollyal alkotott aerográfiája.

Az elégtelen reklámozás és az előnytelen nyári nyitva tartás különösen azért sajnálatos, mivel a tárlatot szívből ajánlhatnám minden középiskolának, hiszen a modern grafika technikai sokszínűsége, formai kísérleteinek gazdagsága sehol sem tanulmányozható ma jobban, mint a Magyar Nemzeti Galéria kiállításán.

 

 

“Európakényszer” – “Modernizmusgörcs”

Fontos hangsúlyozni, hogy a kiállítás nemzetközi együttműködés eredménye, a stuttgarti Staatsgalerie, a Magyar Nemzeti Galéria és kisebb részben a Szépművészeti Múzeum grafikai gyűjteményének közös vállalkozása. Gyanítom, a kooperáció legfőbb argumentumát képezhette annak, hogy a grafikai anyag ilyen kiemelt helyet kapott. Stuttgart nélkül a magyar grafika (mégoly világszínvonalú válogatása is) maradt volna a “padláson”. Ám a kultúrdiplomácia ismét megolajozta a csikorgó kerekeket, hogy újra csak bizonyítsuk, Bécsben és Berlinben egyaránt otthon vagyunk, alkotóink világviszonylatban is versenyképesek.

            A stuttgarti gyűjtemény története csaknem egy évszázaddal korábban indult, mint a Szépművészeti Múzeum, az Országos Képtár és a Fővárosi Képtár leszármazottaként létrejött magyar kollekció. Gyűjtőköre egyaránt kiterjed az európai és német grafikára, s korban a reneszánsztól napjainkig mintegy ötszáz esztendőt ölel át. Ez a sokszínű, színvonalas, világszerte ismert gyűjtemény biztosította, hogy a kiállítás sikeresen vállalkozzon egy átfogó modernizmuskép megrajzolására. Nekik köszönhetően valódi kuriózumok sokaságát láthattuk, köztük Edvard Munch színezetett fametszeteit, a Die Brücke művészeinek átütő erejű rajzait, fa- és linómetszeteit, Marcel Duchamp hírhedett Mona Lisa parafrázisát, Kurt Schwitters kollázsait, Max Beckman vagy Georg Grosz megrázó erejű grafkáit. A válogatás érdeme, hogy a rendezők külön súlyt fektettek a grafikai mappák lehetőleg teljes bemutatására. Ezek sorában kiállították Paul Gauguin 1889-es teljes Volpini-sorozatát, Toulouse-Lautrec tíz lapos Elles-ciklusát, El Liszickij Proun-mappáját, Moholy-Nagy László Kestner-mappáját, Frantisek Kupka absztrakt fametszet-sorozatát. Néhol a német gyűjtemény még magyar vonatkozású ritkaságokat is kínált, így például Kassák Lajos DUR-Mappáját.

            A bemutatott anyag hozzávetőlegesen kétharmada a vendég gyűjteményből került ki. Az általuk meghatározott fő csoportokhoz igazodott a magyar grafikák válogatása. Ulrich Pfarr bevezető tanulmánya pontosan megfogalmazta a kiállítás programját: “A 20. század első három évtizedében megszületett számtalan művészeti «izmus» tanúsítja az avantgárd mítoszát megalapozó haladás-dinamikát és azt a kezdeményező lelkesültséget, amely az élet minden területére kisugárzott. Kiállításunk ezt kívánja érzékeltetni a fauvizmus, a kubizmus, a futurizmus és a konstruktivizmus változatainak a grafika műfajában megjelenő példáival.”[2] Első olvasatra a tárlat egyfajta avantgárd-példatár, amelyben a művek a rögzített stílusfogalmak illusztrációi. A kiállítás egységei a művészettörténet konvencionális stiláris terminusaihoz igazodnak, olyan töretlen fejlődésvonalat rajzolva fel, amely a realizmustól a modern izmusok újításain keresztül végül az absztrakcióig, mint a modernizmus beteljesüléséig vezet. E mereven determinisztikus koncepciót csak csekély mértékben lazítja az első pillantásra ígéretes, némi heterogenitást sejtető főcím többes száma: Modernizmusok. Kétségtelen, hogy olykor a kiállítás menetében is sikerült becsempészni némi paralellizmust, ám a “mainstream” kísérőjelenségei mindvégig csak halk háttérszólamként kaphattak szerepet. Az első teremben a realizmust oly csekély számú alkotás képviseli, hogy a válogatás szükségszerűen véletlenszerűnek tűnik. Öröm mégis az ürömben Ferenczy Károly Lázár Béláról készített nagyvonalú portréja és Barta Ernő Magdolnája (amely sokak szerint a kiállítás magyar anyagának egyik gyöngyszeme). Magányos és elszigetelt, s éppen ezért jelzésszerű marad így Mednyánszky, Gulácsy, mert vesztükre nehezen gyömöszölhetőek be a kurrens stíluskategóriákba. A németesen precíz stílusleltár fegyelme a húszas évekre már nehezen tartható, itthon az ismert okoknál fogva lanyhul az avantgárd szigora, ám kis odafigyeléssel mégis össze lehet gereblyézni néhány kicsit “kubo”, kicsit “expresszív” (ám semmi esetre sem klasszicizáló!) művet, amelyek együttesen jól megférnek a “kuboexpresszionizmus” fogalmi szörnyszüleményének lobogója alatt. Aztán e “zűrzavar” után az “U” alakzat célegyenesében végre ismét letisztul a kép: az absztrakció kiteljesedik és diadalmaskodik, hosszú sorban menetelnek a nonfiguráció úttörői: Kandinszkij, Kupka, Malevics, Liszickij, Rodcsenko, Mondrian, Moholy-Nagy – ahogy az a tankönyvekben meg van írva. Az új tárgyilagosság, a verizmus alig kap több teret, mint kezdetben a realizmus – igaz a kilépőt Derkovits és Max Beckman egy-egy rajza búcsúztatja.

            Szomorúan ugyan, de tudomásul kell vennünk, hogy a kiállítás nem három évtized magyar grafikájának reprezentatív bemutatója. Sem a nemzeti sajátságok, sem a “különutas” életművek nem férnek bele a modernizmus diadalútjának vázlatába. Ily módon a honi művészi grafika olyan elhivatott szószólói szorulnak szélre mint például Olgyai Viktor vagy Helbing Ferenc. Hasonlóképpen jár a nem franciás igazodású magyar szecesszió, a realizmus mindenféle válfaja és változata, s a húszas évek teljes neoklasszicista gárdája. Ezen a ponton feltűnő egyébként a katalógus és a kiállítás diszkrepanciája. Bakos Katalin kitűnő bevezető tanulmányában például jelentőségének megfelelően tárgyalja Olgyai Viktort és gondosan sorra veszi a századforduló legjelentősebb grafikai kiállításait. Ám, ha kézbe vesszük az Országos Képtár, a Szépművészeti Múzeum vagy a Nemzeti Szalon modern grafikai tárlatainak katalógusait elvétve is alig bukkanunk a Modernizmus kiállításon is visszaköszönő nevekre.

            Joggal merül fel a kérdés: milyen helyet, szerepet jelölnek ki e történeten belül a rendezők a magyar grafikának. A választ ismét Ulrich Pfarr írása adja meg, amely szerint a századfordulón Kelet-Európa perifériára szorulását csak a radikális társadalmi és kulturális modernizáció akadályozta meg, s e folyamat “Látványos megnyilvánulása a művészet és a kultúra rendkívül gyors fejlődése is – például Oroszországban, Lengyelországban és Magyarországon – ami annak idején az impresszionizmus késő átvételétől a modern konstruktivizmusig ment végbe.”[3] Ebből a szemszögből szemlélve úgy tűnhet, az európaiság ismérve a modernizmus, az avantgárd trendek gyors, készségszintű elsajátítása és meghonosítása. E gondolat jegyében a kiállítás hazai anyagának válogatói arra kényszerültek, hogy ismét csak bebizonyítsák, a magyarok ott küzdöttek az európai avantgárd élvonalában. Belépésre csak a “korszerű” pecséttel ellátott művek kaptak jogot, s szerepük sem volt több mint a jelenlét tanusítása.

Hogy a hazaiak derekasan helyt álltak az erős mezőnyben, minket már aligha lepett meg. A rendezők magasfokú anyagismeretének és választékos ízlésének köszönhetően e szűk játéktéren belül igen találó és termékeny párosítások születtek. A régiót jellemző stiláris sokszínűséget, a különféle modernista kísérletek egyidejű jelenlétét plasztikusan érzékeltette egyazon életmű alkotásainak felbukkanása különféle stíluskategóriákban. E tekintetben Vaszary János a tárlat egyik aduásza volt, akinek Nabis befolyást mutató munkáitól a kubizmusig és a német expresszionizmusig ívelt “fejlődésvonala”. A stíluskísérletek hasonlóan gazdag tárházát mutatták Tihanyi Lajos képei, előbb Kirchner majd Schiele és Kokoschka szomszédságában. Kitűnően érvényesült Berény Róbert önarcképe Boccioni és Delaunay figurái mellett, semmit sem vesztettek átütő hatásukból Nemes-Lampérth tusrajzai a Brücke csoport körében és Derkovits Gyula is Otto Dix és Max Beckman méltó társának bizonyult. Önmagunk megnyugtatására újra elmondhattuk, hogy a kiállítás 22 magyar szereplője zökkenőmentesen belesimult az európai avantgárd seregszemléjébe. Hiányérzetünk csak utólag támadt, hiszen a húszas évek magyar emigrációja minden korábbinál intenzívebb kapcsolatot tartott fent az európai modernizmussal. A Magyar Nemzeti Galéria A magyar grafika külföldön címmel nem oly régen két szakmailag igen színvonalas tárlaton dolgozta fel e jelenséget.[4]  Ha a stílustörténeti mellett némiképp az intézménytörténeti szempont is érvényesülhetett volna, a tárlat a Sturm és a Bauhaus magyarjainak névsorából olyan – ezúttal mellőzött – alkotókkal bővülhetett volna, mint Ferenczy Béni, Forbát Alfréd, Johann Hugó, Kádár Béla, Péri László, Schieber Hugó vagy Weininger Andor.

 

 

Kis magyar grafikatörténet

A kiállítást – mondhatni a Magyar Nemzeti Galériától immár megszokott módon – igényes katalógus kíséri. A Stuttgartban tervezett és kivitelezett kötet könyvészetileg is mintaszerű, technikailag nívós, grafikai megjelenését tekintve választékosan elegáns, kitűnő minőségű reprodukciókkal és könnyen olvasható magyar és német szöveggel. Valódi etalonnak tekinthető e műfajban, s példaadónak a múzeum jövőbeni kiadványai előtt.

            Előzmény nélküli abban is, hogy a modern/magyar grafikáról Magyarországon nem jelent meg még ehhez hasonló reprezenatív kötet. Úgy tűnik a hazai könyvkiadók még fényévnyi távolságra állnak attól, hogy üzletileg fantáziát lássanak a műfajban. A háború óta a magyar grafika bemutatására csupán néhány átfogó kötet született, Gombosi György Új magyar rajzművészete, Pataky Dénes, a Magyar Nemzeti Galéria Grafikai Osztályának vezetője válogatásában A magyar rajzművészet, majd ezt követően Szabó Júlia két kötetnyi remek válogatása.[5] Utóbbi megjelenése óta immár több mint harminc év telt el. A nyolcvanas évek kezdeményezései közé tartoztak a Bajkay Éva által vezett Grafikai Osztály monografikus kiállításai, és a már említett, A magyar grafika külföldön című kiállítássorozat, amelyeket igen alapos tudományos apparátussal kiegészített katalógusok kísértek.[6] Jelen kiállítás közvetlen előzményének tekinthető a közép-európai avantgárd rajzművészetet feltérképező, 2001-ben megrendezett győri kiállítás.[7] A kilencvenes években újabb fordulat körvonalai rajzolódtak ki, Bajkay Éva vezetésével tehetséges fiatal szakemberek serege mutatott új irányokat a magyar grafika történetének kutatásában. E folyamat legfontosabb ereményének tekinthető az a Bajkay Éva kezdeményezésére létrejött kiállítás- és könyvsorozat, amelyet A magyar sokszorosított grafika száz éve címmel 1997-ben indított el a Dobrik István által igazgatott Miskolci Galéria, sorra véve a szecessziós könyvillusztráció, a modern magyar litográfia és a huszas évek elejének megújuló rézkarcművészetét.[8] Utóbbi két könyv szerzői már jórészt a Grafikai Osztály munkatársai közül kerültek ki, közülük Bajkay Éva, Bakos Katalin, Kopócsy Anna és Róka Enikő a Modernizmusok kötetben is jelentős részt vállaltak. A miskolci kötetek, valódi áttörést hoztak a hazai grafikatörténet kutatásában, széleskörű forrásismeretre alapozva, eddig kevéssé méltányolt grafikai ágakat, korszakokat és alkotóegyéniségeket emelve be a művészettörténeti kutatás fénykörébe.

            Szerencsénkre a múzeum felkészült szakembergárdája Ulrike Gauss kedvéért sem tudott “kibújni a bőréből”, szempontrendszerük csak csikorogva igazodott a kényszerű stílustörténeti tárgyalásba. A két, tudománytörténetileg eltérő utakon járó gárda szemléleti különbségei tisztán kitapinthatóak a kötet írásait olvasva. A tanulmányok sorát a stuttgarti és a budapesti grafikai gyűjtemény történetének összefoglalása nyitja. Bajkay Éva összefoglalása kétségkívül hiánypótló, intézménytörténetünk nélkülözhetetlen fejezetét alkotja. Ezt az egységet Ulrich Pfarr és Bakos Katalin bevezető értekezései követik. A német szakember többször, több helyütt idézett tanulmánya a modernizmus mítoszának születését követi nyomon, jelenünkre aktualizálva az avantgárd elveit. Zárszavai egy új Európa születésének utópiáját sejtetik: “A történelmi avantgárd mozgalmai azonban nemcsak egy tragikus évszázad kezdetét jelzik. A békésen egyesített Európa is megpillanthatja bennük saját hajnalát.” Vele ellentétben Bakos Katalin tanulmánya mentes minden pátosztól. Írása a modern magyar grafika kibontakozásának tárgyszerű és tényszerű összefoglalása. Szempontrendszerében a mentalitástörténet, gyűjtéstörténet éppúgy szerepet kap, mint a modern grafika intézményi hátterének, nyilvánosságának feltérképezése. Külön kitér a múzeumi gyűjtés, az egykorú műkereskedelem, az érdekvédelmi szervezetek, szakoktatás, sajtó és grafikai díjak szerepére. Az 1900 körül megfigyelhető kibontakozásában kiemeli Olgyai Viktor, Doby Jenő, Lyka Károly, Czakó Elemér szerepét. A modern izmusok előretörésében a Könyves Kálmán Rt., Rózsa Miklós, Petrovics Elek vagy Hevesy Iván tevékenységét. Az ezt követő, a kiállítás felosztásához igazodó fejezetek rövid bevezetői jellegüknél fogva kevéssé alkalmasak alapkutatások közlésére. Szerzőik érezhetően a népszerűsítés és tudományosság szempontrendszerének összeegyeztetésével küzdöttek, miközben a német közönség felvilágosítását sem hagyhatták figyelmen kívül. Az alapszintű stílustani summák, grafikatörténeti közhelyek sűrítményei közé olykor mégis sikerült némely alapkutatásokat becsempészni. Példaként említhető erre Róka Enikő írása, aki a realizmusról írva kitér Gustave Courbet magyarországi recepciójának kevéssé ismert mozzanataira vagy Kopócsy Anna, aki Farkas István Correspondence-ciklusa kapcsán tisztázza a pochoire technika eljárását.

            Mindezen buktatók ellenére a katalógus szerzőinek kis csapata a modern európai grafika alapvető kézikönyvét alkotta meg. Olyan kötetet, amelynek minden grafika iránt érdeklődő műbarát vagy gyakorló képzőművész polcán helye van. Csak remélhetjük, hogy e nagy horderejű vállalkozás mögött álló szakembergárda a jövőben még jelentősebb feladatok során bizonyíthatja felkészültségét, s végre lehetőséget kap arra, hogy munkájának eredményeit a – mostanihoz hasonló – méltó körülmények közt tárja a legszélesebb közönség elé.

 

 

Kiállítás:

Modernizmusok. Európai grafika 1900-1930. Koncepció: Bakos Katalin, Ulrike Gauss

Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2004. június 18 – szeptember 12; Stuttgart, Staatsgalerie, 2004. október 16 – 2005. január 23.

 

Katalógus

Modernizmusok. Európai grafika 1900-1930. Szerk.: Bakos Katalin, Róka Enikő, Ulrike Gauss

Magyar Nemzeti Galéria, Budapest – Staatsgalerie, Stuttgart, 2004.



[1] Rózsa Mikós: A magyar impresszionista festészet. Pallas, Budapest,  1914, 235.

[2] Ulrich Pfarr: Egy tragikus évszázad hajnala. In: Modernizmusok. Európai grafika 1900-1930. Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2004, 30.

[3] Uo.: 34.

[4] A magyar grafika külföldön. Bécs 1919-1933. Kiállítás a Magyar Nemzeti Galéria grafikai gyűjteménye alapján. Szerk.: Bajkay Éva. Békéscsaba, Munkácsy Mihály Múzeum, Szombathely, Savaria Múzeum, Salgótarján, Nógrádi Sándor Múzeum, Budapest, Petőfi Irodalmi Múzeum, 1981-1983; A magyar grafika külföldön. Németország 1919-1933. Kiállítás a Magyar Nemzeti Galéria grafikai gyűjteménye alapján.  Békéscsaba, Munkácsy Mihály Múzeum, Szombathely, Savaria Múzeum, Szolnok, Damjanich János Múzeum, Nyíregyháza, Józsa András Múzeum, Salgótarján, Nógrádi Sándor Múzeum, Budapest, Petőfi Irodalmi Múzeum, Berlin, Haus der Ungarischen Kultur, 1989-1990.

[5] Gombosi György: Új magyar rajzművészet. Rippl-Rónaitól a Nyolcakig. Budapest, 1945; Pataky Dénes: A magyar rajzművészet. Képzőművészeti Alap, Budapest, 1960; Szabó Júlia: Magyar rajzművészet 1890-1919. Corvina, Budapest, 1969; Szabó Júlia: Magyar rajzművészet 1849-1890. Corvina, Budapest, 1972.

[6] A magyar rajzművészet mesterei című sorozat keretében: 1985: Barabás Miklós, 1991: id. Markó Károly; 1994: Libay Károly Lajos; A magyar grafika külföldön – ld. 4. jegyzet

[7] Közép-európai avantgárd rajz- és grafika 1907-1938. Szerk.: N. Mészáros Júlia. Városi Művészeti Múzeum Képtára, Győr, 2001.

[8] Gellér Katalin: A szecessziós könyvillusztráció Magyarországon 1895-1925. (A magyar sokszorosított grafika száz éve I.) Miskolci Galéria, Miskolc, 1997; Modern magyar litográfia 1890-1930. (A Miskolci Galéria könyvei 16.) Szerk.: Bajkay Éva. Miskolci Galéria, Miskolc, 1998; Zsákovics Ferenc: A rézkarcoló nemzedék 1921-1929. A rézkarcművészet megújulása Magyarországon az első világháború után. (A Miskolci Galéria könyvei 21.) Miskolci Galéria, Miskolc, 2001.