Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kovács Tamás képeiről

2016.06.23

Árkádiában éltem – Kovács Tamás képeiről. Magyar Szemle, 2016/5-6, 97-107.

 

Révész Emese

ÁRKÁDIÁBAN ÉLTEM

Kovács Tamás képeiről

 

Doktor Faustus utazása

Johannes Spies 1587-ben, Frankfurtban adta ki először nyomtatásban a wittenbergi tudós, Doktor Faustus történeteit, amelyek már több emberöltő óta közszájon forogtak.[1] Ez a népkönyv szolgált mintául később Christopher Marlow és Goethe műveihez. 1968-ban azonban Kovács Tamás nem ez utóbbi, közismert verziókat vette alapul rézkarc-sorozatához, hanem Spies szövegét, amely pár évvel korábban, Adorján Mihály fordításában magyarul is megjelent.[2] A rajzsorozat fennmaradt négy lapja szerint a Képzőművészeti Főiskola végzős grafikusát nem a tudós „hírhedett varázsló és fekete mágus” alakja érdekelte, hanem a szörnyekkel viaskodó ember. Kompozícióin Faust előbb mágikus körben állva varázspálcájával idézi meg a démonokat, később kocsija elé fogott tűzokádóval utazza be a világot, majd az egész mesebeli állatsereglet kíséretében néz farkasszemet a császári katonákkal, végül a pokolfajzat a mélybe ragadja őt. Kovács Tamás rajzain Mephisto alakja mindvégig hiányzik a tudós mellől, aki nem az illusztrációkon általában megjelenő érett férfi, hanem siheder diák. Stílusát tekintve a rajzoló mindezt doktor Faust állítólagos tevékenykedésének idejére, a 15. század végére helyezi: néhol a Schedel-krónika felülnézeti városlátképei, másutt Martin Schongauer pokoli szörnyfajzatai sejlenek fel. Ám egyik sem egészében: Kovács Tamás fenntartja magának a szabadságot, hogy a történetben kedve szerint jelöljön ki súlypontokat, a varázslót kísértő démonok pedig saját fantázialényei, egészen hasonlatosak pár évvel később alakot öltő fantasztikus állatseregletének tohonya, butácska szörnyeihez.[3] Ahogy az érett grafikust előlegzi az a gazdag vonalstruktúra is, amiben meséjét ágyazza, így a sárkánnyal vívott harc tájképének elvont grafikai felületének szépsége. Összességében Faust-ciklusa magában hordozta Kovács Tamás egész művészi attitűdjének lényegi elemeit: irodalmi inspirációt, archaizáló stílust, magánmitológia teremtésének képességét és grafikai kidolgozottságot.

            Bár a sorozat érett és átgondolt munka, a hozzá vezető út kanyargós volt. A képalkotói tehetség és míves kivitel igénye a szülői házból, textiltervező apjától öröklődött Kovács Tamásra, aki elbeszélése szerint, már kisgyermekként is szívesen mélyedt el a textiltervek aprólékos színezésében.[4] A monori gyermekévek után mesterségbeli alapjait a Képzőművészeti Gimnáziumban Újvári Lajos rajztanítása erősített meg. Érettségije után 1960-tól két évig mint műszaki rajzoló és segédmunkás dolgozott, majd újabb két évig kötelező katonaidejét töltötte. 1964-ben ugyan felvételt nyert a Képzőművészeti Főiskolára, de az első két évet kötelezően festő-tanár szakon kellett töltenie, ami az eredendően grafikusi szemléletű növendék számára gyötrelmes időszak volt. Igazi felszabadulást jelentett, mikor Kádár Györgytől 1966-ban árkerült grafika szakra, ahol Ék Sándor, Rozanits Tibor és Raszler Károly mellett végre elmélyülhetett képgrafikai kísérleteibe. Szórványosan fennmaradt korai nyomatai tanúsága szerint egy ideig (a kor divatjának megfelelően) organikus-absztrakt formaképzéssel kísérletezett, amelyet olykor figuratív elemekkel társított. Efféle amőba-szerű alakzatokkal kísérte önarcképét 1968-as tusrajzán, és ilyen, a szürnaturalizmus gazdag festői felületeit megidéző alakzatokból épített holdbéli táját, kiáltóját vagy mechanikus ejtőernyősét. Az absztrakt formaképzés iránti érzékenysége későbbi, narratív jelenetein sem veszett el, csak a kép második, cselekmény mögötti részébe húzódott vissza: a vonalstruktúrák, ponthalmazok önelvű szépségében mindig is megmaradt.

 

A történelem peremén

Albrecht Dürer születésének ötszázadik évfordulóját a magyar grafika 1971-ben nagyszabású kiállítással ünnepelte. A tárlat a múlt (grafikai) hagyományához való sokszínű viszonyt tükrözte, a közvetlen parafrázistól a stiláris idézeten át a kortárs tiszteletadásig. Mindez a historizálás különféle képi módozatait is jelentette, azaz a történelmi tradíció jelenbe emelésének formáit. A múltidézés egyéni hangját képviselték Kovács Tamás munkái.[5] Míg pár évvel korábbi Doktor Faustusa közvetlenül kötődött a 15. század végének német grafikájához, Mese című tollrajzsorozata új modusban szólalt meg. Kovács Tamás nem kívánt a német reneszánsz mesterre közvetlen idézetekkel hivatkozni, sem saját kora kifejezésmódjával modernizálni a düreri örökséget. Az ő tiszteletadása olyan képsorozat volt, amely a grafika klasszikus értékeit: a gondos rajzi kidolgozottságot és képi elbeszélést magát élesztette újjá.

            Historizáló alapállása közel sem volt idegen a kor magyar művészetétől. Míg a hivatalos művészetpolitika a múlt hőseinek mechanikus újratermelését sürgette, a progresszív alkotók épp e kollektív szellemidézéssel szemben, a hagyomány szabad és tudatos megválasztásával tüntettek.[6] Kondor Béla a történeti tradíció gyökeres újraértelmezésével teremtett iskolát, mikor példát mutatott a múlt képi örökségének szabad és korszerű újraértelmezésére. Hangneme lényegileg különbözött a 19. század (és az azt követő 20. századi hatalmi képi stratégiák) patetikus, a múltban erkölcsi mintát fellelő historizmusától, minthogy alapállása a jelent egyedül elviselhetővé tevő rezignált irónia volt, ami a múltat amolyan bizarr kacattárként élte meg. Ebben a kaotikus és töredékes képhalmazban szenvedélyes örömmel turkált ugyan, de szkepszise megóvta attól, hogy sose tévessze szem elől, aminek részese, az pusztán egy groteszk maszkabál. A hatvanas évek végén fellépő neoavantgarde képviselői már eleve töredékekből dolgoztak, Lakner László agy Szemethy Imre a klasszikus múlt romjaiból, szétszórt szilánkjaiból építkeztek.

Kondor Béla radikális historizmusa utat nyitott az individuális mitológiák kisvilágai előtt. Kovács Tamás olyan időszakban lépett színre, mikor az újhistorizmus széles körben elterjedt válasszá vált a jelen hivatalos elvárásaira. Ágotha Margit, Rékassy Csaba, Engel Tevan István, Gácsi Mihály, Gross Arnold, Gyulai Líviusz vagy a fiatalabbak közül Badacsonyi Sándor a grafika történeti kifejezésmódjának tudatos „újrahasznosításával” váltak korszerűvé. Valamennyi a jelent a múlttal tagadó (vagy enyhítő), abból kivonuló (vagy kiránduló) eszképista stratégiák körébe tartozott. Kovács Tamás magánmitológiája különösen szilárd és egységes építmény, mely nélkülözi Kondor apokaliptikus rémületét, a formák teljességét szétmaró szarkazmusát. Múltba révedése rezzenéstelen beleélés, maradéktalan átélés. Az ő grafikai laboratóriumát hangszigetelt csapóajtó zárta el a jelentől, olyan zavartalan elszigetelődést biztosítva a külvilágtól, mint a legjobb atombunker.

Ahol a történelem tárgyszerű konkrétumai mégis átszűrődtek, azok hivatalos megrendelésre készült grafikai lapjai. Mintha míves figurativitása gellert kapott volna, hiperrealisztikus szárnyalásba kezdett, zavarba ejtő naturalizmussal kivitelezve a közelmúlt ideológiailag hasznosnak vélt epizódjait. Mint egy híradó képén tárul elénk, amint „a magyar Tanácsköztársaság küldötte, Szamuely Tibor, útban Leninhez Vinnyicán találkozik I. Minc hadosztályi politikai biztossal, 1919. május 20-án”. Másutt egy történelmi fikció válik tapinthatóvá, amint Móricz Zsigmond tagbaszakadt alakja tárgyal a somogyi termelőszövetkezet tagjaival. Erre, az abszurditásig túlhajtott realizmusra az egyik lehetséges válasz a történeti idő kiiktatása volt. Az Ady társaságban csoportképe látszólag a hivatalos, történelmi realizmust követi, valójában azonban fiktív és szürreális dokumentum, kollektív helyett az individuális történelemkép jogát hirdeti. Dávidházi Péter ennek kapcsán a „személyes kánonteremtés” erejét emelte ki, amely a bensőséges csoportkép szereplőit saját kedve szerint választotta ki.[7] „Kvázi hiperralizmusa” kétélű válasz volt a hivatalos realizmusra és a neoavantgárd fotóalapú realizmusára.[8] Abszurditása épp a dokumentum és fikció mesteri szintéziséből fakad, hiszen Csokonai, Petőfi, József Attila, Latinovits Zoltán, Kondor Béla és Ady Endre képmásai történetileg hitelesek, épp csak közös jelenlétük képtelenség. Legalábbis a szűkre szabott történelmi hitelesség mezsgyéjén az, ám a magánmitológiák szabad mezőin nagyon is lehetséges.

Ahol a történelem a hatalom önkénye szerint alakíthatóvá lesz, ott a történelmi tény és idő jelentőségét veszti. Egy agresszívan historizáló korban az ahistorizmus (vagy antihistorizmus) a hiteles személyiség védőbástyája lehet. Kovács Tamás jelenetei sosem volt történelmi időben játszódnak, olyan korban, mikor az ember győzelmet arat a sárkányok népe felett. Jelenünk alternatív történeti ideje ez (alakulhatott volna így is akár), szereplői ismerősek ugyan, de a képi szituációk furcsák és idegenek. Egyes részleteik a történelem előtti időket idézik: kopár sziklás tájak, ahol emberi civilizációnak, településeknek semmi nyoma. Mindössze egy akasztott pikkelyes szörnyet rajzoló fiú alakja utal humanoid túlélőkre. Archetipikus helyeztek, sárkányok és emberek csatája, vadak és vadászok küzdelme utal az előzményekre. A férfiak harcosok vagy vadászok, archaikus lándzsákkal, de rokokó vagy századfordulós ruhában. Védelemre szoruló, éteri szépségű teremtmények a nők, rezzenéstelen tükrű tóban fürdenek vagy elegáns selyemruhában andalognak udvarlójukkal. Hátterükben a kopár sziklák idővel buja kertté változnak, csillámló levelű ezüsterdővé, békés Paradicsomkertté. A régvolt csaták nyomai elhalkulnak. A legyőzött sárkányok tetemei felett békés rezignációval tekintenek a messzeségbe a túlélők, az írnok, a katona, a vadász és lovon ülő szép hölgy. A túlélők melankóliája ez, a győztesek rezignált nyugalma, a Paradicsom kényszerű tétlensége. A pánikszoba megnyugtató csendje. A hosszú háború után beköszöntő béke otthontalansága ez: katonából vándor lesz, nyughatatlan kóborló, a legyőzött szörnyek és vadak vezére. A készenlét ébersége továbbra sem hanyagolható, a paradicsomi béke csak időleges, a mocsárból bármikor előbújhatnak a fenyegető pikkelyes rémek. Idővel elővillannak a vándor katona patái, hiába rejtegeti gondosan puha juhbőr csizmájában. Lándzsájára sincs már szüksége, sétabottá faragja, így tárgyal, zsebre dugott kézzel, elegáns pesti arszlánként a kísértő vadakkal.

Tekinthetünk rá úgy, mint a hidegháború jelenben megélt szorongását mitológiai időbe szublimáló végítélet látomására; vagy éppen ellenkezőleg a vágyott aranykorról szőtt álomképre. Kinek az elmúlás, kinek az idill; kinek a menekülés, kinek egy hangos és romlott világban a tisztaság „szívszorító szépsége”.[9] Ahogy Nicolas Poussin festményén az „Et in arcadia ego” feliratának jelentése sem egyértelmű: vajon a múlandóság vagy az eszményi szép létezésének bizonysága.

A mívesen megformált elbeszélés szemfényvesztő voltára már az egykorú kritika is felfigyelt: „Illusztrációkat látunk, amelyekből – ezúttal – nekünk kell kihámoznunk a történeteket, a béke meghitt csendjéről” – fogalmazta meg Vadas József.[10] „Izgatja a történet, ha a dolgoknak bármi értelme van: az időtlen történet, a lefolyástalan történet,a  vakvágány-történet, a holtág-történet, a történet tehát önmagában” – írta Hajdú István.[11] Kovács Tamás mitológiájának meseszálai bőségesen áradnak, folyamatos fordulatokkal és történésekkel kábítva el nézőjét. Bódító világ ez, amely kábult látogatójával feledteti, hogy voltaképpen egy szót sem ért az egészből. Mesének túl összetett, mítosznak túl individuális, történelemnek pedig fikció. Sajátja azonban a mese szemfényvesztése, a pszeudo-narratíva lehengerlő bűvészmutatványa, amely a felszín látványos csillogásával feledteti a mélyben meghúzódó kopár csendet. Az „olyan mintha” szédülete magával ragadja az ide belépőt: reneszánsz szörnyek, rokokó kelmék, biedermeier erdők, szecessziós mosolyok – ismerős helyek, ruhák, idők; történeti stílusok panoptikuma: Hans Baldung Grien, Albrecht Dürer, Alfred Rethel, Max Klinger, Franz Bayros, Aubrey Beardsley. Az egész együttesen mégsem értelmezhető; időtörés, tércsúszás, apró zavar a tér-idő kontinuumban; önmagát kioltó szüzsé figurális absztrakciója.

 

Modus illustrandi

Legyen az történelem, mese vagy mítosz, belső vázuk egyaránt a történet, a hősök által életre keltett cselekmény folyamata. A történet saját ideje persze távol esik az elbeszélés idejétől, s attól egy újabb lépés a kép kettős időtengelye, az alkotás és befogadás folyamata.[12] Kovács Tamás képei leginkább e fogalmak köztes tereiben időznek, történelmen túl és mítoszon innen, a narráció bőségesen áradó folyamában úszva. Jelenetei utolérhetetlen bájjal libikókáznak realitás és fantázia felhőin, történelem és mese fogalmain. S miután a néző hasztalan igyekszik a látványt az elbeszélés megnyugtató lineáris sínpárjára fektetni, jobbára önfeledten átadja magát az imbolygó történések lebegésének. Hiába firtatjuk ugyanis a szereplők személyazonosságát, próbáljuk rekonstruálni a történeti időt vagy mitikus cselekményt – e rajzok végső tárgya ugyanis a képi narráció, a vizuális történés maga. Hasonlóképp magáért valóan, mint Csernus Tibor ekkortájt elkezdett zsánerképein, a képalkotás parancsa legyőzi a történetmesélés könnyűvérű csábítását.[13] Örömmel kokettál azonban a képi narráció elemeivel: cselekvő karaktereket formál, ütközteti és mozgatja őket, előzményeket és fejleményeket sejtet. Pszeudo-narratívája azonban épp a történet tagadásának eszköze, hiszen lemond az elbeszélés élvezetéről és meglehetősen szkeptikus a kötött jelentést, tanulságot illetően. A gondolatiság konceptuális ballasztjától megszabadított ábrázolás így megkönnyebbülten visszatérhet az autonóm képalkotás absztraktumához, s végre felvállalva másságát, beöltözhet a narráció kétes hírű jelmezeibe.

            A „modus illustrandi” a szöveghez kötődés különféle regisztereit foglalja magába, ám valamennyi azonosképp feltételezi a verbalitás jelenlétét.[14] Az illusztratív kép kölcsönhatása a szöveggel lehet megelőző, párhuzamos, utólagos (vagy akár mindhárom), együtthatásuk azonban szükségszerű és intenzív.[15] Kovács Tamás már legkorábbi, főiskolás munkáiban szívesen támaszkodott irodalmi forrásokra. A már említett Doktor Faustus-sorozat mellett ismerjük jeleneteit Hemingway egy novellájához, Brecht és Baudelaire műveihez, valamint Georg Trakl verseihez. Utóbbi ciklusa a bécsi expresszionista költő 1959-ben magyarul is megjelent kötete ihletésére készült monotípiák sorozata. Ahogy az előbbiek, úgy Majomkirály-sorozata sem megrendelésre készült. Wu-Cseng-en 17. századi mesés kínai regénye olyan erővel mozdítja meg a rajzoló fantáziáját, hogy ettől kezdve éveken át viszi papírra a regény jeleneteit.[16] A Csongor Barnabás fordításában 1969-ben magyarul megjelent történetének középpontjában a Budhhához igyekvő szerzetest kísérő majomkirály alakja áll, aki megannyi kalandon át kíséri és óvja védencét.[17] Az illusztrációk első sorozatát 1971-ben készíti Kovács Tamás, örömmel feledkezve bele az akciódús jelenetek részleteibe, az állatalakot öltő bizarr szereplők, a Nyolctilalmas disznó vagy a Homoki barát, démonok és vérszomjas fenevadak karaktereibe, keleties öltözékébe. Mivel a rajzok saját kedvére készültek, sem formátum, sem terjedelem nem kötötte munkáját, kedve szerint szabadon alakíthatta szereplőit, olykor bátran elrugaszkodva a történések tárgyszerű részleteitől. Az irodalmi szöveg nem mankó, inkább ugródeszka számára, amelynek inspirációjára formát adhat fantázialényeinek, akiket különös örömmel jelenít meg harc közben. Ugyan ez a harc sosem véresen pusztító, inkább a távol-keleti kultúra artisztikus harcművészeti koreográfiáját idéző. Az ornamentális jelleg idővel mind maghatározóbb, áthatja a hősök mozdulatait éppúgy mint díszítményeinek távol- és közel-keleti, história és fantázia elemeket ötvöző motívumkincsét.

            Könyvillusztrációs megbízásai a Majomkirály sorozat 1972-es bemutatását követően találnak rá. Ettől kezdve a kilencvenes évek közepéig illusztrál irodalmi műveket, bár közel sem olyan nagy számban, mint némely kortársa. Illusztrációs működése egybe esik a magyar könyvillusztráció 1960-70-es években tetőző virágkorával, így bibliofil igényű kötetek sorában működik közre. Irodalmi illusztrációiban mindig igazodik a szöveg történéseihez és stílusához, de képei többségét az önálló kompozíciókat megillető figyelemmel és művészi színvonallal dolgozza ki.

            Legszebb köteteit a hetvenes évek elején kialakított, védjegyévé vált pontozó modorú rajzstílusban illusztrálja. Ez a kifejezésmód a grafika történetében a 18. század végén vált jellemzővé. A pontozó modorú rézmetszetek különösen finom tónusos karaktere miatt kedvelte a rokokó és klasszicizmus kora. Ebben a modorban Kovács Tamás olyan műveket illusztrál, amelyek maguk is kötődnek a 18. század végéhez. Dugonics András Cserei, egy honvári herceg című története Voltaire Zadig című keleti tárgyú meséjének „magyarított” változata. A Magyar Helikon kiadásában megjelent, Szántó Tibor által tervezett kötetben 11 különálló, álló formátumú tollrajzot helyezett el Kovács.[18] Az eredetileg 1747-ben megjelent „napkeleti történetet” Dugonics 1808-ban írt változatában a magyar honfoglaló vezérek korába, a 10. századba helyezi el. A több lehetséges idősík közül Kovács Tamás kifinomult, pontozó modorú rajzai a felvilágosodás korához kötődnek, bár a jelenetek naiv megformálása olykor a korareneszánsz naiv báját idézi.

            Még közvetlenebb grafikai stílusa és az irodalmi mű közti párhuzam Johann Wolfgang Goethe Werther-jéhez készült illusztrációin. Az ismét a Magyar Helikon kiadásában megjelent, igényes kötet a nagyhatású szentimentális levélregény első magyar, eredetileg 1823-ban megjelent fordítását közölte újra.[19] Szabó Lőrinc jóval ismertebb fordítása 1962-ben jelent meg ugyanitt, Würtz Ádám illusztrációival. Kissolymosi Simó Király szövegét Kovács Tamás nyolc, álló formátumú önálló kompozícióval kísérte. Kifinomult, pontozó modorú jelenetei igen jól illeszkednek az érzelmes szerelmes történet hangneméhez. Kovács Tamás ennek ellenére nem igazodott a Werther-illusztrációk hagyományaihoz, Daniel Chodowiecki és követői jól ismert jelenetválasztásaihoz.[20] Míg az illusztrációk hagyományosan enteriőrökben játszódó jelenetek, Kovács Tamás következetesen a természetbe helyezte szereplőit. Oly annyira, hogy első képe maga a táj, a felvilágosodás természetkultuszának tárgya, amelyet a kor alkotói egyre inkább az emberi lélek tükreként értelmeztek. A nyitott ablakban álló szerelmesek, a kert és a park ad helyet találkozásaiknak, itt írja leveleit Werther és egy (Segantinit idéző) tépett, kopár fa alatt találkozik a főhős Alberttel. A szoba csak akkor kap ismét szerepet (Chodowiecki után megrajzolt bútoraival), mikor Lotte kiemeli a szekreterből a pisztolyokat.

            Szintúgy az irodalmi mű stílusához igazodott, mikor Csokonai fiatal olvasóknak összegyűjtött verseit pontozó modorú rajzaival illusztrálta.[21] Csokonai egyike volt a korszak legtöbbet illusztrált régi magyar költőjének. A Petőfi irodalmi Múzeum Magyar versek illusztrációi című kiállítására számos Csokonai-illusztráció készült, 1967-ben pedig összes verseinek gyűjteményes kiadását Hincz Gyula rajzai kísérték.[22]  A kötetet méltató Wagner István rokokó és biedermeier stíluselemeket ismert fel Kovács rajzain, amelyek néhol a kalendáriumok, népkönyvek naiv képeit idézték, másutt viszont szürreális vagy szimbolista képzettársításokat indítottak el (köztük az óriásra nagyított bolha vagy az elvont sziklás táj képe).[23]

            A hetvenes évek e nagyszerű sorozatának záródarabja volt Lessing Bölcs Náthán című színdarabjához készült képsorozat.[24] Az eredetileg 1779-ben írt öt felvonásos drámát Lator László fordításában szintúgy a Magyar Helikon adta ki, 1979-ben. Könyvművészetileg igényes, szintén Szántó Tibor által tervezett kötetben Kovács Tamás nyolc, két oldalas rajza jelent meg. Grafikáinak stílusát ismét a szerző korához igazította, áttetsző finomságú ponthálóival elevenítve meg a harmadik keresztes hadjárat idején játszódó történetet. Alkalmazkodva a mű drámai formájához, valamennyi illusztrációt színpadszerű térbe helyezte Kovács Tamás, a párbeszédes formának megfelelően kiemelve az egymással szemben álló főhősöket, Náthánt, Rechát, Szaladint és a templomos lovagot.            

            Az egyéni, igényes grafikai stílusban illusztrált kötetek sorát számos szakmai elismerés kísérte. 1974 és 1979 között mind a négy kötet illusztrációi a Szép Könyv versenyek nívódíját nyerte el. Mindez kétségtelen jele volt annak, hogy Kovács Tamást az évtized jelentős illusztrátorai között tartotta számon a hazai könyvművészet.

           

Alternatív modernizmus

Amint arra Hajdú István is rámutatott elemzésében, a Kondor nevével fémjelzett grafikusi nemzedék, s annak sodrában Kovács Tamás életműve is, máig nem találta meg a helyét a korszak modern magyar művészetről szóló elbeszélésében. Ott ahol a fősodor „megfelelési, valamint igazodási szempontjai végképp egybeestek a nyugat-európai és amerikai művészetével”, csak a lassú folyású mellékágakban érhetett partot egy magát jelenen kívül helyező képalkotói attitűd.[25] Szemben a hetvenes években kibontakozó, a műalkotást immaterializáló konceptuális és absztrakt művészettel, Kovács Tamás és a narratív, figuratív rajzot felvállalók köre éppen a mesterségbeli kidolgozottsággal, a kép eszmei telítettségével demonstráltak a kivitelében és szellemiségében egyaránt silány hivatalos művészeti produktummal szemben.

Visszanézve úgy tűnik, a kortársak számára még volt helye a narratív grafikának a jelenkori művészetben. Kovács Tamás első ízben a Fiatal Művészek Stúdiójának híres, 1968-as jubileumi kiállításán lépett munkáival a nyilvánosság elé: ekkor állította ki Faust- és Brecht-illusztrációit.[26] Itt mutatta be 1971-ben a Nyugati utazás első lapjait, és egy évvel később itt rendezte meg (Bikácsi Danielával közös) első egyéni kiállítását, ahol 19 művét, köztük Mese-ciklusát, a Nyugati utazás első lapjait és Rimbaud-monotípiáit mutatta be.[27] „Kedves pimaszságokra keményedett siheder szemlélet érvényesül kiállított munkáiban, amelyekben az objektív valóság ellen a személyesebb emberi valóságért harcolva közli replikáit” – írta ennek kapcsán róla a Kovács Gyula, a Művészet kritikusa.[28] P. Szücs Júlia tárlatszemléjében archaizáló, folklór és szürreális elemeket ötvöző rajzstílusából kibontakozó egyéni mitológiáját méltatta, meseképeit Gross Arnolddal, monotípiáit pedig Bálint Endre műveivel rokonítva.[29] Két évvel később éppen Gross Arnold volt az, aki az Élet és Irodalom lapjain, mint az új grafikusi generáció nagy meglepetését, mutatta be pontokból rajzolt, egyéni költői világát.[30] Itt közölt rajzai közismertté tették nevét, oly annyira, hogy nem sokkal később a televízió is interjút készített vele.[31] 1975-ben, a Helikon Galériában rendezett újabb egyéni kiállításán már életműtárlatnak is beillő gazdag anyagot mutatott be. „Nemcsak az egyik legtehetségesebb, hanem máris az egyik legjelentősebb magyar grafikus” – határozta meg kortársi helyét ekkor Vadas József.[32]

A hetvenes évek művészetére (közel kortársi perspektívából) visszatekintő történészek számára még jól kirajzolódott a modern magyar grafika poétikus, meseszerű, ám intellektuális ága. Ide sorolta P. Szűcs Júlia 1975-ben a The Guardiannak írt áttekintésében Kovács Tamást.[33] Az évtized grafikai áramlatait felvázoló, az Óbudai Galériában 1983-ban megrendezett kiállítás-sorozat a „lírai grafika” stílusfogalma körében helyezte el műveit.[34] Lóska Lajos szintén szubjektív, mitikus karakterét emelte ki és Tulipán László világával állította párhuzamba.[35]

A hetvenes évek végére megszilárdulni látszott Kovács Tamásról az a kép, amely őt a lírai, szubjektív, archaizáló mívességgel kidolgozott grafika körébe sorolta. Pedig számos, kevésbé ismert műve bizonyította, miként mozdult ki olykor saját árkádikus mesebirodalmából. Az organikus jellegű absztrakció már legkorábbi munkáin is megjelent, s későbbi meseképeinek végletekig kidolgozott ponthalmazaiban élt tovább, hogy aztán a  nyolcvanas évek sci-fi-be illő alakzataiba térjen vissza. Miközben jellegzetes kifejezésmódja a manuális pontozásos rajz volt, a direkt lenyomat lehetőségei is foglalkoztatták. Korai monotípiáinak gondolatát folytatták Wirginia Woolf Flush és Csingiz Ajtmatov Fehér hajó című köteteihez készült monotípiái, amelyeken Csernus Tibor szürnaturalista jellegű könyvillusztrációihoz hasonló gazdag festői felületeket hozott létre.[36]

Ugyanezt a sémát írták felül Makón készült, fotó alapú szitanyomatai. A fotó már ott lappang a szocreált imitáló történeti jelenetein vagy az Ady társaságban szemléletmódjában, de az új médium csak a hetvenes évek végén,a  makói művésztelepen készült munkáin kap helyet. Az 1978-ban készült Árok még organikus, absztrakt jellegű természeti képződmény, mely a közvetlen kézrajzot vitte át offszetlitográfiára. Az 1979-es Portré I-II. viszont már szociológiai érzékenységű kísérlet, amelyen a megidézett, nehéz sorsú fiatalok arcképére kézzel írott önéletrajzuk vetül rá. Az 1982-ben készült Apám hagyatéka a privát fotó személyes világát ötvözi Kovács Tamás jellegzetes mitologikus lényeivel. Az 1984-es Próbarepülés viszont már a kísérleti jellegű, tiszta fotóhasználat jellegzetes példája.

Mindezek tükrében a kilencvenes évek végétől készített számítógépes nyomatok sem radikális váltás eredményei, hanem a korábban is meglevő mediális kísérletek folytatásai. Ahogy egy interjúban is elmondta a művész, a manualitás, rajzi kidolgozottság idővel mechanikussá vált, amit a komputergrafika a maga új lehetőségeinek izgalmával váltott fel.[37] Új művei nem a tradicionális grafika végét hirdetik, inkább korszerű, kortársi megnyilvánulási formáit kutatják.[38] A manuális rajz megmarad, csak hordozója, a lenyomat készítésének módja változik. Grafikus pályatársainak ajánlott művei a hagyományos képgrafika történeti dilemmájára adott válaszok.[39] A történeti technikák előtti ironikus főhajtásnak tekinthető Rékassy Csabának ajánlott sorozata, ahol a virtuóz rézkarcoló eszközei a komputer raszterpontjaiban öltenek formát (Rékassy úrnak szeretettel I-II. 1998). A kézművesség mesterségét a technikai képalkotás tudománya váltotta fel, a mesék fantáziabirodalmának helyébe a komputer virtuális világa lépett. Ahogy korábban, Kovács Tamást most is izgatta a történeti képi toposzok új kontextusba helyezése: így Mantegna Halott Krisztus című festményének „megmozdítása” vagy pályatársai műveinek parafrázisa.[40] Ám a komputergrafikák valódi újdonsága nem is technikai eszköztárukban, hanem újszerű aktualitásukban, politikus magatartásukban rejlik. Az 1997-ben készült Mikszáth-sorozat a rendszerváltás felszabadult politikai légkörének terméke, a plakátok emblematikus stílusában fogalmazott aktuálpolitikai állásfoglalás. Innen visszanézve nyer magyarázatot minden megelőző: az árkádikus idill csendes, ám elszigetelt menedéke, önkéntes száműzetés a Paradicsomba. Hogy elmondhassa: Et in Arcadia ego…

 

 

[1] Szőnyi György Endre: Doktor Faustus: a kezdetek. Történelem, legenda, mítosz és irodalom. A Dunánál, 2006/6-7, 33-45.

[2] Spies János: D. Faustus János hirhedett varázsló és fekete mágus históriája. Ford.: Adorján Mihály. Magyar Helikon, Budapest, 1960.

[3] Jelenetei nem illeszkednek modern Faust-ikonográfia típusaihoz. A mágikus körben szörny ellen hadakozó varázsló alakja jelenik meg a legenda 1620-as londoni kiadásának borítóján. – Lásd: Klaus Popitz: Goethes Faust. In: Von Odysseus bis Felix Krull. Gestalten der Weltliteratur in der Buchillustration des 19. und 20. Jahnrhunderts. Hg. Klaus Popitz. Reimer, Berlin, 1982, 169-175.

[4] Rapcsányi László interjúja Kovács Tamással, MTV, 1974. október 4.

[5] Mese I-V. 1971, tollrajzok. Ungarische Graphik. Magyar grafika. Grafique hongroise. Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 1971, kat. sz. n. 

[6] Kovalovszky Márta tradicionális, nemzeti, melankolikus-nosztalgikus és ironikus történelemképről beszél. Kovalovszky Márta: +- Történelem. In: Történelem – Kép. Szemelvények múlt és művészet kapcsolatából Magyarországon. Szerk.: Mikó Árpád, Sinkó Katalin, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2000, 116-124.

[7] Dávidházi Péter: Ady társasága. Népszabadság, 2000. november 4. – Újra közölve: Kovács Tamás. Budapest, 2001, 9-10.

[8] Hajdú István: Kovács Tamás két rajzáról. In: Kovács Tamás. Budapest, 2001, 72. (70-74.)

[9] Utóbbi értelmezése: Dr. Máriás: A Majomkirály. Élet és Irodalom, 2012. március 14.

[10] Vadas József: Rajzolt panoptikum. Élet és Irodalom, 1975. július 5., 13.

[11] Hajdú István: Édes apokalipszis. Kovács Tamás rajzairól. Kortárs, 1988/3, 138. (137-142.)

[12] Thomka Beáta: Képi időszerkezetek. In.: Narratívák 1. Képleírás, képi elbeszélés. Szerk.: Thomka Beáta. Kijárat, Budapest 1998, 7-18.

[13] Németh Lajos: Csernus Tibor és a kép. In: Csernus Tibor festőművész retrospektív kiállítása. Műcsarnok, Budapest, 1989, 11-40.

[14] Hans Holänder: Der modus illustrandi in der Deutschen Malerei. In: Buchillustration in 19. Jahhrhundet. Hg. Regine Timm. Wiesbaden, 1988, 13-45.

[15] Kibédi Varga Áron: A szó-és-kép viszonyok leírásának ismérvei. In.: Kép, fenomén, valóság. Szerk.: Bacsó Béla. Kijárat, Budapest 1997, 300-320; Lásd még: Varga Emőke: Az illusztráció a teóriában, a kritikában, az oktatásban. L’Harmattan, Budapest, 2012.

[16] Utolsó részei 1986-ban készültek.

[17] Csongor Barnabás: A Majomkirályról. In: Kovács Tamás. Budapest, 2001, 38.

[18] Dugonics András: Cserei. Egy honvári herceg. Magyar Helikon, Budapest, 1975.

[19] Az ifjú Verter gyötrelmei. Göthéből fordította K.S.S.K. Fejjérden. Magyar Helikon, Budapest, 1975.

[20] A Werther-illusztrációk 18-19. században bevett jelenetei: Kenyérszelés, Werther a gyerekek között, Zongorázó Lotte, Az osszián olvasása, A csók, Lotte Werther sírjánál – Jutta Assel: Werther-illustrationen. http://www.goethezeitportal.de/wissen/illustrationen/johann-wolfgang-von-goethe/die-leiden-des-jungen-werther/jutta-assel-werther-illustrationen-bilddokumente-als-rezeptionsgeschichte.html - letöltés: 2016.02.15.

[21] Csokonai Vitéz Mihály: A reményhez. Móra, Budapest, 1977.

[22] Bartha László, Szabó Vladimir, Varga Győző, Szentiványi Lajos tusrajzai és gauche-képei.

[23] Wagner István: Könyvek és illusztrációk. Magyar Hírlap, 1987/137, 6.

[24] Gotthold Ephraim Lessing: Bölcs Náthán. Ford.: Lator László. Magyar Helikon, Budapest, 1979.

[25] Hajdú István: Kovács Tamás két rajzáról. In: Kovács Tamás. Budapest, 2001, 72. (70-74.)

[26] Stúdió ’58-68. A Fiatal Képzőművészek Stúdiójának jubileumi kiállítása. – 1976-ig rendszeresen kiállított a Stúdió tárlatain.

[27] Bikácsi Daniela és Kovács Tamás kiállítása. Stúdió Galéria, Budapest, 1972. július 26 – augusztus 19.

[28] Kovács Gyula: Stúdió Galéria. Művészet, 1972/9, 40. (37-40.)

[29] P. Szücs Júlianna: A finom színek művészei. Kovács Tamás és Bikácsi Daniella kiállítása a Stúdió Galériában. Népszabadság, 1972. augusztus 9.

[30] Gross Arnold: Bemutatjuk Kovács Tamást. Élet és Irodalom, 1974. március 23., 2. A lapszám számos grafikáját is közölte.

[31] Rapcsányi i. m.

[32] Vadas József: Rajzolt panoptikum. Élet és Irodalom, 1975. július 5., 13.

[33] P. Szücs Julianna: Hungarian Graphic Arts today. The Guardian, 1975. november 15.

[34] Lírai grafika. Bev.: Lóska Lajos. Óbudai Galéria, 1983; A. J. [Acsay Judit]: Lírai grafika. Magyar Ifjúság, 1983. július 22;

[35] Lóska Lajos: A képzelet valósága. Művészet, 1983/7, 16-20.

[36] Wirginia Woolf: Flush. Ford.: Rónay György. Magyar Helikon, Budapest, 1976; Csingiz Ajtmatov: Fehér hajó. Ford.: Árvay János. Európa, Budapest, 1976.

[37] Antall István: Réztükör cukros tintával. Magyar Napló, 1995/6, 19-22.

[38] „Dürer nem azért csinált rézmetszetet az ő idejében, mert ez volt a kedvenc műfaja, hanem akkor az volt a legközönségesebb nyomdatechnikai eljárás.” – i. m. 20.

[39] Így értékelte ezeket Supka Magdolna is a Miskolci Grafikai Biennálé jubileumi kiállításának katalógusában: Supka Magdolna: Emlékezés a grafika négy évtizedére a huszadik miskolci biennálé alkalmából. In: XX. Országos Grafikai Biennálé. Miskolc, 2000, 16. (13-16.)

[40] Rékassy korábbi műveit (A rézmetszés kellékei, 1980; Hatszázhúsz forint, 1972) parafrazeálja a rézkarcoló eszközökkel éppúgy mint az újra rajzolt papírbankóval (Szeretettel Rékassy Csabának, 1998). E sorozat részeként Pásztor Gábornak is készített komputergrafikákat.