Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Miskolci Grafikai Triennálé 2017

2017.07.12

Valami nyomtatott és valami új. [III. Országos Miskolci Grafikai Triennálé] Műértő, 2017, július-augusztus, 1, 6.

 

Révész Emese

 

Valami nyomtatott és valami új

 

A nyugdíjas kor felé közeledve, ötvenhat esztendős múlt éppen, elég nagy idő ahhoz, hogy már ne is számoljuk az éveket. Ennek jegyében a szervezők is lemondtak a növekvő római számsorról. Sorrend szerint a huszonhetedik lenne, de triennálé formában még csak a harmadik, a nézők további összezavarásának elkerülése végett most viszont egyszerűen: „Miskolci Országos Grafikai Triennálé 2017”. Bármily tiszteletet parancsoló is ez a magas kor, egy kiállítás sorozat fél évszázados múltja önagában semmilyen garanciát nem jelent a kvalitásra. Azt viszont feltételezi, hogy mögötte az ügy iránt elkötelezett alkotók és szervezők hada áll. Feltételezi továbbá a folyamatos megújulás képességét, ami elengedhetetlen feltétele a talpon maradásnak napjaink gyorsan változó művészeti színterén.

            A miskolci rendezvény az ezredforduló óta majd annyi reformon esett át, mint a magyar oktatásügy, de szemben azzal, ennek kifejezetten jót tettek az átalakítások. Folyamatos lépésváltásra a sokszorosított grafika fogalmának gyors átalakulása késztette az alkotókat. Félő volt, hogy klasszikus technikákhoz és a nyomat konvencionális kritériumaihoz való makacs ragaszkodás mély unalomba fojtja a seregszemlét, míg a grafika fogalmának kitágítása azzal fenyegetett, hogy határait vesztve önmagát oltja ki a műfaj. A hetvenes években a szitanyomat, a kilencvenes években az elektrografika, újabban a kísérleti anyag- és térhasználat okoz fejtörést az előválogató zsűrinek. Válaszként erre 2002-ben már külön kategóriában jelent meg az experimentális grafika. Az idei tárlat felhívása még mindig szükségesnek tartotta jelezni, hogy a klasszikus grafikai technikák mellett helyet adnak elektrografikai és kísérleti grafikai munkáknak is. A szó szoros értelmében klasszikus képgrafika az, ami történeti technikával (magas, mély vagy síknyomással) készült, több példányban létező, papír alapú nyomat. Az új évezred „grafikai bummja” viszont épp az nyomó- és hordozófelületek invenciójára helyezte a hangsúlyt, kilépett a falsíkjából és installációvá növekedett. Az idei kiírás így definiálta a kísérleti grafika fogalmát: „A hagyományos eljárásokon túlmutató, technikájában és hordozójának megválasztásában is újszerű alkotások, mely a grafika kifejezési tartományát és használatának művészi lehetőségeit tovább szélesítik.” Ebből a szemszögből nézve minden jó grafika experimentális, amennyiben tudatosan reflektál használt médiumára.

            A katalógus bevezetőjében Herpai András a „sein und sollen” fogalmával ragadta meg találóan a kiállítás másik visszatérő dilemmáját. Mint szabad beadásos seregszemle, a triennálé ugyanis műfajánál fogva nélkülözi a belső gondolati koncepciót. Hivatása az itt és most panorámája, a jelen sokszínű grafikájának keresztmetszete. Az ebben megjelenő munkák törvényszerűen eltérő távolságra vannak a kortárs képzőművészet forrongó epicentrumától, aktuális kérdésfeltevésétől. Van, amelyik dermedt állapotban konzervál évtizedes képi gondolatokat, és mindig akad, ami a legbelső forrongó magból nyeri energiáját. E nehézség áthidalására vezették be a kurátori kiállítások gyakorlatát, amely a demokratikus keresztmetszet mellett a „sollen” fogalma mentén válogat a kortárs művészet legfrissebb alkotásaiból. Ennek lendületében olyan alkotók is feltűnnek Miskolcon, akiknek egyébként eszük ágába se lenni efféle eseményeken részt venni. Egy jó kurátori tárlat szerencsés esetben képes olyan hívószavakra olyan válogatott műveket egybe gyűjteni, amelyek katalizátorként működve irányadóak lehetnek a jövőre nézve.

            Idén a magyar grafika színterét kiválóan ismerő Nagy T. Katalin kapott lehetőséget kurátori tárlat rendezésére. Az Amygdala címen kidolgozott tárlat arra nyújt példát, hogy egy jól megválasztott hívószó miként vonz maga köré olyan műveket, amelyeknek lényegi alkotó elemük a multiplikáció, az áttételes nyomhagyás. A címben szereplő hely, az agy félelmet, szorongást szabályozó központja, s ennek kapcsán a művek témája is a félelem megannyi formája: a rémisztő belső szörnyektől az idegentől való kollektív aggodalomig, a szorongást keltő terektől a nyugtalanító emlékekig. A válogatás igazodási pontja a Chapman Brothers működése, lévén a brit testvérpár gyakorta használja a grafikai képalkotás nemes technikáit disztópikus világuk megformálására. A tárlat meggyőzően igazolja, hogy jó esetben a grafika nem cél, hanem eszköz, amely sajátos képalkotási metódusként szolgálhatja a kifejezést. Ez a nézőpont hozza azonos nevezőre Győrffy László cizellált rézarcait, Szabics Ágnes videómunkáját és Koós Gábor eredeti méretű frottázs terét.

            Marad persze a kérdés, hogy efféle tudatosan feszes válogatás nélkül mi áll össze a triennálé törzsét képező, a szabad beadásos tárlatból, ahol a zsűri jóvoltából a közönség már csak egy erősen megrostált anyaggal (123 alkotótól 235 művel) találkozhat. Az összkép változatossága igazolja a miskolciak erőfeszítését, amivel az elmúlt években vissza kívánták vezetni a triennálét a kortárs művészet vérkeringésébe. (Ami aligha öltött volna végleges formát az esemény sorozat motorja, Madarász Györgyi nélkül.) Ez kiváltképp a legfiatalabb generáció részvételének köszöngető, amelynek megnyerése tudatos taktika volt. Ezt támasztja alá a rendezvény sorozat egyik kísérő projektje, amely „A grafikusképzés műhelyei” címen Eger, Kaposvár és a budapesti Magyar Képzőművészeti Egyetem grafikai képzésének működésébe enged betekintést. A képgrafika (elsőre talán nehezen definiálható) képalkotói kifejezésmódjának ugyanis évről évre komoly utánpótlása van. E műhelyeknek (különösképp pedig a budapesti tanszéknek) pedig nagy része van abban, hogy az elmúlt évtizedben a képgrafika immár közelebb áll az intermediális gondolkodáshoz, mint a hagyományos táblakép mesterségéhez.

            Mindez persze nem jelenti a hagyományos technikáktól való elszakadást. Mórocz István szikár, letisztult ipari tájakat megidéző alumíniumkarcai vagy Bányay Anna rézkarc-akvantintával készült pesti bérház életképei azt bizonyítják, hogy ezek a nemes technikák semmivel sem helyettesíthető képi hatások előidézésére képesek. Sok esetben azonban már a síknyomathoz is digitális képen át vezet az út: Szita Barnabás például különböző felekezetű európai templomok kupoláiról készült drón felvételekből komponálta meg letisztult szitanyomatait. A magasfokú anyagismeret, technikai tudás, egyáltalán a matéria tudatos, előre kiszámított alkalmazása jelen van a sík nyomattól elszakadó munkákban is. Ádám Zsófia, Koltay Dorottya vagy Koós Gábor installációi a grafikai nyomhagyás gondolatából kiinduló, azt mindvégig szem előtt tartó, de abból a térbeli tárgyalkotás felé kimozduló alkotások. Szintén visszatérő jelenség az újszerű anyaghasználat: Dobó Bianka led-fénnyel világító karcolt plexi kompozíciói, Gallov Péter és Jagicza Patrícia gumicukor lenyomatai, Gaál Katalin varrt, ragasztott, vésett fatáblái vagy Stefanu Marina színes dobozterei úgy emelnek be új matériákat, hogy azok nem önkényes, felületi játékok, hanem szerves, tartalmai részei a műnek. Jónás Péter világító beton elemeinek és Varga Éva pvc fóliára printelt erdő rétegeinek megosztott fődíja egyaránt ezt a trendet erősíti. Ahogy a három évvel ezelőtti fődíjas, Födő Gábor egyéni kiállítása is, ahol világító dobozterekbe illesztett, linómetszetekkel felülírt lentikuláris képek jelennek meg. A idilli vágyképeket megjelenítő sorozat gondolatában is kiválóan kiegészíti a kurátori tárlat negatív utópiáit.

            A Miskolcra látogató néző tehát nem egy, hanem a triennálé kapcsán rögtön hat tárlatot is láthat: a szabadbeadásos törzsanyag mellett látható a kurátori tárlat, a legutóbbi fődíjas művész (immár hagyományosnak mondható) önálló kiállítása, a grafikai képzés egyetemi műhelyeit felvonultató külső kísérő projektek, valamint a grafika tágabb, európai és szűkebb, miskolci hagyományait bemutató két kiállítás. Az utóbbiak egyikét Petneki Áron jegyzi, aki „A grafika funkcióváltozásai” címen immár nyolcadik alkalommal ad válogatást a klasszikus grafika műveiből, ezúttal a Pannonhalmi Főapátság metszetgyűjteményének legszebb darabjaiból. A helyi tradíciót, a Miskolci Biennálé első tíz évének reprezentatív merítését, Hincz Gyulától Kondor Béláig, pedig Hajdú Ildikó válogatásában láthatjuk. Mindez nagyobb összefüggésben része az április-májusban „A grafika hónapja” címen létrejött új kezdeményezésnek, amely számos fővárosi és vidéki programmal sikeresen igyekezett a műkedvelő közönség figyelmét a grafikára irányítani.

A grafika tehát köszöni szépen, él és remekül megvan. Van jövőképe, ami cseppet sem disztópikus, és az elmúlt ötven év ismeretében derűsen tekint a következő fél évszázad elé.

 

Miskolci Országos Grafikai Triennálé, augusztus 27-ig

 

A Triennále kiállításai és helyszínei

 

Miskolci Grafikai Triennále szabadbeadásos törzsanyaga
Rákóczi-ház (Rákóczi u. 2.)
Rendezte Urbán Tibor

 

Amygdala – Félelmetes válogatás
Rákóczi-ház (Rákóczi u. 2.)
Kurátor: Nagy T. Katalin

 

Födő Gábor, a 26. Miskolci Grafikai Triennále nagydíjasa önálló kiállítása
Rákóczi-ház (Rákóczi u. 2.)

 

A grafika funkcióváltozásai VIII.
Az áhítattól a szenzációig. Pannonhalma grafikai kincsei
Petró-ház (Hunyadi u. 5.)
Kurátor: Petneki Áron

 

A Miskolci Grafikai Biennále első évtizede
Feledy-ház (Deák tér 3.)
Kurátor: Hajdú Ildikó

 

A grafikusképzés műhelyei
Magyar Képzőművészeti Egyetem Grafika Tanszéke, az Eszterházy Károly Főiskola Vizuális Művészeti Intézete és a Kaposvári Egyetem Művészeti Karának Vizuális Intézete külső helyszíni projektjei