Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Mai magyar grafika 1968.

2016.05.14

Mai magyar grafika 1968. In: A lemez B oldala. Grafikai Konferencia, Miskolc, 2015, 38-47.

 

Révész Emese

Mai magyar grafika 1968

 

A tárlat, amely Mai magyar grafika címen 1968 februárjában a Magyar Nemzeti Galériában nyílt meg, két évtizedes folyamat összegzése volt. Az eltelt idő alatt a grafika a kortárs magyar képzőművészet vezető ágazatává fejlődött. Az egykorú szemlélők számára nyilvánvaló volt, hogy a grafika olyan autonóm, sajátos kifejezőeszközökkel bíró képalkotói forma, amely az elmúlt évtized során kivételes színvonalra és pozícióra tett szert. „Köztudott tény, hogy grafikánk az utóbbi néhány esztendőben nemcsak felzárkózott az ún. «nagy művészetek»: a festészet és a szobrászat mellé, hanem különösen a szakmai színvonal dolgában – meg is előzte azokat. Hovatovább képzőművészetünk reprezentatív műfaját kell felfedeznünk benne: az egyetlen magyar művészeti ág, amelynek eredményei nemzetközi viszonylatban is számottevőek” – summázta a grafika pozícióját Tasnádi Attila.[1] A kortársi elemzések hasonló körülményekkel magyarázták e művészeti ágat övező kitüntetett figyelem okait: mobilitásával és demokratizmusával. Mozgékonysága (könnyen szállítható, kiállítható, terjeszthető) és hozzáférhetősége (alacsony ár, kevéssé eszköz- és helyigényes terjesztés) révén „társadalmi szerepét” is könnyebben betölthette. Közületi (képcsarnoki) megrendelések és a könyvillusztráció révén a sokszorosított grafika széles körben jelen volt a magán- és közterekben. Aradi Nóra eszmei hatókörének intenzitását egyenesen a falképhez hasonlította.[2] A tárlat katalógusának bevezetőjét jegyző Supka Magdolna pedig a lényegre tapintott, mikor a grafikát „kollektív művészeti jelenségnek” nevezte.[3] Mindezen vonásai együttesen indokolták azt a grafika iránt megnyilvánuló kitüntetett figyelmet, amelynek e tárlat csúcspontja volt.

            A grafika más tekintetben is jól illeszkedett a kultúrpolitika nehezen definiálható elvárásaihoz, hiszen tradíció és korszerűség kiegyensúlyozott elegyét kínálta, amelyben a magas fokú mesterségbeli tudás, technikai virtuozitás összetett eszmei tartalmak kifejezésére alkalmas, változatos formavilággal társult. Egyes olvasatokban ez garantálta a történeti hagyományok fenntartását. Alkotói „soha nem rúgták el magukat a mesterség alapjaitól” –mutatott rá a grafika a technikai igényességből eredő tradicionalizmusára Horváth György.[4] „Kapcsolatban maradt a modern képzőművészet kísérletsorait nehezen követő emberekkel” –társított hozzá egyfajta népnevelő, elbeszélő (konzervatív) attitűdöt Solymár István.[5] A kortárs grafika rajzi kivitelének magas színvonala, jellemzően részletgazdag, illusztratív karaktere jól illeszkedett a kádári konszolidáció mérsékelt modernizmusának programjába. Olyan kifejezésforma volt, amely nem lépte túl a fali díszként is alkalmazható „keretes kép” kategóriáját, eleget tett a mesterségbeli, technikai tudás elvárásának, s ha olykor el is kalandozott a szürreális képzettársítások világába, nem oldotta el magát teljesen a narráció értelmező bázisától, előszeretettel időzve el a figuratív elbeszélés tárgyi részleteinél. De ez csak az érem egyik oldala volt. A roppant gazdag és változatos grafikai termésben már körvonalazódtak azok a törekvések, amelyek korszerű kiutat jelentettek ebből a szelíd narrációból. Ebben az olvasatban a grafika éppen hogy a búvópatakként létező modernizmus menekülő pályája volt, ahol mód nyílt bizonyos képi kísérletek lefolytatására és bemutatására. „Ez a kiállítás megerősítette azt a meggyőződésünket, hogy a magyar képzőművészet utóbbi tíz-tizenöt esztendejében a grafika nemcsak becses és népszerű műfajjá vált, hanem a legizgalmasabb, legmozgékonyabb, legmerészebben kísérletező műfajjá fejlődött.” – állapította meg Szabadi Judit tárlatszemléjében.[6]

            A Mai magyar grafika címen 1968 februárjában megnyílt tárlat legfőbb jelentősége abban állt, hogy méreteinél fogva első ízben nyújtott lehetőséget arra a kortársak számára, hogy pontosabban érzékeljék e kifejezésmód stiláris áramlatait, megfogalmazzák a többi művészeti ágtól eltérő sajátos karaktervonásait. „Ebből már le lehet mérni grafikánk helyzetét” – konstatálta Németh Lajos, miután sorra vette a tárlat számszerű adatait.[7] A Solymár István és Kass János által közösen rendezett tárlaton 45 művész 375 alkotása szerepelt.[8] A kiállítók zömmel a Képzőművészek Szövetsége Képgrafikus Szakosztályából kerültek ki, mellettük szerepelt néhány meghívott festőművész. A tárlat elvben zsűrimentes volt, az alkotók szabadon beadhattak (maximum tíz) grafikát, a rendezők csak akkor válogattak, ha több művet nyújtott be az alkotó. A vállalkozás demokratikus jellegét emelte ki a kiállítás módja is, amennyiben a rendezők ábécé sorrendben állították ki a műveket.

            A tárlatot igényes, a műtárgyjegyzéket számos reprodukcióval kísérő katalógus dokumentálta. Bevezetőjét Supka Magdolna írta, aki a kiállítást a magyar grafika „múzeumi székfoglalójaként” aposztrofálta, kiemelve annak jelentőségét, hogy a kortárs rajz múzeumi keretek közt mutatkozhat be.[9] Hasonló nagyságrendű grafikai tárlatra a háború után valóban mindössze két alkalommal került sor, s mindkét szemle nem kortárs, hanem történeti igényű visszatekintés volt. 1947-ben a Dési Huber István Kör rendezésében a Magyar grafika 100 éve címen nyílt tárlat, amely a reformkori elődöktől a kortársakig, több mint négyszáz mű bemutatásával tekintette át a magyar grafikai művészetet, utóbbiak közt még helyet adva az Európai Iskola alkotóinak is.[10] Több mint tíz évvel később, immár a Magyar Nemzeti Galériában nyílt meg a magyar rajzművészet két évszázadát áttekintő nagyszabású szemle.[11] Míg a korábbi áttekintés sokszorosított grafikákat is bemutatott, ez csak az egyedi kézrajzra koncentrált. Közvetlen előzménye Pataky Dénes gyűjtése, és 1960-ban A magyar rajzművészet címen megjelent albuma volt, amely a kora középkortól a jelenkorig válogatott, jórészt a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményéből.[12]

            A kortárs grafika mindemellett a legkevésbé sem volt ismeretlen a művészetkedvelő néző előtt, minthogy a képzőművészeti nyilvánosság számos terében megjelent. Évente számottevő grafikai merítés szerepelt a Műcsarnok éves Magyar Képzőművészeti Kiállításain. Kétévente sorra kerülő szemléjét a sokszorosított grafikára koncentráló, 1961 óta megrendezett Miskolci Országos Grafikai Biennálé biztosította. A legfrissebb grafikai törekvésekről pedig rendszeres képet nyújtottak a Fiatal Művészek Stúdiójának 1958 óta megrendezett tárlatai. A gyűjtők és érdeklődők emellett 1963-tól a Dürer teremben, illetve a Képcsarnok Vállalat boltjaiban is találkozhattak a kortárs grafikusok munkáival.[13]

            A kortárs magyar grafika reprezentatív nyilvánosságát biztosította az a gazdagon illusztrált album is, amely Mai magyar rajzművészet címen 1972-ben jelent meg.[14] Bevezetőjében Solymár István jelezte, hogy a kötet megjelentetését a kiadó a négy évvel korábbi tárlatot látva határozta el. Ily módon az album az 1968-as kiállítás bővített katalógusának tekinthető (már csak a könyvet jegyző Solymár személyénél fogva is, aki mellé a kötet tervezőjeként ismét Kass János társult). A kötetben minden négy évvel korábbi alkotó szerepelt, többnyire akkor kiállított munkáikkal, amelyek mellé olykor újabb, az eltelt esztendőben készült rajzokat válogattak. Névsoruk azonban kiegészült tizenkét, további alkotóval, akik valamilyen oknál fogva akkor kimaradtak a szemléből. Volt köztük festő (Kohán György), szobrász (Borsos Miklós), tervezőgrafikus (Konecsni György), de visszanézve figyelemreméltó gesztus az akkor kimaradt Európai iskolás alkotók, Bálint Endre, Korniss Dezső, valamint a fiatalabb nemzedékből Ország Lili szerepeltetése.[15] A magyar grafika kortársi értelmezésének ennél fogva az album is szerves része, mi több, teljes képet az 1968-as kiállítás és a négy évvel későbbi kötet „összeolvasásából” kaphatunk.

            A válogatás időhatárait vizsgálva kitűnik, hogy mind a tárlat, mind a kötet igyekezett valóban kortárs merítést nyújtani, és a megelőző néhány év alkotásaiból válogatni. Ettől a rendezők csak némelykor tértek el: a legidősebb nemzedéket képviselő Tarjáni Simkovics Jenőtől néhány 1936-os rézkarc is szerepelt a kiállításon, Major Jánosnak pedig egy tíz évvel korábbi, az 56-os forradalomra visszatekintő rézkarcát is beválogatták a rendezők, az albumba pedig Korniss Dezső egy 1946-os kompozícióját is reprodukálták. A szűkre szabott, valóban kortársi időhatárok miatt a válogatásból természetszerűleg kimaradt az ötvenes évek mozgalmi-agitatív grafikája, hogy helyette a grafika stilárisan kísérletező, modernista arculata kapjon hangúlyt.

            A tárlat és a kötet eltérő szóhasználata („grafika” és „rajzművészet”) kijelölte a válogatás szabadon értelmezett technikai határait. Mindkét szemle a közelmúlt legnívósabb kifejezési formájára, a sokszorosított grafikára koncentrált, a művek zöme a sokszorosítás hagyományos, „történeti” technikáival készült, fametszet, linómetszet, rézkarc vagy litográfia volt. Azon belül a fametszés és rézkarcolás volt domináns, két olyan technika, amely már a két világháború között is meghatározó kifejezésformája volt a magyar grafikának. Mellettük mind több linómetszet (Feledy Gyula, Gyulai Líviusz) és litográfia (Bálványos Huba, Gacs Gábor) jelent meg. Monotípiákat állított ki Stettner Béla, Szántó Piroska, Korniss Dezső, és papírmetszetekkel szerepelt Kerti Károly. Amint azt az album bevezetőjében Solymár István is jelezte, áttekintésük szélesen kívánta értelezni a grafikát, felmutatva „a grafika természetes összefüggését az egyedi rajzművészettel és az egész képzőművészettel”.[16] Ezért mindkét válogatásban szép számmal helyet kaptak egyedi rajzok és átmeneti, festői technikák. Barcsay Jenő és Kohán György főleg tus- és tollrajzokkal, Kajári Gyula krétarajzokkal, Szabó Vladimir ceruzarajzokkal, Ék Sándor filctollal készült rajzokkal vett részt a kiállításban. A rendezők festői kifejezési formáknak is helyet adtak, így Szász Endre olajgrafikákkal, Bartha László gouache képekkel, Konecsni György pedig zománcfestményekkel szerepelt a válogatásban.

            A tárlat szemlézői közül Németh Lajosban vetette fel a kérdés, vajon a grafika mennyiben a grafikusok ügye? A felsőfokú művészképzés specializációja feltételezte, hogy a képalkotásnak lehetséges egy elsődlegesen grafikai metódusa, amely a metszetkészítés magas fokú ismeretéből ered. Németh Lajos azonban következetesen számba vette a tárlaton szereplő festőket (Barcsay Jenő, Martyn Ferenc, Duray Tibor) jelezve, hogy a grafika leválasztása a többi kifejezési formáról mesterkélt, ahogy a szobrász-rajzok mellőzése is csak egyfajta szegregálással indokolható. Ellenpéldaként a magyar művészi grafika alapjait megteremtő festőket (Uitz Béla, Szőnyi István, Vajda Lajos) és a tárlaton szereplő Kondor Béla és Lakner László példáját említette, akik festői és grafikai működése párhuzamos és egymást átható.[17] Vélhetően e meglátásokra reagálva is, Solymár István az 1972-es album bevezetőjében külön jelezte, hogy a válogatásból hely hiány miatt maradtak ki a szobrászok és festők rajzai, az könyvillusztrációk, valamint az alkalmazott grafika.

Amint arra kritikájában Dévényi Iván is rámutatott, a tárlat érdeme volt, hogy több grafikusnemzedék találkozásának adott helyet.[18] A kiállítók mintegy kétharmada a háború előtt indult, átörökítve a két világháború közötti magyar grafika nagy hagyományait. Köztük Tarjáni Simkovics Jenő, Varga Nándor Lajos vagy Aszódi Weil Erzsébet stílusában is megőrizte a Szőnyi-kör látásmódját, míg Hincz Gyula, Martyn Ferenc vagy Barcsay Jenő a konstruktivizmus és absztrakció franciás hagyományaiból építkezett. Az ötvenes években indult, de a hatvanas évekre már nevet szerzett, jellemzően a szimbolikus narráció különféle stílusregisztereiben dolgozó nemzedéket képviselte a tárlatban is közreműködő Kass János, vagy az iskolateremtő Kondor Béla, mellette Csohány Kálmán és Gácsi Mihály, s rajtuk kívül mintegy tucatnyi alkotó. A legfiatalabb nemzedék képviselői zömmel olyan harminc év körüli alkotók voltak, akik éppen a kondori klasszikus-drámai hagyományon túllépve, a kortárs nyugati irányzatok felé tájékozódva igyekeztek saját hangjukra találni; köztük volt Gyulai Líviusz, Lenkei Zoltán, Gy. Molnár István, Lakner László és Maurer Dóra.

            A tárlat éppen összegző, generációkat átfogó jellegénél fogva ösztönözte szemlézőit arra, hogy körülhatárolják a kortárs grafikában uralkodó főbb törekvéseket, stílusirányokat. A század elején fellépő elődök két legfontosabb egyéniségének Uitz Bélát és Derkovits Gyulát tekintették.[19] Kiemelésüket az indokolta, hogy ők a sokszorosított grafikát mozgalmi-közösségi célok szolgálatába állították, a grafika, mint kollektív művészeti forma tehát az ő működésükben körvonalazódott legtisztábban. A generációs folytonosságról azonban az ő esetükben nem lehetett beszélni, míg az Olgyay Viktor – Szőnyi István vonal a tárlaton szerepelt legidősebb mesterek, Tarjáni Simkovics Jenő és Varga Nándor Lajos révén jelen volt.[20] A jelent meghatározó középnemzedék grafikai látásmódját azonban már nem ez a tónusos rézkarcoló stílus határozta meg, hanem sokkal inkább a Szalay Lajos által képviselt konstruktív-drámai hagyomány. „A Kondor-raj őt követi komplikáltabb vonalvezetésében, kiábrándulásuk és reménységeik mitikusan bonyolult mai tartalmainak meglátásban és formálásában” – sodorta össze e szálakat Solymár István.[21] Hozzá hasonlóan Németh Lajos is közvetlen összefüggést látott a „par excellence grafikusok” között a Szalay – Hincz – Kass vonalban.[22] Ám ő Szalay mellett még Koffán Károly nevét említette az iskolateremtő mesterek között. A kor sajátos viszonyaiból adódóan azonban egyikük grafikái sem lehettek jelen a tárlaton. Szalay az emigráció bélyege miatt, bár rehabilitálása a hetvenes évek elejétől már gyors ütemben megtörtént.[23]  Koffán Károlyt pedig nagy hatású tanári működése ellenére, 56-os forradalomban vállalt szerepe miatt mellőzték.[24] A kiállítás rendezői ennek ellenére (vagy éppen ezért) helyet adtak neki, hiszen Koffán portréfotói kísérték a kiállító művészek alkotásait a tárlaton és az albumban egyaránt.

            Az eszmei iskolateremtők mellett a tárlaton ott voltak persze a gyakorló mesterek is, azok, akik tényleges pedagógiai tevékenységükkel terelgették a fiatalabb nemzedéket: a Képzőművészeti Főiskola Grafikai Tanszékét vezető Ék Sándor, az Alkalmazott Grafikai tanszék vezetője, Konecsni György, a fiatalabb mesterek közül pedig Raszler Károly és Rozanits Tibor.[25] Valamint festőként a grafikusokra is nagy hatást gyakorló Barcsay Jenő és Hincz Gyula.[26]

            A kortárs elemzők számára leghatározottabban Kondor Béla művészete és annak hatása körvonalazódott. Súlyát jól mutatta, hogy a rendezők a maximális tíz művel szerepeltették. Kiállított rézkarcai és néhány litográfiája (köztük egy 1963-as Madách-illusztráció és a Szent Antal megkísértése) kiváló áttekintést adott művészetéről.[27] Vezető szerepét jelezte az is, hogy ebben az évben Kokas Ignác és Vilt Tibor mellett Kondor képviselte Magyarországot a XXXIV. Velencei Biennálén. Solymár István (hatásában is tetten érhető) sajátos jellemzői között eklektikus felületképzését, „düreri” expresszív rajzát, részlet gazdag elbeszélő jellegét, mitologikus-biblikus témavilágát, szimbolikus kifejezésmódját és szatirikus hangvételét említette.[28] Németh Lajos úgy fogalmazott, Kondor bölcseleti kérdéseket feszegető műveivel a grafika funkciójának újra értelmezése jelent meg, általa lett „nagykorúvá a magyar grafika”.[29]  Értelmezése szerint „gondolati grafikáját” belső ambivalenciája tölti meg feszültséggel: egyszerre avantgárd és archaizáló („Düreri munka”), mitologikus és szubjektív, kortárs és szürreális, illusztratív és szimbolikus.

            Solymár Kondor-rajként határozta meg a vonzáskörében kibontakozó életműveket, köztük Gacs Gábor, Józsa János, Kondor Lajos, Lukovszky László és Würtz Ádám képeit, valamint Gácsi Mihály szatirikus hangvételű rajzait. Innen eredeztette azt a drámai hangvételű pátoszt, ami Csohány Kálmán rajzait vagy a klasszicizálóbb irányt képviselő Reich Károlyt, és Kass Jánost jellemezte. Németh Lajos a kondori örökséget sajátos drámai hangvétellel gazdagító alkotók közé első sorban Lenkei Zoltánt sorolta.

            A patetikus-drámai, szatirikus törekvésekkel párhuzamosan a szemlézők számára határozottan körvonalazódott egy naiv, archaizáló hangvételt képviselő irány. Supka Magdolna meseszerű, dekoratív, néhol szecessziós jellegű stílustörekvéseket észlelt.[30] Németh Lajos pedig folklorisztikus iránynak nevezte azt a stílustörekvést aminek körébe elsősorban Csohány Kálmán, Czinke Ferenc, Würtz Ádám, Rékassy Csaba és Ágotha Margit, valamint az emblematikus tömörséggel fogalmazó Konstantin László és Kunt Ernő munkáit sorolta.

A dekoratív, archaizáló-népművészeti látásmód mellett Németh Lajos a szürrealizmus látomásos-álomszerű világát építők körét is körül határolta, Szász Endre, Gyulai Líviusz és Gácsi Mihály mellett elsősorban Gross Arnold, Szabó Vladimir és Martyn Ferenc műveit elemezve. Utóbbi az Európai iskola örökségét átmentő, organikus absztrakció képviselőjeként is jelen volt. Mellette Szántó Piroska növényi-metamorfózisai képviselték ezt a „bioromantikus” hagyományt. Bár a szürrealizmus fogalma ily módon helyet kapott a kritikai reflexiókban, a hazai szürrealizmus bázisát jelentő Szentendrei-kör képviselői feltűnő mellőzésének nem adtak hangot a kritikusok. Pedig Korniss Dezső Illumináció-ciklusa és kalligráfiái, Bálint Endre könyvillusztrációi és montázs-alapú kompozíciói nagy hatással voltak a hazai neoavantgárd grafika kibontakozásában. Műveik azonban csak az 1972-ben megjelent album válogatásában kaptak helyet, ahogy a szürrealista felületképzést lényegi képalkotó elemmé avató Ország Lili művei is csak ekkor kerültek be a válogatásba.

            Korniss mellett Csernus Tibor volt az a másik „hiányzó láncszem” aki nélkül a modern magyar grafika kibontakozásának belső logikája nem kaphatott formát a nézők előtt. Pedig a lenyomat önelvű struktúrája, a frottázs, grattage, kaparás és cuppantás, azaz a matéria radikális manipulációja abból a klasszikus szürrealista hagyományból eredt, amelynek mindketten örökösei voltak.[31] Solymár István a fiatal, kísérletezők kapcsán már egyenesen „Csernus-rajról” beszélt, ide sorolva Pásztor Gábort, Lenkei Zoltánt, Maurer Dórát, Gy. Molnár Istvánt, Major Jánost és Lakner Lászlót.[32] Németh Lajos ennek kapcsán a nyugati, jugoszláv és lengyel kortárs trendekhez való szorosabb kötődésre is rámutatott, s képviselőik között Pásztort, Majort, Maurert és Lakner Lászlót említette. Szabadi Judit a Kortársban írt tárlatszemléjében kizárólag ezzel, az új utakat kereső csoporttal foglalkozott.[33] Megfogalmazása szerint Kondor szimbolikus-szürrealizmusának, s annak szatirikus és patetikus változatainak közös jellemzője a politikus, moralizáló narráció. Ettől tér el határozottan a vajdai örökséget mozgósító, szubjektív-asszociatív formavilágot alkotó Maurer Dóra látomásos absztrakciója. Szabadi már itt közösen tárgyalja őt Ország Lili írásos képeivel, amelyek a tárlaton nem, csak az album későbbi válogatásában kaptak helyet.

Ettől a hangnemtől is eltért némiképp Lakner László, aki az elsők között tett kísérletet itthon arra, hogy az amerikai pop art képi gondolkodását grafikai metszeteken alkalmazza. Mivel szitanyomatok készítésére még nem volt módja, anakronisztikus módon rézkarcokkal imitálta az új képalkotási metódus szeriális, szegmentált citátumait. Művészete alig néhány év alatt a fiatal nemzedék egyik legkarakteresebb alkotójává avatta. Horváth György kiállítási recenziójában Csernushoz hasonló „ős-úttörő” egyéniségként határozta meg.[34]

A tárlat összegzéseiből tehát világosan kirajzolódtak azok a trendek (klasszicizálás, folklorizmus, szürrealizmus) amelyek mentén a kor grafikája rendeződött. A hiányzók vagy csak töredékesen jelen lévők névsora (Szalay Lajos, Koffán Károly, Korniss Dezső, Csernus Tibor) éppoly beszédes volt, mint a résztvevők impozáns hada, akik együttesen a magyar grafika történetének kivételesen gazdag és termékeny időszakát rögzítették.

 

 

 

 

 

[1] Tasnádi Attila: Kiállítási jegyzetek. Kortárs, 1968/3, április, 666-669.

[2] Aradi Nóra:[Előszó] In: III. Miskolci Országos Grafikai Biennálé, 1965. – Újra közölve: országos Grafikai Biennálé Miskolc, 1961-1989. Össz.: Környey Lászlóné. Miskolc, 1989, 62. (59-64.)

[3] B. Supka Magdolna: [Bevezető] In: Mai magyar grafika. Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 1968, o. n.

[4] Horváth György: Mai magyar grafika. Kritika, 6, 1968/5, május, 56-58.

[5] Solymár István: A mai magyar grafika kiállítása a Magyar Nemzeti Galériában. Művészet, 9, 1968/2, február, 3. (3-7.)

[6] Szabadi Judit: Grafikánk új törekvései. Kortárs, 12, 1968/9, szeptember, 1499.; „A 60-as évek elején még sok mindent nem lehetett a festészetben, amit a grafikában már lehetett” – nyilatkozott később Gy. Molnár István. Beszélgetés Gy. Molnár Istvánnal. In: Hatvanas évek. Új törekvések a magyar képzőművészetben. Szerk.: Nagy Ildikó. Magyar Nemzeti Galéria, 1991, 157. (155-158.)

[7] Németh Lajos: Mai magyar grafika. Kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában. In: Képzőművészeti Almanach 1. Szerk.: Szabadi Judit. Képzőművészeti Alap, Budapest, 1969, 24. (24-28.)

[8] Solymár István (1924-1977) a Magyar Nemzeti Galéria munkatársa, majd főigazgató-helyettese volt. Kass János (1927-2010) 1967-től az Iparművészeti Főiskola grafikai tanszékén tanított. Ő tervezte a katalógus borítóját is. Dévényi István szóbeli közlése szerint a kiállítást ténylegesen nem Solymár, hanem Supka Magdolna rendezte.

[9] Supka Magdolna (1914-2005) a hazai grafika elkötelezett támogatója volt, mindemellett ekkor a Magyar Nemzeti Galéria munkatársa és a Képzőművészeti Alap Grafikai zsűrijének tagja.

[10]Magyar grafika 100 éve” kiállítása 1947. Képek jegyzéke. Dési Huber István Kör rendezésében. [Stencilezett, gépelt katalógus]. a XIII. teremben szerepeltek: Forgách Hann Erzsébet,Szántó Piroska, Bálint Endre, Zemplényi Magda, Vajda Lajos, Marosán gyula, Anna Margit, Korniss Dezső, Bálint Endre művei.

[11] Magyar rajz és akvarell. XIX és XX. század. Rendezésben részt vettek: Molnár Zsuzsa (XIX. század), B. Supka Magdolna, M. Schneider Éva, Oelmacher Anna. Magyar Nemzeti Galéria, 1959. Bevezetőjét írta Oelmacher Anna.

[12] Pataky Dénes (1921-1975) előbb a Szépművészeti Múzeum, majd 1959-től a Magyar Nemzeti Galéria grafikai gyűjteményében dolgozott. Az 1959-es kiállítás katalógusában külön feltüntették, hogy: „A műtárgyjegyzék összeállításánál részben felhasználásra kerül Pataky Dénes kézírásos katalógusa.” – Pataky Dénes: A magyar rajzművészet. Képzőművészeti Alap, Budapest, 1960.

[13] A Dürer terem a Képcsarnok Vállalat sokszorosított grafikára specializálódott fővárosi boltja volt. 1963 és 1972 között a Bajcsy-Zsilinszky út 52. szám alatt működött.

[14] Mai magyar rajzművészet. Bev.: Solymár István. Képzőművészeti Alap, Budapest, 1972.

[15] Az előbb említetteken kívül új alkotóként szerepelt az albumban: Bartha László, Csanády András, Hajnal Gabriella, Orosz János, Pető János, Varsányi Pál.

[16] Solymár 1972 i. m. 6.

[17] Németh 1969 i. m. 24.

[18] D. I. [Dévényi Iván]: Mai magyar grafika. Vigilia, 33, 1968/5, 351.

[19] „Ők a források, hősök és tisztelt ősök” – fogalmazott Solymár István 1968-ban – Solymár 1968 i. m. 3.

[20] Ezt a képet már némiképp differenciálja, számos előd említésével Solymár István 1972-ben: Solymár 1972 i. m. 7.; Tarjáni 1954-ig volt a Képzőművészeti Főiskola Grafikai Tanszékének műhelyvezetője, Varga Nándor Lajos pedig 1948-ig tanára.

[21] Solymár 1968 i. m. 3.

[22] Németh 1969 i. m. 25.

[23] 1972-ben a Magyar Nemzeti Galériában rendezett életmű-tárlata után mind több hazai könyvillusztrációs felkérésnek is eleget tett.

[24] Koffán Károly 1949 és 1956 között tanított a Képzőművészeti Főiskolán. 1956 után fotóművészként tevékenykedett, így a megelőző pár évből nem is voltak grafikai munkái.

[25] Ék Sándor 1949-től haláláig, 1975-ig vezette a Grafikai Tanszéket. Konecsni György 1954-től haláláig, 1970-ig vezette az Alkalmazott Grafikai Tanszéket. Raszler Károly 1951-1991 között, Rozanits Tibor 1958-1994 között volt a Főiskola mestere.

[26] Barcsay Jenő 1945-től tanított anatómiát a Képzőművészeti Főiskolán. Hincz Gyula 1946-1949 között az Iparművészeti Főiskola tanára, majd 1958-1963 között igazgatója.  Ezzel párhuzamosan 1949-1963 között a Képzőművészeti Főiskola festőtanára is.

[27] Kiállított művei: Madách illusztráció, 1963; Várostrom, 1964; Égiháború, 1966; Tájkép, 1967; Betlehem, 1967; Rakétakilövő állványi¸1967; Sámson, 1967; Cirkusz, 1967; Boldog Margit, 1967; Szent Antal megkísértése, 1967;

[28] Solymár 1968 i. m. 3.

[29] Németh 1969 i. m. 26.

[30] Supka 1968 i. m., o. n.

[31] A szürrealizmus hatásáról és Csernus festői szemléletéről mint a hatvanas években kibontakozó modernizmus alapjairól: Hornyik Sándor: A szürnaturalista kísérlet. Csernus Tibor és a szocialista realizmus. Ars Hungarica, 37, 2011/3, (A hosszú hatvanas évek) 7-19.

[32] Solymár 1968 i. m. 4.; Solymár 1972 i. m. 9-10.

[33] Szabadi Judit: Grafikánk új törekvései. Kortárs, 12, 1968/9, szeptember, 1499.

[34] Horváth György: Mai magyar grafika. Kritika, 6, 1968/5, május, 56-58.; A tárlat további recenziói: Miklós Pál: Mai magyar grafika. Élet és Irodalom, 1968/11, 7.; Ezen kívül gazdag képválogatást közölt Tőzsér Árpád rövid bevezetőjével: Irodalmi Szemle, 1968/9. száma