Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Karctű és monitor

2013.12.16

 Karctű és monitor

 

Bármily hihetetlen is, a magyar sokszorosított grafika elmúlt ötven évének átfogó bemutatása és Lóska Lajos ahhoz kapcsolódó kötete úttörő vállalkozás. Az 1945 óta e tárgyban megrendezett, szűkebb időszakot felölelő tárlatok és történeti áttekintések rendre kitértek az egyedi rajzokra is. Mindarról tehát ami az elmúlt évtizedekben e műfaj területén lezajlott jobbára csak az alkalmi biennálékból alkothattunk képet. Szándékosan műfajt írtam technika helyett, hiszen a kivitelezés technikája az önálló történeti tárgyalásnak csekély indoka lenne. Ahogy a tárlat sem vállalkozik a technika horizontális áttekintésére, hiszen abban a plakát vagy könyvillusztráció is bele tartozna. Válogatása célzottan az autonóm, művészi grafikára koncentrál, azon belül is azokra a művekre, amelyek összhangban voltak saját koruk progresszív művészeti törekvéseivel. Ennek köszönhetően az impozáns összkép meggyőző bizonysága annak, hogy a sokszorosított grafika az elmúlt fél évszázad hazai képalkotói kísérleteinek egyik meghatározó eszköze.

Legjobb művelői között éppúgy akadnak a modern „peintre-gravure” magatartását újjáélesztő festők, mint olyan alkotók, akiknek művészete szinte kizárólag a grafika területén bontakozott ki. Művészettörténet-írásunk legnagyobb adóságai utóbbiak kapcsán halmozódtak fel, elegendő csak Banga Ferenc és Szemethy Imre feldolgozatlan életművére utalni.

A sokszorosított grafika fogalma az ezredfordulón gyökeres átalakuláson ment át, ezt tudatosítandó a kurátor, Lóska Lajos sem korlátozta magát a hagyományos grafikai technikákra, így c-printeket és egyéb kísérleti jellegű objekteket, installációkat is bemutat. Ugyanakkor az is nyilvánvaló a figyelmes szemlélő számára, hogy a tradicionális technikák vonzereje sem csökkent, amint azt Somorjai Kiss Tibor lírai litografált csendéletei vagy Gallusz Gyöngyi sűrűszövésű kőrajzolatú vonalhálói bizonyítják. Elgondolkodtató kérdések sorát veti fel a kiállítás emblematikus művévé emelt alkotás is, Molnár László József hiperrealista virtuozitással megmunkált kőrajza, amelynek kizárólagos tárgya egy szemétkupac. Az elszáradt faágak köré csavarodó szövetdarabok minden részletét a pusztulás melankóliája járja át, miközben a fa és vászon kőre vitt mimetikus rajza a képalkotás legősibb alapanyagaira utal vissza. Mindez jól példázza, hogy a többszörös technikai áttételek, mediális átfordítások miatt a sokszorosított grafika eredendően rendelkezik konceptuális karakterrel.

Mivel a történeti tárgyalás gerincét a progresszív művészeti törekvések nyújtják, a háborút követő első két évtized grafikája csak jelzésszerűen jelenik meg. Hincz Gyula vagy Gyarmathy Tihamér absztrakt kísérletei jó ideig visszhangtalanok maradtak. Velük szemben viszont megerősödött a magyar grafika Szőnyi István nevével fémjelzett klasszicizáló ága. Ennek a Kondor Béla, Reich Károly, Würtz Ádám, majd később Rékassy Csaba, Kovács Tamás vagy Gyulai Líviusz nevével fémjelzett „újreneszánsz nemzedéknek” figuratív, narratív, olykor illusztratív képi világa távol állt a kor neoavantgárd fősodrától, a main stream-et jellemző absztrakt vagy pop artos törekvésektől. Vitán felül állóan kvalitásos képi világuk kijátszható volt az avantgárddal szemben, így válhattak akaratukon kívül a hatalom kulturális önigazolásának eszközévé. Egykori „túlreprezentálásuk” némiképp megmagyarázza, hogy ezen életművek némelyike mai napig nehezen találja a helyét művészettörténet-írásunkban.

A tárlat elbeszélése szerint a hazai modern sokszorosított grafika kibontakozása 1970 körüli évekre tehető. A technika ettől kezdve nem (vagy nem csak) a míves rajz és a képi megsokszorozás eszköze, hanem olyan médium, amely a képalkotás sajátos, egyedi módozatait teszi lehetővé. Maurer Dóra Pompeji sorozatán maga a grafikai sokszorosítás alapeleme, a nyomhagyás gesztusa kap szerepet, a lenyomat konzerváló, materiális absztrakciója. Kísérletei gondolatilag is párhuzamosak Ország Lili áramkör-lenyomataival és Bálint Endre sablonnyomataival. Az amerikai pop art színpompás grafikai-boom-ja nálunk (a plakátművészeti kísérletek mellett) inkább a geometrikus absztrakció körében tapintható ki. Nádler István, Bak Imre Deim Pál (és velük párhuzamosan Korniss Dezső) hetvenes évek elején készült nonfiguratív szitanyomatai már a dekoratív absztrakció népszerűsítésében is szerepet vállaltak.

Radikális átalakulást a hetvenes évek grafikájában a fotó megjelenése hozott. Maga is technikai kép lévén, a sokszorosított grafika eleve nyitottnak bizonyult a technikai kísérletek felé, amint azt Lévay Jenő xerox-munkái bizonyítják. Transzmediális jellege azonban a konceptuális irányok előretörésével válik nyilvánvalóvá. A fotó eredendően dokumentatív, tárgyszerű karakterét a hagyományos grafikai technikák manipulálják, esztétizálva és konceptualizálva a látványt. Lakner László hivatalos iratokból és tárgyszerű fotókból montírozott ál-dokumentumainak „hitelesítését” a bársonyos rézkarc technikája biztosítja. Gémes Péter lefényképezett figuráit az ofszetnyomatok színpadán rendezi közös játéktérbe. Koronczi Endre testrészletekről készült c-printeken dokumentált tárgylenyomatait egyetlen fogalommal köti a képsokszorosítás hagyományos módozataihoz: az eleven bőrbe vésődő lenyomat dokumentálásával.

A fotóalapú kísérletek mellett a hagyományos képsokszorosítási technikák jelentősége sem csökkent, de a míves megformálás helyett a nyomatok emblematikus kifejező ereje került előtérbe. Banga Ferenc és Szemethy Imre groteszk vonalhálókban vergődő lényei éppúgy szkeptikusak az elbeszéléssel szemben, mint Gaál József, Szurcsik József vagy Benes József magánmitológiájának nagy szabású monumentumai. Ősi jelek jelentésvesztése és korunk emblémáinak jelentésmódosítása foglalkoztatja Kótai Tamást, Stefanovics Pétert, a popkultúra jelrendszerét ironikusan kisajátító Rácmolnár Sándort, vagy a hétköznapi tárgyakat metafizikus térbe helyező, enigmatikus jeleket alkotó Madácsy Istvánt. 

A székesfehérvári tárlat nem tér ki az elől a kérdés elől sem, hogy miként pozicionálja magát újra a sokszorosított grafika az ezredfordulón. Szíj Kamilla, Koralevics Rita, Germán Fatime vagy Albert Ádám műveit már nem maga a sokszorosított kép mint artefaktum érdekli, sokkal inkább annak metódusa, teóriája, jelenkori pozíciója. A szekvencia, mimézis, jelteremtés, lenyomat fogalmait körül járó, saját technikai médiumukra tudatosan reflektáló műveik esélyt nyújtanak arra, hogy megszűnjék a sokszorosított grafika hagyományos különállása, és az a kortárs művészeti diskurzus természetes részeként tegye fel ismét sajátos kérdéseit.

 

Karctű és monitor. A magyar sokszorosított grafika 1945-2010. Székesfehérvár, Csók István Képtár. 2014. január 31-ig.

 

Lóska Lajos: Karctű és monitor. A magyar sokszorosított grafika 1945-2010. Budapest, 2013.

 

Révész Emese