Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Képregény-történet

2008.01.16

Műértő, 2005/3, március, 7.

 

Piszkos Fred visszatér?

Kis magyar képregénytörténet a kArton Galériában

 

A kArton Galériában nyíló kiállítás elsőként tesz kísérletet arra, hogy átfogó képet rajzoljon a magyarországi képregény történetéről. Kezdeti örömkitörésünk után joggal ötlik fel bennünk a kérdés: hát van/volt magyar képregény?! Úgy tűnik létezett, noha története a csökevényes próbálkozások, zseniális kezdeményezések és hamvábaholt kísérletek ismerős kelet-európai dramaturgiáját követi. Miközben tőlünk nyugatabbra a comics a tömegkultúra egyik legkelendőbb fogyasztási cikke lett, itthon még mindig gyerekcipőben jár és valahogy sehogyse képes felnőni. Pedig indulásánál egy hazánkfia is bábáskodott: az első klasszikus értelemben vett képregény a magyar emigráns sajtótörténeti fenomén, Pulitzer József New York World című lapjában bukkant fel 1896-ban. A reményteli indulást azonban itthon nem követte a várt felvirágzás. Míg a tengerentúlon a harmincas években olyan papír-hősök keltek életre, mint Tarzan, Batman vagy Superman, itthon Lekvár Peti és az Ibrik ikrek gyermeteg történetei szórakoztattak és neveltek. A helyzet a háború után sem javult, mikor a műfajt az imperialista csökevény kategóriájába sorolták, és bár a hatvanas évektől már tehetséges rajzolók hada ügyködött a hazai képregény feltámasztásán, a kultúrpolitika szűklátókörűen csak a népnevelési elvekhez idomuló irodalmi adaptáció létjogosultságát ismerte el. Így jutott nekünk Dick Tracy helyett Piszkos Fred és King Kong helyett Vuk.

Talán kevéssé ismert, hogy az utóbbi időkben kiváló kortárs művészeti kiállításokkal jelentkező kArton Galéria egyúttal Karikatúra és Képregény Múzeum is, s mint ilyen, jelenleg az ország egyetlen olyan intézménye, amely gyűjtésköre révén egy átfogó tárlat rendezésére hivatott. Kiállításuk olyan pillanatban jön létre, mikor a képregény körüli hazai diskurzus minden korábbinál élénkebb: 2004-ben Vadkelet címen sikeres képregénypályázat zajlott le, megalakult a Magyar Képregényakadémia és a hazai Képregénykiadók Szövetsége, s talán e mozgalmaknak köszönhetően a kulturális sajtóban is újra terítékre került a téma. Professzionális képregényújságunk ugyan továbbra sincs, de idővel talán arra is megérünk. A kiállítás rendezője, Lázár Eszter művészettörténész válogatása a kezdetektől napjainkig vázolja fel a magyar comics-sztorit, gondolatkörébe kapcsolva a neovanatgarde kísérleteket és jelenünk kortárs művészetét is. A történeti jellegű áttekintés a legjelentősebb hazai gyűjtők révén számos kuriózumnak számító eredeti rajzot mutat be. A 19. századi élclapok, gyermek- és családi magazinok mellett a mai látogató is elnosztalgiázhat a Pajtás, Füles és Ludas Matyi sorozatain. A hazai képregény reneszánszát hozó klasszikusok (Zórád Ernő, Korcsmáros Pál és Sebők Imre) tollrajzai és vázlatai betekintést nyújtanak a képregényalkotás műhelytitkaiba is. A hagyományos narratívát és képi sémákat követő tradicionális irodalmi adaptációk mellett valódi unikumot jelentenek Rajk László underground képregényeinek eredeti lapjai.

A tárlat másik súlypontját a kortárs törekvések bemutatása alkotja. Míg a képregény populáris válfaja folytonos válsághelyezetben vergődik, a megújulást ígérő új energiák nem várt helyről, a kortárs művészet területéről érkeznek. A figurális narratíva új reneszánszának köszönhetően számos alkotó figyelme az elbeszélő jellegű képalkotás (legyen az storyboard, videoklip vagy comics) felé fordult. Filó Vera esetlenül bűbájos vonalrajzai, Csáki László fiktív reklámvilága, Ábrai Barna (Geek) Manga-parafrázisai, Futaki Attila futurisztikus térjátékai vagy Kedves Lili kvázi-narratívát teremtő printjei valós és korszerű alternatívái a hagyományos képregénynek. A kortárs művészetet tehát már sikeresen megtermékenyítette a képregényt, most már csak abban bízhatunk, hogy lassanként a tömegkultúra is feltámasztja a műfajt tetszhalott állapotából, és megteremti 2005 Magyarországának sajátbejáratú képregény-hőseit.

(kArton Galéria, február 24-március 19.)